Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)

1993-12-24 / 301. szám

Minden elrontott élet a gyermekkorban gyökerezik „Tele vagyok szeretet utáni vágyakozással" Egy börtönviselt vallomása 10 «ÚJSÁG_________________________________________HÉT VÉGI MAGAZIN Restanciák 1993. december 24., péntek Na, mondok, jön a Kará­csony, a sokmindenre kié­hezett emberek sóvárogják a békét, meg a lelki élményt, hát itt a lehetőség egy olyat írni, amibe beleremegnek az olvasók valahányan, meg a kollégák is sorra, mert hogy olyan gyönyörűséges. Hogy csak kapkodja a fejét a mé­dia, ki e fenomén, (a sorok írója), és ezen írással térné­nek nyugovóra napokon ke­resztül az emberek is, mert nem ám a megszokott mu- száj-elérzékenyülés, sab­lon-pátosz, farizeus szere- tet-gombóc, köteles­ség-szépszavak szárnyalná­nak benne porcelán vadka­csákként, hanem csendesen szomorú mosoly-képek, szívmelengető szelíd sza­vak, titkos, fájdalomgyö­nyörűséges könnyeket csa­logató gondolatok, bölcs vi­gaszok, a szellem fényes szikrafolyamai libabőröz- tetnék elolvasóit. Hát így va­lahogy, adtam meg az alap­hangod magamnak. Aztán ennyiben is maradtam vele. A bölcsességre csak só- várgó ember ugyanis még a véletlenül lelt álbölcsessé­geket sem képes (bölcsen) raktározni a szebb napokra, hanem az esztendő során fe­lelőtlenül lövöldözi velük tele a nagyvilágot. így, ami­kor „pedig aztán most már tényleg nagyon" kellene felmutatni legalább egy kis tányérszélen maradt gondo­lat-maradékot, darabka ku- tya-sem-enné-már-meg, ki­száradt szellem-szeletkét, nos addigra már az is elfogy. A fel nem nyüt szemű ember csak álmodozik a vi­lágosságról, de világmeg­váltó gondolatainak szár­nyai beleragadnak saját ki­csinyes problémái sarába. Hogy merészelhetne tehát a szabadító-vígasztaló bölcs szerepében tetszelegni, kü­lönösen az ilyen szent ihle­tésű pillanatokban, mint az Ünnepek időpontja? Nem is merészel. Legalábbis ha még nem szaladt el vele a ló, ha maradt benne némi őszinte belátás, tisztesség és alázat, akkor csak annyit tehet, hogy önmagába mélyed (roskad?), és belátja, hogy nincs joga. Például a szeré­téiről írni akkor, amikor ké­pes megharagudni egy nyolchónapos, négyfogú, Kancsalflóriánnak, Sünpis- tának, Sonkásmártonnak (stb.) becézettre, ha az rossz álmából felriadva kétségbe­esett sírásával nem hagyja aludni őt. Amikor vélt gond­jainak, komor gondolatai­nak álterhei miatt érzéketle­nül áll az ellenkező nemű, huszonéves lakó-, háló-, élet-, sorstárs előtt, aki pedig azért szépítkezik, fogyókú­rázik, mosolyog fáradtan is, mert szeretné, ha olyannak látná, mint annak idején. Hogyan példálózhatna me­leg, csordultig tele levő szív­ről, amikor ingerülten uta­sítja vissza a két deresedő hajú nyugdíjba készülőtől, vagy a hófehér frizurájú, bottal járótól, hogy még mindig a kisgyermeket lát­ják benne. (Holott tudja, hogy jól látják.) Hogyan szónokolhatna barátságról, amikor az egykoron annak nevezettek és érzettek láto­gatása miatt előmerészkedő örömöt elnyomhatja a ké­nyelem, a fizikai álom jólla­kottságot ígérő unalmas csábítása? És hogyan hir­dethetne megbékélést, ami­kor képtelen higgadtan, jó­zanul értékelni uszító, gyű­lölködő, acsarkodó meg­nyilvánulásokat, amikor a nyugodt, csendes, magya­rázó, példamutató szó he­lyett a dühödt, hangos bün- tető-tettlegesség ajánlkozik erőszakosan véres köd-sze­repre (szégyen)szeme elé. Hát ezért nem írtam meg azt a gyönyörűségeset. sk Ideiglenes határátkelők az ünnepekre Amíg Petrovics Lajos előze­tesen fogvatartottal beszél­gettem a szekszárdi börtön­ben, eszembe jutott annak a kislánynak a története, aki­nek azért néz el minden lehe­tetlenséget a környezete, mert olyan rosszak a családi kö­rülményei, szegény gyerek­nek legalább ennyi öröme le­gyen az életben. Ez az „öröm", a társai megalázását, megszégyenítését, fölényes­kedést, zsarolást jelent. De mindenre van mentség, a va­rázsszó a „családi háttere". Egy gyereknél talán még fi­gyelembe is veszi ezt a társa­dalom, bár lehet, hogy éppen ez lenne az utolsó esély, ami­kor még, „elnézés helyett", lehetne rajta segíteni. Mert ki a fenét érdekel az 10-15 év múlva, hogy az Anitából vagy Pistikéből mért lett csaló, be­törő vagy gyilkos. Pedig a „mentség" nem változott, csupán az évek teltek el. Petrovics Lajos 36 éves, eb­ből több mint 20 évet töltött börtönben. Mindenféle engedélyt kel­lett beszereznem, hogy be­szélhessek vele. Én csupán egy „kuriózumot" kerestem a személyében,- hiszen eddig ő az egyetlen, akinek sikerült a szekszárdi börtönből meglép­nie,- de miután megismertem, története napokig foglalkozta­tott. Nehezen indult a beszélge­tésünk, nemcsak azért, mert a nevelőtiszt is ott ült velünk egy eléggé rideg szobában, hanem mert zavarban voltam. Minden amit addig tudtam róla, perceken belül megcáfo­lódott. A 20 év börtön ellenére ő egy „kibővült látókörű cso­dabogár", ahogy önmagát ne­vezte. Igaz, voít ideje elmél­kedni, nemcsak a saját, hanem a vüág dolgain is. — Kezdjük az elején, honnan származik, milyen volt a gyerek­kora? — A szüleim jugoszláv származású cigányok voltak, akik 56-ban telepedtek le Vaskúton. Két éves voltam amikor édesapám emberölés miatt 14 év börtönt kapott. Az anyám nem várt rá, összeköl­tözött egy másik férfival, en­gem meg lepasszolt a nagy­anyámnál. Ott is maradtam 6 éves koromig, amikor meghalt a nagyanyám. Náncsi nagy- néném vett magához, de sze­retet és nevelés helyett inkább megtanított lopni. Remek zsebmetsző lett belőlem, vi­szont az iskola teljesen kima­radt az életemből, amit én ak­kor nem is sajnáltam. Ahogy ez lenni szokott, lebuktam, rajtakaptak, majd intézetbe kerültem. Tizenegy éves, bús­komor kisgyerek voltam, ek­kor ismerkedtem meg az isko­lával. Nagy hatással volt rám az egyik pedagógus érdeklő­dése, szerettem volna bizonyí­tani, már csak az ő kedvéért is. Ekkor, annyi idő után ismét, találkoztam anyámmal. A kí­váncsiság vitt el hozzá, de az akkori élettársa nem nézett jó szemmel, anyám pedig semmi szeretetet nem tanúsított irán­tam. Rosszabb volt, mintha nem is találkoztunk volna. Új­ból Náncsi nénémnél kötöt­tem ki, aki azt tanácsolta, ha nem akarok nagykorúságo­mig intézetis lenni, csináljak egy kisebb „balhét", amiért legfeljebb kapok pár hónap börtönt és szabadulás után enyém a világ. — Mi volt az a „balhé"? — Kisebb betörés. Két év fiatalkorúak börtöne várt rám Tökölön. A légkör rémes, igazi ököljog uralkodott. De szerencsém is volt, hiszen megismerkedhettem egy nagyszerű emberrel, aki azóta is az eszményképem, Örsi Tóth László tanár úrral, ő is­mertetett meg az irodalom­mal, történelemmel, pszicho­lógiával, és ennek hatására próbáltam rájönni, hogy miért vagyok én más mint a többi „normális" ember. Keresni kezdtem a bennem lévő indu­latok, tettek okát, boncolgat­tam a gyerekkoromat és na­gyon vágytam arra, hogy va­lakihez tartozzak, hogy sze­ressenek. 73 nyarán szabadul­tam, 16 évesen, enyém lehetett volna a világ. — Miért feltételes módban mondja? — Próbálkoztam ismerő­söknél meghúzódni, munkát is kerestem, de akkor rájöt­tem, hogy korlátolt az én szá­momra ez a világ. Nincs szük­sége egy megbélyegzett em­berre. Se lakásom, se munkám nem volt. Közben szabadult az apám. Nagyon vártam ezt a pillanatot, hiszen magamban már rég felmentettem. Össze- költöztunk, közös háztartás­ban éltünk, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ő nem az, akire úgy vártam. Apám a sopronkőhidai börtönévek alatt teljesen zavarodott lett. A gondolatait, a viselkedését megviselték az bezártság évei. Nem tudtam vele élni. Nem volt más lehetőségem, visz- szamentem Náncsihoz. Ugyanakkor szerettem volna kiszakadni a cigányságból is, de nem fogadtak be máshol. Elkeseredtem, újabb betörés, újabb börtön. — Az édesanyjával többé nem találkozott? — De igen, egyszer még utoljára, de az nagyon meg­rázó volt a számomra. Éppen a börtön büntetésemet töltöt­tem, amikor a budapesti gyűj­tőből Szekszárdra szállítottak egy polgári peres tárgyalásra. A rabszállító kocsiban többen is voltunk, amikor egy idő­sebb hölgyben felismertem az anyámat. Ott ült csíkos rabru­hában. A válóperes tárgyalá­sára vitték, amikor végre hiva­talosan is elválasztották az apámtól. Többet nem láttam, tragikus gyilkosság áldozata lett. — Önnel mi lett ezután? — Húsz éves voltam ekkor és szabadlábon. Végiggondol­tam honnan jövök, mi a célom. Már több mint öt évet ültem, szinte semmiért. Az ügyész a „társadalomra veszélyes"-nek titulált, de miért, hiszen én tele voltam szeretettel?! Senki nem fogott be, senkinek nem kellettem, hát ha veszélyesnek tartanak, akkor legyek is ve­szélyes. Újabb betörésben vet­tem részt. Itt Szekszárdon, az Ifjúsági presszóban. Röhej, de csak háromezer forintot tud­tunk elvinni. Ezért több mint nyolc évet kaptam. Akkor még volt szigorított őrizet, amit annál az embernél al­kalmaznak, aki visszaeső és már több mint háromszor volt büntetve, így a büntetése mellé még öt évet szabhatnak ki rá. Ezt alkalmazták nálam is. Fellázadtam, éjszakákon keresztül nem tudtam aludni. Megfogalmazódott bennem, hogy meg kell szöknöm, mert különben beledöglök ebbe a nyolc évbe. Ez sikerült is, igaz, hogy csak 4 órán keresztül voltam „szabad". Kificamo­dott a bokám, amikor a keríté­sen keresztül a szekszárdi bör­tönből megléptem. Fájós láb­bal menekültem. Elfogtak, a börtönparancsnoka 20 nap szigorított fogdát rendelt el, majd öt nap szünet és újból 20 nap következett. Végül 120 napot töltöttem szigorított fogdában. — Ez a gyakorlatban mint je­lent? — Egyedül voltam a zár­kában, minden második nap ehettem csak, tizennégy kilót lefogytam. Az öngyilkosság­gal gondolatban egyre többet foglalkoztam. Úgy éreztem, ennél már nem lehet mé­lyebbre süllyedni, De még nem volt vége a pokolnak. Sopronkőhidára kerültem, a „legsúlyosabb" bűnözők közé. A brutalitások minden­naposak voltak. Végül 86-ban szabadultam, de ez a nyolc év nagyon megviselt. Osszerop- pantam idegüeg, semminek nem tudtam örülni. Az út is­mét Náncsi nénihez vezetett. — Mért mindig hozzá? — Hát hová, mondja meg?! Ki fogadott volna be engem?! Apámmal találkoztam, aki ar­ról panaszkodott sírva, hogy a sógor bántalmazta. Mondtam neki, hogy én nem tudom megvédeni őt, mert ha vere­kedésbe keveredek, akkor ab­ból bajom lesz. Közben sze­relmes lettem, de még mielőtt ez a kapcsolat formát kapott volna, apámat a szemet előtt verték meg. Nem bírtam ki, én is ütöttem. A többit már tudja. — Bíróság, újból börtön. — Egy év két hónap. Bent ért a rendszerváltás is. — Hány karácsonyt töltött el a börtönben? — Az elmúlt 22 év alatt csupán a tavalyit „ünnepel­tem" kint, egyedül és szomo­rúan. — Milyen bent a karácsony? — Nyomasztó, sokan dep­resszióba esnek. Nehéz be­szélni erről annak, aki nem volt még ilyen helyzetben. — Emlékszik szép kará­csonyra? — Nem. — Az önnel készített riport azzal a feltétellel jelenhet meg, ha a jelenlegi letartóztatásáról nem kérdezem. Ha majd szabadul, mi­hez kezd? — Szeretnék családot alapí­tani, és olyan tevékenységet folytatni ami az emberekkel összeköt. Az nagy baj, hogy a gyakorlatiasság teljesen hi­ányzik belőlem, nem tudom például, hogy mennyit ér ezer forint. — Mért vállalta ezt a beszél­getést? — Hogy az emberek tanul­janak belőle. Minden elrontott élet a gyermekkorban gyöke­rezik, de ki tudja hová vezet? Mauthner Az év végi ünnepek alkal­mából ideiglenes határátkelők nyílnak, s ezeken a helyeken az érintett két ország állam­polgárai léphetik át a határt gyalogosan, kerékpárral, mo­torkerékpárral, vagy ' sze­mélygépkocsival. így a ma­gyar-szlovák határon Letkés- nél december 25-én, 26-án és 31-én, majd pedig január i­jén és 2-án naponta 8-18 óra között, Cerednél december 25-én és 26-án 8-16 óra kö­zött, Ipolytarnócnál december 31-én 8-16 óra között, a ma­gyar-szlovén határon Kerca- szomomál 24-én 8-17 óra kö­zött, a magyar-román határon pedig Dombegyháznál 24-én 7-16 óra között lesz nyitva az ideiglenes határátkelőhely. A szentestét köszöntő népszokások Szorongás övezte valamennyi ünnep előestéjét eleink képzeletében. A városlakók körében, de falun is erősen élt a tudat, hogy „a kizökkent időben" az ember - kivált ünnepek alkalmával - kiszolgáltatottá válik, prédája lesz az ártó-rontó szellemeknek. Az ünnepek előtti időszak azért „zsúfolt" hiedelmekkel, hogy megnyerjék az alvilági hatalmak jóakaratát vagy semlegesítsék rossz szándékait. Nem kivétel ez alól karácsony előestéje (vigíliája), december 24-e sem, s régen az ünnepi asztalra ezért került jó néhány, látszólag oda nem illő tárgy. Az asztal alatt kosárban szalma, vetőmagvak és a leg­fontosabb szerszámok várták az ünnepet. A szalma a Kisjézus lova ete­tésére szolgált ugyan - az ünnep elmúltával mégis a takarmányba ke­verték, hogy óvja az állatok egészségét. A többi termény a következő évi vetőmagba került. A szerszámok pedig „jól forognak" a következő évben, hogy így megtisztelték őket. Ha kisbalta is volt a kosárban, egész évben megóvta a házat a villámcsapástól: az udvarra vihar ide­jén kidobva „szétvágta" a vihart. A karácsonyi teríték fontos darabja volt sok helyütt a karácsonyi ab­rosz. Sajátossága, hogy csak ezen az egyetlen ünnepen használják; vi­déken legfeljebb ősszel a káposztát „húzkodják meg” vele, nehogy a termés penészes legyen, ltt-ott él még az a hagyomány is, hogy az ab­rosz segít az ijedős gyerek félszét elmúlatni. Az ünnepi étkek, fogások mellé szokás almát is, fokhagymát is „tá­lalni"- annyifelé vágva, ahány tagja van a családnak. Ha mindenki kap egy-egy gerezdet, bizonyára egész évben összetart, együtt marad a família. Nagyon sok vidéken több-kevesebb teljességgel él az a régi tradíció is, hogy a karácsonyi vacsora elköltése, az ajándékok átadása után a nagy asztal a család apraja-nagyjának közös játszóhelyévé lép elő. Ilyenkor az "ördög bibliájának" forgatása sem számít főbenjáró vé­teknek, s kártyázással, társasjátékkal, pörgettyű-forgatással töltik ki az időt az éjféli harangszóig. Akkor kicsik, nagyok együtt kerekednek föl, hogy a templomban köszöntsék a Megváltó születését.- ré-mi ­Ön kiről olvasna? Dr. Szoboszlai Ildikó gyermekorvos Andrási Jánosné kistormási olvasónk kérésére dr. Szo­boszlai Ildikót, a kölesdi gyermek-körzetiorvost rende­lőjében kerestük fel. A dok­tornő pincehelyi születésű. Két kislánya van, Eszter 4, Dóra 1,5 éves. Férje szintén orvos. — Doktornő, mi orientálta az orvosi pályára? — Általános iskolás ko­romban határoztam el, hogy gyermekorvos leszek, talán azért, mert a kishúgom sokat betegeskedett. Az orvosi egye­tem után Szekszárdon dolgoz­tam a gyermekorvosi szak­vizsga megszerzéséig, ezt kö­vetően Bonyhádon voltam gyermek-körzetiorvos. Férjem a bonyhádi kórházban dolgo­zott belgyógyászként. Eszter lányom 1989-ben született, a következő évben kerekedett fel a családunk, Kölesdre köl­töztünk. Férjem háziorvos lett a községben, s szerveződött egy gyermek-körzet is, mely­nek 1991. szeptemberétől va­gyok az orvosa. A körzetbe Kölesden kívül Borjád és Kis­tormás tartozik. Jól érezzük itt magunkat, úgy gondolom, a falubeliek elfogadtak minket. Az önkormányzat is nagyon segítőkész. — Hány gyerek tartozik az ön orvosi felügyelete alá? Mintegy 500, az iskolaor­vosi és óvodai orvosi teendő­ket is ellátom. Naponta rende­lek Kölesden, és minden csü­törtök délután Kistormáson tartok tanácsadást és kont- rollvizsgálatokat. Az én kör­zetem kicsinek számít az 500 gyerekkel, de ez lehetőséget ad arra, hogy elbeszélgessek a szülőkkel, pontosan elmond­jam, egyes betegségek esetén mire számítson, mire figyel­jen, hogyan, miként adja be a gyógyszert. — Mennyiben más egy gyer­mekorvos munkája, milyen tulaj­donságok kellenek ahhoz, hogy valaki jól ellássa ezt a feladatot. Bátran merem ezt megkérdezni, hiszen mint az olvasói levél is jelzi, önben megvannak ezek a tu­lajdonságok. — Nagy türelem kell a gye­rekekhez, hiszen a picik félnek az orvostól, s a legkisebbek azt sem tudják megmondani, hogy érzik magukat, mijük fáj. Az alapelvem: soha nem sza­bad becsapni a gyerekeket. A rettegett injekció esetében sem. Erre kérem a szülőket is, soha ne „füllentsenek" a gye­reknek, ne ígérjék meg a ren­delőbe indulás előtt, hogy nem kapnak injekciót. Ha a gyerekek megkérdezik, sza- bad-e sírni a szuritól, még bá­torítom is őket erre, hiszen a visszafojtott félelem, ideges­ség akár ájuláshoz is vezethet, mint ahogy erre már volt is példa. — Nagy szeretettel beszél a gyerekekről is, a szakmájáról is. Gondolom, ezt a páciensei is érté­kelik. — Az új szabályok szerint nem kötelező a 14. év betöl­tése után felnőtt-orvoshoz át­vinni a kártyát. Nagy örö­mömre, a 14. évet betöltött fia­talok nem viszik el tőlem a kártyájukat, továbbra is hoz­zám járnak, s ez igazán jólesik. Venter Marianna Fotó: Garay Előd A doktornő munka közben

Next

/
Oldalképek
Tartalom