Tolnai Népújság, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-03 / 153. szám

1993. július 3., szombat XI. DUNA MENTI FOLKLÓRFESZTIVÁL KÉPÚJSÁG 11 Először a völgységi falvak: Nagymányok és Váralja Váralján, a kiállítóteremben tárlat nyílt a helyi németség népművészeti értékeiből. A szépfekvésű település nem­csak borkóstolóra, hanem a váraljai lakodalmasra is várja az idegent július 8-án, csütör­tökön, délután három órától. Kiamik Aranka koreográfiája alapján már lázasan készülnek Váralján. A programban fel­lépnek a fesztivál görög, uk­rán és német vendégegyütte­sei is. Az ottani programot Bánáti Zoltán szervezi. A szomszédos Nagymá­nyok is nagy szeretettel várja az érdeklődőket. Szombaton - július 10-én - kerül sor a né­met lakodalmasra, amelyet a hagyományos lakodalmak szokásainak megfelelően állí­tottak össze a Német Nemze­tiségi Együttes tagjai Ba- loghné Wusching Ágota veze­tésével. A nagymányoki prog­ram szervezője Blandl Já- nosné. Német szokás szerint a vő­legény és a menyasszony há­zában kuglóffal és kaláccsal kínálják a vendégeket. A vő­legény elindul a menyasszony házához a fúvós zenekarral együtt, s a harmadik marsra jön elő a menyasszony. Ez­után kéri ki a násznagy az ifjú arát. Szigorú szabály, hogy a násznagy a menyasszony il­letve a vőlegény keresztapja. Ha ő már nem él, akkor a bérmakeresztapja. Az „igazi" lakodalmakban német nyelven történik a kiké­rés, a mostani lakodalmason két nyelven, hogy a nem né­met anyanyelvű vendégek is megértsék. A lakodalmas menet élén két férfi megy felvirágzott bot­tal - korábban ők hívták a vendégeket -, utána a gyere­kek - párosával - majd a menyasszony a vőfélyek, il­letve a vőlegény a koszorúslá­nyok kíséretében. Őket köve­tik a keresztszülők, majd a többi rokon és a vendégek. A sort a szülők zárják, mégpedig úgy, hogy a menyasszony apja a vőlegény anyját vezeti és fordítva. A mostani lakodalmason a templom elé vonul a násznép, aztán a templom előtt onnan folytatódik a szertartás, ami­kor a fiatalok kijönnek a temp­lomból, a zenekar játssza a „Szép az ifjúság" kezdetű dalt. Ezután mennek a sza­badtéri színpadra, ahol kez­dődik a menyasszonytánc. A szülők, a koszorúslányok a vőfélyek és a vendégegyütte­sektől egy-egy pár táncol a menyasszonnyal. Ezután ke­rül sor a polgármester köszön­tőjére, majd a vendégegyütte­sek - egy-egy osztrák, lengyel, norvég, valamint a váraljaiak - vendégszereplésére. Végül a nagymányokiak produkciója után lesz az aján­déktánc, amelyet a násznagy kezd, a menyasszony kisep- rűzését pedig az össztánc - polka - követi. A lakodalmas mulatság este nyolckor kezdődik. Nagymányok központjában népművészeti kirakodóvásár és a falumúzeum is várja a lá­togatókat. Esküvő Nagymányokon 1944-ben (Kétoldalt a két keresztapa-násznagy) A váraljai kiállítás egy részlete Bayer József és Günter Ágota -1919 májusában Fotók, szőttesek, emlékek Decsen a faluház padlás­múzeumában nemcsak a ken­derfeldolgozás fázisai látha­tók, hanem a decsi háziipari szövetkezet szőtteseiben is gyönyörködhetnek a látoga­tók. Áz egyik sarokban, külön vitrint szentelnek azok emlé­kének, akik élen jártak a ha­gyományok ápolásában, s munkájukkal segítették meg­őrizni a sárközi hagyományo­kat, a népművészet remekeit, mint például Bóna Árpádné Bonnyai Erzsébet, Széli Judit, Oláh Istvánná Berekai Éva néni, vagy Pilisi Elemér, aki­nek bíztatására kezdtek hozzá Decsen a hagyományok ápo­lásához. A faluház folyosógalériájá­ban régi fényképek láthatók, melyek a sárközi embert mu­tatják be. A képek egy része idős Czakó Sándor munkája, másik része pedig a Borgula műteremben készül valaha. vm - dg Portré 1924-ből, a Borgula műterem munkája írás közben (Találkozások) A meghívás olyan szívélyes volt, hogy nem térhettünk ki előle, bár a sze­gényes előzmény, az újvidéki írótársak al­kalmi szekszárdi látogatása nem indokolta a nyájas vendéglátást. Úgy gondoltuk, az éj­szakát ott töltjük s másnap utazunk tovább. Hosszú út állt előttünk, Szkopjén át Ohridba tartottunk, ami az albán határ mellett van. De sok minden másként történt. Autóbuszon mentünk, Zomboron át, bará­taink a megállóban vártak, türelmetlenül, lelkesen. Délelőttönként több gépkocsival indultunk, hogy bejárjuk a környéket. El­mentünk Karlócára, amit Sremski Karlová­nak hívnak s a pátriárka székhelye. Megnéz­tük a hatalmas palotát, a székesegyházat s elmentünk Koviljba is. Barátaink valameny- nyien az újvidéki Magyar Szónál dolgoztak, egyikük jól ismerte a kovilji Szent Pál kolos­tor igumenjét, így a vendégbarátság jogán vígan nyakaltuk a jeles szilvóriumot, amit a kolostor szerzetesei főztek, régi recept sze­rint, ahogyan írva vagyon Ivó Andric regé­nyeiben is. Esténként valamelyikük lakásán gyűltünk össze, néha tízen, tizenöten, s nem­csak a kitűnő verseci bor tüzelte a barátságot, hanem az együttlét öröme is. Mindenről szó esett a hajnalba nyíló be­szélgetéseken, irodalomról, naív művészet­ről, ami abban az időben kezdett hódítani, s természetesen a közelmúltról és a jelenről is. Zavartan mentegetőzünk, hogy semmi ré­szünk a Tito elleni hajszában, mire valaki el­mesélte, hogy partizán volt s a háború utáni felhőtlen barátság idején Péter Gábor arra akarta rávenni, maradjon Magyarországon s lépjen az ÁVH kötelékébe. Akkor most nem lehetnék veletek, mondta felszabadultan, mint akinek sikerült kihúznia nyakát a hurokból. Ritkán éreztem ennyire a barátság közös örömét, mint az újvidéki napokban. Arra gondoltam, hogy ez természetes is olyan or­szágban, ahol a sok nemzetiség saját nyelvén keresi a közös hangot, egy félreérthető hang­súlyt is kerülve. Ezt ők is tudták, de szavaik mélyén érezni lehetett az aggodalmat, hogy az egyetértés egyszer felborulhat. Néhány éve Magyarkanizsára hívtak, nemzetközi írótalálkozóra. Zentán is jártunk, egyik írótársunkat látogattuk meg, s amikor visszatértünk, többen komolyan kérdőre vontak, mondván, a zentai írótárs - művei alapján igen tehetséges - ellenség, akit nem lett volna szabad felkeresnünk. Tatay Sán­dorral, küldött társammal összenéztünk, nem értettük. Nekem az újvidéki napok ju­tottak eszembe, a társas együttlét felhőtlen öröme, gyorsan elmeséltem Sándornak. Neki is voltak hasonló emlékei. Komoran nyakal­tuk a bánáti bort, éreztük, hogy valami meg­változott, a légkör fagyos lett, már azt is el tudtuk képzelni, hogy előbb-utóbb villámok szelik át az eget, de az idő nem sokkal később megfogalmazhatatlan aggodalmunkra is rá­cáfolt. Emlékezem, Fehér Ferenc, az azóta el­hunyt jeles költő, bizalmasan azt mondta, at­tól tartanak, hogy a Szovjetunió ront rájuk, megakadályozandó az esetleges rendbontást, de nem ez következett be. Á folytatást tud­juk, a részleteket naponta olvashatjuk. Új fogalom vonult be a hivatalos szóhasz­nálatba, az etnikai tisztogatás. A kifejezést tapintatosnak szánták, a valóságban szé­gyenletes. Magyarázat természetesen min­denre van, azt mondják, az egyenlőtlen tör­téneti fejlődés élezte ki az ellentéteket, de eb­ben nem hiszek. A nemzetállam fogalma, amit meggondolatlanul egyesek nálunk is emlegetnek, mára elveszítette tartalmát. A reformkorban volt jelentése, most a türelmet­lenség forrása, s nemcsak a sokat emlegetett európai gondolatnak mond ellent, hanem a nemzeti érdeknek is. A hazaszeretet formái változnak, a szülőföld pedig több népnek is kínál otthont,s akkor is lehet ragaszkodni hozzá, ha az idegen nem érzi sajátjának. Aki végigutazik a Delibláti pusztán, ma is jobbára sivár homoksivatagot lát, pedig a méltatlanul feledett Papp Dániel, aki ennek a vidéknek volt szülötte, Tündérlakot látott a Bánátban, amit Petőfi az egész országra kiter­jesztett, s büszkén hirdette, „legszebb ország hazám". Nincs így, de felesleges lenne kétel­kednünk benne, az pedig rajtunk múlik, hogy hol teremtjük meg Tündérlakot, amire úgy látszik a szomorú Delibláti puszta is al­kalmas. A korán elhunyt Papp Dániel megérde­melné, hogy hosszabban méltassuk, de a De­libláti pusztán sem időzhetünk, az is felesle­ges, hogy a jugoszláv tragédián töprengjünk: a megoldást azoknak kell megtalálniuk, akik a viszályt kavarják. Aki tanácsot akar adni, csak közhelyekkel szolgálhat, ezt pedig meg­teszik a politikusok. Egy más természetű ta­lálkozó, ami ezekben a napokban folyik, jut­tatta eszembe a régi találkozásokat, amiket e a barátság színezett s tett felejthetetlenné vagy éppen példamutatóvá. Volt idő, amikor a politika azt kívánta tő­lünk, hogy ellenséget lássunk azokban, akik tőlünk délre laknak, de erre alig akadt vállal­kozó, sem itt, sem a határ másik oldalán. S amikor végre találkozhattunk, kiderült, hogy közös dolgaink rendben vannak, már csak a baráti kézfogás hiányzott. A hagyománynak is van megtartó ereje. Podminóczky Fülöp, becsei minorita ezt a két verssort írta imakönyvébe, az 1520-as évek táján, antológiáink azóta is szívesen idézik: Bátya, bátya, mely az út Becskerekére? Uram, uram, ez az út Becskerekére. Annak idején népdal lehetett, mert kottát is írt hozzá, ma is el lehet énekelni, de kap-e barátságos választ, aki a becskereki út iránt tudakozódik? Hát még az, aki egy bosnyák városba szeretne bejutni! Ha időben még hátrább megyünk, sokkal időszerűbb figyelmeztetést kapunk. A Tö­rökbecse melletti Aracs templomának töre­dékes domborművén a XI. század tájáról üzen az ismeretlen mester, latinul, de csak magyar fordítását írom ide: Akik e betűcské- ket olvassák, a mindenható Istent kérjék. Napjainkban mindenkinek van mit kérnie a Mindenhatótól. Csányi László A kender útja A decsi faluházban a pad­lásmúzeumban látható a ken­derfeldolgozás történetét be­mutató kiállítás, melyen Bog­nár Cecil, a faluház igazgatója kalauzolt végig bennünket, felelevenítve a kender újtát a vetéstől a felhasználásig. A kenderfeldolgozás nép­szerű volt a Sárközben, az 1800-as évek elejétől szinte minden háztartásban megta­lálhatók a feldolgozás eszkö­zei. Mára a kihalás szélén áll a kender termesztése, a feldol­gozó üzemek eltűntek, a kiál­lítás megrendezéséhez a hirdi kendergyár igazgatójának, Cziger Sándornak a segítsé­gével sikerült egyáltalán ken­dert beszerezni. A kendert virágzás után aratták, mindössze egy részét hagyták csak meg lábon, hogy biztosítsák a következő évi ve­tőmagot. A learatott kendert aztán áztatták, szárították, ti- lolták, azaz megtörték, gere- benezték, azaz fésülték, mindaddig, amíg a fonal mi­nőséget el nem érte. Akkor az­tán a rokkára került, s kez­dődhetett a fonás. A megfont fonalat az úgynevezett áspa segítségével tekerték aztán fel. Volt durvább és finomabb kenderfonal, a durvábbikból zsineg, kötél, Stb. készült, a fi­nomabbikból pedig gatya, tö­rölköző, lepedő, egyebek. A kiállításon időrendi sor­rendben követhető végig a kender története, Decsi Kiss János rajzai pedig bemutatják a feldolgozás különböző fázi­sainak munkafolyamatait. vem Fotó: dg Gerebenezés után a kender a rokkára került

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom