Tolnai Népújság, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-27 / 277. szám

12 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. november 27., szombat Az ablakpárkányról a világ színpadaira Beszélgetés Snetberger Ferenccel tolltartóról, családról, jazz-ről, Berlinről — Emlékszem, az általános iskolában mindig beleírkáltuk a tolltartónkba az éppen aktuális kedvencek nevét, mint Piramis, P. Mobil, Korái, stb. Egyik osz­tálytársunk viszont nagyot újí­tott ezen a téren, ó Mozart, Bar­tók, Beethoven nevét részesítette előnyben, ezzel is jelezve különál­lását. Te mit írtál bele? — Beatles. Mást nem. Sze­rettem régen ezt a zenekart, nagyon sokat hallgattam őket gyerekkoromban. — Mikortól lettél te is „ak­tív"? — Tizenhárom éves ko­romban kezdtem el gitározni komolyabban. Mivel zenész­családból származom, egysze­rűen nem vonhattam ld ma­gam ezalól. Apám egész nap gitározott, sőt, még oda is be­jártam, ahol játszott. Bár nem nagyon engedtek be, de in­kább az ablakpárkányon csü­csültem, onnan hallgattam apám gitárjátékát. Ez még Salgótarjánban volt. Utána el­kerültem Pestre, a Zeneaka­démiára készültem, mint klasszikus gitáros, közben pe­dig játszottam különböző vendéglátó-helyeken. Bár a Zeneakadémia bizonyos okok miatt nem sikerült, ez nem je­lentette azt, hogy megszakadt volna a kapcsolatom a klasz- szikus zenével, hiszen a mai napig is játszom. A konzerva­tórium ideje alatt alakult egy zenekar, úgy hívták, hogy Jazz GT, a Muck Ferenccel, a Gadó Gáborral a Jávori Miklós együttesében is zenéltem, majd később több jazz-zene- karban is. — Ahogy így elmeséled, ezek a dolgok olyan tisztának, egysze­rűnek látszanak. Más ilyen kor­ban még össze-vissza tekereg. — Tudtam, hogy én zenész leszek, ez teljesen egyértelmű volt. Heten vagyunk testvé­rek, de mindegyikünkben van valamilyen tehetség. Mind­egyikünk tud valamilyen mó­don gitározni, énekelni, zon­gorázni, vagy más hangszeren játszani, de én talán jobban kihasználtam a tehetségemet. — Minden zenésznek van egy nagy példaképe ... Talán nem ez a jó szó rá. Szóval olyasvalaki, aki irányt mutat, talán egy életre is. — Hallot­tam egyszer az Egberto Gismontit még nagyon régen egy jazz-fesztivá- lon Debre­cenben. Ak­koriban már próbáltam a saját elképze­léseimet meg­valósítani a hangszeren, önálló kom­pozíciókat írni. Magamat kerestem va­lahol, aztán meghallottam magamat a Gismontinál. Furcsa volt, mert nekem ez a zene megvolt csak a fejem­ben. És ugyanezt hallom egy élő kon­certen a Gismontitól! — Úgy tudom, már jópár éve Berlinben élsz. — Öt éve már. A felesége­met még annak idején Ke- let-Berlinben ismertem meg, aztán ideköltözött hozzám Magyarországra. Itt éltünk négy évig, született egy gye­rekünk. Akkor - mint köztu­dott - nem volt túl fényes a helyzet. Nagyon keveset ját­szottam, a lakással is voltak gondok, végül is a szociális dolgok miatt mentem el Ma­gyarországról Nyugat-Ber- linbe. Szerencsés úton kaptam egy szerződést, egy este, egy helyen léptem fel Al Di Me- ola-val. Ez a város el is dön­tötte a további éveket, nagyon megtetszett, mert különböző nációk élnek együtt, s gondol­tam, hogy ez nekem nagyon jó lesz. Be is vált addig, amíg a fal megvolt. Most már más. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy az rossz dolog volt, mert csodálatos, ha egy nép egymásra talál. Viszont Berlin az sokat vesztett így a varázsából. — Mitől volt(?) ez a művé­szek gyülekezőhelye? — A kultúrára rettenetes sok pénzt adtak. A mai napig - ezt viszont meg kell adni - kinyitod az újságot és nem tu­dod, hogy hová menj, nem tudod, melyik koncertre. Le­het, hogy ez már baj is ... — Mennyire ismernek ott? — Azt hiszem, sikerült ne­vet szerezni magamnak. Klu­bokban már nem játszom, ha ott lépnék fel, soha az életben nem sikerülne kimozdulni onnan. Egyébként szeretek hazajárni, Ólaszországban is vannak szólókoncertjeim, az­tán csináltunk egy zenekart a David Friedmannal. Terve­zünk egy lemezt, ami még nem biztos, csak ha a Gis- monti is benne van. Anthony Jackson fog basszusgitározni, Horváth Kornél lesz az ütős. — A Trio Stendhal-lal elhall­gattatok mostanában. — Most hosszabb szünetet tartunk. KRZ Fotó: Degré Gábor Wave Most nagyon nehéz nekem. Oly sokszor lelkesedtem már és próbálkoztam azzal a képtelen­séggel, hogy szikár, fekete betűk­kel érzékeltessem azokat a zenei élményeket, amelyek értek. Most, amikor - ismét - egy tényleg, de igazán és valóban és különösen nagy, katartikus hatású muzsika került elém, csak keresgélem a szavakat. A Dead Can Dance hatodik, Into the Labyrinth című új albu­máról volna szó. Lisa Gerard és Brendan Perry ír származású, Ausztráliában, illetve Új-Zélan- don élő alkotópáros, akik legin­kább egy-egy új lemez elkészítése okán találkoznak. Letűnt korok, pusztuló világok utolsó fohászai sóhajtanak, ezek a fájdalmasan szép költemények. Diszkográfiájuk: Dead Can Dance, Spleen and Ideal, Within a Realm and Dying Sun, The Serpent's Egg, Aion, Passage in Time (válogatás), Into the Laby­rinth. Folytatnom, sőt fokoznom kel­Apróhírek Tegnap jelent meg a Helllo-popmagazin új száma. Néhány cím a kínálatból: Mocskos Sex Action, Papucsos Tankcsapda, Szandi megnőtt, milyen az új Manhattan, Em­lék Kunosról. A lap kiadott egy posztermagazint is, mely­ben 19 magyar sztár fotója szerepel. Itt is néhány nevet ajánlanánk: Auróra, Bonanza Banzai, Dance, Republic, Sí­pos F.Tamás, Tankcsapda. / A Sex Action már túlvan a turnéján, amely az új kazettát, a „Mocskos élet"-et hivatott reklámozni. Úgy tűnik, a nép­szerűség töretlen. / Ma a Houdinis lép fel a szekszárdi Graffiti Klubban. Mirít arról már írtunk, egy busz valamennyi programra ingyen szállítja ki a nézőket 21 órától a Skála parkolójából, majd éjszaka vissza. írott képek Times atlasz A mániákus térképgyűjtők kimondhatatlan örömére ismét megjelent egy kötet az utólérhe- tetlenség címére egyébként joggal pályázó Ti­mes atlasz sorozatból. A tavaly karácsonyra kiadott Világtörténelem után ez alkalommal a Felfedezések tekinthetők át az asztallap nagy­ságú albumban, az ókortól a közelmúltig. Az átfogó ismeretek bemutatására vállalkozó tör­ténelmi atlaszokból egyébként ez a címszó nem hiányozhat, ám arra még nem volt példa, hogy töbhszáz oldalon keresztül csak ezt a té­makört részletezze egy kiadvány, a képzeletet felgyújtó színes ábrák, rajzok és természetesen térképek tömkelegével. S akinek van erre a célra 4200 forintja (áru-e a kultúra?), az máris ott érezheti magát - természetesen csak képze­letben - a rettenthetetlen portugál, spanyol, angol, francia és német felfedezők társaságá­ban, velük együtt szelve át az óceánt, az őser­dőt, a hegyvidéket vagy a sivatagot. S vajon mi, magyarok hol állunk a nagy világ­utazók rangsorában? Az atlasz adatait figye­lembe véve sajnálatos módon valahol hátul, pedig azért ném vitás, hogy ezen a téren sem kell szégyenkeznünk. Elég felidézni Julianus barát, Budai Parmenius István, Jelky András, Be- nyovszky Móric, Körösi Csorna Sándor vagy Stein Aurél nevét, hogy hirtelen csak a legismerteb­beket említsük. Nos, az angol eredetiből átültetett kiadvány természetesen egyikükről sem szól, még egy félmondattal sem, s az utolsó fejezetben, a be­tűrendes lexikonban mindössze csak két ma­gyar hazánkfia nevével találkozhatunk: Ma­gyar Lászlóéval, aki Nyugat-Afrika, mindenek­előtt Angola feltárásában játszott jelentős sze­repet, valamint gróf Teleki Sámueléval, aki vi­szont az ellenkező oldalon, Kelet-Afrikában, a Rudolf- és Stefánia tóvidék utolsó fehér foltjait tüntette el a múlt század végén. Kenyában egyébként ma is a nevét viseli az általa felfede­zett Teleki vulkán. Szeri Árpád Az AT együttes koncertje Sajátos zenei hangzás ejtette rabul a Művészetek Háza közön­ségét a közelmúltban az AT zene­kar koncertjén. Az együttes zenei hangzása több zenei műfaj ötvö­zeteként alakult ki. Az alap a jazz improvizációkra épülő hangzásvi­lág, mely mellett legmarkánsab­ban a középkori, reneszánsz zene motívumai csendültek fel, de a népzene, s a kortárs klasszikus zene - ez utóbbi elsősorban kom- pozíciós technikájában - is egyér­telműen jelen volt. Ezen hang­zásvilágot támasztotta alá sajátos hangszerparkjuk az agyagkorsó­tól a gadulkán keresztül a szinte­tizátorig. Az est egészére igen ta­láló az általuk használt definíció: „akusztikus kamarazene". Visszafogott, póz nélküli, in­tellektuális előadásuk méltán ara­tott sikert a méltatlanul kis számú közönség előtt. A zenekar vezéregyénisége kétségtelenül a billentyűs hangszereken játszó Mizsei Zoltán, kinek mélyen át­élt, néhol virtuóz játéka külön élmény volt. A koncert egészének felépítésén érződött tapasztalat­lanságuk, s egyes esetekben némi bizonytalanság is érződött elő­adásukon, de ez megbocsátható, hiszen éveik számát tekintve egy nagyon fiatal, de mindenképpen szép jövő előtt álló együttest, s egy sajátos zenei világot ismerhe­tett meg az est közönsége.-BP.­Klubtumé AYUK A Fekete Lyuk. Bárki bármit mond, ez a hely igenis létezik. Immár több, mint 5 éve. Ez idő alatt rengeteg klub nyűt és zárt be, de a YUK maradt és túlélte a nehéz időket. Több, ma már „be­futottunk” számító zenekar kezdte itt fővárosi pályafutását, csak hogy néhányat említsek; Pál Utcai Fiúk, Sex Action, Kispál és a Borz, Auróra, Tankcsapda. A YUK mindig egyfajta státuszszimbólum volt, a nyárspol­gárok szemében az a hely, amely a fiatalkori bűnözés melegágya, így néhány korabeli, kockás agyú újságíró segítségével sikerült a YUK-ról negatív képet kialakítani és elhitetni a nagyérdeművel, hogy „márpedig itten minden nap embereket ölnek, kérem szé­pen". Mindenki megnyugodhat, a YUK veszélyessége egy átla­gos falusi, bicskás kocsmáénak töredéke. Ráadásul a levegője is kellemesebb és jó zene is szól. Koncerteket hétvégeken rendeznek, ilyenkor hajnalig szórakozhat a tisztelt „zsűri”. Viszont este 10 óra előtt nem érdemes megközelíteni, mert zárva van. Szóval gyerünk a YUK-ba, sót december 11-én még ismerő­sökkel is találkozhat az ember... A helyes megfejtést betelefo­náló ingyen bejuthat a koncertre. -pogácsa­Legközelebb A legközelebbi ZUG-oldal- ból két anyagra hívjuk fel a fi­gyelmet, egy Müller Péter Szi­ámi-interjúra, valamint (egy írásra, arról, hogy Hitler 1940-ben milyen közel járt a háború megnyeréséhez. lene talán a lelkendezést, amikor a Cocteau Twins Four-Calen­dar Cafe című, új lemezéről írok. Kicsit félve nézegettem a borítón az új kiadót, hiszen az eddig meg­jelent nyolc albumuk a 4AD nevű angol független kiadónál je­lent meg. Ez az új anyag nagyobb lemezcég neve alatt fut és ez rá­nyomhatja bélyegét a produkci­óra. Már az első hangok után felsó­hajthat a hallgató - sót én még egy kicsit csalódtam is -ez a régi Cocteau Twins. Eteri gitárok, mennybéli ének, pajkosan szép, kissé groteszk, érzéki táncok. Diszkográfia: Garlands, Head Over Heels, Treasure, Echoes in Echolalia, Victoria Land, The Moon and the Melodies, Blue Bell Knoll, Heaven or Las Vegas, Four-Calendar Café. Nem ilyen szelíd, de igazán ér­dekes és szép a Kampec Dolo­res Tű fokán című új albuma. Ki­csit meg kell küzdeni a szokatlan harmóniákkal, váratlan ritmikai fordulatokkal, de Kenderesi Gabi szárnyaló hangja átfúz a „Tű fo­kán" és aztán ... Diszkográfia: Levitáció, Kampec Dolores, Tű fokán. „pápai" Mozgóképek Szexistennó pózai A kilencvenes évek sze­xistennője, Sharon Stone ismét bemutatta, bármi­lyen pózban teljesíteni tudja a rendező instruk­cióit. Ennél sokkal több jót nem is igen lehet el­mondani a Sliver című filmről. Az alapfelállás hasonló, mint az Elemi ösztönben, ki kell találni, két gyilkos­jelölt közül melyik az igazi. A töprengésre álta­lában csak két szeretkezés között van idő, ugyanis Sharon Stone nyögdécse- lése nemigen hagyja a gondolatokat szabadon szárnyalni. Az Elemi ösz­tön legfőképpen abban múlja felül a Sliver-t, hogy ott fordítottak egy kis időt a figurák felépíté­sére, a szituációk kidolgo­zására is. A Sliver legin­kább az Elemi ösztön vi- deoklipjére emlékeztet. A legerősebb téglákat kira­gadva próbált meg épít­kezni. Közben azonban a malter kimaradt. KRZ ZUG-tárlat Farkas Pál Babits. (Babits em­lékház kertje) ✓ A mindent lezárás, a bölcs megbé­kélés emlék­műve egy halhatatlan szellem és a meggyötört test „feszülő" ellentéte, az emberi lélek és elme szár­nyalásának, a test „büszke­ségének" saj­nálatos, szo­morú vége.-BP.- Fotó:-ótós-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom