Tolnai Népújság, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-04 / 130. szám

1994. június 4., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN «ÚJSÁG 11 Molnár Éva kiállítása a Művészetek Házában Rejtett értékeink Százhúszéves tűzoltó szabályzat Egy érdekes kiállítás-meg­nyitóra hívott a Ház, hiszen a modem technika felvonulta­tását is ígérte. A videofilm lassú mozgalmasságában fel-felbukkanó világ - a csigák biológiai felépítéséből faka­dóan felkínált „spirál" - olyan mozgáskultúrában gyökerező csodákat produkált a képer­nyőn, mely lenyűgözött. Nos, a megütött alaphang folytatá­sát a gyönyörű ritmusban „megrendezett" kiállítás har­móniája is megadta. A képek a falon már eleve valami mást sugalltak, mint azt várta volna a látni vágyó. Montázsok, vagy talán nem is azok, csak hasonlók vonzották a szemet, hiszen fotókból ki­vágott és felragasztott „pontos részletek" oldódtak fel az ecset nyújtotta világban. Való­jában talán nem is lehet meg­határozni e technikát, hisz Molnár Éva világa nem itt éh a maga életét, mondhatnók első benyomásainkra támasz­kodva. A művész-ember ma­gának valami más világot épí­tett fel és abból tekint le ránk. Ez azonban merő tévedés. Molnár Éva nagyon is itt él közöttünk ebben a XX. szá­zadvég, alig-alig érthető, alig-alig kibogozható világá­ban. Katalógusában (szokatlanul nagyszerűen, de művészien szerkesztett és kivitelezett munka) a művészt nyilván jól ismerő Bereczky Lóránd mű­vészettörténész úgy véli, hogy Molnár Éva világa a szomorú ember újrakezdésének akarata és élni akarása. Én nem ismertem a mű­vészt, hiszen ötvösként alig szerepelhetett a művészi „közéletben", s ha szerepelt is, messze a fővárostól már Vágy nem érkezett felőle hír. Ez persze nem őt minősíti, ha­nem a mi furcsa, egyetlen vi­lágvárosunk súlyát a művé­szeti életünkben. Nos az „apró" posztamen- seken, üvegkalitkákban feltá­rulkozó „apró" szobrok, bronzba öntött álmok, az öt­vös-művész hallatlan techni­kai precizitása és a miniatűrök világában is „óriásokként" ható kompozíciók megdöb­bentettek. Csigák és csigák, melyekből újabb és újabb „emberek" bújnak elő, s mind megannyi újabb érzésektől, élményektől meggyötört, vagy örömmel áthatott vi­lágba ránt magával, vagy emel fel a végtelenbe. A címadó alkotás, a „gyűrt" ezüst alap meghatározhatat­lan formáján megtapadó „bronz-csiga" egyszerű, „csak ottléte" valóban a csigavér, az örök nyugalom, ám a soha meg nem nyugvó „spirál" szépségét kínálja fel. A Bronz-drapériák gyűrt omlású takarásában, a zöld patina-foltokkal tovább kavart érzésekkel átitatott kockákon, megjelenített „csiga-konytolt" könyöklő női fejek sommásan elnagyolt vonásai, egy szinte megtalálhatatlan életbe hívo­gatnak. Nem az arc a fontos, itt a kezek játéka, arcra és fejre boruló, befedő vagy elfedő „mozdulatba" merevített mozgása a lényeget adó. A „DÉJÓ VU" két csigája, a férfi és ló „csiga-egysége" bá­josan elragadó, hiszen itt az ötvös és szobrász talál azonos formába öntött mondandót. S hogy itt a két „mester" egyet­len „törékeny" nőben találko­zott, az merő véletlen, ám eb­ben az esetben nagyon is fon­tos. Hogyan látja a robosztus „férfi" kissé akarattól sugárzó tekintetét a nő, akire hatni akar, s melyet elrejt egy re­mekbe szabott ló kontúrja mögé. Férfi és ló, talán örök téma. A vágtatni tudó és akaró férfi szinte „átöleli" a nem lé­tező kezeivel az állat nyakát, hogy egyetlen lénnyé lénye­güljenek. De e nem látható mozdulat, e nem megfogható mozgás és a férfi „akarok" kimondását sugárzó tekintete igazából mindent elmond. Döbbenet a „Voltam vala­kié" című kompozíció. A tö­rötten csüngő szárny, mely csillogóan nemes bronz, de amelyet tovább ékesítenek a mívesen megformált „ezüst-tollak", a csigaház vi­lágából kibúvó élet megtöre- tése. A posztamens szélén le­lógó alkotás „szomorú pilla­nat-varázsát tovább kergeti az aláhullott egyetlen ezüst-toll „odavetett", egy életet megté­pett szimbóluma. S hogy ez a megtöretés nem végleges egy életben, hogy képes és kész az ember a min­dig újrakezdés nehéz, de mégis gyönyört rejtő miszté­riumára, ama példa az ele­mentáris erővel magával ra­gadó „Búgócsiga" című kom­pozíció. Az akaratot, a kéjt és mámort, a szépségben felol­dódni akaró, az életet igenlő ember sok-sok arca fel-fel- bukkan a néhány „fej" talán soha meg nem álló forgásá­ban. Molnár Éva mindent tud, amit tudni kell és lehet az em­berről, s a művészetről. Ám nemcsak tud, hanem „beleki­áltani" is tud a fülekbe, s ezt tette most a szem elvarázsolá- sán keresztül. Rostier Gyula A megyeszékhelyen 1873 decemberében megalakult Szegzárdi Önkéntes Tűzoltó és Tornász Egylet két szem­pontból is úttörő szerepet töl­tött be a maga idejében, mert tevékenysége és szabályzata is példát mutatott a környező falvaknak a hasonló szerve­zésre. Amikor 1874 áprilisá­ban megérkezett a nagy ér­tékű fecskendő és felszerelés, díszes menet kísérte a ge- menci hajóállomástól a meg­rendelő székhelyére, de itt volt az ideje annak is, hogy a csapatot szabályzattal ková­csolják egybe. Az eredményt, a szolgálati szabályzatot a Tolnamegyei Közlöny 1874. június 10-én kezdte meg közölni. A négy fő részből és 65 §-ból álló szöveg szinte minden részletre kiter­jed, jól mutatja, milyen szín­vonalon állott akkor ez az ügy, de azt is, milyen igyeke­zettel próbálták a nehézsége­ket leküzdeni. Az önkéntesek ingyen teljesítették kötelessé­güket, de jutalmat elfogadhat­tak. A legénység két szakasz mászó- és mentőlegényre és 2-4 szakasz fecskendőkezelőre oszlott. Fölöttük parancsnok (és adjutánsa), szakaszveze­tők, főcsővezetők, s hangszere szavával a trombitás állott. „Időről-időre gyakorlatok té­tetnek" - a kellő gyakorlottság megszerzésére, s ezeken min­denki köteles résztvenni. A II. pont alatt a fegyelmi szabá­lyok előírták, hogy „Az egylet minden tagjának a szolgálat­ban és azon kívül becsületes, Visszaadott Monet-kép Helmut Kohl 'kancellár hét­főn este a mulhouse-i francia­német csúcstalálkozón, jelké­pes gesztusként átadott Fran­cois Mitterrand francia elnök­nek egy Claude Monet képet, hogy juttassa vissza ahhoz a francia zsidó családhoz, ahonnan a háború alatt a meg­szálló náci csapatok eltulajdo­nították - számoltak be francia és német források. A cím nélküli Monet-kép 1870-ből való, és a Párizstól nyugatra lévő, behavazott lo- uveciennes-i utat ábrázolja. A vászon hátoldalán apró fel­jegyzés található: „Hó és a le­menő nap". A háború óta egy múzeumban őrizték. férfias magatartást, főleg a szolgálatban józanságot, pon­tosságot, nyugalmat, kitartást, szorgalmat és - hol szükséges - bátorságot párosítva meg- gondoltságot kell tanúsíta­nia". Ha erre külön parancs nincs, mindig egyenruhában kell megjelenniük; katonai kö­szöntéssel üdvözlik egymást; ha egy napnál hosszabb ideig elhagyják a város területét, er­ről felettesüket értesíteniük kell, vitás esetben becsület­szavukat kérik a történtekről, illetve a mulasztásról. A gya­korlatot, de különösen a tüzet nem szabad engedelem nélkül elhagyni, de „illetlen módon felhasználni" sem. „A do­hányzás szolgálatban csak a parancsnok adott engedelme folytán történhetik", „frissíté­sek, melyek a szolgálatban felajánltatnak, a parancsnok­hoz utasítandók, ki azoknak el- vagy nem fogadásáról, esetleg kiosztásáról gondos­kodik". AIII. pont az őrszabályzatot tartalmazza. A mulasztók büntetést fizetnek, mindenki hat óráig áll őrt, de „az őrtál- láson a lármázás, kiáltás és éneklés, valamint a nagybani játszás (azaz a hazárdjáték) feltétlenül tilos." Ellenben „a legénységnek frissítők meg vannak engedve", bár „mér- téktelenség a szeszes italok él­vezetében nem engedtetik meg". Az őrparancsnok az őrökről, a felszerelés állapotá­ról és a tűzesetekről lajstromot vezet, a szerek jó karban tartá­sáról a szertáros gondoskodik. A Sotheby's július 6-án Londonban árverésre bocsátja Diego Velazquez (1599-1660) spanyol udvari festő eddig ismeretlen képét, a „Szeplőte­len fogantatás"-t. A feltehetően 1619-ben al­kotott remekmű, amelyet a Sotheby's szerdán mutatott be a szakértőknek, kalandos úton került az árverési csarnok tu­lajdonába. A 142x98,2 centi­méter nagyságú festményt, amelyet kezdetben a mester tanítványainak tulajdonítot­tak, 1990-ben egy Charles Ba- illy nevű francia műkereskedő vásárolta meg, miután az évti­zedekig két idős párizsi hölgy lakása cselédszobájának falán függött. A Velazquez festmé­nyek konzerválásában hír­Már akkor sem lehetett ritka a véletlen, vagy szándékos té­ves riasztás, erről szól a 48. §: „Azon egyén személyisége, mely a tüzet jelezte, mindenkor megállapítandó és esetleg a csoporttal lehet vinni, hogy netán hazugságon kapatva átadassák a rendőr­ségnek". (Nem szólnak külön róla, de tudjuk, a megyeszék­hely lovaival igyekeztek a fü­zekhez ...) IV. rész a szolgálati sza­bályzat. Ez a tűzesetekre elő­írta, hogy mihelyt annyian vannak az egyenruhában, de legalább jelvénnyel megjelen­tek közül, hogy a fecskendőt vihetik, elindulnak. „Sietni itt kötelesség, csakhogy kellő mértékben és szoros rendben, mert kik lihegve és fáradtan jönnek a vész helyére, nem al­kalmasak a gyors és erélyes támadásra". Csak utasításra ténykedhetnek, a parancsnok helyét vörös zászló jelzi. „A legénység csak a főnökeitől fogad el parancsot, mások a műtani részre tett rendeletéi, jöjjenek azok bárkitől, illedel­mesen, de egyszersmind hatá­rozottan visszautasítandók." A munkát „lehető csendben" kell végezni, helyét egy tűz­oltó sem hagyhatja el, „magá­tól értetődő azonban, hogy a tarthatatlanná vált álláspont­ról visszahúzódba tik." Nem írták, csupán remélhették, hogy minderre minél kevesebbszer legyen szükség. Dr. Töttős Gábor névre szert tett Zahira Veliz restaurátor fáradságos mun­kával szabadította meg a festményt a rárakódott szennytől és a többszöri resta­urálás nyomaitól. Ugyancsak ő állapította meg minden két­séget kizáróan, hogy azt a nagy mester alkotta sevillai korszakában. Huszonnégy év óta most első ízben fordul elő, hogy Ve­lazquez festményt kínálnak megvételre árverésen. A július 6-i londoni árverést megelőzően a „Szeplőtelen fogantatás"-t, amely egyéb­ként Velazquez ritka vallásos tárgyú alkotásainak egyike, a Sotheby's bemutatja New Yorkban, Mexikóvárosban, Tokióban és Madridban is. Kiáltás I-V. Ismeretlen Velazquez Egy amatőr festőművész Bölcskén Simovics Kálmán Bölcskén, az Akácfa utcában lakik. Ré­góta festeget, a maga szóra­koztatására, a család és a bará­tok örömére. — Esztergályosnak tanul­tam, és negyven évig dolgoz­tam ebben a számomra csodá­latos, és kimeríthetetlen lehe­tőségekkel rendelkező szak­mában - kezdte a beszélgetést Simovics Kálmán, nagyon kedves és közvetlen hangon. — Szüleim korán meghaltak, folytatta. — Apámmal egyébként sem tudtam ki­jönni, a sors úgy hozta, hogy korán munkába kellett áll- nom. Szegeden töltöttem az ipari tanuló éveimet, ott is dolgoztam egy kis ideig. Majd elkerültem Székesfehérvárra 1954-ben, ott voltam katona is. 1968-ban költöztünk a felesé­gemmel Bölcskére. Itt, ezen a végtelenül hangulatos Duna-parti településen dol­goztam tovább szakmámban és a nyugdíjas kor elérése óta 1992-től hódolok komolyab­ban régi szenvedélyemnek, a festészetnek. — Gyermekkoromban is jól rajzolgattam, imádtam a tár­gyakat „megmintázni" egy­szerűen, papírlapon. Még szegedi iskolás voltam, mikor megpillantottam egy fest­ményt egy utcai kirakatban. Annyira megtetszett, hogy minden nap arra mentem. Annyira megragadott, hogy én is belefogtam. Először a rajzolásba, immáron komo­lyan. Természetesen szakmai hozzáértés nélkül tettem mindezt, de az évek során ön­szorgalomból képeztem ma­gam. Rengeteg könyvet, folyó­iratot vettem, egyre többet és többet rajzoltam. Majd követ­kezett a vászon és elmélyül­tem a festészet rejtelmeiben. — Milyen segítséget kapott a festésnél? — Székesfehérváron jártam egy rajz-szakkörbe, de a há­rom tanító mester háromféle­képpen magyarázta a festé­szet technikáját. Én nem tud­tam őket követni, szerettem volna megtartani azt az egyéni stílusomat, melyet so­kan nem értékeltek. Ez pedig nem más, mint az egyszerű valóság, a tájképek, a termé­szet valódiságának vissza­adása a vásznon. A művésze­tet, vagy egy művészt irányí­tani kívülről nem lehet, nincs meg az eltökéltsége, a mély indíttatása. — Az én festményeim kö­zött háromfajta található. A képek egy része teljes egészé­ben a fantázia szüleménye. Vannak olyanok is, amelyek egy valóságban átélt ese­ményt, vagy látott tájat, eset­leg alakot ötvöznek a fantázi­ával. A harmadik típusú ké­pek valóságos, szinte fény- képszerű abrázolásúak. Szere­tem a természetet, ebből adó­dóan nagyon sok tájképem van. Az őstermészet és az ab­ban élő állatok, illetve növé­nyek ragadnak meg elsősor­ban. Festettem már néhány portrét is, de nem sokat. Imá­dom a fantáziáit tájakat, mert ott szabadon elereszthetem a gondolataimat, elképzelései­met. Szeretem tetszés szerint „rakosgatni" a képen a köve­ket, a sziklákat, a folyókat és a domborulatokat. — A természetben mindig a festő szemével nézi a világot? — Tulajdonképpen igen. Ha kisétálok a Duna-partra, akkor az ott átélt élményből születik egy vélemény, egy hatás bennem és máris azon gondolkodom, hogy miként lehetne ezt a tájat megfesteni, hogyan mutatnának a színek a vásznon. Egyébként amikor leülök festeni, akkor igyek­szem elfelejteni minden fest­ményt, amit életemben láttam, így elkerülöm azt, hogy egy látott másik festményt másol­jak le. Ha dolgozom, akkor a legbelső érzéseimet festem rá az előttem kifeszülő vászonra. — Kik a példaképek és miért maradnak el a kiállítások? — Benczúr Gyula, Barabás Miklós, Mészöly Gáza/ id. Markó Károly. Egyszóval a hagyományos értelemben vett romantikus festők a példaké­peim. Hogy miért nincs kiállí­tásom? Az az igazság, hogy nem szeretem a nagy felhajtát, úgy érzem, hogy nem szüksé­ges számomra a túlzott nyil­vánosság. Csak érdekességből mondom, hogy nem adtam el egyetlen képet sem az elké- szültekből, bár többször kér­tek már tőlem ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Vala­hogy a szívemhez nőtt mind­egyik. Néhányat festegetek barátaimnak, de eladásra soha. Megmarad a családom­nak.-Garay­Szeretek utazni a fantázia szárnyán, így kerülnek fel a vászonra a fák és a kövek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom