Tolnai Népújság, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-17 / 89. szám
1993. április 17., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 9 Abortuszra várva A felelősség nem ruházható másra Védekezni tudni kell Megyei könyvtár A hónap műtárgya I | | I |§§ 18888888888 ^ , ggg Mattioni Eszter: Sióagárdi menyasszony Egy hideg áprilisi napon fiatal, kedves arcú lány várakozott a családvédelmi szolgálat szobája előtt. Amikor megkérdeztem, hogy beszélgetne-e velem, ijedten húzta össze magán lenge zakóját, majd szégyenlősen szabadkozott: „Nem hiszem, hogy érdekes lenne az én történetem." Később mégis meggondolta magát és megeredt a nyelve. Judit férjes asszonny, igaz, még a huszadik évét sem töltötte be, de van már egy kétéves kisfia. Most újból terhes, bár ezt a gyermeket nem kívánja megtartani. — Sok mindenre hivatkozhatnék, például arra, hogy a lakásunk egy szobából áll, komfort nélküli. Olajkályhával fűtűnk, nincs fürdőszobánk, a WC az udvarban van. Az igazság az, hogy mind ez elviselhető lenne, ha az utóbbi időben a férjem és köztem nem romlott volna meg a kapcsolatunk. Most nyilván arra gondol, akkor hogyan lettem terhes? Éppen ez az, hetek óta nem volt köztünk bensőséges kapcsolat ezért már nem is védekeztem. Aztán jó volt minden, de csak egy fél napra. Sokat gyötrődöm. Szeretném megfejteni, hogyan, miért jutottunk idáig. A férjem 26 éves. Amikor megismerkedtünk, sokat jártunk társaságba, aztán terhes lettem és megszületett a kisfiúnk. Én már nem mehettem, de a férjem továbbra sem mondott le a barátokról. Az elején úgy vártam mindig haza, főztem, takarítottam, süteményt sütöttem. Aztán később már nem volt kinek. Talán túl korán kötöttük le egymást. Nincs pénzünk, nincs lakásunk, csak a gondok vannak, és ez megöli a szerelmet. Ez alatt a pár év alatt teljesen magányos lettem. Nincsenek barátnőim, a kisfiámtól nem tudok sehová elmenni a sétáltatáson kívül. Az önbizalmam elszállt. Csúnyának, butának, érdemtelennek érzem magamat. A férjem dolgozik a polgármesteri hivatalban, komoly beosztásban van. Egyszer bementem hozzá a gyerekkel. Üvöltött velem, hogy ez mégegyszer elő ne forduljon. Arra hivatkozott, hogy rosszul voltam öltözve. Amikor most terhes lettem és megmondtam neki, rám- förmedt, mért nem vigyáztam jobban. Nem tudom mit csináljak. Jó lenne dolgozni, emberek között lenni és jó lenne, ha lenne elég bátorságom ezt a kapcsolatot lezárni. A műtét fájdalmától nem félek, de attól igen, hogy meg leszek pecsételve, hiszen elpusztítok egy életet. Félek, hogy egés^ hátralévő életeih- ben ez látszani fog rajtam. * Priskin Zoltánná, a Szekszárdi Családvédelmi Szolgálat védőnője, fáradthatatlanul hallgatja a történeteket. Néhány jó szóval segíteni is próbál, de dönteni az érintetteknek kell.- Eddig a januári és a februári megyei adatokról tudok beszámolni. Januárban 152 bejelentkezésből 145 esetben, februárban pedig a 126 bejelentkezésből 121 esetben végezték el az abortuszt. Én ezekből a számokból még messzemenő következtetést nem vonnék le,'inkább majd jövőre. Addigra ugyanis kiderül, ki az, aki nem tanult a saját kárán sem, vagy a mi munkánkban keresendő a hiba. Aki idejön, az szinte kivétel nélkül szertné megszülni a babát, de vagy az életkörülményei vagy a kapcsolatuk rendezetlen. Legszívesebben a döntést átruházná. Mondjam ki helyette, hogy mit tegyen. Aikor kiderül, ebben csak ő és a társa dönthet, meglepődik: hát én sem segítek?!- Volt-e már arra példa, hogy elutasították valakinek a kérelmét?- Nem, de olyan esetünk már volt, hogy az édesanya már betöltötte a 12. hetet és ezért külön engedélyt kellett kérni a műtét elvégzéséhez. Ebben az esetben két szülész főorvosnak is ki kell kérni a véleményét.- Tapasztalata szerint mi az, amiben a legtájékozatlanabbak az ide kényszerülő asszonyok?- A fogamzásgátlás modem formáiról nagyon kevés az ismeretük, de ez nem csak az ő hibájuk, hanem a társuké is. A legtöbben nem is védekeznek. A fiatalokra jellemző, hogy a kapcsolatuk csak alkalmi, nem készültek rá, amolyan „diszkó utáni". Gyakran még a partnerük nevét sem tudják. Nem túl megbízható módszer a naptár sem, bár sokan használják. A gumitól sokan idegenkednek, ráadásul rosszul használják. Tablettánál pedig tévhit, hogy 3 hónap szünetet kell tartani - kivéve ha az orvos ezt kéri - és a legrosszabb, hogy sokan úgy gondolják, a szünet alatt nincs szükségük védekezésre. Akik hozzám jönnek, azokkal igyekszem ezeket a problémákat részletesen megbeszélni. Bízom benne, hogy ők mégegyszer nem kerülnek ilyen válsághelyzetbe. Mindenki előtt nyitva van a családvédelmi szolgálat ajtaja, akkor is ha csak felvilágosításért, tanácsért fordulnak hozzánk. * Délelőtt 11 óra van. A folyosón egy házaspár együtt várakozik. Ez is ritka eset, mondja a védőnő. Teréznek ez lesz a 3. terhességmegszakítása. Már van 3 kamaszkorú gyermekük, a házaséletben tehát nem „kezdők". Ezért is meglepő, hogy ilyen helyzetbe kerültek. A kérdésre, hogy mért döntöttek az abortusz mellett, a válasz egyértelmű: szűkös körülmények, anyagi problémák. De hogy 16 éves házasságuk alatt miért nem tanultak meg védekezni, arra csak zavart mosoly a válasz. Mauthner Fotóillusztráció: Ótós Réka Szomorú aktualitása van ebben a hónapban a szekszárdi könyvtár (megyei) soron következő műtárgy bemutatójának. Amikor útjára indult a Porta Galéria kezdeményezés, akkor vettük tudomásul a hírt: Mattioni Eszter meghalt. A rendezők szándéka szerint a hímesköveiről ismert festőművésznő munkája csak később szerepelt volna az itt bemutatásra kerülő alkotások között. A sors másként írta át a tervet. Szekszárdhoz való kötődését aligha kell magyarázni. Sőt a hely, ahol a Porta Galéria található, éppen szülőházának tövében áll. A népművészethez való vonzódása is közismert. Számtalan vázlat és elkészült alkotás ihletője volt a megye- székhely környékének népviselete. Igazolja ezt a most bemutatott „Sióagárdi menyasz- szony" is. Sugárzik a szépség e befejezetlen festményről. Nem csupán egy ember, nő szép arcvonása vonzza a tekintetet, de a népviseleti ruhadarabok megjelenítése is. A színek kavalkádja kiált a belépőre. A fehér dominál ugyan, de csak érzékenyebbé teszi a fölötte helyezkedőket. Mattioni Eszter hűen követte a látvány eredeti élményét. Ezzel dokumentatív értéket is kölcsönzött az esztétika mellé. Az ilyen módon történt értékmentés része a hagyományt tisztelő, ápoló kedvének, sze- retetének. Talán a közeli végtisztes- ségtétel eleven hangulata ad nagyobb nyomatékot az immár hagyatéknak tekintendő alkotásban a maradandóság- nak: Feltűnő a mű frissessége. Adódhat ez a tartalomból,a fiatalság megfestett képviselőjének karakteréből, de a festői technika pontos kezeléséből is. Külön érdemes figyelmet fordítani a festmény alatt olvasható tájékoztatóra. Ezúttal ismét csak az elmúlás okózta megmásíthatatlanság teremt sajátos hangulatot minden leírt szónak, kimondott, megfogalmazott gondolatnak, ami Mattioni Eszter nevéhez, alkotói pályájához kötődik. A megyei könyvtár képző- művészetet népszerűsítő sorozatának második bemutatójakor megállapítható, hogy célt ért e kezdeményezés. Talán egykor statisztika is készül, hányán fordultak meg ez alkalmi tárlat egyetlen alkotása felé, bár az ilyen adatoknak csak hivatalos jelentéseknél van szerepük. A rendezők, könyvtárosok tisztelettel ajánlják a május közepéig megtekinthető eddig be nem mutatott műtárgyat: Mattioni Eszter „Sióagárdi menyasz- szony" című alkotását. Decsi Kiss J. Régi és új noteszlapok Május 21-et vitatva és várva K oedukált a fodrászat, ahova járok. Nők, férfiak látogatják a tulajdonos szerint elég régóta nem a valamikori nagy gyakorisággal, pedig a jó külsőhöz változatlanul rendezett fej, ápolt haj szükségeltetik. De azért, köszöni szépen a sikerességet firtató érdeklődést, mert ha nem is a remélt, álmodott aranybányaként, jól prosperál a saját üzlet. Nem kellett még megbánnia, hogy kölcsönökbe verte magát a nyitás miatt. Pillanatnyilag az sem jelent gondot, hogy ajtószomszédságában van konkurenciaként egy másik szépészeti műhely is. Ideális a hely, Szekszárdnak ez a része nagyforgalmú. Igaz, hogy egy fisvárosban nincsenek fullasz- tóan nagy távolságok, semmi se tarthatja vissza azokat a vendégeket, akik akkor lettek még hűségesek hozzá, amikor mesterlevelén friss volt a tinta. Jónéhány olyan idős férfi vendége van, aki szekszárdi- ságát feladva a környező községekben él, de bejár hozzá. Meg se kell nekik szólalniok, mit parancsolnak, annyira ismeri az igényeiket. Azt persze, pesszimista napjaiban se gondolta önállósodása idején, hogy az életnívó süllyedése, a munkanélküliség, az infláció a szakmát se kímélő ármozgások takarékra állítják a rendszeres szépítkezőkedvet is. Most meg ... valami mesébe illő varázslat kellene már ahhoz, hogy ne tudjon „kihűlni" a kilincs, s megint egymásnak adják a vendégek. Valójában nem az idejárok köre szűkült le, a megjelenések gyakorisága csappant meg, s nem olyan naív, hogy számításaiból kihagyja ezt a tényezőt. Az embereknek - neki is - egyre jobban meg kel nézniök, hova teszik a pénzüket, mi az, ami szorosan vett létszükséglet és mi nélkülözhető. Ennek ellenére nem szándékozik változtatni a filozófiáján, mindent beszerzett, biztosít, ami ahhoz kell, hogy a vendégek kellemesen tölthessék el a kiszolgálásukhoz szükséges időt. Van rádió, televízió, magnózene. Napilapot már csak egyet járat, a kedvelt magazinokra sajnos nem jut pénz. így is van azért mód a picike fikapcso- lódásra, lazításra, de úgy látja, hogy rohamosan mélyül a rosszkedv, a fodrászatok mai hangulata egészen más, mint az ő tanulóéveiben, és később is volt. Én nem emlékezem az elmúlt időkre? Már hogyne emlékeznék! Mintegy cáfolatául férfikollégáim azon állításának, hogy egy faluban, városrészben elég beállni az italboltba sörös vagy fröccsös pohárral a kézben és kérdezősködés nélkül majd minden megtudható az ott élő emberekről, nekem a kisvárosi fodrászatokról lett ez a véleményem. Nem vicc. Szekszárd-ismereteim jelentékeny hányadát a választott hajszobrászat műhelyében szereztem be és gazdagítottam, hiszen ezekben szinte megállás nélkül szóltak a hírharangok. Volt ebben valami elragadó, kedélyes békebeli- ség, pedig hát, évtizedekkel ezelőtt se voltunk gondok, bajok, megküzdenivaló emberi problémák híjával. Mégis, alig-ismerősök milyen szívesen pendültünk egy húron, lúdbőröztünk, botránkoztunk és kacagtunk olykor teli szájjal, avagy kuncogtunk finoman a véget nem érően áradó csintalan történetkék kárvallottainak rovására. Visszatérően a szív dolgait pertraktáló mesék vitték a pálmát, de évszakonként bővült a repertoár mind az urak, mind pedig a hölgyek körében. Aki jól figyelt, alapfokú ismereteket szerezhetett például a horgászat vagy a szőlőmetszés tudományából, vagy mint én - aki azóta is őrzöm egyik szakácskönyvemben a cetlit - a birsalmasajt készítésének művészetéből. A fodrászatban, ahova járok, újabban tombol az a szót- lan, befeléfordult rosszkedvű- ség, ami miatt akkora a nyugtató és altató gyógyszerek kelendősége. Ha jól belegondolok, egész üzletre szóló nagy nevettetés akkor fordult elő - még a küszöbön toporgó rendszerváltást meglőzve -, amikor is egy búra alatt üldögélő hölgy kishíján világgá szaladt és ránk meredő rémült tekintetéből az sugárzott, hogy „ezek egyszerre diliztek be!" Pedig csak egy történet hangzott el, aminek főszereplője városunk egyik fölöttébb nagymellényű notabilitása volt, akinek nem hitték el a vámosok, hogy a pakkjában lapuló tíz, direkt magánkivitelre kerekített Trapista-sajt háromnapi élelemként utazik vele Törökországba. Elmaradt a sajtok tervezett metamorfózisa, a bosszantóan nagyfiú, szerény kisfiúként, kiéhezve és az áhított bőrkabátok nélkül tért haza. Elfogytak volna végképpen az esendőségünket, naivitásunkat, bukásainkat és nekibuzdulásainkat példázó emberi történetek? Dehogy. Figyelmünk, érdeklődésünk másnak szól. Most például a rádió délelőtti magazinműsorára kapjuk fel egyszerre a fejünket, öten. Két, nemtudom- hogyhívják politikus nyilatkozik a társadalombiztosítás önkormányzatának közelgő megválasztásáról. A hatás fantasztikus. Egymás szavába vágva, négyen gurulnak méregbe, pedig néhány szempillantással ezelőtt tudós politológusok, szociológusok és betanuló politikusok azt mondták volna, hogy „ez itt a közönyösök szokott kis gyülekezete". Egyedül én hallgatok, hiszen a mesterségem nem arra szánt és jogosít, hogy viták eldöntésében bíró legyek, hanem arra, hogy megjelentsem ami van. S itt most gubanc van, ami nem meglepő, hiszen igaza van annak az öles termetű férfiúnak, aki a sza- badonválasztottak mulasztáslistájára azt rója föl, hogy már régen meg kellett volna csi- nálniok a társadalombiztosítás önállósítását, hogy a csapnivalóban gazdálkodó költségvetés ne nyelhesse el az állampolgárok nyugdíjra és betegbiztosításra befizetett forintjait! Az se akármi, hogy miközben kárpótlás címén milliárdok úsztak - úsznak - el, a társadalombiztosítás visszajuttatása a vagyonához még csak ímmel-ámmal se megy. Mintha rá se rántana a kormány, hogy létbiztonságról, szociális kérdésekről szólva a mind mélyebbre kerülő állampolgár hovatovább azt se tudja elhinni neki, amit kérdez. — Három év óta beszélnek arról, hogy kik, hol, hogyan és mikor barmolták el a társadalombiztosítás 1945 előtti rendszerét - így egy őszhajú asz- szony, úgy rémlik, nyugdíjas tanítónő. - Bolsizással sehova nem jutottunk! Jaj, nagyon könnyen kerül mostanában olaj a hamu alatt rejtőző parázsra, még a csodásán jámborak is elkezdik rázni az öklüket, amikor az állami költségvetés és társadalom- biztosítás imhol válságot válságra halmozó szimbiózisa szóba kerül és realitásaiknak megfelelően úgy, hogy az állam élősködik, mi több, elődéhez hasonlóan, tehát visz- szaesőként elsikkasztja a nyug- és egészségügyi ellátásra befizetett pénzeinket. Szóval, választani kell május 21-én, mert ez az első lépése a rendteremtésnek. Ámbár nagy kérdés, hogy lelépése előtt ez a parlament megal- kotja-e - garanciaként is - az államháztartási törvényt?! Hazafelé tartva jut eszembe az a képviselő, akinek van tisztes neve, én mégis csak köcsögfejnek hívom az első, felejthetetlenül ostoba megszólalása óta. Valamikor 1990. fordulóján nyilatkozott úgy, lélegzetelállító gőggel, hogy „majd az állam eldönti, hogy mit ad vissza polgároknak és mit nem." Ergo: „pofa be!" Ez volt az első veszélyes pillanatok egyike, amikor úgy éreztem, hogy ha a képernyőhöz vágom a papucsomat, talán el tudom némítani ezt a hangot, ami azt a színházi emlékképet idézte föl bennem, amikor a Bánk bánra a számonkéréstől remegő Gertrudis így rivall: „ ... jobbágy, hódolj! "A nyilatkozó tartása akkor - és azóta is sokszor más nyilatkozóké -, azt tanúsítja, hogy a hatalom birtoklása megfosztja gyakorlóit a józan ítélőképességtől, empátiától. M indattól, ami miatt érdemesnek találtattak arra, hogy képviselőink legyenek. Észszerű korlátozni a szereptévesztőket, lehetőleg egyakaraton. László Ibolya
