Tolnai Népújság, 1993. május (4. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-15 / 112. szám
4 MÉPÚJSÁG TOLNA ÉS KÖRNYÉKE 1993. május 15., szombat Megtartották Tolnán, a művelődési házban a második termőföldárverést. Mint ismeretes, minden településen három ilyen rendezvényre kerül sor a kárrendezési hivatal és a helyi földrendező bizottság szervezésében. A licitálásokon a kárpótlási jeggyel rendelkező - azt már kézhez kapott - gazdák vehetnek részt. Tolnán mintegy 60 ezer aranykorona értékű a kárpó- lásra kijelölt összterület, ennek tehát egyharmada került most kalapács alá, s nagyrésze gazdára is talált. Az utolsó árverés ősszel lesz, s azt követően remélhetőleg elmondhatjuk, hogy megnyugtatóan és véglegesen „rendeződtek" a tulajdonviszonyok. Fotó: Degré Gábor Egy igazi hajós dinasztiából származik Kiss István. 1735-ben költözött dédna- gyapja Dunaföldvárról Tolnára, azóta itt éltek és él ő. — Mióta készít maketteket? — Már 25 éve építek olyan hajókat, amelyeket eredetiben már régen lebontottak, vagy tönkrementek. A makettek pontos tervrajz szerint készülnek, melyeket a Közlekedési Múzeum levéltárától kaptam. Ezek olyan hajók makettjei, amelyek valaha a Dunán közlekedtek. Egyébként én is egy uszályon nőttem fel. — Hány kishajója van? — Huszonöt. — Volt-e kiállítása? — Igen. Külföldön is többször, néhány éve pedig rendszeresen a tolnai volt pártszékházban, de sajnos ezt a lehetőséget megszüntették. Akkor felajánlottam a polgármesteri hivatalnak, vegyék Egy arc - egy mesterség Kiss István hajóma kett-készítő meg, vagy próbáljanak helyet Megvenni nem akarták, helyet biztosítani a maketteknek, biztosítani pedig nem tudtak. Úgy gondolom ahhoz, hogy Tolnának tárgyi emlékei legyenek, kellene egy múzeum, ahová egyelőre maketteket, később pedig tolnai mesteremberek munkáit lehetne gyűjtögetni. — Mi a makettek sorsa? — Jöjjön, megmutatom - és körbevezetett. Makettek voltak a garázsban, a fészerben, a padláson és a legendás 311-es uszály is ott díszelgett, amelyiken felnőtt. — Ön szerint mit lehetne csinálni ezzel a gyűjteménynyel? — Talán tanulhatnánk azoktól a németektől, akik annak idején megvettek egy roncs hajót, kijavították, és a belsejében hajómúzeumot rendeztek be. A parton sorban állnak az emberek, hogy láthassák. Szerintem nekünk is hasonlóan kellene cselekednünk. Chochol Erzsébet Gimnázium cigány gyermekeknek Diplomával a zsebükben térjenek vissza saját közösségükbe! nik a film, a teológia, a vallásismeret, a szociológia és a cigány nyelv és kultúra tárgy is. Mivel az iskola négy megyéből - Baranya, Somogy, Tolna, Zala - iskoláz be fiatalokat, így a diákotthonnak is óriási szerepet szánnak. A „patrónusi" rendszer lehetővé tenné, hogy egy-egy nevelőre 10-12 diákot bíznának - pontosabban a diákok választhatnának nevelőt maguknak -, s ez a személyes gondviselés végig megmaradna. A szabadidő eltöltése sem közömbös. Elsősorban a cigány kultúra elsajátítására volna lehetőség. Ilyenek: a kosárfonás, a teknővájás, fafaragás, vályogvetés, szövés, fonás, fazekasság. Találkoznának cigány művészekkel, foglalkoznának énekkel, zenével, tánccal, gyűjtenék a népszokásokat. A felvázoltakat csak úgy lehet elérni, ha a Gandhy gimnázium megismeri a szülői hátteret, s bizalmas viszonyt alakít ki a családdal - ezért jártak most a szakemberek Szedresen -, mert fontos, hogy az iskolaváltás, a szülőktől való távoliét ne okozzon törést a gyermek életében! Kottrád a Gandhy gimnáziumban. Mi is ez az alapítvány? Cigány értelmiségiek kezdeményezésére jött létre, azzal a céllal, hogy olyan középiskolát hozzanak létre, melynek tanulói elsősorban cigány származásúak. Tovább fűzve a gondolatsort, az alapítvány így fogalmaz: „az iskola legfontosabb funkciója a cigány értelmiség kialakulásának segítése", s fontos, hogy ez az értelmiség „visszatérjen saját közösségébe". Ennek érdekében a 6 osztályos középiskola lehetővé teszi az erőltetett haladás időzavarainak enyhítését, a tananyag széthúzását, az ismétlődések elhagyását, a tempó lassítását. Sőt, a tényleges iskolakezdés elé egy „nulladik" félévet képzelnek, hogy a képességek fejlesztésére és a személyiség formálására is jusson több idő. A tervezett gimnázium pályaorientáló funkciót is vállal azért, hogy a kikerült fiatalok elsősorban tanárok, óvónők, mérnökök, orvosok, jogászok legyenek, s így tudjanak saját népükön segíteni. A humán gimnáziumban az irodalom, nyelvtan, történelem és idegen nyelvek mellett, megjeleVendégek voltak Szedresben. A Gandhy Alapítvány öt munkatársa kereste fel az iskolát, azzal a céllal, hogy kutason olyan tehetséges, de hátrányos helyzetben lévő cigány gyermekek után, akik a leendő hat osztályt» gimnázium tanulói lennének, Pécsett! A vendégek - valamennyien pedagógusok - érdeklődtek, beszélgettek az iskolavezetéssel, az osztályfőnökökkel, a pályázatot beadott tanulókkal, sőt órákat is látogattak. Időközben sort kerítettek arra, hogy egy „képesség tesztet" oldassanak meg mindkét ötödik osztállyal. Volt itt nyelvi, kommunikációs feladatsor, matematikai tudást ellenőrző sor, majd egy játék, a logikai kreativitás ki- fürkészésére. A feladatokat azonnal értékelték, s a mutatott teljesítmény után jó néhány családot meglátogattak otthonukban: elmondva a lehetőséget, melyek a tanulók előtt fognak állni, ha vállalják, Akik pályáztak Szedresből Tipikus közép-európai életút Gyönyörű májusi koraestén beszélgettünk Nagy Károllyal, Tolna-Mözs református lelkészével, mözsi otthonának tágas verandáján, feketekávét kortyolgatva és finom süteményt csipegetve. Tőkés László egykori diáktársa bukaresti éveiről mesélt, az ottani állandó zaklatásról, arról, hogy 78-ban fel kellett hagynia lelkészi hivatásával, ezt követően volt román fordító egy ottani magyar lapnál, nyomdai korrektor és sok minden más egyéb, majd 84-ben elvégezte a közgazda- sági egyetemet. — Mi volt a végső ok, ami miatt el kellett hagyniuk Romániát? - vetettem közbe. — Módszeres, másfél évtizedes „mestermunka" volt ez a román nacionalista körök részéről, amit akkoriban a román állami politika megtűrt, sőt segített. Leginkább a nem román származású értelmiségiek voltak a célpontok. Tudták, nem sokáig lehet ezt elviselni és tűrni, így szinte „gúnyos kacajjal" nyomták kezünkbe az útlevelet és az át- településsel kapcsolatos dokumentumokat. Többszörösen fájdalmas ez, hiszen szű- kebb környezetünkben a magyarok - még Bukarestben is, a feleségem magyarként született a román fővárosban - , mindig általános megbecsülésnek örvendtek. — Még élnek jónéhányan Tolnán azok közül, akik a negyvenes-ötvenes években megtapasztalhatták ezt a szomorú, balsorsszerű érzést! — Igen. Azzal a különbséggel, hogy akkoriban ez az államok között többé-kevésbé deklarálva volt, míg Romániában nem. Ezt nevezi napjainkban Tőkés László etnikai tisztogatásnak. Bár meg kell jegyeznem, hogy 89-ben a forradalom előtt pár nappal rendeződtek el a papírjaink, a holmijaink már vagonokban voltak ... Egy hónappal később erősen meggondoltuk volna, hogy áttelepüljünk-e, és valószínűleg még ma is Bukarestben élnénk! — Az első hetek, hónapok Magyarországon? — Budapesten kaptunk átmeneti szállást és én jelentkeztem egyházamnál szolgálatra. Közben egy vállalkozás alkalmazottja lettem, csupa egyetemi végzettségű „munkatárssal". Az egyháznál és általában mindenhol a vártnál sokkal segítőkészebbek voltak az emberek, így néhány hónap elteltével két lehetőség kínálkozott, vagy Bihar megyében, vagy Mözsqn folytathattam lelkészi hivatásomat. Tolna-Mözst (így van nyilvántartva egyházkerületként) választottam. — Milyen volt városunkban a kezdet? — Eleinte kevés embert ismerhettem meg. De amikor az első vasárnap elmentünk az imaházba és 30-40 testvérünk odaadó és mély lélekről tanúságot tevő énekszója olyan hangulatot teremtett, mintha egy katedrálisban lennénk, az lenyűgöző volt, megnyugodtam és úgy éreztem, otthonra találtam. Azóta eltelt három év és remélem, nem tűnik nagyképűségnek, mikor azt mondom: befogadtak... — Tolnán és Mözsön ez nagy szó! — Igen. De hála Istennek és a gyülekezet áldozatkész híveinek, megtaláltuk helyünket, családommal együtt. Még persze rengeteg problémát kell megoldani a tolna-mözsi közösségnek, csak mást ne mondjak, épületeink eléggé elhanyagoltak, és ezek a feladatok is összekovácsolják az embereket... — Jövőre, igaz katolikus iskolaként, újraindul Tolnán az egyházi oktatás ... — Igen. Tudom, hogy most a kezdetek-kezdetén elég sok ellenérzés van az emberekben, ami az elmúlt rendszer következményeinek tudható be. De ne feledjük, az ezeréves magyar kultúra a kereszténység, a keresztény kultúra szerves része. Erre alapozva és ezt fi- gyelembevéve senkinek sem kell attól berzenkednie, hogy gyermeke egyházi taníttatásba részesül... Egyébként az ország más helyein egészen mások a tapasztalatok. Többszörös a túljelentkezés. Tolnán azt hiszem inkább a szervezési kérdésekkel lehet a nagyobb baj. — Tolnán, igaz a régebbi időkből, nagy hagyománya volt a református iskolai képzésnek. A katolikus egyház példáján okulva nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel? — Sajnos nem. Lehetőségeink és a feltételek messze nem adottak ehhez. De, igaz csak gondolati szinten, felvetődött egy olyan elképzelés egyházunkban, amely horderejében hasonló a katolikus iskola újraindításával ... — Köszönöm. És ha az elképzelésekből konkrét tervek jönnek létre, tájékoztatjuk az olvasókat? — ígérem. Takács István Halló MATÁV! Két telefonfülke áll és vár már jó ideje a szedresi községháza udvarán. Várják, hogy kihelyezzék őket a falu frekventált pontjaira - úgy, ahogy megígérték -, reménykednek, hogy ők is a vonalbővítés részesei lehetnek végre. K. L.
