Tolnai Népújság, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-16 / 190. szám

1993. augusztus 16., hétfő SZEKSZÁRDÉS KÖRNYÉKE »ÚJSÁG 5 Nem minden törésre jó Színes gipszben csinosabb Nyugaton már a 80-as évek közepétől használják, nálunk is már pár éve, de ennek elle­nére kevesen ismerik. A színes gipszről van szó, amely az idei nyáron vált „slágerré" főként az „átlagos­nál mozgékonyabb" fiatalság körében. Az ambulancián és a rendelőintézetben Szekszár- don, naponta legalább tízen je­lentkeznek valamilyen sérü­léssel, amit gipszelni kell. A betegek 60 százaléka iskolás­korú. Dr. Szemes Lászlóval, a megyei kórház baleseti sebé­szetének osztályos orvosával beszélgettünk.- Mennyire ismerik a rá­szorulók a színes gipszet?- Ma már egyre ismertebb, de az emberek figyelmét, ha olyan a sérülés, mi magunk is felhívjuk rá.- Ezek szerint nem minden esetben ajánlják?- Nem minden törésre al­kalmas, így friss törésekre sem és akkor sem ha a sérülés után duzzanat várható. De kitű­nően használható járó gipsz­nek, boka, térd, csukló sérülé­sénél.- Mit tud ez a gipsz?- Vízhatlan fóliából áll, nagy szilárdságú, könnyű, szellőzik, komfortos érzést biztosít. Még a zuhany alá is be lehet vele állni. Főleg fiata­lok keresik, mert „barátságo­sabb" a réginél, szinte vala­mennyi színben kapható. A piros, zöld, kék, lila gipsz vi­dámabbá teszi azt a néhány nehéz hetet amit így kell eltöl­teni.- Mennyivel kerül többe, mint a hagyományos forma?- Sajnos, ez jóval drágább, mert a társadalombiztosítás nem dotálja. Egy tekercs 10 centis műanyag színes gipsz ezer forint körüli összegbe ke­rül. Mindenképpen ki kell kérni a kezelőorvos vélemé­nyét, mielőtt bárki emellett döntene, mert, mint említet­tem, nem mindenkinek és nem minden esetben ajánlott. Egyébként a MEDI-Plusz bolt árusítja itt Szekszárdon. Mauthner Fotó: Degré BSE:, ....i-----------------------S----------1— A Ő k még fehérben Fotó: Degré Augusztus 20-án Szent István és az új kenyér népi műsor kezdődik 10 órakor, ünnepén - a reggel 9-kor kezdődő Ezen Kocsis Imre Antal polgár­szentmise után - Szekszárdon a mester mond ünnepi beszédet, az Vármegyeháza udvarán (rossz új kenyeret Bacsmai László, ró- idő esetén a díszteremben) ün- mai katolikus káplán szegi meg. Eldorado avagy vadkelet Újra a rokonokhoz Nagy Zoltán, a megrögzött utazó Talán nem is sejtette Nagy Zoltán, a Pécsi Janus Panno­nius Tudományegyetem ma­gyar szakos hallgatója, hogy egy szemináriumi dolgozat­tól beleszeret a vaszjugáni osztyákokba. Mikor az egye­temen beindult a finnugor szak, Zoltán menet közben azt is felvette. Azóta járt már Szibériában, s most ismét útra készül: a bátaszéki fia­talember holnap indul expe­dícióra, hogy mind jobban megismerje rokonainkat, az osztyákokat. A távolság bő tízezer kilométer. — Mennyire biztonságos egy ilyen út? - kérdeztük in­dulás előtt a fiatalembert. — Hát... Most már ott is vannak veszternfilmbe illő je­lenetek, ugyan nem tapasztal­tam személyesen, de lehet tudni, hogy fegyveresek meg­állítják a vonatot és kirabolják az utasokat. Ismerek olyan embert, akitől így szedték el a holmiját. — Szóval, akkor indul a „vadkeletre"? — Úgy is lehet mondani. A magyar ott nyugatinak szá­mít, sok pénzt sejtenek nála. A vonaton nem szoktam beval­lani, honnan jöttem, tavaly is azt mondtam, hogy észt va­gyok. Aztán pedig attól ret­tegtem, mi lesz ha találkozom egy igazi észttel... — Mikor járt kint először? — Tavaly május elsején in­dultam, összesen két hónapig tartott az út. Volt tanárom, Pusztai János - aki azóta a szombathelyi főiskola főigaz­gatója - „szerezte" az utat. Mikor fölajánlotta, hogy ki­mehetnék tanulmányútra, fél másodpercnyi gondolkodás után igent mondtam. Az út két részből állt. Tomszkban, az ottani főiskola egyik tanárnője segítette a munkámat. A nyelvi tanszé­ken, az északi népek „labora­tóriumában" - ahogy ők hív­ják — dolgozik. Az osztyáko- kon kívül ők a szölkupokkal - ez egy szamojéd népcsoport - is foglalkoznak. — Az átalagembemek meglehetősen homályos el­képzelései vannak a nyelv­rokonainkról. — Igen, ez így van, ráadá­sul összekeverik a nyelvro­konságot és a néprokonságot. A magyar nyelvről bizonyos­sággal az állítható, hogy a finnugor nyelvcsaládba tar­tozik, azonban az, hogy gene­tikusán kikkel vagyunk roko­nok, ez egy másik kérdés. Ezügyben inkább törökök felé kell elmenni. — Ők mit tudnak rólunk? — Aki járt iskolába, az tudja, hogy a magyarok roko­nok. Ugyanakkor meglehető­sen zavarosak az elképzelé­seik, még Európával kapcso­latban is. Tomszk megye, ahol voltam, három és félszer na­gyobb, mint Magyarország. Szóval: óriásiak a méretek, mindig mosolyognak, mikor megmondom, hogy mekkora hazánk területe. — Mi mindent tudott meg az osztyákokról eddig? — Körülbelül 32-33 ezren vannak, bár a népszámlálás adatai meglehetősen megbíz­hatatlanok. A legdélebbi nép­csoportjuk a vaszjugáni osz- tyákok, náluk, egy Tuh Pugol nevű faluban, magyarul any- nyit tesz „tajgai falu". Ennek a településnek az az érdekes­sége, hogy mindössze hatan élnek benne, és ők is az év egy kisebb részében a városban laknak. Korábban ez egy virágzó falu volt, iskolával. Romániá­val ellentétben azonban ott si­került megcsinálni a sziszte- matizálást... Minden egyes folyó más-más kultúrkört jelent, merthogy a vízen lehet közle­kedni, a szárazföldön ke­vésbé. Egyébként óriási - majdnem Nyugat-Európa nagyságú területen, elszórtan élnek az osztyákok, az Ob fo­lyó mentén. Az északi osztyákok tund­rán élnek és rénszarvas-te­nyésztéssel foglalkoznak, dé­lebbre, a tajgán a klasszikus megélhetés a halászat és a va­dászat. Persze, ők is integrá­lódtak a „civilizált" munkába, ami a környezetet tönkreteszi, főleg a kőolajiparban dolgoz­nak. — És az a bizonyos hat ember mit csinál? — Ók már idősebbek, ha­lásznak, vadásznak, ebből tartják el magukat. Sajnos, egyre kevesebben beszélik itt a déli területen a nyelvet, úgy hogy várható, hogy a Vaszju- gán mentén az osztyák nyelv ki fog halni, bár az identitás- tudatuk megmarad. Olykor azonban ez kettős: kicsit röstellik is, mert sokszor degradáló jelzőként mondják az oroszok, hogy „koszos osz­tyákok". Pedig - laktam náluk - nagyon rendesek, tiszták. Úgy érzik, másodrendű ál­lampolgárok. Másrészt büsz­kék arra, hogy más a kultúrá­juk, mint az oroszoké. Ahol él­tem, az idős néni csak osztyá- kul beszélt, oroszul nem. Büszkék arra, ahogy élnek, másként viszonyulnak a kör­nyezethez. Saját „nagyságuk­ról" történetek keringenek. Például: oroszok mentek ki egy osztyák faluba és lövöl­dözték vaktában a sirályokat. Másnap a házigazdák össze­pakolták a hátizsákjukat és el­zavarták őket haza - lövöl­dözzenek otthon. Ezt csak azért meséltem, hogy érzékel­tessem: szeretik a természetet. — Mennyire őrzik a ha­gyományaikat? — Nagyon kevéssé. Van, ahol maguk csinálják a csiz­májukat, a subájukat, de eze­ken nincs díszítés. Azt tudják még, hogy az édesanyjuk mit énekelt, de ők maguk már nem éneklik a dalaikat. A hangszerekkel ugyanez a helyzet: letudják rajzolni, ta­lán el is tudnák készíteni, de már nem csinálnak ilyeneket, és főleg: nem tudnának ját­szani rajta. Érdekes módon férfiágon maradt meg az anyagi kultúra - halászat, va­dászat - , pedig általában női ágon szokott. Ott azonban a kézimunkát, a konyhai edé­nyeket kiszorította az ipar. Helyenként még él a pogány vallás is leegyszerűsödött szinten, de nagyrészt a pravo­szláv egyház ünnepeit vették át. Van egy tréfamesterük és mesemondójuk, ő az aki őrzi a történeteiket. — A mostani útjának mi a célja? — Egyrészt: szeretnék job­ban megtanulni osztyákul. Ki­csit beszélek ugyan, de főként oroszul szólok hozzájuk, a „hódítók nyelvén", ezért az­tán fenntartásaik vannak ve­lem szemben. Kéthónapos lesz az út. Ebből egy hetet Moszkvában töltök egy nép­rajzi konferencián. Onnan megyek Tomszkba, ahol a fő­iskolán felkészülünk az expe­dícióra, majd egy hónapig le­szek az osztyákoknál. Tavaly a fehér éjszakák idején voltam, most megnézem, milyen ott az ősz. Minden évszakot szeret­nék megnézni. . . És persze írok egy szakdol­gozatot a mitológiájukról. — Mi a vonzó a „vadke­letben"? Elég siralmas mindaz, amiről be tudott számolni. — Valóban így van, és ak­kor még a szegénységről nem is szóltam, aztán: nagy a poli­tikai bizonytalanság és a nagyfokú környezetszennye­zés. Az emberek azonban jóin- dulatúak, kedvesek, nagyon szeretem őket. Életem legna­gyobb élménye, hogy kint jár­hattam. Mindenkinek megvan a maga „Eldorádója". Sokan nyugaton találják ezt meg, én keleten. Hangyái János Fotó: Otós Réka Rejtett értékeink Az első szekszárdi dalárda Szálkáim „Közel a vízhez születtél" Zenei életünk - amelynek méltán híres együttesei egész Európában hírnévre tettek szert - nem kis büszkeséggel tekinthet vissza a hősi kezde­tekre: olyan híres szabad kirá­lyi városok, mint Sopron és Pozsony 1847-ben alapítják dalárdáikat, nálunk, a szerény mezővárosi életet élő Szek­szárdon már 160 éve, 1833-ban létrejött egy ugyan­ilyen társaság. A kezdetben főleg temp­lomban fellépő, mindössze négytagú, de négy szólamban éneklő kar alapítói között ta­láljuk Halász Józsefet, a me­gyeszékhely szülöttjét, a ké­sőbbi honvédőrnagyot, Kál­mán Péter birtokost, Schuler József kántorsegédet, későbbi hanti kántortanítót és Schéner János elemi iskolai tanítót, az első (1840-es években volt) zeneiskola alapítóját, műked­velő zeneszerzőt, élete végén a Szegzárdi Takarék pénztár- nokát. A nyilvánosság elé 1835 májusában léptek Stann Erzsébet, a későbbi bíró korán elhalt húgának temetésén - sa­ját szerzeménnyel! A dal szö­vegét Séner Ferenc kántor, ze­néjét ő és fia, János szerezték. A nem mindennapi költe­mény, legrégibb helyi zenei ereklyénk szövege így kezdő­dik: „Oh! siralmas megválto­zásom,/ Jaj, hirtelen lett her- vadásom,/ Csalárd világ tu­lajdonsága,/ Kínzó halál ha­talmassága!/ Oly váratlan s véletlen óra,/ Nem adsz időt a földi jóra,/ Reám mérted halál poharát,/ Rövidittéd éltem határát./ Mért, oh halál, en­gem nem szántál,/ Gyászos koporsóban bézártál,/ Nem nézted szép ifjúságomat,/ Szűz virágszál leányságo- mat." A megható mű után né­hány évvel már hatan, 1846-ra már tizen lettek, így köszön­tötték Lisztet ittjártakor. Az 1848-1849-es szabad­ságharcban legtöbbjük beállt a honvédseregbe, de 1851-ben nyolcán ismét összejöttek kö­zülük. „Nyilvánosan nem volt szabad nekik énekelni, csak akkor, ha erre föl lettek szó­lítva" - olvassuk egy későbbi róluk szóló cikkben, - „így 1852-ben, midőn őfelsége (az akkor még meg nem koroná­zott Ferenc József) keresztül utazott Szegzárdon, tisztele­tére énekeltek." Egyesek sze­rint még ugyanezen a nyáron, de más források szerint 1853. augusztus 20-án „kirándult ezen kis dalárda Hidjára (a mai Szedresre), az oda inter­nált nagy hazafi, Bezerédj Ist­ván üdvözlésére s egyszer­smind tüntetésre is, amely al­kalommal a Nemzeti Színház egyik jeles tagja által a Szeg­zárdi Dalárdának küldött egy operarészletet, Föl erős karok- kal, fegyvered ragadd meg című kvartettet énekelték el, mit az öreg Bezerédj lelkesen meg­tapsolt." A dal visszhangja azonban besúgók révén még aznap a megyeszékhelyen hallatszott. Másnap eltiltották - formailag - a nyilvános szerepléstől a dalárdát, s ezt közölték Séner János karmesterrel, aki a még ez évben a büntető katona­ságból hazatért Ujfalusy Im­rével ennek dacára társasá­gokban szerepelt. Augusz Anna naplójából idézve azt is megtudhatjuk, hogy 1865. szeptember 3-án Liszt Ferenc­nek a dalárda „három dalt énekelt annak tiszteletére, aki maga olyan sok gyönyörű me­lódiát alkotott." Az is jel­lemző, hogy „a dalárda két zászlóval tisztelgett: az egyi­ken Éljen Liszt Ferenc!, a má­sikon: Éljen a haza! felírással." Az együttes, amely 1854-től több sikeres jótékony hang­versenyt rendezett, 1880 au­gusztusában hatalmas sikert aratott: a kolozsvári dalverse­nyen a két kategória közül az egyikben az első helyet hódí­tották el Abaffy József kar­nagy vezetésével, Schöner Ist­ván, Tóth Andor, Laskó Gyula, Konstanczer Károly, Boda Vilmos, Borzsák Endre, Kenézy Csatár, Schubert János vezető énekesekkel s még tíz taggal. A zsűri ítélete szerint: „a dalárda szövetkezte magas műfokon áll, s úgy az összes, mint az egyesek működésével meg van elégedve és a művé­szet szellemét látja benne." Az akkori Szekszárd kitett magá­ért: lampionos kivilágítás, vi­rágsziromeső, mozsárlövések fogadták a hős fiakat, este pe­dig 200 terítékes díszvacsora. Dr. Töttős Gábor Az ősz hajú nyugdíjas ta­nárnő lassú léptekkel közele­dett a ház felé, miután elkö­szönt és integetett a társaság­nak, amellyel egy hétig egy tájképfestőkből összehívott táborban volt. A mikrobusz utasai még értékelték a hét munkáját, beszélgettek. Las­san indultak útra. Valami kü­lönös érzés tartotta, marasz- totta még valamennyiüket. — Hogy lehetett bírni, hogy hetente elbúcsúztok va­lakitől, akit megszeretettetek? - fordult kérdően a tanárnő választ sem várva a háziak­hoz. Majd nyomban hozzá­tette. — Igaz, mindig újakat köszöntőtök. Nyelt kicsit a leplezetlen könnyeiből és észrevette, hogy a németországi lány is törlő mozdulattal nyúl a sze­méhez. — Hagyjatok már - legyin­tett a német lány szép ma­gyarsággal. — Nem tehetek róla, közel a vízhez születtem! Csönd lett kicsit, mert nem értették a szólást első hallásra, ezért a lány gyors magyará­zatba kezdett: — Nálunk, aki könnyen sír, azt mondják „Közel a vízhez született" - egyebet nem mondott, így folytatták egy­más ugratását. Megállapodtak, hogy jövőre is találkozni kellene, hiszen a héten sok alkotás született, ami folytatást követel. Ezeket előző nap este szabadtéri kiál­lításon be is mutatták a hely­belieknek. Meglepő volt szá­mukra, hogy mennyien jöttek erre a bemutatóra a falubeliek közül. A városi tárlathoz szo­kott kiállítóknak ez újdonság volt, mert ott csak a lekszű- kebb baráti társaságra számít­hatnak. Az is tetszett nekik, hogy a közeli megyeszékhely polgármestere is megtisztelte őket érdeklődésével a helyi polgármester mellett. A mikrobusz vezetője kissé türelmetlenül pillantott órá­jára, ami jelzése volt az indu­lásnak. Kézfogások, összebo- rulások, ölelkezések következ­tek. A német lány szipogni kezdett, egyik társa kedvesen vállon veregette: — Tudjuk, közel a vízhez születtél! Decsi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom