Tolnai Népújság, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-30 / 253. szám
1993. október 30., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 Harmincöt átmeneti év után újra itthon Egy életművész vallomása „Ha királlyá akarsz válni, menj délre, ember." Órák óta beszélgettünk, de politikáról még egy szó sem esett köztünk, annak ellenére, hogy Apt Ödön is az úgynevezett „56-os amerikás magyarok" közé tartozik. Harmincnégy év után pár hónapja érkezett végleg haza szülővárosába, Szekszárdra.- Hogyan szólíthatom?- Döncinek ha lehet kérnem, vagy Döncikének.- Döncike, az hogy lehet, hogy amikor 1956-ban elhagyta az országot, akkor politikai szerepe miatt kényszerült erre a lépésre, de ezután soha többé nem politizált?- Azért, mert sokkal több érdekes dolog van a világban, mint a politika. Én annak idején sem mint politikus vállaltam szerepet. Huszonkét éves voltam, éppen leszerelés előtt álltam amikor kitört a forradalom és a Parlament védelmére rendeltek fel bennünket Tapolcáról. Láttam hogyan lőnek az emberekre az orosz tankokból, innen már csak egy választási lehetőségem maradt, támogattam a felkelőket. 56 novemberének végén gyalog indultunk neki a határnak a szüleimmel együtt. Az öcsém már 3 héttel előbb sikeresen átjutott. Az apám az Erdészeti Tudományos Intézet elismert rovartanosa volt Sopronban. Nagyon sok diák velünk tartott. Rövid ausztriai tartózkodás után, december 31-én elindult velünk a hajó Kanadába, 200 egyetemista és néhány tanár ünnepelte az új évet az Újvilágban.- Beszélte az angol nyelvet?- Egy szót se, de a többiek sem. Vancuverben telepedtünk le. Lehetőséget kaptunk arra is, hogy az elkezdett egyetemet magyarul fejezzük be. Közben természetesen mindenki megtanulta az angolt is. Én hamarosan abbahagytam az egyetemet.- Miért?- Mert matematikából antitalentum voltam és közben arra is rájöttem, hogy nem akarok erdőmémök lenni mint az apám és az öcsém.- Mihez kezdett ezután?- Összeismerkedtem egy szintén magyar menekülttel, Imrédy Elekkel, aki nagyszerű szobrász volt. Mellette tanulgattam, és rádöbbentem, hogy szeretem amit csinálok. Az édesapám boldogtalan volt emiatt. Időközben az öcsém és a szüleim elvállaltak egy munkát Dél-Amerikában, Kolumbiában. Hamarosan utánuk utaztam, kiváncsi voltam müyen ez az egzotikus világ.- És milyen európai szemmel Dél-Amerika?- A különbségek mélyek, feltűnőek, félelmetesek, meg- rázóak és nagyon izgalmasak. A dél-amerikai olyan, mint egy gyerek: felelőtlen, bájos, csintalan és hibátlan. Nincs jelentősége annak, amit ígér, amit mond, de mindig készen áll viccelődni, dalolni, táncolni. Pénzügyekben pajkosak, ha tartoznak. A dalolás és a tánc mögött pedig mindig keserűek. Minél világosabb az ember bőrének a színe, annál nagyobb a sikere, annál nagyobb a becsülete. Ezért ha királlyá akarsz válni, menj délre, ember. A nők ott gyönyörűek, nem véletlen, hogy Kamill öcsém ott nősült meg. Igaz, magyar származású lányt vett el. Tizenhét hónapig éltem ott, aztán elegem lett az egészből és visszamentem Kanadába.- Mihez kezdett?- Motorszereléssel foglalkoztam, szobrászkodtam és megnősültem. Ghánából származó, igazi fekete néger lányt vettem el, formás gömbölyű feneke volt.- Édesanyja mit szólt a választásához?- ők ekkor még délen voltak. Az igazság az, hogy azért vettem el, mert azt mondta, gyermekünk lesz. De becsapott, ezért 7 hónap után el is váltam tőle.- Ennek bizony már jó pár éve, tud azóta róla valamit?- Férjhez ment és Hollandiában él.- Volt mélypont az életében?- Igen, 1972-ben elütött egy autó. En motorral utaztam, az autós pedig nem állt meg a stop táblánál. Öt és fél hónapig feküdtem eszméletlen állapotban. Azóta az egyik szememre vak vagyok. Az autó vezetőjét 72 ezer dollár kártérítésre ítélte a bíróság.- Mikor döntöttek úgy, hogy haza költözik a család?- Mindig figyeltük az itthonról jövő híreket és vártunk. Az apám már nem érhette meg, 3 éve szívroham végzett vele. Szeretnénk a hamvait a gyulaji erdőben elhelyezni, ez volt a kívánsága. Édesanyám 86 éves, de jó egészségben van és a kedve is sokkal jobb mióta újból itthon vagyunk. Az öcsém és a felesége Villányban vett egy darab magyar földet.- Kit és mit hagytak Kanadában?- Az öcsém fia és a lánya ott maradtak, no meg a köztéri szobraim. A leányka 31 éves, angol-történelem szakos tanárnő, a fiú 28 éves repülős, erdészeti tűzoltó. Kitűnően beszélnek magyarul, de ők már ott születtek és a szívük is oda húz. Mióta haza jöttünk, már ők is voltak itt látogatóban. Voltak házaink, azokat eladtuk. Mindent felszámoltunk, amikor 35 átmeneti év után felszálltunk a hazáig repülő gépre.- Hogy érzi magát Szek- szárdon?- Úgy, mint az, akinek egy- szercsak valóra válik a régóta dédelgetett álma. Vásároltunk egy lakást édesanyámmal. A szülői ház a posta épületének a része lett, de nem sajnálom. Találtam egy nagyszerű társaságot, ahol befogadtak és kedvemre dolgozhatok. Igazi műhely, ahol lehet szobrász- kodni. Nagyon jól érzem magamat, hiszen itt mindenki magyarul beszél. Végre haza találtam. Mauthner Fotó: Ótós Vállalkozó színházak A színházak is vállalkozásra kényszerülnek anyagi helyzetük romlása miatt. Bár még nem általános, de már egyre több intézmény próbálja meg terembérbeadással, szállítójármű kölcsönzéssel, díszletkészítéssel és -eladással növelni bevételeit - hangzott el a vidéki színházak gazdasági vezetőinek a minap Székesfehérvárott rendezett tanácskozásán. Az eszmecserén, amelyen a legújabb pénzügyi jogszabályokkal, az intézmények gazdasági életével öszefüggő kérdésekkel ismerkedtek a részvevők, Keményné Koncz Ildikó, a Pénzügyminisztérium Önkormányzati és Területfejlesztési Főosztályának osztályvezetője elmondta: a budapesti és a vidéki színházak működtetésére 1994-ben a költségvetés 2,3 milliárd forintot szán. Ebből 911 miihó forint a fővárosi intézményeké, a többin a vidéki színházak osztoznak. Ezt a pénzt egészíti ki az új bemutatók kiadásaira szánt 100-100 millió forint. Ez az összeg csupán annyival magasabb az ideinél, amennyit az idei bérpolitikai intézkedések jövő évi hatása indokol. A költségvetés egyébként a vidéki színházak működési költségeinek 60 százalékát állja, 40 százalékát pedig a helyi önkormányzatok fedezik. A vidéki színházak többsége nehéz anyagi helyzetbe került. Mégpedig azért, mert a támogatás mértéke nem követi az éves infláció mértékét, tehát a felhasználható pénz reálértékben évről-évre kevesebb. írás közben (Nosztalgia) Gyerekes dolog, jól tudom, mégis szívesen gondolok vissza a régi vasútra, ami nevében olyan volt, mint ma, szellemében azonban egészen más. Vasutasnak lenni rang volt, a mozdonyvezető, a konduktor, tekintetes úr volt, szívesen hordott keménykalapot s szabadnapján ezüstgombos sétabottal vonult végig a városon, mint egy tanácsos. Tisztelet övezte a vasutast, akinek sikerült bejutnia a MÁV-hoz, biztonságban tudta magát, élete végéig; A lányok álmaiban a „vasúti" úgy jelent meg, mint a mesebeli királyfi, hófehér paripán, s áldhatta szerencséjét, akit vasutas vezetett oltár elé. A MÁV lakást adott, iskolát, kórházat tartott fenn, s olyan nyugdíjat adott, ami gondtalan öregséget biztosított mindenkinek. A vasút minden megnyilatkozásában volt valami ünnepélyes szertartásosság. Ahogyan például elindult a vonat. Semmi kapkodás, szeleverdiség. Az állomásfőnök kivonult az indóház elé, a kalauzok pedig felsorakoztak a vonat mellett. Izgatott kiabálás hangzott fel, mintha holdutazásra készülnének. Beszállás, szólt az utolsó figyelmeztetés, majd a vonat végén álló kalauz belefújt sípjába, mire a többiek is fütyülni kezdtek, s amikor el- . hangzott valamennyi szólam, a mozdonyt követő postakocsiban megszólalt a kürtszó. Kis, görbe rézkürtbe fújt mestere, a mozdonyvezető pedig csak erre várt, meghúzott egy kallantyút, éles füttyszó szállt végig a kocsisoron s végre meglódult a szerelvény. Mindez olyan volt, mint egy szertartás, amit minden állomáson megismételtek. Semmi rögtönzés, mindenki pontosan tudta szerepét, az állomásfőnök is, aki haptákban állt az indóház előtt, egészen addig, míg az utolsó kocsi is ki nem gördült az állomásról. Először a kis görbe rézkürt némult el, majd a rigófüttyöt idéző sípokat pótolta egy péklapátra emlékeztető tárcsa, amit az ügyeletes tiszt azóta is magasba emel, jelezve, hogy indulhat a vonat. Leszoktunk a szertartásról, másban is. Csak a nosztalgia maradt meg, testetlenül idézi a múltat, a délibáb tüné- kenységével, s egyszerre van is, meg nincs is. Az emberiség mindig gyanakodva nézett a jövőbe, s jelenével is elégedetlen volt. Bajjal jár ma igaznak lenni, írta Hésziodosz, akinek nevét Homérosz mellett emlegetik. Mert volt egy aranykor, rejtelmes legendák szólnak róla, amikor mindenki boldog volt, titkok tudójaként istenek társaként élt. A mitológiák egyöntetűen vallják, hogy méltatlanok lettünk a boldogságra, az Úr előbb a paradicsomkertből űzte ki az ősszülőket, majd ví- zözönt bocsátott a földre, s azt is megbánta, hogy embert teremtett. Az ősi boldogság a jelen kényszerképzete, mert mégsem lehet, hogy az emberiségnek ne lett volna legalább egyetlen boldog korszaka. De erre nincs semmi bizonyíték. A hordákban élő ősembert az erkölcsi kérdéseknél jobban érdekelte, hogy le tudja-e ütni a vicsorgó medvét, mert tompa eszével ember és medve jól tudta, hogy egyikük megeszi a másikat. Dermesztő szél süvített vagy perzselő nap szikkasztotta a földet, az üdvösség útját vérszomjas fenevadak állták el, s azt sem lehetett tudni, hogy él-e valahol az elvarázsolt királylány, aki végül megszabadítja a mesebeli kiskondást. Hésziodosz a messze múltba helyezte a boldog aranykort, ami az idők folyamán egyre távolodott, de ma szívesebben keressük az elérhető közelmúltban, amelynek szereplői még azonosíthatók. A múlt úgy jelenik meg a képzeletben, mint egy távoli sziget, ami váratlanul bukkan fel a tengeren, s amikor megpillantjuk a hajóról, nincs kétségünk, hogy ez a boldogok szigete, ahol mindig süt a nap, s szóló szőlő és csengő barack terem mindenkinek. A boldogság szigetének nincs térképe, lakónyilvántartást sem vezetnek, nincs is rá szükség, mert mindenki egyformán boldog, a gyerekek előre köszönnek a felnőtteknek, a szerelmesek a síron túl is hűségesek, s a nagyapóknak lengő fehér szakálla van. Ä nosztalgiának nincs „tartalma", nem lehet elmondani, ahogyan nincs tartalma egy napkeltének vagy viharos égboltnak sem. Egyszerűen van, csalóka léte egy hangulatot idéz, amit a jelen keserűsége táplál, immáron Hésziodosz óta. Ó, hogy szerettem volna élni régen, sóhajtotta Kosztolányi, „s nem most, a buta technika korában", tette hozzá, de ennél tovább ő sem jutott, a „régen" egyébként is elég pontatlan időmeghatározás. Más se jutott tovább, mert csak az fontos, hogy el a jelentől, minél messzebb! Most a két háború közötti évtizedek jelentik a boldogságot, akkor az első háború előtti időszakra gondoltak, amazok meg a kiegyezés utáni évek gazdagságára s így hátrálunk vissza az időben, egész a paradicsomkertig. Milyen is volt akkor az élet? Az öregektől azt hallottam, hogy mindig korán kitavaszodott, a fák virága borultak, a lányok gondtalanul sétáltak a korzón, krepdesin ruhájukat kacéran lengette a szél, a gavallérok szándékát boldog nagynénik számítgatták s gyengéd célzást tettek arra, hogy már készül Fá- nika staffirungja. A jövő készen kínálta a hivatali előléptetést, őfelsége trónralépésének évfordulóján megkondultak a harangok, s amikor ránk tört a gonosz ellenség és megfújták a harci kürtöt, a snájdig önkéntesek szuronyt szegezve rohantak előre, mert tudták, hogy a győztes csata után a nagyezüst érem és vitézi cím várja őket. Az emlékezet mindent megszépít, hogy legyen hova menekülnie a jelen elől. Juliska néni kertjében ekkora dáliák nyütak, mondja egy öreg hölgy, s két tenyerét széttárva mutatja ki, hogy mekkorák. Más csoda is történt az ellenőrizhetetlen múltban, mert akkor csak csodák történtek. S mindebben van is valami igaz. Például a dáliák, csak azt nem lehet megállapítani, hogy valójában mekkorák is voltak. Tavasz is volt és havas tél, de Fánika staffirungja bizony szegényes volt, a vőlegénynek be kellett érnie a legszükségesebbel, bár ennyi is elég volt, mert nem sokkal később, mint önkéntes bevonult. De csak nevében volt önkéntes, mert esze ágában sem volt, hogy rohanjon a csatába. Úgy kellett vinni, nem vágyott vitézségi éremre, hadi dicsőségre. Fájdalommal búcsúzott Fá- nikájától, akit soha többé nem látott, eltűnt valahol a Kárpátokban. Az egész múlttal így vagyunk, egyszer csak eltűnt, s nem találjuk azóta sem. Valami mindig igaz belőle, a tavasz, a dáliák, a havas tél, Fánika staffirungja. Csak az egésszel van valami baj. A tények mögött lappang a színét váltó igazság, s azért hajlik kezünkhöz, vi- gasztalóan, hogy segítsen élni. Pontosabban túlélni, még Juliska néni dáliái is ezért kapnak mesebeli méreteket. Természetesen a vasút is igaz, a görbe sárgaréz kürttel, amit nyilván kellő szakértelemmel kellett fújni, hogy elinduljon a mozdony. A mozdonyvezetők a maguk módján urak voltak, de a szegény ember akkor is arra gondolt, hogy a boldogság kék madara a múltban rakott fészket, s azóta nyomát sem látni. Mára pedig emléke is megfakult, azt is nehéz elképzelni, hogy egyszer visszatalál hozzánk. Csak a postakocsi rézkürtje szólal meg néha, rekedten, mi pedig várjuk, hogy induljon végre a vonat. Csányi László Simontomya, vármúzeum Stációk vörösben Botond Károly festményei között Botond Károly Münchenben élő magyar festőművész alkotásainak adott három hónapra otthont a simontornyai Vármúzeum. A festőművész Budapesten született 1940-ben. A képzőművészeti gimnázium után a főiskolai tanulmányok következtek, ahol Kmetty János volt a mestere. Az 1970-es évek második felében hagyta el az országot, és ettől számítva rendszeres kiállító a németországi tárlatokon. Tagja a Német Képzőművészek Szakmai Szövetségének. Magyarországon 1992- ben Szegeden és 1993- ban Esztergomban a Keresztény Múzeumban volt kiállítása. Ez utóbbi helyről jutott a simontornyai várba. Jézus Krisztus kálváriás útja számtalan művészt inspirált alkotásra évszázadok óta, napjainkig. Lehet-e újat mondani e témában? Az igenlő választ Botond Károly alkotásait látva meg is kaptuk. Először célszerű az emeleti teremben megtekinteni a vázlatrajzokat. Ezek megannyi tanulmányt jelentenek, de önálló alkotásként is megállják helyüket. Egymáshoz tartalmában kötődő rajzok és festmények, de mind-mind egyenként is sokat mondóak. A vázlatok nyitányai, bevezetői a nagy egésznek, a kőtárban kiállított teljességnek. A ceruzarajzok éreztetik a művész felkészültségét, iskolázottságát, talentumát. Azt a gondolatiságot is, mely feltételezi, hogy az alkotó meggyőződései között helye van a jézusi példának. Jézus Krisztust mint a szenvedő embert jeleníti meg. Ezáltal hozza fájdalmas közelségbe. Olyan embert látunk, aki belenyög a mozdulatba, mikor karjait szétfeszítik, és nem titkolja, leplezi kínkeservét akkor sem, amikor töviskoszorút illesztenek fejére. A kárvária történetét ismerjük. Ami Botond Károly tárlatán újszerűnek tűnik, az a technikai megoldás. Kollázsokról van szó, de azért a festői, grafikusi eszközöket sem nélkülözi. Legfeltűnőbbek a képek színei. Leginkább három szín van jelen. A háttér feketéje, a szereplők vörös ruházata és a fel-felvillanó testrészek színei. Kivétel a nagyméretű festmény, ahol összegezi az egészet és egy alapra helyezi mondandóját. Áligha szükséges elemezni a színszimbolikát. Könnyen kimondható a korra jellemző, a sötétségbe bújtatott emberi tudat, szemlélet, világnézet. Ez adja környezetét a vér, az élet vörösének, ami ritmusával, mozgalmasságának erejével sem tudja feloldani a feketeséget. Botond Károly kiállítása november 30-ig tekinthető meg a Simontornyai Vármúzeumban. Lehetőség ez a helyi iskolák diákjainak, hogy megismerkedjenek egy egyéni hangú tárlattal, ahol egy ember sorsa ábrázoltatik, aki meghalt, mert szeretett. Decsi Kiss János
