Tolnai Népújság, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-02 / 230. szám

1993. október 2., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 Ahogyan szomszédaink látnak bennünket Torzkép a tükörben Az még hagyján, hogy nem kényeztettek el bennünket, magyarokat a környező or­szágok egykori írói, politiku­sai. Az már viszont feltűnő, hogy az esetek többségében mellőzték az ilyenkor legaláb­bis illendő objektivitást, s megfellebbezhetetlen vélemé­nyeikkel tovább rontották a rólunk kialakított kedvezőtlen képet. Az irodalmi művekben, politikai elemzésekben megje­lenő magyareUenesség hatása ma is kimutatható szomszéda­inknál. Ennek a helyzetnek az előzményeiről adott összefog­lalást Szappanos Balázs iro­dalmár a nemrég Szekszárdon tartott nemzetközi kulturális találkozón. — Már Illyés Gyula meg­mondta annak idején, hogy miközben különböző illúzió­ink vannak saját magunkról, aközben a világ egészen más­képp lát bennünket - mutatott rá Szappanos Balázs. — So­kan talán álmaikban sem gondolnák, hogy mennyire negatívan ítélik meg a ma­gyarságot. — Hol, milyen művekben? — Jómagam elsősorban az esszéirodalmat kutatom, ezenkívül az emlékiratokat, sőt, adott esetben a regénye­ket is feldolgozom, feltéve, ha azok nem a fikció műfajához tartoznak. — A regényben nem enged­hető meg bizonyos alkotói sza­badság? — Természetesen igen, de hadd említsek egy olyan pél­dát, mely alapos visszaélés az alkotói szabadsággal. Alois Ji- rasek kitűnő cseh író volt, a Mindenki ellen című regénye ma is érdekes olvasmány. Eb­ben a könyvben arról az 1419-ben indított hadjáratról van szó, melyet a pápa felké­résére Zsigmond német-római császár vezet a huszita Griska ellen. S mivel Zsigmond ma­gyar király is volt, seregében magyarok is harcoltak, ám - nemzetközi kereszteshadjárat lévén - nagyon kevesen. Mégis, ami öldöklés, mészár­lás, fosztogatás, erőszak törté­nik, az természetszerűleg mind a magyarok műve - le­galábbis a regényben. — Mi lehetett a háttere ennek a beállításnak? — Az, hogy Jirásek tény­kedése idején, azaz a múlt század végén a szlovákok lakta Felvidéken néhány ma­gyar szolgabíró túlkapásokat követett el. Ezen a cseh értel­miség egy része - a magyarok bántják a testvéreinket - mód­felett felháborodott. Ezt az el­lenérzést Jirásek egyszerűen visszavetítette a múltba, an­nak ellenére, hogy történészi képzettséggel is rendelkezett. — Azt hiszem, román példá­kat is lehetne sorolni. — Valóban, de az elfogult­ság mellett találkozhatunk az objektivitással is. Kevesen tudják azt, hogy a neves költő, Eminescu majdhogynem gyű­lölte a magyarokat. A Szár- nyaszegett kismadár cí­mű műve hemzseg a magyar- ellenes kirohanásoktól, igaz, azt is leírta, hogy a két népnek végre egymásra kellene talál­nia. loan Slavici román törté­nész az ellenpélda, akit nem­zetiségi izgatás címén egy évre a váci fegyházba zártak. Mégis, visszaemlékezése, né­hány kivételtől eltekintve, ob­jektív, nem titkolja el, hogy Szappanos Balázs mindvégig a felesége házi­kosztját ehette, volt lehetősége a kimenőre is, ilyenkor a Duna-szigeten pikníkezett ne­jével. Az ekkor ugyancsak itt „raboskodó" Herczeg Ferenc­cel egyébként óriási kártyacsa­tákat vívott. — Az ilyen objektív művek el­lenére a magyareUenesség ma is tettenérhetó sok szomszédnép tu­datában. — Ez az érzés valóban meglehetősen átjárta, sok esetben ma is átjárja még az utca emberét is. Hogy mit le­het ez ellen tenni? Semmikép­pen sem szabad abban a naív hitben élni, hogy majd mi ki­szakadunk ebből a „balkáni bandából", s a Nyugat úgyis a keblére ölel bennünket. Ez nem fog menni. Nincs más út, mint egymás megismerése, egymás nyelvének megtanu­lása, a párbeszéd folytatása. Ha ezt nem ismerjük fel, ak­kor legfeljebb agyonverhetjük egymást, s marad utánunk egy hatalmas hullahegy. De, hogy ezzel mit érünk el, arra jó példa déli szomszédunk „eredménye", mely maga a képtelenség. Szeri Árpád Fotó: Gottvald Károly Megnől az ember szíve A fenti címmel jelent meg nemrég egy nyelvművelő cik­keket, interjúkat, visszaemlé­kezéseket tartalmazó kötet, melynek alcíme: Barátok - emlékek - találkozások. A kötet biografikusan rajzol portrét az emlékezőről: a nyelvészről, nyelvművelőről, emberről - Lőrincze Lajosról. Nem túlzás azt állítani, hogy Lőrincze professzor ne­vének ismertsége népszerű politikusokéval vetekszik: Édes anyanyelvűnk című mű­sora évtizedek óta fut a rádió­ban, ennek nyomán a közvé­lemény számára a nyelvészet csaknem egyet jelent a nyelv­műveléssel. E tény sokakat késztetett arra, hogy hátat fordítsanak a nyelvészetnek, másokat az anyanyelv termé­szetének jobb megismerésére sarkallt. A rádióműsor Lő­rincze Lajos kutatói munkás­ságát pedig elhomályosította, hiszen mint nyelvésznek döntő érdemei vannak a ma­gyar nyelvjárások kutatásá­ban is. Lőrincze Lajost a racio­nális nyelvkritika nyelvvédő­ként tartja számon, bár ő maga épp a kötet egy cikkében ez el­len tiltakozik. Valóban: nem ortodox nyelvvédő ő, nyelv­művelő munkásságának elvi alapja, hogy a nyelvi norma nem állandó, s így nem is le­het abszolutizálni. Látóköre az elmúlt rendszerben a mi lá­tókörünket meghaladta, hi­szen tevékenysége csak rész­ben irányult a nyelvi viselke­dés visszásságainak bírála­tára, a nyelvművelés fő célját a határainkon túl élő magyarság anyanyelve megőrzésének se­gítésében látta, ezt a célt szol­gálták az Anyanyelvi Konfe­renciák is. Vélhetően érdekes olvas­mány lesz ez a kötet a kései utókor számára: egy évezred múltán talán fontos adaléko­kat szolgálhat annak megérté­séhez, hogy mi lehetett az a misztikum, amit a XX. szá­zadban az anyanyelv jelentett. tóth írás közben (Hűség) A hűség ősi erény, már az Iliász hősei is így gondolták, s azóta is szívesen di­csérik a költők. A hűtlenség viszont csúnya dolog, a bíróság is felemeli szavát, ha valaki elhagyja a zászlót, megtagadja a hazáját, es­küvel szentesített fogadalmát. Hűtlen kutya, mondja a szólásmondás, de ennek igazsága kétes, amit az is mutat, hogy ugyanakkor el­ismeréssel emlegetjük a kutyahűséget. A kérdés egyébként is csak látszólag egyszerű, még akkor is, ha figyelmen kívül hagyjuk a házastársi hűség megingott fogalmát, ami­nek manapság erősen csökkent az értéke. Nem is erre gondolok. Ahhoz, hogy hű le­gyek hazámhoz, a hazának is hűnek kell len­nie hozzám; a reménytelen szerelem mindig terméketlen. Az is kérdés, mi a hűtlenség ára? Lukács György egy eszméért, ami váratla­nul lépett be rendezett életébe, lemondott a polgári család kényelméről, pénzéről, saját karrierjéről, még méltatlan megaláztatásokat is el kellett viselnie, hisz bécsi emigrációja első heteiben azzal gyanúsították meg, hogy ellopta a párt pénzét. A dúsgazdag úrifiú nyilván megütközve nézett vádlóira, de nem tehetett semmit, mert most már nem volt út visszafelé, s jól tudta, hiába menne el Heidel- bergbe professzornak, a párt bosszúját nem kerülhetné el. Hűtlen lett polgári eszményé­hez, s ki kellett tartania az új isten szolgálatá­ban, még akkor is, ha régen megbánta az egészet. Magasztosabb példát is idézhetünk. Sau­lus, római polgár, cívis romanus, s ez fölért a nemességgel, elindult azon a bizonyos úton, amit ma oly sokan idéznek. A részleteket tudjuk, az eredményt is. A damaszkuszi út az üdvösség útja, ám ára van, el kell árulnia eddigi eszményeit, sőt a császárt is, aki pedig halála után maga is az istenek közé költözik, ennek fejében viszont szent lesz, az ekkor szerveződő egyház egyik oszlopa. A felség- árulás súlyos bűn, mi mégis tudjuk, hogy Saulus-Paulus a jobbik részt választotta. A Wesselényi összeesküvés résztvevőit Bécsújhelyen lenyakazták, pedig valameny- nyien a szabadság és a vallás védelmére szö­vetkeztek, de Lipót császár úgy vélte, ez felér a felségárulással, amire nincs bocsánat, tehát álnokul tőrbe csalta őket, s már szólította is a bakót. Ocskay László viszont, akit Rákóczi villámaként emlegettek, azért került hóhér­kézre, mert azt a fejedelmet árulta el, aki a bécsi udvar hatalmát akarta megtörni. Kapkodjuk a fejünket. Az etika élesen elvá­lasztja a jót a rossztól, a hűséget az árulástól, az erényt a bűntől, csak éppen nehéz küga- zodni a fogalmak között. Aki Firenzében jár, a Piazza Signorián könnyen megtalálja a máglya helyét, amit Savonarola alatt gyújtottak meg. A rettenthe­tetlen dominikánus itt a földön akarta meg­valósítani Krisztus királyságát, szenvedélyes beszédekben hirdette az örök igazságot, ami a züllött VI. Sándor pápa ellenében minden­képp jogos volt. A pápa nem sokat törődött a harcias szerzetessel, élte világát a szép Va- nozzával, gyerekei anyjával, meg többi szere­tőjével, akik között a pletyka saját lányát, a gyönyörűséges Lucretiát is emlegette. A tisz­teletlen baráttal nem lehetett bírni, végül a San Marco kolostor temploma is csatatérré változott, a megszentelt padmalyt vér ön­tözte. Savonarolát társaival együtt máglyaha­lálra ítélték. Isten óvjon egy ilyen harcias ba­ráttól, de az kétségtelen, hogy a pápával szemben ő képviselte az igaz hitet. Ezt Savo­narola is tudta, s őszintén remélte, hogy Isten csodát tesz, s megvédi a tűzhaláltól, amire lett is volna mód. A készülődés alatt csöpör- gött az eső, de ahhoz kevés volt, hogy kioltsa a máglya tüzét. Magasra csapott a láng, Sa­vonarola teste por és hamu lett, akkor is, ha nyugtalan lelke közben az égbe szállt. Ki volt hű és ki volt hűtlen? Könnyű azt mondani, hogy a sötét bűnökkel terhelt pápa az ördöggel szerződött s ki is tartott az alvi­lági szövetség mellett. Még az is ide tartozik, hogy nem sokkal később az ördög gálád tré­fát űzött vele, midőn az egyik bíborost akarta megmérgezni, mert meg akarta kaparintani vagyonát. Azonban tévedésből ő itta ki a fő­papnak szánt méregpoharat, s mint az ered­mény bizonyította, boszorkánymestere ér­tette a dolgát. No, de Savonarola! Böjtölt és imádkozott, s nemcsak szolgálta az Urat, kardot is rántott érte, mégis elbukott. Pedig csak meg kellett volna hajolnia a bűnös pápa akarata előtt, s tovább élhet kolostori magá­nyában. Fra Angelico ma is látható freskói között. Mégis ő lakolt, a hű, míg a pápának a végzetes méregpohár előtt arra is lett volna ideje, hogy bűnbánatot tartson, hamut hint­sen feléje és alázatosan szőrcsuhát öltsön. A hűség etikai fogalom, de ami az egyik oldalról nézve erény, a másikon halálos bűn. Jellasics horvát bánnak szobrot emeltek Zág­rábban, nálunk ma is rosszallóan emlegetik nevét, Zichy Ödön a Lajtán túl mártír, a mi szemünkben hitvány áruló, akit joggal akasz­tatott fel Görgey. Jellasics hű volt a császár­hoz, még Zsófia főhercegnőasszonyhoz is, de legalább természetes halállal halt meg, Zsófia is meggyászolta, ellentétben Ödön gróffal, akinek mérhetetlen kincseit is lefoglalták. Tudjuk, a hűség erény, a közmondás vi­szont azt tartja, hogy csak az ökör következe­tes. Valaki megállít az utcán, s némi habozás után azt mondja, s ebben az esetben közöm­bös, mivel kapcsolatban, nem gondolta volna rólam, hogy milyen hűséges természet va­gyok. Nem tudom, erre soha nem gondoltam, s most sem tudom, dicséretnek szánta-e vagy lekicsinylésnek, mert a hűség, mint konok következmény, lehet ökörre jellemző tulaj­donság is, míg a hűtlenség is felmagasztosul­hat, s Szent Pál megidézésével követendő példa is lehet. Tétován állok az utcai forga­tagban, s arra gondolok, többé-kevésbé való­ban hűséges vagyok, pontosabban hálás, mert nem felejtem el azt a kevés jót, amit felebará­taimnak vallott kortársaimtól kaptam. Igaz, a rosszat sem. „Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek?" - de ez már az an­gyalok szférája, amire talán akkor sem va­gyunk méltók, ha alkalmasak lennénk rá. Mihez kell hűségesnek lennem, párthoz, személyhez, eszméhez? S ki az, akitől finnyá­san elfordulunk, mert idegen ízlésünktől, műveltségünktől, remélt emberségünktől? A hűtlenség erény is lehet, a hatalom önzése és csalfasága sok minden alól felment bennün­ket, ezt régen megtanultuk. Légy hű önma­gadhoz, tanította Shakespeare, de valószínű­leg ez a legnagyobb követelmény. Feltéve, hogy méltók vagyunk önmagunkhoz, ahhoz a lehetőséghez, ami minden ember lelkében szunnyad, megvalósulásra várva, nemre, fajra, vallásra, pártállásra való tekintet nél­kül. Csányi László Könyvvásárlás, és más szenvedélyek Avagy: a könyvkereskedőből nem lesz gatyaárus Nemrég egy zsurnaliszta a mai magyar kulturális élet jellemzésére a következő kifejezést alkotta: lepu, ami annyit tesz: lepusztultság. Ahogy Lengyelországban 1980-ban a húsüzletek kirakataiban virágok díszelegtek, ma a magyar könyvesboltokban nem nehéz Barbie babával, félfamentes rajzlappal, vagy éppen egy nagy semmivel találkozni. A Kossuth Könyvkiadó szekszárdi üzlete, amely egyben antikvárium is, nem tartozik ezek közé: a kínálat az aktuálisan megjelenő könyvek het- ven-hetvenöt százalékát felöleli. Az egykori rossz emlékű MSZMP-ki- adó egyébként ma szigorúan piaci alapokon működik, kiadványai széles tematikában jelennek meg, idén karácsonyra például a szó szerinti érte­lemben vett bestsellernek ígérkező Képes Bibliát adja ki. A szekszárdi üzlet bérlője, Marczali Ferenc a könyvvásárlási szokások egyfajta in­tézményes formáját igyekszik megteremteni azzal, hogy útjára indí­totta a Kossuth Könyvklubot, amelynek tagjai számos kedvezményben részesülnek. Könyv és üzlet: erről beszélgettünk a könyvkereskedővel.- Mennyire éri meg „könyv­kereskedni"?- Az adó szempontjából semmi jelentősége nincs, hogy én könyvet, fagylaltot, vagy jojót árulok, ugyanazok a sza­bályok érvényesek rám, mint más egyéni vállalkozóra. Nincs autóm, bérlakásban la­kom, meg lehet ezt millió szempontból közelíteni, mar­keting, meg manager szem­pontból, meg át lehet fordítani projektre, de ennek nincs ér­telme, én ebből élek, ehhez ér­tek, ez ilyen egyszerű. Az ere­deti szakmám népművelő, 1972-ben mentem antikvári­umba dolgozni, igazából an­tikvárius vagyok.- A Kossuth-könyvklub: rek­lámfogás, misszió?- Nem erről van szó, azt sem mondanám, hogy nem megy a könyv. A könyvkeres­kedést véleményem szerint a könyvkedvelő törzsvásárlók tartják fenn. ők pedig olya­nok, mint az alkoholisták, vagy a dohányosok, nem tud­ják úgy felemelni a szesz vagy a cigaretta árát, hogy ne jus­sanak hozzá, ugyanúgy nem tudnak olyan magas könyvá­rakat kitalálni, hogy ők ne vá­sároljanak könyveket. Egy ki­csit kevesebbet vásárol az első időkben, de rövidesen vissza fog állni az igénye. Szerintem a könyvkereskedelem egyik legfontosabb szerepe az, hogy egyfajta közvetítő szerepet be­töltsön a könyv és a vásárló között, hogy hozzájáruljon, hogy a könyv megszólaljon, a benne rejlő üzenet, tudás, ér­ték eljusson hozzá. Könyvet lehet úgy is árulni, hogy az ember beáll egy kocsival az iskolaudvarba, elkiáltja ma­gát, hogy itt lehet kapni a Kő- szívű ember fiait, a gyerekek megvesznek háromszázat, azon a héten már nem kell dolgozni. Úgy is lehet, hogy a kereskedő kiáll az utcai pult­jával a sarokra, és azokat a si­kerkönyveket, kvázikönyve- ket árulja, amelyek formájuk­ban úgy néznek ki, mint a könyv, de nem igazán könyv. Ezeket rendkívül gyors for­gási sebességgel árulják, ki­használva a sajtóreklámokat. A Megveszem ezt a nőt reggel hétkor a nagyváros utcai pult­ján már ott áll, és napokon be­lül elmegy belőle több száz darab. Ezt is lehet könyveke- reskedelemnek hívni, és azt is, hogy az ember a létező könyvválaszték keresztmet­szetét lehetőség szerint raktá­ron tartja, és nem mondja azt, hogy amit három hét alatt nem visznek el, már le kell árazni. Nnem könyvkereske­dés az, ahol például nem lehet kapni Kant: A tiszta ész kriti­káját.- Furcsának tartom, de elfo­gadom a tapasztalatát a törzsvá­sárlókról. Mégis könyvesboltok szűnnek meg, s ha nem, árulnak játékot, vagy más „kultúrcikket".- A könyvesboltok meg­szűnése a privatizációval hozható összefüggésbe. Né­hány cég összevásárolta a Művelt Nép boltjait, és a pri­vatizáció éppen azokat a tő­kével nem rendelkező embe­reket rekesztette ki a könyv- kereskedésből, akik ezt ha nem is valami misszióként ke­zelték, inkább azt mondanám: értenek hozzá. Most a keres­kedőről beszélek, mert ha én nem csak boltban dolgozom, és csak kiadom a könyvet, el­veszem a pénzt, akkor olyan könnyen nem megy tönkre a bolt. Az asztalosból nem lesz hegesztő, és a könyvkereske­dőből sem lesz gatyaárus. Meggyőződésem, hogy azok a boltok, amelyek nem mennek jól, éppen a törzsvevőkkel nem foglalkoznak igazából. A Kossuth-könyvklub nem túlé­lési akció, hanem szervezett formája annak, hogy nekünk a törzsvásárló az első és leg­kedvesebb, és saját árrésünk terhére mindenfajta kedvez­ményt biztosítunk számára. Azokat kell preferálni, akik a pénzüket nálunk hagyják, az összes többi hab a tortán.- Az az érzésem: ön szerint az, hogy kell az olcsó könyv, hogy a kultúrának írott formában mindenki számára hozzáférhetó- nek kell lennie anyagilag, egy rossz régi reflex, és nem osztja azt, hogy ma épp a gyenge könyvkiadás miatt sivár a kultu­rális élet.- Egyáltalán nem nevez­ném sivárnak, rendkívül gaz­dag a könyvkiadás, szinte kö­vethetetlenül az. Nagyon he­lyes, hogy a könyvkiadásban a piaci viszonyok eluralkod­tak, de itt a jól ismert közhely érvényes: amerikai árak és etióp bérek. Állami mecenatú­rának lennie kell és van is.- Az eredeti tőkefelhalmozás korát éljük, ebből az üzletpoliti­kából ma nemcsak meggazda­godni nem lehet, hanem bele is lehet bukni. Nem gondolt arra, hogy ki tesz egy pultot a kapu elé, és Claire Kenneth-et árul?- Bizonyos könyveket nem vásárolunk meg, szélsősége­ket, például pornót nem áru­lok, és most már hálistennek ezt a politikai pornót sem kell megvenni, ez is lecsengett. Claire Kenneth-nek egyébként már elmúlt az ideje.- Kik veszik meg a kétezer fo­rintos természeti képeskönyveket, atlaszokat?- Jómódú szülők. A ke­vésbé jó módú szülőknek megfelel az antikvár példány, ami semmivel nem rosszabb, mint az új kiadás.- Milyen a szekszárdi vásár­lóközönség?- Jó.- Mihez képest: a dombóvári­hoz, vagy a pécsihez?- Túl sok tapasztalatom a pécsiekről nincs, de Dombó- várt illetlenség összehasonlí­tani Szekszárddal, léptékében másról van szó. A szekszár­diak többet érdemelnének, mint amit mi, könyvkereske­dők nekik nyújtunk. Tóth Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom