Tolnai Népújság, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-01 / 254. szám

1993. november 1., hétfő SZEKSZÁRDÉS KÖRNYÉKE KÉPÚJSÁG 5 Rejtett értékeink Mehrwerth Ignác munkássága „A furfangos diák itt szörnyet prüsszente rá,/ De Háry ó beszédét tovább is folytatá" - olvashatjuk Garay János örökbecsű művében, Az obsitos­ban. Vajon ki gondolná, hogy nemcsak Háry, hanem a prüsszentő diák is élő személy volt, méghozzá olyan, akit az utókor méltatlanul fe­ledett el. Az 1898-ban kiadott Garay-albumban Székely Ferenc akkori főlevéltámok idézte meg alakját, előtte pedig 110 éve, 1883. novem­ber elsején méltatta pályáját a Szekszárd Vi­déke című helyi lap. Mehrwerth Ignác őcsényben született 1805. október 18-án, el­szegényedett nemesi család sarjaként, atyja, akitől keresztnevét is örökölte, a família ha­gyományos foglalkozását követve erdész volt, anyja Neumann Veronika. A tehetséges fiú, aki szülőhelyén, majd Szekszárdon tanult és már elemi tanulmányai mellett latinul is jól tudott, a pécsi gimnáziumba került. Frankenburg Adolf, a múlt század jeles irodalmára nemcsak szeretettel, hanem elismeréssel és tiszetettel is emlékezik rá: Mayer Károllyal, „Mehrwerth lg- náccal szerettem lenni (...) Ezek adtak józanabb irányt gondolataimnak, s eszemet és képzelőtehetsé­gemet azon mértékben bővítették, gazdagították meg, melyben ízlésemet a salaktul megtisztították s túláradó elmék kicsapongásait mérsékelték. Mind­ketten jóval idősebbek voltak nálamnál, s azért bizo­nyos tekintéllyel is bírtak fölöttem". Frankenburg azt is elmondja, hogy Garay János „együtt la­kott Mehrwerth tel", akit maga serkentett a köl­tői pályára, s „már akkor megjövendölte, hogy föl­dije egykor kitűnő helyet fog hazai költészetünk egén elfoglalni. Úgy is lett. Mehrwerth maga is költő volt a szónak legnemesebb értelmében: nevét ma szintoly tisztelettel említené a magyar világ, mint laktársáét, ha az élet rideg prózája, szükség és nélkülözés az isteni szikrát benne idő előtt el nem fojtotta volna ..." Ez azonban már a kitűnő eredménnyel el­végzett két egyetemi bölcsészév után, 1829-ben volt: atyja meghalt, testvéreiről és édesanyjáról neki kellett gondoskodnia. Ezért szegődött el Szekszárdra aljegyzőnek, amint nagykorúsá­gát, azaz akkor a 24. évét betöltötte. Garayval továbbra is tartotta a baráti kapcsolatot, s a ha­gyomány szerint ő mesélt neki Háry Jánosról is, akivel 1846-ban, Az obsitos megszületése után három évvel személyesen is megismer­hette. Ez évben jelent meg Mehrwerth első önálló műve, az Ürményi József névnapjára írott, klasszikus formájú alkalmi költemény. Amikor 1848-ban győzött a forradalom, a jól verselő jegyző Szegzárdi öröm dali című ver­sével fejezte ki boldogságát a közös szabadság eljövetelekor. A mezőváros főjegyzőjének vá­lasztotta, s az ozorai diadal október 27-én lezaj­lott ünnepén így üdvözölte Csapó Vilmost a megyei hölgyek nevében, akik cserkoszorút nyújtottak át a két nap múlva ezredessé előlép­tetett hadfinak, mert „ ... Tolna bátor népe/Egy szilárd hős vezérnek/erélyével részesévé/Vált a szép győzelemnek". Az öröm azonban nem sokáig tartott: 1849. július 26-án a főjegyzőnek is el kellett mene­külnie, vagyonát zár alá vették, majd - miután novemberben önként feladta magát - kezesség mellett hazatérhetett. Előbb 1861-ben, majd 1867-ben lett újra főjegyző, az önkényuralom alatt nem szolgált, de Perczel Mórt 1867-ben verssel üdvözölte ... Alaposságára jellemző, hogy Szekszárd történeti monográfiájához gyűjtött adatai egyaránt hűen megőrizték a régi helyi családok nevét, az itteniek szokásait, foglalkozási és földbirtokmegoszlását s termé­szetesen néhán kedves adomát is az előidők- ből. Hetvenkét éves elmúlt már, mikor a vo­natközlekedés megindultakor bejelentette: nyugalomba vonul, „olyan nyugalomba - írta a Szekszárd Vidéke -, mely a legtisztább múltnak lett jutalma", mert „minden hajszálát a közjóért való bámulatos lelkesedése ószítette meg". Szekszárdon halt meg 1890. augusztus 8-án. Dr. Töttős Gábor „A kamaszkor tüneteit viseljük magunkon" Szerény körülmények kö­zött zajlott le egy évforduló a múlt hét szerdai napján Szek­szárdon. Egy fontos szerepet játszó intézmény, a városi te­levízió ünnepelte megalapítá­sának öt éves jubileumát. Az ilyen alkalmakkor szokásos pezsgős koccintás azért nem maradt el, pohárköszöntőt Kocsis Imre Antal polgármes­ter mondott, aki egyébként annak idején maga is külső munkatársként dolgozott a te­levízióban. Megszólalt az ün­nepi műsorban az ala­pító-stúdióvezető, a mostaná­ban vállalkozóként tevékeny­kedő Dránovits István, vala­mint a kezdeteknél ugyancsak jelen levő dr. Hangay István, a megyei ANTSZ igazgatója is. Az évforduló apropóján Kis Pál Istvánt, a VTV jelenlegi stúdióvezetőjét kértük egy értékelő számvetésre. — Felnőtté vált az eltelt rövid öt év alatt a városi televízió? — Azt hiszem, most éppen a kamaszkor tüneteit viseljük magunkon - válaszolt Kis Pál Ivstán. — Ez adott esetben látszik is a tevékenységünkön: még nem mindig tudunk kö­vetkezetesen értékek mentén haladni, vannak jelenségek, melyeket nem veszünk észre, avagy éppen túlértékelünk. Előfordul, hogy elindítunk egy akciót, s belefáradunk, mielőtt valóban végigvin­nénk. — Ennyi önkritika után el kel­lene árulni azt is az olvasónak, il­letve a nézőnek, hogy mi akadá­lyozza a kibontakozást... — Nem látom akadályát annak, hogy túlhaladjunk az előbb vázolt helyzeten, de eh­hez idő kell. A történelem nem ismer nagy ugrásokat, s a környezetből mi sem szakít­hatjuk ki magunkat, miután részesei vagyunk egy folya­matnak. Saját kárunkon, il­letve javunkra tanulunk meg egy olyan szakmát, ami ma még nem létezik. Mert városi televíziós szakma nincs, pon­tosabban éppen napjainkban kezd megszületni és növe­kedni. — A városi televízió berkeiben mostanság sokszor lehet hallani a technikai hiányosságokról. — Technikai ellátottságunk minden ellenkező híresztelés­sel szemben ma is hiányos, s ez a tény korlátozza a tevé­kenységünket. A látszat per­sze az, hogy tele vagyunk mil­liós berendezésekkel, csak­hogy azok lassan már nullára amortizálódnak. Bízom ben­ne, hogy a fenntartó önkor­mányzat is belátja: a szinten tartáshoz jövőre nem szabad megelégedni a nulla fejlesz­téssel. — A másik, talán még fonto­sabb összetevő a szakmai háttér. — Két lehetőségünk lenne: vagy elmegyünk egy abszolút professzionista irányba, vagy kialakítunk egy körülöttünk működő szellemi holdudvart. Az előbbi esetben profi mun­katársakat kellene főállásban foglalkoztatni, s mindenkinek egzisztenciális kérdés lenne a munkája. Ez jelen pillanatban megoldhatatlan, marad a má­sodik eset, a színvonal-inga­dozás veszélyével. Ez ellen fo­lyamatosan küzdünk, de a lé­tét azért tudomásul kell venni. — A nézők különböző előjelű kritikája nyilván eljut önhöz. Miként értékeli azokat? — Minden észrevételt ko­molyan kell vennünk. A néző számára ugyanis nem létezik külön „nagytévé", illetve „kis­tévé". Ha a létező negatívu­mok irritálják a nézőket, akkor az rontja a munkánk hatásfo­kát. Annak természetesen örü­lünk, ha dicsérnek bennünket, persze, ezeket a jelzéseket nem szabad fetisizálni. — Úgy tudom, az eredeti a terv szerint a VTV valamennyi archivált filmjét levetítette volna az ünnepi műsorban. Ez a prog­ram azonban elmaradt. — Igen, mert végül is arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nekem is rosszul esne, ha váratlanul elém tárnák azt a stúdióbe­szélgetésemet, melyet három évvel ezelőtt készítettem. Te­hát nem az elhallgatás szán­déka motivált bennünket, ha­nem egy etikai megfontolás. Nem is beszélve arról, hogy számos olyan megőrzött fil­münk van, mellyel nagyon könnyen lehetne gerjeszteni már elcsendesült politikai vi­tákat. Szeri Árpád A hozzátartozók elfoglaltak - már vasárnap is temetnek Pintér Péter beszédei A halottat eltemetni, az élők szent köteles­sége. Az elhunytnak a végtisztességet meg­adni emberemlékezet óta tradíciók irányítot­ták. Minden korban, minden országban más a gyász jelképe, a temetési szokások, a búcsúz­tató beszédek. S nemcsak országonként: más egy kis községben és más egy nagyvárosban. Ma, november 1-én azokra emlékezünk, akik valamikor itt éltek közöttünk, dolgoztak, örültek, sírtak, énekeltek, gyereket szültek, házat építettek, boldogok vagy boldogtalanok voltak. Kivel is emlékezhetnénk Rájuk, mint azzal az emberrel, aki Szekszárdon és környékén immár egy évtizede áll a földi lét utolsó állo­másán, a koporsó végénél és a beszédeit úgy kezdi: Tisztelt Gyászoló család. Pintér Pétert csodálom mint embert, csodálom mint szóno­kot. S ezzel bizonyára nem vagyok egyedül. Akkor, amikor még egy távoli hozzátartozó temetésén is úgy érezzük, forog körülöttünk a világ, remegő lábainkon alig állunk, rettenet­tel és félelemmel nézünk a koporsó felé, szí­vünket markolja a részvét, amikor a hozzátar­tozókhoz érünk, ő kiáll és mindannyiunk köte­lességét felvállalja. Méltó végtisztességet adni az elhunytnak. — Hogy lehet kibírni ezeket a perceket, ki és mi ad erőt, hitet ehhez a munkához? — Már gyermekkoromban vonzód­tam a versekhez, a beszédmondáshoz. Sok versmondó versenyen vettem részt Ditter Jenő tanár úr ösztönzésére. Az is­koláimat, sőt még a katonaságot is úgy él­tem meg, hogy mindig szerepeltem. Amikor először hívtak - tíz éve - társa­dalmi ünnepségekre szerepelni a Ren­dező Irodától, szívesen mentem, bár fél­tem a a feladattól. Gondolkodási időt kér­tem. Nem sokkal ezután életem legna­gyobb tragédiáját éltem át. Elveszítettem 8 hónapos kisfiámat. Úgy éreztem, ez­után már mindent kibírok, s elkezdtem temetésekre járni, először csak szavalni, majd beszédet mondani. — Hogy születnek a beszédei? — Éjszaka. Elengedem magam, s a gondolatokat leírom vagy magnóra mondom. Sok forrásból táplálkozom. Ezek közül a legfontosabb a Biblia, ver­sek, s minden olyan rádióban, tévében, újságban látott, hallott, olvasott gondolat, amely ezzel a témával kapcsolatos. Fel­jegyzem, elraktározom, s alkalomadtán beépítem a beszédeimbe. Csak teljes nyugalomban tudok beszédet írni, amit a családom megért és szeretettel tolerál. — Mit tud az elhunytról, a hozzátartozók­ról, hisz aki hallotta többször beszélni az tudja, hogy beszédei egyédiek. Néha az az ér­zése az embernek, hogy az elhunytnak régi kedves ismerősei. — Azok is. Szinte mindent tudok ró­luk. A RESZO Gmk. munkatársai, akik a temetési szertartásra a hozzátartozótól a megbízást kapják, messzemenőkig min­dennek utánanéznek. S bevallom őszin­tén, ha nincs a koporsó lezárva, megné­zem az elhunytat. — Amikor egy-egy temetésen végighall­gattam, mindig az volt az érzésem, hogy mire végére ért a beszédnek egy darabot mindig otthagyott magából. — Ez így is van. Abban a halottban, akinek a koporsója mellett állok és beszé­lek, mindig benne vannak azok, akiket szerettem és elveszítettem. — Ez óriási energiát, megterhelést jelent. — Valóban. Mégis úgy érzem, csak addig vállalom, amíg így tudom átérezni, ezt rutinból nem szabad csinálni. — Mit csinál, amikor nem temet? Mi je­lent Önnek kikapcsolódást? — Főállásban az ÁNTSZ-nél dolgo­zom, mint TMK műhelyvezető. Olyan sokféle és sokrétű ez a munkám, hogy szerencsére eltereli a gondolataimat. So­kat köszönhetek Dr. Hangay István igaz­gató úrnak, aki engedélyezi, hogy rugal­mas munkaidőben dolgozzam, s így nem kell temetési beszéd felkérést elutasíta­nom. Ami pedig pihentet és a minimális szabadidőmet kitölti az a zenehallgatás. — Mostanában egyre többet hallani a va­sárnapi temetésekről. — Ez inkább vidéken jellemző. Úgy hiszem, az embereket a leterheltség szo­rítja erre az időpontra, néha azt látom, hogy évek óta nem találkozott testvérek az ország minden részéből az idős szülő temetésére jönnek csak össze, s erre a va­sárnap jó időpont. — Hogy változtak a temetési szertartások az évek során? — Pár évvel ezelőtt még bizonyos kö­rökben szóba sem jöhetett az egyházi te­metés. Aztán jött a rendszerváltás, meg­szűnt a Temetkezési Vállalat, létrejött a Panteon Kft., amely egy olyan kultúrált temetkezési formát alakított ki, hogy az mindenki igényét kielégíti. Változott az is, hogy a temetést egy olyan profi társu­lat irányítja, szervezi, rendezi amelynél a szemléletváltozás azt jelenti, hgy az ügy­fél a maximumot kapja. — A közmondás azt tartja, hogy a halott­ról jót, vagy semmit. így gondolják a hozzá­tartozók is? — Órákig tudnék mesélni erről, hogy mennyire megváltozik az élők, a hozzá­tartozók szemében az, aki elment. Földi­csérni nem tudok valakit akiről konkré­tan tudom, hogy nem úgy élt. Azt azon­ban tudom, hogy olyan ember nincs, akit csak gyűlöltek, akinek csak rossz tulaj­donságai voltak. Számomra fontos, hogy a hozzátartozók emlékképek felvillantása közben milyen megjegyzéseket tesznek. Kicsi dolgokból áll össze az elhunyt éle­tének története. — Gondolom legnehezebb dolga akkor van, amikor egy kis koporsó előtt áll? — Igen. Ezért találtam ki, hogy oda nem megyek egyedül. Édesanyám kert­jéből viszek magammal egy szál rózsát. Rá teszem a koporsóra, mert számomra a rózsa a szeretet, a hála, a remény, a hit, a barátság, a hűség virága. S bár tudom, hogy az a szülő, aki gyermeket temet, mit érez, kötelességem elmondani, hogy ettől az érzéstől sosem fog megszabadulni, együtt kell élnie vele. Számomra a rózsa annak az együttérzésnek a jelképe, ame­lyet szóban nem lehet kinyilvánítani. — Halottak napján külön megemlékezések hangzanak el. — Az idén elveszített ismerőseimet, barátaimat idézem fel, s a megemléke­zést, amelyet kollégáimmal állítunk ösz- sze, nagy gonddal és igényességgel, minden városba, községbe elvisszük, ahol igényt tartanak rá. — Ön milyen temetést tart az emberhez legméltóbbnak? — Mai rohanó világunkban, amikor kevés idő van megállni, a hamvasztást tartom a legemberségesebbnek. Az a vé­leményem, hogy ha valaki csak azért megy ki a temetőbe, mert gazos a sír, vagy mert halottak napja van, az nem szívből teszi. Azért menjen ki, mert egy szürke hétköznapon úgy érzi, szüksége van arra, hogy megérintse a szeretett hamvait magában foglaló urnafalat. Soha ne legyen ez külső, hanem a lélek belső kényszere. Maradjunk meg inkább sze­retteink szívében, mint egy márványlap­ban. Ezért tartom azokat a temetéseket emberségesnek, ahol - ez sok nyugati or­szágban van így - a sír szélén búcsút vesznek a halottól, s másnap visszatér­nek. Számtalanszor láttam, hogy a sír be­temetése az élők számára szinte elvisel­hetetlen fájdalmat jelent. Azonkívül meggyőződésem, hogy halottaink ben­nünk élnek tovább, mozdulatainkban, tetteinkben, gondolkodásunkban. Ve­lünk vannak. Sas Erzsébet Ehe a szónak Érdemes volna összegyűj­teni, hogy ki mit mond arra az emberre, aki könyvet árul. Sajnos, megtörtént az, amire néhány éve sokan még a leg­rémesebb álmukban sem gondoltak: a betű luxuscikk lett. A valamikori néhány fo­rintos, néhány tízforintos ifjú­sági és kötelező olvasmányok sorát nem látni néhány száz forintnál alább. Ha ábrák és színes fotók tarkáiknak az ol­dalakon, már az ezresekért ki­ált. Mit tehet ilyenkor a diák, vele együtt a szülő, no meg a könyvet óhajtó pedagógus: nyel egyet. Nos, akármennyire is szo­morú, lehangoló és kilátásta­lan a vásárlók helyzete, mégis vannak, akik felmagasztalják a könyvet, hisznek abban, ha a vevők közelébe juttatják, azok válogatnak, keresnek, vesz­nek. Ilyen előzmények, körül­mények között hozta létre a szekszárdi Kiss Károlyné - volt óvónő - családi vállalko­zásban a Scola Könyvesbolt és Könyvterjesztő Hálózatot. Nyilván pedagógiai tapaszta­lata és kapcsolatai alapján tudja felmérni az iskolák és is­kolások igényeit. Amikor először jött a könyvárusítás híre, bizony sem a nevelők, sem a diákok nem kapták fel a fejüket. Mert máskor is volt ez így a szed- resi iskolában: jöttek, kipakol­tak, árusítottak, vettek, aztán soha többé nem látta őket senki. De a „Scola" másodszor is visszatért. Hét órakor - mire a néhány korán ébredő kis­diák megérkezett - már Matus László, a cég alkalmazottja asztalokra és padokra „tá­lalta" az újdonságokat. Meg­indult a forgalom. Jöttek a ne­velők is. Matus László elmondta, hogy szeptember elseje óta ketten - ő és egy másik társa - nyakukba veszik szinte az egész megyét, általános és kö­zépiskolákat, s bemutatják*a kínálatot. Naponta négy in­tézményt látogatnak meg, heti négy napon keresztül, az ötö­dik munkanapjukat az anyag- beszerzésre fordítják. A kölesdi pedagógusok ve­tették fel: gondoljon a vállal­kozás a részletfizetési lehető­ségre is. Az ötletet a könyvkeres­kedő is jónak tartja, hisz mint mindenütt, ebben a szakmá­ban is a rugalmas, a fogyasz­tók érdekeit, kívánságait ki­elégíteni igyekvő vállalkozá­soké á jövő. K.L. I Szekszárd Város Polgármesteri Hivatala j I Városüzemeltetési és Beruházási Irodája \ i ÁRAJÁNLATOKAT KÉR ] Szekszárd, Kemény S. u. és környéke csapadékvíz elvezetés ( építési munkáinak kivitelezésére, j Az ajánlatok megtételéhez szükséges részletes kiírás és tervdokumentáció 15.000 Ft vissza nem térítendő letét befizetése ellenében | l 1993. november 2-töl átvehetők az Irodában, Szekszárd, j Béla tér 8. II. em. 46-47. A pályázati anyag korlátozott példányban áll rendelkezésre, l ezért az igényléseket az érkezés sorrendjében tudjuk kielégíteni. jj Csak a fenti tevékenység elvégzésére jogosult kivitelezők l jelentkezését várjuk. (3M71) i 1 \ I

Next

/
Oldalképek
Tartalom