Tolnai Népújság, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-07 / 183. szám

10 »ÚJSÁG

HÉT VÉGI MAGAZIN

1993. augusztus 7., szombat

A gyerekektől kapom a lelki töltést...

s ' A ", gggg smragg&g gig | <£>- '^v | ^§8|$|§i'st 's'*-- $S£I »»Afe-ss'

Beszélgetés Oszbach Máriával, a högyészi nevelőotthon vezetőjével

Hőgyész leszebb, de minden bizonnyal a legpatinásabb épülete a község központjában álló kastély, melyhez szép nagy park is tartozik. A főépület külső vakolatát nemrég újították fel. jelenleg a megyei önkormányzat tulajdonában van, ugyanúgy, mint a szomszédságában álló úgynevezett kiskastély és a mellettük lévő épületek. Az utóbbiakban van közel hetven gyermek otthona. Itt működik ugyanis a högyészi nevelőotthon.

Nemrég igazgatóváltás volt az intézményben. A nevelők közül Oszbach Mária kapta meg a helyi dolgozók és a megyei önkormányzat bizalmát, így ő lett az intézmény igazgatója július 1-től.

— Gyulajon születtem - kezdi a beszélgetést Marika, akiről az első percben látszik, hogy fáradhatatlan, tervei mellett kiálló, végtelenül kedves ember.

— Az, hogy én pedagógus lettem, nagyrészt az óvónőmnek és a magyartanáromnak köszönhető. Nagyon szerettem őket, szoros, személyes kapcsolat alakult ki közöttünk. A pedagógusi diplomát Kecskeméten szereztem meg, és \ 1974-ben kerültem Hő- gyészre, a nevelőotthonba. Nyolc évig dolgoztam óvónőként. 1985-ben elvégeztem a gyógypedagógiai tanárképző pszichopedagógiai szakát is.

— Milyen változásokat élt mega nevelőotthon?

— Amióta én itt vagyok, többet is. Például megváltozott az intézmény nevelési jellege. Az első változás az volt, hogy megpróbáltuk a nagy- csoportosokat együtt vinni az iskolába. így a gyerek tovább volt az adott nevelő keze alatt és személyesebbé válhatott a kapcsolatuk. Ez nagyon jó volt. A következő lépés a koedukált csoportok kialakítása. Ez azt jelentette, hogy úgynevezett osztályszinten dolgoztunk, így az egy osztályba járó gyerekek jártak egy csoportba.

— Most milyen szisztéma alapján nevelik a fiatalokat?

Jelenleg egy Kanadából elindult nevelési módszerrel dolgozunk. Ennek lényege, hogy a gyerekek egy családot és széles korhatárt alkotva élnek együtt. Ebben a család típusú rendszerben 9-12 gyerek, egy pedagógus és két gondozó van. Az országban

az elsők között állt át a nevelőotthonunk erre a módszerre. Ez a családias csoport arra is alkalmat ad, hogy a hozzánk került testvéreket ne szakítsuk el egymástól, hanem egy csoportba, egy környezetbe kerülhessenek.

— Mennyiben más ez az intézmény, mint a hagyományos értelemben vett nevelőotthon?

— A gyerekek szabadsága, életre nevelése mindennél fontosabb. Nálunk nincsenek zárt kapuk, az ablakon nincsenek rácsok, mindenki a kedvének, hangulatának megfelelően foglalja el magát. Persze vannak szervezett tanórák, szervezett programok is, de minden pillanatban a gyermekek szempontjait helyezzük előtérbe. Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy a tanuláson kívül elsősorban az életre neveljük őket. A házimunkára, kertészkedésre, az emberekkel való kapcsolatfelvételre is hangsúlyt helyezünk.

— Mivel tudják ezeket elősegíteni?

— Például azzal, hogy megszüntettük a belső iskolát és szorgalmazzuk a gyerekek kulturális rendezvényekre való járását. Támogatjuk a sport rendezvényekre, a versenyekre, valamint a szakkörökbe jelentkezőket. Nagyon

Oszbach Mária

fontosnak tartom, hogy most már nem oktatáscélú, hanem gyermeknevelés-célú foglalkozások zajlanak.

— Marika, mit jelent Önnek a gyermek?

— Sajnos, saját gyerekem nincs, és így ha gyermeket említenek ... én mindig a csoportomra gondolok. Ha azt mondom, hogy rengeteg szeretetet kaptam tőlük, akkor nagyon keveset mondtam. Persze sok örömöt... de sok aggódást is, még ha nem is a sajátjaim, de túlságosan hozzám nőttek. Az ember félti őket, a kicsit azért, mert kicsi, a nagyot azért, mert nagy. Szóval, mindig akadnak napi örömök és bánatok.

— Milyen szinten működik az intézmény? Vannak-e külföldi példák?

— A nevelőotthon az ön- kormányzat tulajdonában van, és a testületnek köszönhetően jó a támogatottságunk. Patronál, segít minket, mind a fejlesztések, mind pedig a gyermekek számára ideális körülmények megteremtésében is. Éppen most építik át a kiskastélyt, melyben egy, esetleg két családi csoport is otthonra lelhet majd. A nemzetközi kapcsolatokat is szeretnénk kiépíteni. Szakmai és tapasztalat csere érdekében vennénk fel a kapcsolatot német, osztrák hasonló intézményekkel, de ehhez is az ön- kormányzat támogatása szükségeltetik.

— Mi tartja, motiválja Önben a lelkesedést?

— A gyerekek... Nagyon

sok „gyermekem" visszajár, ha csak egy-két napra is, meglátogatni bennünket. Elmondhatatlan boldogságot jelent nekem az, hogy a hosszú évek során nem felejtik el a nevelőjüket, ideiglenes édesanyjukat, aki mindent megtesz a gyermek boldogságáért, és aki felkészíti a nagybetűs Élet-re. Ez adja azt az alaphangot, amely a mindig küzdésre sarkall engem és nevelőtársaimat. -Garay EA gyerekek a nevelővel együtt élvezik az új napernyő adta árnyékot

Ősi mesterség nyomában Cikón

Annus néni és a székkötés

Özvegy Wilhelm Henrikné Cikón kedvtelésből olyan ősi mesterséget űz, amit manapság egyre kevesebben tudnak, ez pedig a székkötés.

— Annus néni, hol és kitől tanulta a szakma fortélyait?

— Ófaluban születtem, hatgyermekes németajkú családban, s egyik rokonom, vagyis nagynéném mutatta és tanította meg. Testvéreim közül csupán én sajátítottam el a fogásokat. Különben Ófaluban hagyományai vannak ennek a mesterségnek, hisz egy-két éve még a szövetkezetben foglalkoztak vele. A bátyám fia és felesége munka mellett szintén csinálja, másodállásban.

— Férfi vagy női munka?

— Is-is, de inkább női. A férfiak a szék vázát és a támlákat készítették, mégpedig keményfából, leginkább bükkből. Visszaemlékszem, hogy édesapámék vásárra is vitték a megrendelt árut a zsibriki CzanJk és Sebő bácsi- ékkal lovaskocsin, akadt rá példa amikor 50-60 darabot is. Szülőfalumban valaha sokan az erdőből és a székkötésből éltek, meg gazdálkodtak. A

férfiak messze vidékre eljártak javítani, kötni, nemegyszer gyalogosan. Amikor férjhez jöttem Cikóra, itt is folytattam. Aztán ahogy a gyerekek nagyobbak lettek, jobban kellett a pénz, beléptem a téeszbe, ahol 17 kemény évet „húztam" le a növénytermesztésben.

— Honnét szerzi be az anyagot?

— Lánykoromban egész Bolyig lejártunk, most meg innét a vasúti pálya alatti rétből szedem, gyűjtöm. Ilyenkor július közepén és végén vágom le a megfelelő nádat sarlóval, azaz a vastagabbját, erősebbjét, amelyik buzogányt hoz. Vágás után megpucolom, megint megtisztítom, majd beáztatom langyos vízbe, öreg ruhával letakarom hagyom állni 5-6 napot, erőteljesen megtaposom és hegyes késsel felhasogatom. Közvetlenül a felhasználás előtt ismét beáztatom langyos vízbe, mert ekkor megpuhul és könnyen hajlik. Máskülönben törik.

— Kérem, mondja el magát a műveletet,

— Először is kötényt kötök,

mivel elég piszkos munka. Szeretem, ha egyedül vagyok itthon, így nagyobb a hely a kiskonyhában, ha kipakolok. A fonást keresztben kezdem meg az oldalaknál és következik az ülőrésznek a teteje. Az oldalaktól 6-7 tekerés, nekem már számolni se kell, már évtizedek óta „benne van" az uj- jamban, ezt szépen befűzöm, ekkor jönnek a kis kockák, s ez megy folyamatosan egymás után. Az ülőkét alulról keményen tömöm ki gyékénnyel, hulladékkal, s az alján lelógó, kicsüngő részeket késsel egyenletesre lenyesem. A nye- sedéket ugyancsak a töméshez használom fel, ehhez segítségül szolgál a véső alakú 40 centis faléc, ófalusiasan stopholc. E szerszámmal piszkálom ki a hulladékot is. Egy nap alatt kettő székkel boldogulok el, igaz, akkor előre kirámolok mindent. Én csak simára fonok, de lehet cifrázni háromszöges és négyzetes mintákkal. Jómagam ezeket a parasztszékeket ruhafestékkel díszítettem egy-egy sort más színűre, mondjuk pirosra, zöldre, kékre.

— Kiskoromból emlékszem,

hogy szülőfalumban 2-3 férfi járt végig, hátukon batyuval, amiből rafia szerű anyag „kandikált" ki. És harsányan kiáltozták: - Stulíl ein fleck! Stuhl ein fleck!

— Aha, az előbb mondtam, hogy a férfiak el-eljártak vidékre is, főleg foltozni, javítani. ók biztosan azért jártak arrafelé. Rengeteg munka akadt, mert a macskák szétrágták, karmolták a kötést, persze a használatot szintén megsínylette. Láttam olyat is, hogy dróttal, vékony nájlon- nal vagy bálakötöző zsineggel javítottak némely helyen házilag az utóbbi időkben. Szerintem újnak könnyebb neki állni, mint foltozni, stoppolni. Ha az oldalfonás szakadt el, ki kell cserélni az egészet, hisz nincs hová átfűzni.

Elfelejtettem említeni, hogy hajdanán Ófaluban gyékényből és zsupszalmából edénytartót, lábtörlőt is készítettek. Ezt úgy fonták, ahogy a lányok, menyecskék a hajukat, és pacskercémával varrták össze.

— Megtanítaná, ha akadna érdeklődő?

— Persze, nagyon szívesen, az évek folyamán jöttek többen, ám elmaradoztak ... Egy hét alatt elsajátítható, csak legyen türelme, kitartása az illetőnek. Sajnos a családom tagjait sem érdekli.

Hunyadi István

Akarni kell!

Itt az én kis történetem, talán némi segítséget nyújt azoknak a társaimnak, akik még ma is munkanélküliek.

Kezdem azzal, hogy az eredeti szakmám gépész. Tizenhét év munkaviszony után lettem munkanélküli Miskolcon. Családi okok miatt kerültem Szekszárdra a kislányommal. Eleinte még reménykedtem, hogy hátha itt sikerül elhelyezkedni, nem akartam igénybe venni a munkanélküli járadékot sem. A kis pénzem lassan elfogyott és bizony én is beálltam a sorba, szégyenkezve, szemlesütve. De tudtam, hogy én nem ezt akarom! Tudtam azt is, hogy hiába járok oda, munkalehetőség nincs számomra a szakmámban most, amikor sorra zárják be a gyárakat az országban. Tudtam, hogy a gyerekem el kell tartanom, mert az édesapja is munka- nélküli és nekem kell megteremtenem majd a továbbtanuláshoz a pénzt. És jó középkorú nő létemre belevágtam átképző tanfolyamba, amit a munkaügyi központ fizetett.

Mit mondjak? Nem volt valami kis dolog. Napi 6 óra minimum és utána az itthoni tanulás. Sokszor a vizsgák előtt azt mondtam magamnak: „Jaj de bolond vagy te Ági, hogy belevágtál! Hiányzott ez a sok idegesség?"

Ámi csak rossz lehet, minden közbejött.

Mindkét nagymamám meghalt, és én még a temetésükön sem tudtam ott lenni, mert mindig akkor volt vizsga. Januárban elszakadt az ín a lábamban, 6 hét gipsz stb. És miért pont ne akkor esne a hó februárban, miért ne akkor csúszna a járda? Két mankóval, gipszes lábbal mentem naponta suliba. Nem! Nem gyalog! A mankóval „csak" a 4. emeletről kellett lemennem és följönnöm, mert voltak osztálytársaim, - itt jegyzem meg, hogy csupa munkanélküli osztálya voltunk - akik jöttek értem, hoztak haza kocsival. Sőt, a mankót is az osztálytársamtól kaptam kölcsön. Soha nem felejtem el ezeket az embereket! Itt nem volt lényeges, hogy valaki 18 vagy 46 éves. Segítettük egymást.

Végre február végén levették a gipszem. Csak nem tudtam még járni, rálépni a lábamra, kellett a mankó. De már az is csuda jó volt, hogy nincs rajtam a 4 kg-os gipszcsizma. És rögtön, az első ilyen boldog napon, mikor egyedül akartam a kis mankómmal hazabicegni (nem autóval), hát mi történt?

A szekszárdi 160 lakásos épületnél valaki föntről jól fejenkólint egy almával, úgy, hogy széttört a szemüvegem, elharaptam a nyelvem, jó kis púp nőtt a fejemen és kitört a fogam. Nagyon elkeseredtem és írtam egy levelet az újságba ahhoz, aki ezt tette velem. Nem ő válaszolt. A Lens Kft. Ezúton újra szeretnék köszönetét mondani nekik és Varga Klárának, mert ingyen készítettek nekem egy új szemüveget.

Most ott folytatom, hogy azért egyszer vége lett a sok-sok vizsgának is, és másnap, a szakvizsga után kellett jelentkeznünk a munkaügyi központban. Igaz, megszűnt közben itt Szekszárdon az a vállalkozás, ahová nagyon szerettem volna menni, de mégis bíztam abban, hogy ezzel a felsőfokú tanfolyammal majd lesz munkám.

Akkor aztán jött az őrület. Se munkát nem tudtak ajánlani, sem a munkanélküli járadékot nem fizethették tovább. Én soha nem sírtam senki előtt. De amit ott tettem az nem is sírás volt. Bőgtem, zokogtam. Talán mert akkor jött ki rajtam minden bánat. Szidtam önmagam, hogy: „ezért virrasztottam át az éjszakákat, ezért nem mentem el a temetésre, minek is tanultam, mikor semmi értelme?" És ezt mind-mind kizokogtam magamból. A munkaügyi központban a „toronyban" fiatal kis gárda dolgozik. Hagyták, hogy sírjak. Mikor már az utolsó szempillafesték is ráfolyt a blúzomra - amitől egy nő még idegesebb lesz - mondták, hogy ők segítenek ezután is, csak érdeklődjek. Eljöttem onnan letörve, elkeseredetten és komolyan gondolkodtam azon, hogy nem lenne-e jobb a kislányomnak, ha elütne engem egy autó és az élet- biztosításból tanulna tovább? Hát nem! Arra gondoltam, hogy őt én szültem, nekem kell gondoskodnom róla és igenis én majd még az unokám is akarom látni majd amikor asszony lesz a kislányomból.

Mentem, mint a megszállott a cégekhez - állásért. Nem kellettem. Sehová. Elérkezett a lányom ballagása és azután teljesen összementem. Nem csak azt értem ez alatt, hogy a kis 50 kg súlyomból 4 kg-ot lefogytam. Lelkileg mentem össze. Akkor csöngött a telefon. Remény volt. Azután csalódás, hogy nem igazi állás. De felráztak, „fenékbe rúgtak" kicsit, hogy önbizalmam legyen. Es beindult valami. Először bennem. Nagyon furcsán hangzik így, de igenis én úgy keltem fel reggel, hogy: „én ugyanolyan okos és ügyes vagyok, mint mások, én sikeres ember vagyok!"

Az első ilyen napon kaptam a munkaügyi központtól a munkalehetőséget Pécsett. Nem tudtam, hogy mikor indul busz. Nem ismerem Pécset. De felhívtam a céget és mondtam, hogy megyek. Két órán belül Pécsen voltam. Mert akartam az állást. Most egy pécsi kft-nél dolgozom, én vagyok a Tolna megyei kirendeltség-vezető, itt Szekszárdon. Most így írom ezt a kis levelet, mindazokhoz, akik elkeseredettek. Mert nincs munkájuk, nincs pénzük, és kilátástalannak látják a jövőt. Akarni kell! Mindenképpen akarni. Sikerül. A munkaügyi központban is emberek dolgoznak, akik lehet, hogy szintén munkanélküliek voltak valamikor - nem tudom -, de tény, hogy segíteni akarnak és ezt a segítséget el kell fogadnunk. Legalábbis annak, aki akar dolgozni. Mert nem mindenki akar, aki odajár, jelentkezik a segélyért. ügy gondolják sokan, hogy az jár, és amíg jár, addig miért strapálják magukat? Nem is nekik írok. Ok majd rájönnek, hogy ez nem megoldás.

Azoknak, akik még most odamennek havonta a „toronyba" szeretnék egy kis lökést adni. Egy aranyos kis öreg professzor tanárom verte a fejünkbe. „Tudni kell az embernek, hogy mit ér, és a nagy Nyugaton is el kell tudni adni magát egy tudósnak is, hát még itt a kis országunkban. Letörni nem szabad! Mindig abból kell kiindulni, hogy én és önök, és mindenki más hasonlóan születtünk, a szükségleteinket is hasonlóan végezzük és nem vagyunk semmivel sem kevesebbek, kisebbek a másiknál! Határozottnak kell lenni és az maga a siker!"

Nos, ezt egy volt tanárom, a kis öreg... professzor mondta, de érzem, hogy igaz. Fogadják meg a tanácsát, és bízzanak önmagukban!

Elek Agnes