Tolnai Népújság, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-30 / 100. szám

1993. április 30., péntek

HÉT VÉGI MAGAZIN

«ÚJSÁG 9

Tizenhármán ültünk az asztalnál

Már a kapuban fogadnak bennünket a piros tulipánok. A kis udvarban talpalatnyi hely sincs kihasználatlanul. A baromfiak aludni készülnek, két kis dézsában dúsan és büszkén virágzik a kála. Wirth Vincéné született Ábel Katalin decsi portáján azzal fogad bennünket, ma valahogy nincs jól. Aztán a háziasszonyi teendők, megmutatni a házat, kertet, tiszta ruhába bújni a fényképezés kedvéért, „elfújják" a rosszullétet. A kis virágoskert közepében ülünk, élvezzük a hirtelen kitört tavaszt, és Kati néni kék szeme élénken rebben, miközben egy-egy kérdés után visszakérdez: elmondjam? Elmondja. Szép sorjában. Az idén tölti a 82. évét. Paradicsompusztán szobalány volt a Dőry gróféknál, amikor megismerte Wirth vincét, aki szintén a gazdaságban szolgált. Igazi szerelemből házasodtak össze, első gyermekük, Vince még ott született 1934-ben. Aztán hazajöttek ide Decsre, ahol Kati néni szülei éltek. A gyerekek nevét és születési dátumát úgy sorolja, mint a jó tanuló az egyszeregyet. Nem ismétel, nem gondolkozik. Vince 1934-ben, Anna 1936-ban, József 1938-ban4 Erzsébet 1940-ben, Rozália 1941-ben, János 1944-ben, Ádám 1946-ban, Katalin 1949-ben, Ferenc 1950-ben, Ilona 1954-ben, György 1956-ban született. A gyerekek jöttek, mert Kati néni szerint miért ne születtek volna, amikor ő is és férje is nagyon szerették a gyerekeket. A kitelepítéskor őket az akkor már hatgyerekes családot nem Németországba telepítették, hiszen csak félig-meddig voltak svábok, hanem a pusztára, egy tanyába. A földosztásnál „igazán" magyarnak tekintették őket, és kaptak 12 hold földet. Ezen gazdálkodtak 1961-ig, amikor megalakult a téesz. Kati néni férje a tsz-ben dolgozott, ő a 11 gyereket nevelte. Sajnos Vince bácsi hamar itthagyta a nagy családot, súlyos betegséggel sokáig ápolta őt Kati néni. Két fiát is fiatalon eltemette, de ezekről a szomorú dolgokról nem szívesen mesél. Sokkal inkább

arról, hogy 38 évig, amíg kint laktak a tanyán, milyen volt az élet. A reggel mindig korán jött és minden nap meghozta a maga tennivalóját. A gyerekek már kiskoruktól tudták, mi az dolgozni, sosem ágáltak, ha segíteni kellett. „Nekem nagyon jó gyerekeim voltak, és most is azok. Talán azért is lett ennyi, mert én nagyon szerettem a gyerekeket és ők is engem. Jó testvérek is kiskoruktól kezdve. Ritkán jönnek, inkább én megyek hozzájuk. Hiába! Dolgoznak, nem kívánhatom, hogy ideszaladgáljanak. Nem vagyok rest, ott a bicikli, aztán már megyek is hozzájuk". Kati néni nincs egyedül, egyik fiával és menyével lakik együtt. A többi gyermeknél népes a család. Névnapjára, születésnapjára, ünnepekre megjönnek, hol egyik, hol másik, hisz egyszerre be sem fémének már a régi otthonba. Ha jönnek, sosem üres kézzel, mindig hoznak valami kis ajándékot. Ő

pedig sűrűn megy el meglátogatni 35 unokáját, 20 dédunokáját. Semmi az, mondja, hisz a tanya ahol 38 évig lakott, 9 kilométerre volt a falutól. Sokszor megjárta azt az utat, Bog- rapusztára és vissza, amíg 1973-ban beköltöztek a faluba.

— Mi volt még az életében nagy öröm a gyerekein kívül, Kati néni?

— A legnagyobb öröm nekem a munka. Mindig nagyon szerettem dolgozni. Most is a kertben, a házban. Nehéz volt az élet, de a munka meg a gyerekek megszépítették. Az volt nekünk a férjemmel a legnagyobb boldogság, amikor 13-an leültünk az asztalhoz. Most sem kívánok mást, csak egészséget, hogy dolgozhassak, hogy láthassam gyerekeimet, az unokáimat, dédunokáimat.

Kedves Wirth Kati néni! Köszönjük tulipánokat. Isten éltesse anyák napján!

Sas Erzsébet Fotó: Ótós Réka

Ezt mondtuk anyuról...

Anyu és én. Dávid Orsolya rajza.

Május első vasárnapja az egyik legbensőségesebb ünnepek egyike: az édesanyákat köszöntjük ezen a tavaszi napon. A szekszárdi II. számú, Kadarka utcai óvoda két csoportjában a gyerekek mondták el, amit anyuról gondoltak.

— Azért szeretem az anyut, mert mindig megpuszil. Rajos Gábor, 5 éves.

— Én azért szeretem, mert ő is szeret engem. Nagy Gábor, 5 éves.

— Nagyon szeretem az anyut, mert mindig főz nekem palacsintát. Bordás Péter, 5 éves.

— Az anyu mindig az ölébe vesz és megsimogat és megpuszil. Dávid Orsolya, 5 éves.

— A mi anyukánk nagyon jó anyuka, csak ha rosszak vagyunk, akkor kiabál, de ha jók vagyunk, akkor megszeret. Fodor Bence és Fodor Gergő, 4 évesek.

— Az én anyukámnak szép hosszú haja van és szép ruhái, és ha megnövök olyan leszek mint ő. Nagyon szeret engem, még akkor is, ha rossz vagyok, csak akkor szomorú. Bálint Krisztina, 5 éves.

— Azért készítek ajándékot

milyen ügyes vagyok. Az anyu mindig megvigasztal, ha sírok, és nagyon finomakat főz. Tasnádi Róbert, 6 éves.

— Szeretem az anyut, mert mindig kedves, és jégkrémet is vesz nekem. Este mesél, és cuppanós puszit ad lefekvéskor. Pálmási Kúnó, 7 éves.

— Azért szeretem az anyut, mert vasárnap elvitt Bajára, dokkot lerakni. Major Gábor, 6 éves.

— Az anyu nagyon aranyos. Meg főz nekem krumplistésztát és hoz pattogatott kukoricát. Mesél is. Tóth Dani, 3 éves.

— Az én anyukám most Kanadában van, és majd hamar jön haza. Az ünnepségre már eljön az oviba. Én majd nagyon szépen énekelek neki. Kovács Nikoletta, 5 éves.

— Az anyu mindig jön velem, ha biciklizek, és kivisz a vásárba is. Mindig süt nekem sütiket. Zsók Andás, 5 éves.

— Mindig megcsinál nekem mindent, amit kérek. Amikor megyünk haza, mindig szedek neki virágot, és nagyon örül neki. Balogh János, 6 éves.

— Az anyu mindig főz nekem vajas sütit. Pfeifer Csaba, 4 éves.

— Mindig játszik velem anyukám, és megpuszil. Bräutigam Enikő, 3 éves.

— Szerintem anyukám nagyon jó szakács. Egyik nap felmosott, és megtalálta azt az órát, amit a Nyuszi hagyott el. Társasozik velem, meg ve'rset is mondunk. Vett egy kutyát is, hogy legyen a barátom. Varga Ferenc, 6 éves.

Venter Marianna

anyunak, hogy örüljön neki,

Anyukám. Tóth Dani rajza

Régi és új noteszlapok

Embermese, lóverseny ürügyén

A

' prilis 25. Meg kell jegyeznem ezt a napot, mert ekkor történt valami, amire nem számítottam, ami meglepett és aminek örültem, méghozzá abban a biztos tudatban, hogy a váratlan öröm nem csak az enyém. Akként fogadták Felsőrácegresen, Pál- fán, Bonyhádon és ki tudja még hol, itt a megyében, hiszen akiről a híradás szólt, körünkben elég közismert volt.

Nem lévén más és jobb dolgom, az említett napon ebéd után beleástam magam kedvenc fotelomba, hogy most aztán vasárnapi urizálás következik, megnézem a Telelovas ezután rendszeresen jelentkező adását, méghozzá úgy, mintha nem csak nézője lennék a közvetítésnek, hanem egy, a nagy szenvedéllyel és nyerési vággyal eltelt lovizók közül. Sokezren „voltam", illetve voltunk a Galopp-pályán és kivételesen nem kedvetleníteti el, hogy már megint szembe kell néznem be nem váltott ifjúkori ígéreteim egyikével. Készültem, készültem ugyanis - de soha el nem jutottam - az ügetőre abban a hitben, hogy imádottaim, a lovak még gyönge lovasaik ellenére is kegyesebbek lesznek hozzám, mint Fortuna asz- szony az általa teljes joggal uralt szerencsejátékokban. A nagy próba elmaradt és nagyon valószínű, hogy mostanra a mindörökké ámen érvényével. Ámbátor, olyan világot élünk, hogy ami hihetetlen, az nem mindig lehetetlen.

A szerencse játékaira alakult és alakuló részvénytársaságok találékonysága mint tudjuk, nem ismer határt, előfordulhat, hogy kimódolják, miként lehet táv-fogadással kimuzsikálni a lóbolondok zsebéből is a pénzt. Még nemes indoka is lenne a dolognak, hiszen a magyar lótenyésztés és lósport legalább annyira a béka frakkja alatt van, mint mondjuk a labdarúgás, bár a hagyományai az előbbieknek ősibbek, gazdagabbak. De nem fejtegetném inkább ezt, mert megint rámsütik, hogy érzelmeim ellenségesek és nem nézem ki a labdakergetőbői a régi dicsőség legalább részbeni visszahódításának képességét.

Szóval, ügető és Kincsem park és gyönyörű tavasz, aminél csak a pacik gyönyörűbbek. Bámulom őket azzal az ámulattal, amivel a világ egyik legcsodásabb primaba- lerinája bámulta akkor, amikor szárnyra kapott az a mondása, hogy nincs a világon olyan balett táncosnő, akinek olyan kecses lenne a mozgása, mint a lovaké.

Öt perc híjával kétórás a lo- vazás, fogathajtással ízesítve és már az maga mennybemenetel a néző számára, hogy íme, egy hosszú tv-közvetítés

és szikrányi uralom únt és útált pofák nélkül. Mostanában ez olyan meglepetés, amilyenhez hasonlót sokat, a mostaninál jóval többet kívánunk magunknak! Halmozom az élvezeteket és jön a zárófutam, tizenhárom indulóval, azaz tizenkettővel, mert a Higany neveztű paripa - lovas nélkül - kitör a számára valami okból idegesítő indítóboxból és vé- gigszólózik a pályán kecsesen és szabadulásával boldogan. Míg ez tart, a szpíker arról tudósít, hogy ebben a futamban a Csicsai istálló lenne a győzelem esélyese, de az innen induló lovat - sajnos, sajnos - betegség miatt más lovagolja. Csicsai? Lehet, hogy csak névrokonságról van szó? Nem, nem! A továbbiakból kitetszik, hogy ez a Csicsai bizony Friderika, aki a hetvenes évek második felében Pálfán, illetve Felsőrácegresen „diplomázott" szabadtartásos csikónevelésből. Mondhatnám úgy is, hogy vetette meg nő létére lótenyésztőként a lábát abban a szakmában, amitől Ócsag professzor a gödöllői egyetemen úgy tanácsolta el, a makacs, bábolnai születésű leányzót, hogy „nőneműeknek inkább a tyukászat lenne megfelelő szakma!"

Úristen, mintha csak tegnap

lett volna, ami több, mint másfél évtizede volt, hogy a bonyhádi születésű Balogh József és felesége Csicsai Friderika a pálfai termelőszövetkezethez szegődtek, ami sze- gődésben Friderika szakmai ambíciói voltak a perdöntőek. Itt kapott lehetőséget választott diplomamunkájának gyakorlatához, a szabadtartásos csikóneveléshez, szemben a rácegresi kiskastéllyal. Első fészküket is ide rakták, ami mostohasága miatt akkor vált számukra lakhatatlanná, amikor megszületett első gyermekük, Krisztián, akire én úgy emlékezhetem, mint legifjabb riportalanyomra. Egy éves volt, amikor vidoran gő- gicsélve vette tudomásul, hogy helyette a mama beszél. S nem lehetetlen, hogy az írást huszonvalahány évesen

ugyanúgy dugdosni fogja idegen tekintetek elől, mint a csecsemő és gyerekkori pucér fotókat szokták az ifjak, amikor már akárkinek nem szeretik megmutogatni magukat.

Nagyjából, évente hoztam hírt Baloghék munkájáról és életéről, meglátogattam még Benjámint, a másodszülöttet is, a Pálfára való beköltözésük után, amikor már több, mint sejtenivaló volt, hogy Balogh József - akkor már a növénytermesztési ágazat vezetője - nem itt fog megöregedni, hiszen végzősként kiszemelte- tett tudományos kutatónak, egyetemi oktatónak. S lön, hogy egyszercsak hiába kerestem őket Pálfán, rájuk találtam viszont később Budaörsön egy apai, anyai összefogással megvásárolt, nagy átalakításokra váró parasztházban, rácegresi képekkel, Pálfáról hozott üdvözletekkel. Könnyes, mosolygós, közölnivalókban áradó volt az a viszontlátás. Be kellett számolnom arról is, hogy vannak a csikók, „akiket" ő névről ismert és „akik" - amikor karján Krisztiánnal, kenguruzsebes kötényét cukorral megrakva járt-kelt a kifutóban -, úgy mentek utána „zsebelni", mint kotlós után a csibék. Béni, látogatásomkor két éves volt, Krisztián négy. Volt pedig ez, 1981-ben. Akkor, és neki rajzoltain utoljára pont, pont, vesszőcske emberkét és most is fülemben cseng az a madártrillához hasonló kacaj, ami akkor támadt, amikor számtalan törökbasáinak Krisztián „bauszt" is rendelt.

Friderika még nem tudta, merre visz az útja 1982-ben, a gyes letelte után.

— Lehet, hogy végül igaza lesz Ócsag tanár úrnak, és

tyukászkodni fog mégis? - kérdeztem tőle bátortalanul.

— Azt, én soha!

— És a juhászat, amibe Pálfán sikerrrel kóstolt bele?

— Csak a lótenyésztéssel együtt! - így ő, miközben jobban ő tudta, amit én csak gyanítottam, hogy nincs a közelben mód a képesítés szerinti elhelyezkedésre, legföljebb valamelyik lovasiskolát fenntartó szövetkezethez szegődhetne, de az nem az igazi.

— Az én szakmámban - kivált, ha nő - igen hamar leírják az embert - mondta hozzáfűzve, hogy a kétgyermek születése után csak szerencsével kezdheti inkább, mint folytathatja a pályát. Jött aztán a hír, • hogy a pálfai évek, Ócsag tanár úr megbecsülése nem estek hiába, nagymama jöttén, gyes leteltén „Baloghné Csicsai Friderika a Lótenyésztési Felügyelőségen dolgozik."

V

an Isten! - mondottam akkor. Most meg: de még mennyire hogy van! Helyet szerzett magának - méghozzá előkelőt - a Csicsai istálló, aminek a lovai különféle versenyeken jól futnak, s ezért számon is tartatnak. De szívesen nézném meg őket, és de nagy örömömre szolgálna, ha évente tovább gyarapíthat- nám riportfűzéremet azzal az emberpárral, amelyhez, életük, küzdelmeik ismeretében a szokványosnál mélyebb közöm van. Ézúttal már akkor is, ha személyesen soha sem találkozom velük.

László Ibolya