Tolnai Népújság, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-17 / 165. szám
1993. július 17., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 9 Szálkára kirándultak a várdombiak Irány a természet! A tavalyi augusztusi kiránduláson felbuzdulva szerveztek a várdombiak ismét egy közös hétvégi programot. Igazából nem lehet megmondani, kinek az ötlete volt a túra: egyöntetűen határozott a legalább hatvan fős társaság, hogy ismét irány a természet! Szándékuk pusztán csak annyi volt, hogy friss levegőn legyenek, együtt felszabadultan szórakozzanak, és minél többet mozogjanak. Szombaton már kora reggel gyereklárma verte föl az utca csendjét. Nagy izgalommal készültek az útra, alig várták, hogy szüleikkel együtt elinduljanak. A lelkesedés valamicskét lankadt, amikor kiderült, hogy gyalogosan vágnak az útnak, bár a nagy csomagokat autókra, motorokra tették, aztán irány Szálka! A tóhoz megérkezve az ózondús, kora reggeli friss levegőből nagyokat szippantotmm A vízicsata előtti pillanatok pucolták, apróra vágták a vöröshagymát, a leendő vegyespörkölt egyik alapanyagát. Méretes kondérba került a hús is, s az ízesítésre az ezüstérmes vörös bort sem sajnálták. Kis idő elteltével fortyogott az ígéretes ebéd, az illatát az enyhe szél szétterítette a levegőben. A „ szere te tcsom ágnak" nevezett sörből is fogyott jócskán, nem is csoda, hisz délfelé már a Nap is igencsak „elbámészkodott". Minden feltétel megvolt a vidám hangulathoz, ahhoz, hogy a társaság jól érezze magát: a pompásan meleg idő, a hideg ital, az étvágygerjesztő étel, no és persze a, víz is. A víznél maradva: néhá- nyan lógatták a zsinórt is, de a várt nagy hal elkerülte a horgot, csak néhány törpeharcsa akadt fönn a csalin. A délutáni fülledt melegben csábító volt a kellemes víz. Hiábavalónak tűnt a figyelmeztetés, a tópartra kifüggesztett tábla: fürödni tilos, a part közelében jó volt megmártózni. Előkerültek a vízipuskák, és a gyerekek hatalmas csatákat vívtak. Estére a szák is megtelt törpeharcsával, a gyerekek is jól kifáradtak, a meleg elől a kis házhoz húzódott a társaság. Megállapították, ez a nap is jól sikerült, és úgy határoztak, egy hónap múlva újra megismételik a szálkai túrát.- p. téri Egy kanállal a bográcsba, eggyel a tányérba A friss levegőn az étel is jobban esik tak. A tóparton néhányan várták már a csapatot: kora hajnalban jöttek ki a kis házhoz, lefoglalni a területet. A csomagolás közben előkerültek a tollasütők, a focilabdák, no és ami ezen a helyen elmaradhatatlan, a horgászbotok is. A csapat lelkesebb férfitagjai az ebédre is gondolva kést ragadtak, s könnyeket hullajtva, de megEgy szép gondolat függőben maradt Csak bízni lehet abban, hogy a két menetben is tárgyalt szép gondolatból: Szek- szárd Aranykönyvéből egyszer valóság lesz. Kocsis Imre Antal polgármester terjesztette elő téma, s mint nyilatkozta: a dolog lényege, hogy a város örökítse meg azon polgárainak nevét és tetteit, akik valamiben hozzájárultak Szekszárd hírének-nevének gyarapításához. A díszpolgári cím valójában nem oldja meg a problémát, hiszen ebből kevés van, - sajnos, még így is sok csak posthumus - nem is lehet számukat emelni, mert akkor meg rangja vész a címnek. Sokkal többen tettek viszont a városért, mint annak szülöttei, s követei messze fölön, vagy ideérkezvén lokálpatriótává válva. A szakmák, hivatások kiváló művelői, s eredményeik, tetteik sora is számosabb, mint az odaíté- lők érdeklődési köre, s a díszpolgári címek száma. Maga a vita is igazolta, hogy a döntést mindig színezi vagy éppen sápasztja a politika. Elhangzott egy javaslat, miszerint a díszpolgárok valamennyien kerüljenek be egyúttal az Aranykönyvbe is, a többit a kuratórium, a bizottság ajánlása alapján döntse el a mindenkori testület. Mindjárt akadt ellenvélemény is, amely kimondatlanul az éppen ezt megelőző rendszer díszpolgárait akarta „kitiltani" az Aranykönyvből, kikötve, hogy csak azok a díszpolgárok érdemesek a megörökítésre, akiket ez a képviselőtestület avatott azzá. Ezen aztán mindjárt elgondolkodik az ember, s nem látja tisztán, hogy az érdemek - amennyiben vannak - menynyiben függenek össze az illető világnézetével, párttagságával. Jean Paul Sartre jobb vagy rosszabb író, filozófus volt-é amikor magát marxistának vallotta s a kommunista párt tagja volt, vagy csak az előtte és utána írt művei számíthatnának Szekszárdon érdemnek? Maradván a francia történelemnél, e logika alapján Napóleont ugyan hányszor kellett volna díszpolgárrá avatni, majd attól megfosztani szülővárosában, a szerint, hogy őt a polgárság képviselőjének, vagy éppen császárnak ismeri-e el az éppen aktuális és gyakorta változó színezetű és összetételű elöljáróság. S, ha egy rezsimmel visz- szamegyünk az időben, akkor mit szóljunk ahhoz, hogy akkor „az álmos kis város" képviselőtestülete bizony nem tartotta érdemesnek Babits Mihályt a díszpolgári címre? Persze lehet úgy felfogni a dolgokat, hogy érdemes az, akit én, mi annak tartunk, de abból biztosan nem lesz Aranykönyv, legfeljebb szubjektív szócikkek, napi érdekek szerint. Jogosnak tűnt viszont az a kifogás, hogy nem szabad addig helyi rendeletet elfogadni, míg abban nyitott kérdések vannak. Például ki, illetve kik tehetnek javaslatot az Aranykönyvben szereplők névsorának összeállítására. Ezeket a kérdéseket tisztázni kell, s jó lenne ha testület visszatérne e téma tárgyalására. Ugyanígy megfontolásra érdemes a szakmai díjak alapításra tett javaslat is, ami most csak óvodapedagógusok, tanítók, tanárok, és népművelők számára jelentett volna elismerést. Volt, aki szerint tágítani lehetne a kört, amit a testület úgy értelmezett, hogy akkor ezek se legyenek. Kár, mert sokan lennének érdemesek, s aztán büszkék arra, hogy már életükben - és éppen ott, ahol dolgoztak - elismernék munkájukat. Mégiscsak más átvenni egy díjat, aminek neve is van, mint pusztán egy borítékot. A szó elszáll, a pénzt az ember elkölti, de egy plakett, oklevél és az elismerés nemzedékeken át megmarad egy-egy család emlékezetében. Talán éppen az Aranykönyvvel, és a helyi díjak alapításával írhatná be magát a testület a város históriájába. Ihárosi Ibolya Régi és új noteszlapok Ajánló sorok helyett írtam Sikerült szót fogadnom, az idén már nem adtam össze azoknak a könyveknek az árát, amelyeket az ünnepi könyvhét alkalmából haza szerettem volna zsákmányolni. Már évekkel ezelőtt belebetegedtem az ilyen számolgatásokba, mert az volt ezeknek a végeredménye, hogy több, mint két-három havi nyugdíjam se lenne elég könyvheti költekezésre, pedig sóvár tekintetemet akkor már rá se mertem vetni a képző- művészeti és más albumokra. Talán tavaly vitáztam utoljára valaki hozzám közelállóval, aki azzal vélte csillapítható- nak háborgásomat, hogy „látni vágyó napba nem tekint"; okos ember nem akar megvenni minden könyvet, arra valóak a könyvtárak, hogy csekély beiratkozási díj ellenében szolgáljanak mindazzal, ami újdonságként kikerül könyvműhelyeink valamelyikéből. Nem volt igazi ellenérvem, mert amit én hajtogattam, hivatkozással a könyv ünnepére, nem tekintette annak. Pedig tényleg más az irodalom közkönyvtári hozzáférhetősége és megint más a személyes birtoklás, az, hogy szerzeményét újra és újra kézbe veheti az ember még azután is, hogy annak minden értékét ismeri már. Mit tehetnék, megátalkodott újraolvasó vagyok. Azt felelte zárókérdésemre zordonan az egyébként jótét lélek, hogy akkor csak szenvedjek kóros birtokvágyamtól, megérdemlem a sorsomat: Ha érdemiem, ha nem, méltánytalanul keménynek találom ezt a sorsot, mert mi van? Ha manapság egy korábban szellemi foglalkozású valaki, akinek nyugdíja csupán né- hányszáz forinttal haladja meg a létminimumot, elkölt közel másfélezret könyvekre, kortársai közül jó néhányan azt mondják róla, hogy tékozló és vessen magára, ha gondjai támadnak, amikor új szemüveg kell, zárat, vagy mondjuk vízöblítőt kell cserélni. A legepésebb megjegyzések is jogosak, bár van bennük igazságtalanság nem kevés, amennyiben „ítélethozatal" előtt nem jut hely a mérlegelésnek. Annak nevezetesen, hogy a nyugdíjasként is szellemi munkát végző ember kénytelen (ámbátor nem igényei ellenére) úgynevezett szellemi beruházásokra is „vetemedni", esetleg olyan áron, hogy egy csomag csirkelábból kétszer főz kocsonyát, húst hetente egyszer lát, pedig hallott arról harangozni, hogy milyen meghatározó szerepe van az állati fehérjék fogyasztásának az agytevékenységben. Olvasni, hallani egyébként múltával is sokat lehetett - lehet az 1993. évi ünnepi könyvhétről, amit egy hivatalból nyilatkozó szerint „végre az értékelvű könyvkiadás uralt". Ezt az olvasó hiszi iS, nem is, mert naponta kap szellemi gyomorrontást a sok helyütt egymás nyakára települt utcai árusok (véletlenül sem könyvkereskedők!) ordí- tóan silány kínálata láttán. Van azért valami másra is remény. Azt mondják, még egy kis türelmet és kimászik a a szakadékból a magyar könyvművesség! Optimistábbak pedig egyenesen azt állítják, hogy immár van esélyünk arra, hogy a könyv évi egyszeri ünnepe hasonlítson régi önmagára, olyan legyen, mint amilyennek a harmincas években Supka Géza és írótársai álmodták. Vannak azonban más hangok is, arról szólók, hogy az idei könyvünnep értékálló kínálatába bőségesen kerültek kérészéletű művek, mert ahogyan ma a politikába belovagoltak, a Parnasszusra is fellovagoltak a hatalomhoz fűződő föltétien odaadásuk úti okmányával a középszerűek és kezdő amatőrök. Talán azért, mert soha se hallották a magyar színjátszás nagyasszonyának, Jászai Marinak általános igazságként alkalmazható mondását, ami úgy hangzik, hogy „Az apostolok soha sem bonvivánok!" Terjeszteni kellene ezt az intelmet, mert kívülünk még három más nép tűrőképességét is meghaladja a - politikai, művészeti és gazdasági - bonvivántermésünk és sajnos egy bonviván se akar megmaradni, visszatalálni a maga „futottak még" szerepkörébe. No de, vissza az én ünnepi könyvhetemhez, pontosabban a mienkhez, idősebbekéhez, ami lehetett volna a kínálatot fogadóbban gazdag is, ha életviszonyaink legalább kezdeti fokon európaibbak. Fájdalom, az idén mindössze három könyv szerzőjét hívhattam meg örökös együttlakásra. S be kell vallanom, hogy érzelmi okok játszottak szerepet választásomban. A legelőször megvásárolt emlékkönyvet a Széphalom Könyvműhely adta ki a győri önkormányzat és a megyei könyvtár támogatásával és a viszonylag fiatalon -1989 május 20-án - elhunyt Galgóczi Erzsébet emlékezete előtt tiszteleg, az ajánlósorokat író Me- zey Katalint idézve azért, mert „Galgóczy Erzsébet írásai és élete olyan felfedezésekhez vezetnek, amelyekhez nélküle még egyszer nehezen tudnánk eljutni". Ifjúkori barátok voltunk, s ha valaki, én hittel vallhatom, hogy nála égőbb hűséggel küzdő, a megalkuvást nem ismerőbb írója és embere nem volt és ma sincs kortársirodalomunknak. Galgóczi Erzsébet végig vasban, végig csatázva élte meg azokat az évtizedeket, amelyekben játszott szerepükre hivatkozva most érdemdúsítók ezre kíván kibeszélni magának eleven mennybemenetelt. Ha Erzsi élne, most ebbe halna bele, de csak azután, hogy Isten lángpallosú angyalaként világgá kergeti a mai hatalom régiekre olyan nagyon hasonlatos hamis papjait. Második könyvem már formátuma miatt is alkalmas arra, hogy imakönyvem legyen „Ancsel Éva utolsó bekezdései az emberről" címmel. Annak idején, 1987-ben imakönyvként forgattam az örömömre több kiadást is megélt Százkilencvennégy bekezdés az emberről című könyvét és ajánlgattam mindazoknak, akik szívesen veszik a filozófusként melléjük álló segítségét maguk és társaik megismerésében. Az utolsó bekezdések már a Tétényi úti kórházban születtek, s a közeli halál világos tudatában, ami nem torzította el a hozzánk beszélő kedves hangot. Ez a hang már mindig így fog szólni mindazokhoz, akik ismerni, tisztelni, szeretni akarják az embert, noha ennél nehezebb dolog csakugyan nincs a világon, mivel önmagunk vállalása, elviselése sem akármilyen teljesítmény. Harmadik könyvemet azért vettem meg, mert a bűnösen keveset író Kardos G. György még 1979 őszén publikált belőle néhány részletet az Új írásban azzal az érdeklődést fölcsigázó címmel, hogy „Mivel nyitott Baján Szikszai Pipi." Izgalmas regényígéret volt ez a két folytatás és a betegeskedés jó menlevél az ígéret kerek teljesítésének elodázására. Most azt hiszem, hogy Kardos G. György végre megírt, Jutalomjáték című regénye lecsillapította mindazokat, akik a csehektől elirigyelték eddig a groteszkbe hajló humoráról ismert és azért fölöttébb kedvelt Hrabalt. Valahányszor ezután nevetve sírni, megállíthatatlanul röhögni akarok, kézbe kell majd vennem a Jutalomjátékot, ami csak színre mesél egyetlen kisváros színházának és társulatának egyetlen napjáról, valójában évtizedekről szól ez a regény, noha a történet dátuma 1951. Bevallom, nagy bajban lennék, ha el kellene mondanom Kardos' G. ellenállhatatlan humorral megírt könyvének a tartalmát, hiszen ami egy napba szorítot- tan játszódik - a körünkben ajaj, de felejthetetlen kelet-kö- zépeurópai színen -, annak magunk is szereplői voltunk mivel megéltük az életben maradás vágyától fűtve a tragikomikus helyzetekkel, gonoszsággal és tömény butasággal bőven szolgáló ötvenes éveket. Ahogy Bacsó filmje, A tanú, úgy a Jutalomjáték is ezért lehet a mai történelem- tanítás kötelező penzuma, hiszen nem csak a mai gyerekeknek, a harminc-harmincöt éveseknek sincs fogalmuk mi az, ami átgázolt rajtunk a demokráciagyilkos diktatúra kiteljesedésének éveiben. Most hát, jutalomjátszom és őszinte hálával a szerző iránt, kis kajánkodást engedélyezve magamnak, mert hiába szegény az eklézsia, csak gazdagabb lettem három olyan könyvvel, ami közül legalább kettő megél újabb kiadásokat. László Ibolya
