Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-31 / 306. szám
„Rézi, jósolj!" „Eljött a lányom és az unokám ideje" Három generáció együtt, egymásért Lantos Miklósék szíves invitálására Iregszemcsére éppen akkor érkeztünk, amikor a család egy szem férfiúja éppen kinn a földeken dolgozott. Gizi néni, a nagymama gyorsan körbevitt bennünket a nagyon szép, ősi családi házban. Közben mesélt. — Hárman voltunk lány testvérek, akkor még 170 hektár földje volt szegény apámnak, így engem is mezőgazda- sági iskolába íratott. Azt remélte, hogy mi is ugyanúgy megálljuk majd a helyünket a munkában, mintha fiúnak születtünk volna. Sajnos, nem kerülhetett arra sor, hogy ezt be is bizonyítsuk neki. A földet is és a házat is elvették. Ez a ház a nagyszüleimé volt, ők építették, kétszer vették el tőlünk, mindkét alkalommal államosították. Bennünket pedig kulákoknak nyilvánítottak. Végül amikor már lehetett, OTP-re visszavásároltuk. Letelepedünk az egyik szép szobában, amiről kiderül, a nagymama lakja. Közben Gizi, a lánya is csatlakozik a beszélgetéshez. — Újból gazdálkodnak, hiszen a kárpótlási jegyükkel földet vásároltak. — Már 200 hektár földet sikerült eddig megvásárolnunk, de még 70 hektárra van jegyünk. Mind a hárman, a nagymama, én és a fiam, Miklós bejelentett vállalkozók vagyunk. — Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de hová lettek a férfiak a családból? — Az édesapám 4 évvel ezelőtt 70 évesen meghalt, sajnos nem érhette meg, hogy visszakapjuk a földjeinket. Én pedig elváltán élek már 14 éve. Miklós, a fiam 23 éves, ő az egyetlen férfi a családban. — Giziké, ön most is fiatal, soha nem gondolta, hogy újból megpróbálja? — Nem érzem áldozatnak az életemet, annak ellenére sem, hogy lehetőségem lett volna rá, de nem akartam a fiamnak mostohát. És a kötődés is olyan nagy volt bennem ehhez a házhoz, ehhez a faluhoz, hogy inkább lemondtam az újrakezdésről, ami elvitt volna innen. — Az idén már gazdálkodhattak. Mit vetettek és mekkora területen? — A licitált földnek csak egy részét használtuk, 80 hektáron kukoricát, búzát és tavaszi árpát termesztettünk. Súlyosan aszályos lett a búza, a Giziké kukoricát pedig csak ezután törjük le. Nagyon sok volt a munkánk, mert gondozatlan földeket vettünk át, hiányzott belőlük a műtrágya is. Miklós tavasszal még államvizsgázott Kaposváron az agráregyetemen, hirtelen sok minden hárult ránk. Emellett állatokkal is foglalkozunk, 9 magyar tarka szarvasmarhát és 4 kocát tartunk, azok szaporulataival. — Giziké ezelőtt mivel foglalkozott? — A kányái és a helyi tsz-ben 15 évig dolgoztam, mint az állattenyésztési, illetve a takarmánykeverési ágazatvezető. Két diplomám van. — Hogyan fogadták el önt a férfiak, hiszen a beosztottai többségében ezen a területen az „erősebbik nemből" kerültek ki? — Eleinte remegett a nadrágom, amikor hajnalban végig kellett menni az istállóknál, de sikerült megtalálnom azt a hangot, amit elfogadtak. A rendet megköveteltem és úgy érzem, jól kijöttünk egymással. Sokáig töprengtem, hogy feladjam-e a munkámat egy bizonytalan vállalkozásért. A fiam beszélt rá és természetesen az édesanyám is mellette szavazott. — Mivel kezdték a vállalkozás megalapozását? — Gépesíteni kellett, mert ekkora földterületet nem lehet kézzel megművelni. Három erőgépet vettünk, ebből egy nagytraktor és kettő közepes teljesítményű, van egy kombájnunk és munkagépeink. A tsz-től kapott vagyonjegyen megvásároltunk egy nagy magtárat és hozzá kellett egy agregátort is, mivel a szövetkezet levágta a villanyvezetéket. — Említette, hogy a fia beszélte rá a gazdálkodásra, benne honnan van a kötődés a paraszti munka iránt? — Mi mindig is foglalkoztunk háztájival és amivel csak lehetett. A fiam ebben nőtt fel, emlékszem, még óvódás sem volt amikor kukoricát fattyazott. Neki a vérében van a mezőgazdasághoz való kötődés. Persze fiatal még, diszkóba is jár, de sajnos az is előfordul, hogy mire a diszkó kinyit, este 10 órakor, az én fiam már elaludt, a fáradtság elnyomta. — Ki döntötte el, hogy mit vessenek, mivel gazdálkodjanak? — Sajnos, a piaci igényeket még nem tudtuk figyelembe venni, azzal kell foglalkoznunk, amire megvannak az eszközeink. Hiába tudom, hogy a cukorrépa jobb üzlet lenne, mint a kukorica, ha nincs hozzá gépesítésünk. Az elmúlt évben az eddig összegyűjtött tartalékainkból gazdálkodtunk, még bevételünk nem nagyon volt, csak kiadásunk, és ha jön is valami, azt is visszaforgatjuk. A búza árából, amit már megkaptunk, vetőmagot vettünk. Mivel olyan olcsón veszik át a tejet, vásároltunk egy hűtőberendezést is, hogy a háznál adhassuk el, ne kelljen sehová szállítani. — A kukoricára vajon lesz-e vevő? — A kukoricával már jobb helyzetben leszünk, ha egyszer leszedtük, mint a búzával, mert tudjuk tárolni. Nem szükséges így azonnal értékesíteni, várhatunk jobb ajánlatra is. Mint említettem, bevételünk még kevés volt eddig, a tartalékaink meg fogytán. Régebben ezer darab tojótyúkkal foglalkoztunk, az akkor szerzett hasznot fektettük be most. — Giziké mit vár a következő esztendőtől? — Továbbra is maradnunk kell azoknál a növényeknél amiket be tudunk takarítani, egyelőre kötött helyzetben vagyunk. Legfőbb vágyam - kölcsön nélkül eljutni az első komolyabb bevételig - egyre reménytelenebb. Pedig a tartozáshoz nem vagyunk hozzá szokva, mindig takarékosan éltünk. — Milyen luxust engedtek meg eddig maguknak? — Tavaly a valutakeretünket kiváltottuk, még élt szegény dédike is, és egy használt nyugati kocsit akartunk venni rajta, de megláttunk egy traktort és vissza kellet váltani a valutát újból forintra, mert azt csak így adták. Sokan biztosan ütődöttnek gondolnak bennünket, de mi így élünk. Van egy Lada Niva terepjárónk és egy régi Trabantunk. Búcsúzóul ismét a nagymama vette át a szót. — Addig szeretnék élni, amíg tudok rajtuk segíteni. A lányom még nem igazán bizakodó, mert gyakran tapasztaljuk, hogy az emberek szemlélete nem változott. Rá vagyunk szorulva mások munkájára is, amit tisztességesen meg is fizetünk, de a mező- gazdaságban nem akkor kell dolgozni, amikor a kedv megvan hozzá, hanem amikor itt az ideje. Ezt még sokan nem érzik, inkább sopánkodnak, hogy semmire nem viszik. A tsz hozzáállása a szolgáltatások területén is olyan amilyen, nem érdemes róla beszélni. Hárman élünk ebben a házban együtt, de három generáció. Én úgy érzem, most jött el a lányom és az unokám ideje. Örölük, hogy ezt megérhettem. Mauthner - Ritzel A hőgyészi művelődési ház zsongásából kiszivárgott egy felszólító mondat: „Rézi, jósolj!". A polgármester bíztatott eképpen egy idősebb hölgyet. Mint kiderült, időjárás jövendölésre szólt a felkérés. Többen figyeltek az asszony szavaira. Amikor bemutatkozott, így szólt: — János Imréné vagyok, de itt Hőgyészen úgy ismernek, Wágner Rézi. Terézia a becsületes nevem. Svábnak érzem magam, s ami igaz, az időjárást meg tudom jósolni. Kezdjem? — Legyenszíves. — Most vagyunk december 8-án. (Akkor volt a beszélgetés, lehet tehát visszaemlékezni, hogy mit jósolt Rézi néni! A szerk.) Azt jelenti, hogy 15-ig 20-ig lesz az enyhe idő, utána megint havas eső, eső, hideg következik. Télre fordul az idő és március közepéig fog tartani. A karácsony hideg és fehér lesz, esni fog a hó. — Mi lesz március után? — Akkor a hó elolvad, de a földekre nem lehet rámenni. A mezőgazdaságban csak április közepén tudnak a földeken dolgozni. A május az esős lesz, tehát aranyat érő! Június, július, augusztus azpyár lesz, 35-38-40 fokos kánikulával. Szeptember az változó. — Zavarja, ha megkérdem, honnan tudja? — Megmondom én! Minden hónap első napját kell megfigyelni. Amilyen ez a nap, olyan idő lesz akkor, abban a hónapban. Az év végén az első 112 napot kell számba venni. Ez a következő év időjárása. — Ez tehát a nagy titok? Saját maga figyelte meg, vagy hallotta? — Ez a 6. érzékem. Én október 31-én születtem, az újhold vasárnap volt. A régi öregek szerint én egy újholdas gyerek vagyok és azok ilyennel vannak megáldva. — Az időjáráson kívül más területen lát-e a jövőbe? — Semmit nem tudok. Higgye el! Azt meg tudom mondani a harangszóra, hogy hány halott lesz. A pörbölyi baleset' előtt nagyon rossz érzéseim voltak. -Ééltettem is a családomat, kértem őket, ne menjenek sehova. Itt van például a mai nap. Van egy halottunk. Kiharangozták a nagytemplomban. Meghúzták a harangot és én megmondtam, lesz-e ennek párja, vagy nem. — Tehát azt mondta, valaki meghalt, s a közeljövőben lesz meUé egy másik halott is? — Igen. Három napon belül. Igen, lesz halott, mert sírtak a harangok. — Sírtak? — Itt nem kötéllel húzzák, hanem elektromosan megy, és most a harang félre vert. Sírt. De ezt a telet én már tavasszal megjósoltam. Mert megdalolta a madárkám! — Mit csinált a madara? — Jön egy fekete kis madár, olyan mint a rigó, de ennek piros a csőre és sárga a lába, van egy kis bóbitája is. Kora tavasszal, ha nagyon szépen énekel, akkor gyönyörű, tiszta idő lesz. — Mert nem énekel mindig szépen? — Nem. Ha nyáron hideg van, akkor nem énekel. Márciusban jön meg, mert ez költöző madár. Nem is tudom milyen madár. A fiam ismeri. Mondja is olyankor, hogy na anyu, már megint itt a madarad. — Mit szól a fia a jóslataihoz? — Valamikor azt mondják, hogy anyu hülyéskedik, vagy megint kitaláltam valamit... Mondta a polgármester is, hogy jósoljak, de én nem. Az nem az én műfajom! Decsi Kiss János A gazdasági udvar Az év legszelídebb jogásza „Az év jogásza" lett az Egyesült Államokban az a bíró, aki megtagadta a kötelező bírói palást viselését és nem veszi át a narkós ügyek aktáit. A díjat a tekintélyes Nemzeti Jogász Újság adományozta Jack B. Weinsteinnek. A hetvenkét esztendős bíró 1967 óta látja el feladatát a brooklyni bíróságon és azt tartja, hogy, mint a legrégebben szolgáló bírónak, előjogai vannak. Válogat az ügyek között, s ami nem tetszik neki, azzal nem foglalkozik. Tárgyalásain nem ül fel a bírói pulpitusra, hanem jogász kollégái, az ügyvéd és az ügyész asztalánál vezeti a pereket. „Öreg, fáradt bíró vagyok, aki már teljesítette szívtelenségi kvótáját" - mondja. És feltűnően enyhe ítéleteket hoz. Még az ügyvédeket is meglepően enyhéket, ezért gúnyosan a „legszelídebb jogászként" emlegetik. Legutóbb egy adóügyi perben hozott felmentő ítéletében kifejtette: „Egy adófizető állampolgártól, ha jogtalanság éri, nem lehet elvárni, hogy hűséges, alázatos híve legyen az adóhivatalnak." B. P. Óriás tyúktojás J smeretlentől kaptam egy verset 1993 karácsonyára és öröm, hogy nem névtelenül. Az a címe a hétszer négysoros, hangvételében XIX. századi üzenetnek, hogy „Szebb jövőt akarunk ... ", és ugyan, mi gondom lehetne ezzel? Semmi, de semmi az égvilágon még akkor se, ha „sajtó"-ként jámboran megrovatom az égberöpítő lelkesedés és lelkesítés hiánya miatt. Sértődésre céhem nevében semmi ok, hiszen a toliforgatókkal szemben türelmetlenek is tudják, hogy a sorsunkat jobbra fordító jövő mindany- nyiunknak kijár állampolgári jogon. Meg aztán mind bolond, aki magának rosszat kíván. Valamelyest . aggaszt azért, hogy a négy rímes sorba rejtett számonkérés az „így lesz", meg „úgy lesz" hirdetésére kívánna rávenni. Megfeledkezve arról, hova vezet a valóságtól elrugaszkodott, föntről diktált öncsalás. Úgy látszik, hosszan, hosszan leszünk még betegek ettől, amiként attól a bőven adagolt méregtől is, ami lépteinket a két világháború Noteszlap közötti Magyarországba terelgetné vissza, noha az újjászületés terheit, szenvedéseit és hosszantartó várakozásait 1990-ben nem az egykorvolt, csak kiváltságosoknak szánt „szebb jövőért" vállaltuk föl. Néhány nappal a vers érkezése előtt hallottam újra egy családiason meghitt könyvbemutatón Arany János Alkalmi vers című költeményét megzenésítve, a Holló együttes előadásában. A sokak által - és általam kezdettől fogva - kedvelt együttes valamikor a nyolcvanas évek közepetáján tűzte műsorára ezt a költeményt, aminek időszerűsége miatt ugyancsak szaladgált a hideg a hátamon, amikor előadásukban először hallottam. Akkor még se okos, se illendő, se veszélytelen nem volt elregölni mindazt, ami nincs. Javában mi voltunk még a gulyáskommunizmus országa és a legvidámabb barakk. Szentségtörésnek számított tehát olyasmiről nyenyerézni, pláne szívbemarko- lóan, aminek öldöklő hiányát a nemzet látja. Megrendítő volt. Miként most is az, hogy a koszorús költő 1853-ban papírra vetett sorainak érvénye máig ható. Nemzetként ma is ugyanazon dolgoknak vagyunk híjával, mint volt a magyarság a szabadságharc bukását követően, s történelme során - előtte és utána is - annyiszor. H ollóék nem kérték, hogy legalább a refrént, azt, hogy „Adjon Isten, ami nincs/ Ez újesztendőben1." velük énekeljük. Kérés nélkül megtettük, hangtalanul, s tesszük e napokban váltig. Hozzágondolva, hogy béke, egyetértés, szeretet, a lelkeket bezárkózásra kényszerítő, egymást káromló, megalázó hangoskodások nélkül. Bizony, kínzóan éhezzük és szomjúhozzuk, ami nincs. Legalábbis ezt látom 1994-re várva, amikor egymásnak nem egyszerűen csak boldog, hanem boldogabb új évet kívánunk ... László Ibolya Folcz Gáspárné szekszárdi olvasónk hozta be a szerkesztőségbe a képen látható óriás tyúktojást. Miután jobbulást kívántunk a tojást létrehozó bátor kis tyúkocskának, megtudtuk, hogy a „termék" súlya 12 dekagramm, egy átlagos, mondjuk úgy, normál tojásé pedig 5-6 dekagramm általában. Gyanús ez a mammut-termék. Ez a tyúkocska előre tudhat valamit a jövőre nézve. Időt, energiát és fáradságot nem kímélve kikísérletezte és létrehozta a Jövő Tojását. Az biztos, hogy ha tyúktársai átvennék a technikáját, a magyar tojás abszolút világelső lehetne, lesöpörné a piacról versenytársait, az európai közösségi tyúkokat, a távol-keleti mini-háziszámya- sokról nem is szólva. Hiszen gondoljuk csak el: ez a madár ugyanannyit eszik-iszik mint „hatdekás" társai, mégis a dupláját tudja produkálni, mint azok. Bárcsak beszélni tudna! Titkát elárulhatná a bankoknak, melyek ezáltal ugyanannyi betétre dupla kamatot fizetnének, a vállalkozóknak, akik ugyanannyi nyersanyagból kétszerannyi terméket állítanának elő, sőt - a magyarság kihalásától félők figyelmébe! - a jövendő szülőknek, akik ugyanannyi energiával!?) kétszerannyi kis magyar állampolgárt hívnának életre. A sor még hosszan folytatható lenne, ám közben nem hagy nyugodni a gondolat: ez a tyúkocska nem ilyen agyafúrt. Mindössze gesztusértékű cselekedetet hajtott végre a tojásvásárlók irányába: a termék azért ilyen nagy, mert „hozzá- tojta" az árához mindannyiunk kedvencét, az ÁFÁ-t is! Venter - Fotó: Degré
