Tolnai Népújság, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

1993. március 13., szombat ÜNNEPI MAGAZIN «ÚJSÁG 11 Egy osztályra való tanár tanítványa van Helytörténész földrajztanár Az Apáczai Csere János díjas dr. Szóke Sándor ' ................................. A páczai Csere János díjat kapott dr. Szőke Sándor, a dombóvári Illyés Gyula Gim­názium tanára a pedagógus pályán kifejtett munkáságáért. Ez alkalomból beszélgettünk a kiváló tanárral, Dombóvár vá­ros díszpolgárával. — Az ország másik részéből, Békés megyéből, a diplomaosztást követően, 1956-ban került Tol­nába feleségével együtt, aki szintén pedagógus. Tudatos volt a választás? — Nem, Dombóvárra úgy helyeztek ide bennünket, a Dunántúlnak ezt a részét ad­dig nem ismertem. — A beilleszkedésük tökéletes, hiszen azóta is az első munkahe­lyén tanít. — Kitűnő iskolába, jó kö­zösségbe kerültünk, könnyen alkalmazkodtunk. Sokat kö­szönhetek a kollegáimnak, akik mindig segítettek. — Ebben a gimnáziumban kezdte földtan szakos tanárként a pályáját és most, mint föl­drajz-kémia szakos tanár készül nyugdíjba. — A kémia szakot kiegészí­tésképpen végeztem el a hat­vanas években, azóta oktatom mindkét tantárgyat. — És hogy nem akárhogyan, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az Ön tanítványai sorra nyerték és nyerik az orszá­gos tanulmányi versenyeket és számosán választották maguknak ezt a hivatást, azaz földrajz-ké­mia szakos tanárok lettek. — Ami igaz, igaz, majd negyven tanítványomból lett földrajz tanár, egy osztályt meg lehetne tölteni velük. Egyébként pedig mindig sze­rettem a gyerekeket, szeret­tem versenyekre felkészíteni őket, főleg földrajzból. Talán ezen a területen értem el a leg­több eredményt, tanítványaim közül 35 jutott földrajzból or­szágos döntőbe, közülük 12 az első tízbe bekerült. Nemrégi­ben rendeztek egy földrajz versenyt a város iskolái kö­zött, amire engem is meghív­Dr. Szőke Sándor tak. Ott derült ki, hogy a taná­rok majd mindegyike a tanít­ványom volt. — A földrajz mellett a törté­nelemmel is igen sokat foglalko­zik, több könyve jelent meg Dom­bóvár történetéről. — A történelem a szenve­délyem. A hatvanas években a doktori disszertációmat Dom­bóvár gazdaság-földrajzából írtam, amihez néhány oldal történelmi részt is csatoltam a város múltjáról. Akik olvasták ezt, azok javasolták, praktikus lenne külön kiadni a törté­nelmi részt, legalább tanul­hatnának a gyerekek belőle, így készült el az első könyvem a város felszabadulásának 20. évfordulójára, 1964-ben. A bővített kiadás pedig, amelyik 1945-ig tartalmazza Dombó­vár történetét, 1971-ben került kiadásra. Ezenkívül mini­könyvek is megjelentek a vá­ros történetéről 1964, 1971, 1980-ban. — Mikor fog megjelenni a város utóbbi 50 évének törté­nete? — Idő kell, történeti távlat, míg az elmúlt évtizedek törté­neti eseményei megírhatók lesznek. Egyébként pedig Dombóvár Krónikáját, mely a városházán található, 1969. óta folyamatosan írom. A fon­tosabb események rögzítve vannak. Más településekkel ellentétben az itteni vezetők már akkor nagy gondot fordí­tottak erre. — Alapítója és elnöke az 1984-ben alakult helyi Városszépítő Egyesületnek. Mivel foglalkoznak az egyesüle­ten belül? — „Anno Dombóvár" címmel régi, a településről ké­szült képeslapokból összeállí­tott sorozatot jelentettünk meg, aminek igen nagy sikere volt. 1989-ben megjelentettük Új-Dombóvár történetét, me­lyet Mészárosné Fodor Klára írt. Nagy munkája volt az egyesületnek a II. világhábo­rúban elesettek adatainak ösz- szegyűjtése. A több száz név összegyűjtését egy 15-20 fős csoport végezte és a feleségem írt, illetve szerkesztett egy könyvet belőle. — Ha jól tudom, foglalkoznak az utcanevek megváltoztatásával, illetve különböző emléktáblák el­helyezésével is. — Szívfájdalmam, hogy Saguly Károly vasúti főmérnökről, akinek Új-Dombóvár köszönheti a kialakulását, és Hegedűs Ala­jos plébánosról, aki oly sokat tett a múltban a városért, mind a mai napig nem sike­rült utcát elnevezni. Hiába tet­tünk rá javaslatot, a képviselő- testület nem fogadta el, ezért most egy emléktábla elhelye­zésén gondolkodunk. Jelenleg a gimnázium régi, eredeti cí­merének helyreállításával fog­lalkozunk. — Harmichét évi tanítás után most nyugdíjba készül. — Sajnos olyanok a jelen­legi pénzügyi szabályozók, hogy ha tetszik, ha nem kény­telen vagyok nyugállományba vonulni. Az érettségiző osztá­lyommal együtt én is elballa­gok. Mindent azért nem adok fel, a város érdekében, amit tenni tudok, továbbra is meg­teszem, amíg győzöm. F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka Katona Tamás bízik a levéltárak megnyitásában 1848 még ismeretlen dokumentumait Moszkvában őrzik? írás közben (Emlék) Gyerekkorom riasztó élménye, néha még ma is kísért. Második gimnazista lehettem, s hittantanárunk fölényes nyuga­lommal magyarázta, hogy az egyetlen üdvö­zítő hit birtokában vagyunk, választottak, s akik más úton közelednek az egy igaz Isten­hez, elkárhoznak. Dermedten hallgattam szavait, s óra után bátortalanul bevallottam neki, megszégyenítve és mentegetőzve, hogy vegyes házasságból származom, édesanyám református, mi lesz vele? Tudós férfiú volt, a teológia doktora, bíztam irgalmában. Fel­emelte ápolt kezét, s ma is előttem van húsos arca, amint szánakozva néz rám, sajnos, kis­fiam, mondta, el fog kárhozni. Megder­medve álltam előtte, sápadtan, kezem resz­ketett. Azt hiszem, megsajnált. Megsimo­gatta fejemet s azt mondta, nem tehetünk semmit. Valamit dadogtam, a falnak dőltem, háttal a többieknek, hogy ne lássák könnye­imet. Ez is iszonyatos volt és jóvátehetetlen: egy kisfiú áll a győri gimnázium folyosóján és sír. Nem mondtam el azóta sem senkinek, szégyelltem kiválasztottságomat. Az egyház később megengesztelődött, ma már több út vezet az üdvösséghez, de az em­lék nem halványodott el, s ha eszembe jut, most is látom a régi kisfiút, áll a gimnázium folyosóján, elrejtette arcát, mert nem akarja látni, amint szörnyű ördögök, bűzösen és láncot csörgetve hurcolják édesanyját a kár­hozatba. A gyerekkori látomást a valóság folyama­tosan táplálta, az ártatlanok tehetetlenül ver­gődtek a hatalom szorításában, s az is elle­nük szólt, amit mentségükre mondhattak. Mindenki felett a démon suhogtatta kardját, mert maga a lét volt bűn, az élet nem Isten ajándékát jelentette, hanem a kiszolgáltatott­ságot, az eleve elrendelt bűnösséget, amit nem lehetett megfellebbezni. A középkori ember kínos pontossággal vallotta meg bűneit. Volt mit megvallani, mert két gyónás között gondtalanul vétke­zett, csalt, paráználkodott, háromélű tőrt dö­fött szomszédjába, de Istennel meghitt vi­szonyban volt, a franciskánus barát pedig, aki titkon látogatta feleségét, megnyugtatta, hogy esendők vagyunk. Az égi mérleg egyensúlyban volt, csak arra kellett ügyelni, hogy az utolsó szó ne az ördögé legyen, mert örökkön ott settenkedett az ember nyomá­ban, agyafúrt volt és kitartó, az őrangyal pe­dig zavartan elfordította fejét, amikor kocka­játékra buzdította vagy a fürdőslányokat jut­tatta eszébe. Nietzsche izgatottan írta, hogy Isten meg­halt, de bármiként történt is, a régi egység megbomlott, a világháború őrjöngésében már nem volt jelentősége a test esendőségé- nek, mindenki léte okán volt bűnös, tetteitől függetlenül. Erről később írtam, Heidegger ürügyén saját gondjaimat is megfogalmazva, s valamennyiünkét, akik részt veszünk eb­ben a társasutazásban, melynek úticélja senki előtt nem világos. Milyen is az a világ, amelyben élnünk ada­tott? Lehetne jobb is, de végtére ki tudnánk egyezni vele. Vannak, akik azt mondják, túl sokan vagyunk, de a Földön van hely min­denkinek, jutna élelem és lábbeli is, de az emberiség történelme során eddig még nem tudta megoldani az elosztást, az egyik föl­ösen halmozza gazdagságát, de hiába mond­ják, hogy Isten őket is saját képmására terem­tette, a gazdagok finnyásan elfordulnak. A forradalom legtöbbször nem old meg sem­mit, az ár elvonul, s kezdődik minden elölről, az ellentétek pedig csak növekednek. A sze­gényről közben kompromittáló adatok de­rülnek ki, például az, hogy másvallású. Bi­zony, a szeme sem áll jól, mondják fejcsó­válva a törzs bölcsei, s most már nemcsak az igazság, hanem a méltányosság szálai is ösz- szekuszálódnak. Gyerekkorom kisvárosában népes zsidó hitközség működött, mégsem ők voltak a „másvallásúak", mert a keresztények nem fértek meg egymással. A katolikusok eret­neknek nevezték a reformátusokat, amazok viszont mindenre elszánt pápistáknak hívták a katolikusokat, s kölcsönösen őrizkedtek at­tól, hogy rokonságba kerüljenek. Végtére mindenki gyanús volt, ám az igaznak vallott hit valami előkelőséggel párosult, ezt érez­tette velem a tanár úr is az iskola folyosóján. Nagyon régen volt, de ma is érzem a szé­gyent, mert nem akartam kiválasztott lenni. Később sem, amikor születési bizonyítvá­nyokért loholtunk különböző hivatalokba, már nem is tudom hányadiziglen bizonyí­tandó árjaságunkat. Azután azt kellett iga­zolnunk, hogy eleink között nem volt osztályidegen, zsebünkben pedig mindig volt néhány önéletrajz, mert bármikor szük­ség lehetett rá. Villanásokra most is kísért a dicstelen múlt. Politikai programba került a keresz­tény és nemzeti eszme, csak éppenséggel nem tudni, hogy mit jelent a magasztos jelző. Én például - gondolom mások is így vannak ezzel - soha nem szoktam dicsekedni azzal, hogy magyar vagyok. Anyanyelvem, kultú­rám ide köt, igaz, nem én választottam, de el­fogadtam s külföldön a szállodai bejelentő lapon épp olyan adatnak tekintem, mint a többit. Egyébként zsidóként, erdélyi szomba­tosként is magyarnak mondanám magam, mert nem tehetek mást. Ahogy Grün bácsit is magyar emberként vitték a haláltáborba, kö­zös szégyenünkre, s utolsó pülanatáig cso­dálkozhatott, hogy a hazának gondolt állam miért szolgáltatta ki egy idegen hatalomnak. Harcolt az első világháborúban, öregapja a szabadságharcban honvéd volt, távoli őse pedig a Vereckei hágón át érkezett a honfog­laló magyarokkal, ugyanis meggyőző adatok vannak arra, hogy a Volga mentén zsidó tö­megek is csatlakoztak hozzájuk, akikkel ad­dig is jó barátságban éltek. Szóval így állunk. A nemzeti dölyf, a val­lási felsőbbrendűség rossz tanácsadó. A két háború között gyakran emlegették a magyar „kultúrfölényt", de legföljebb félművelt kis­polgárok kérkedtek ezzel, Babits, Kosztolá­nyi, a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert ilyent nem mondott volna. De őseivel se dicseke­dett egyik se. Mert ugyan mi részünk lehetne abban, hogy eleink derék emberek voltak, ha úgy adódott, a csatatéren is megállták helyü­ket? Igaz, ha valakinek Haynau, Szálasi, Rá­kosi van ősei között, jobb, ha elhallgatja, pe­dig igazán nem tehet róla. Az a kisfiú a győri gimnáziumban a félelemtől vacogva vallotta be, hogy éde­sanyja eretnek. Ma is látom, a falnak dől, te­hetetlen, csorognak a könnyei. De azt is tudja, hogy el kell rejtenie fájdalmát, mert mi lesz, ha igazhitű társai megtudják, hogy éde­sanyjára lánccsörgetve várnak a bűzös ördö­gök? Csányi László Tamási jegyzet Versek a galériában . . A,zämSzSttkőltS hagyatéka Apáink életében 1945 jelen­tette a reményt, nagyapáink őszirózsával a sapkájukon meneteltek, dédapáink Deá­kot hallgatták, ükapáink talán Petőfivel borozgattak a Pil- vax-ban. Müyen változást ho­zott a magyar történelemben a csaknem másfél évszázaddal ezelőtti március? Vajon ennyi idő elteltével tudunk-e min­dent az akkori eseményekről? - kérdeztük dr. Katona Tamás történészt, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárát. — 1848-ban született meg az európai, a korszerű, a pol­gári Magyarország. A honfog­lalás, a kereszténység felvétele óta ekkora változás nem ment végbe a magyar társadalom­ban, mint akkor. Egyik napról a másikra egy feudális or­szágból a kontinens legde­mokratikusabb országává let­tünk. A fiatalok forradalma volt 1848, azoké a fiataloké, akik mindenre gondoltak, s nemcsak az események szel­lemi vezetéséhez értettek, ha­nem ha kellett, beálltak har­colni vagy ágyút önteni. Az a sokat idézett 12 pont annyira összefoglalta a kor (és sok szempontból a mi korunknak is) legfontosabb kérdéseit, hogy ma sem kellene újrafo­galmazni. Mást ne mondjak, azóta, ha a sajtószabadságot megsérti valaki, a nemzet ön­kéntelenül az első pontra gondol: „kívánjuk a sajtó sza­badságát, a cenzúra eltörlé­sét". — Hogy látja a történész a forradalom vezetőinek szemé­lyét, szerepét? Kossuthét, Pe­tőfiét, Széchenyiét, Görgeyét, Deákét? — Jellegzetesen magyar előítélet, és történelmietlen nézőpont, hogy valakit csak mások rovására tudunk sze­retni. Azt gondoljuk, hogy Kossuth nagyobb lesz attól - (nagyon alacsony ember volt az életben), ha Görgeyt meg­próbáljuk beletaposni a földbe, vagy hogy Kossuth lebecsülésével Görgey hadve- zéri zsenialitását növeljük. Olyan személyek voltak mindannyian, akiket nyugod­tan lehet egyszerre széretni és példaképnek is tekinteni. Egyetemi oktató koromban megtanultam: nem hatásva­dászat, nem valamiféle tudo­mánytalan felületesség, ha a történelmet nem a számok és tények csontvázává silányítva tanítjuk. A fontos és látszólag lényegtelen dolgok együtt te­szik a történelmet érdekessé. — Vajon eleget tudunk-e a szabadságharc eseményeiről? Nemrégiben vetették a törté­nészek szemére: a bécsi levél­tárakban olyan 48-as doku­mentumok is vannak, ame­lyekhez még hozzá sem nyúl­tak. — Szépen hangzik, de ter­mészetesen nem igaz. Moszk­vában viszont annál több, számunkra fontos irat van. Most talán az ottani levéltárak is megnyílnak a hadtörténész kutatók előtt. 1848 szeptembe­rétől a szabadságharc háború volt, ahol a katonák játszották a főszerepet és nem a politiku­sok. A haditörténelem bizto­san nem olyan izgalmas, mint az ideológiatörténet, ugyan­akkor valamire megtanítja művelőit: csak akkor tudnak helyesen ítélni, ha mind a két fél véleményét ismerik. Ha tudják, hogy az egyiknek és a másiknak milyen szándékai voltak. Egyelőre nagyon kevés olyan nyomtatott forrás, visz- szaemlékezés van, amiből az oroszok 1848-as magyaror­szági szerepét meg lehetne ítélni. Hallatlanul izgalmas téma, miként látták az orosz generálisok, vagy éppen a fia­tal hadnagyok azt az országot, ahová vezényelték őket. Úgy érzem, a moszkvai levéltárak anyagának megismerésével, izgalmas és fontos tényeket tudunk hozzátenni a szabad­ságharc katonai történetéhez. — Mikorra válhat teljessé mindaz, amit 1848-49-ről tud­nunk kell? — Hála Istennek soha! Bor­zasztó lenne az élet, ha egy-egy történelmi korszakot ki lehetne pipálni, mondván, erről már mindent tudunk. Szabó Margit Ferenczy-Europress Talán minden azzal indult, hogy Könnyű László képző- művészeti gyűjteményt ado­mányozott Tamási városnak. Ezzel megteremtette egy ál­landó kiállítás, galéria alapjait. Erről annak idején részletes tudósítást adtunk. Arról is be­számoltunk, hogy a galéria új helyre költözött. Az egykori MSZMP székház új funkciói között jó otthont találtak az ál­landóan megtekinthető gyűj­teménynek és mellette az idő­szaki bemutatóknak is. Tavaly decemberben Könyv István János grafikáit, január-febru­árban Stekly Zsuzsa tűzzo­máncait láthatták, március 28-ig Fusz György kerámiáit tekinthetik meg. A galéria rendezvényeiért felelősek természetesen sorol­ják tovább ez év végéig a tárla­tokat. így május-júniusban Kádár János Miklós festőmű­vész, június-júliusban a Diós­győri Képzőművész Stúdió, július-augusztusban Szatmári Tamás fazekas mutatkozik be a tamási közönségnek. Szep­tember-október hónapban IG- szely Melinda babakiállítása látható majd, október-novem­berben Gyeney Judit szobrai és december közepéig Kun Éva kerámiái. A galéria bejárata melletti asztalon füzet vastagságú könyv hívja magára a figyel­met: Könnyű László, „Útszéli fák" című verseskötete. Dr. Könnyű László 1914-ben szü­letett Tamásiban. Tanári vég­zettséggel 1944-ben hadi munkára sorolták, majd csa­ládjával Ausztriába telepítet­ték. Rövid életrajzát olvashat­ják a kötet borítóján. Belül vi­szont azokat a gondolatokat, melyeket a költői hang fogal­mazott Könnyű Lászlóban. Olcsó szójáték a megjegy­zés, hogy „könnyű versek". Inkább azt célozza, hogy könnyen befogadhatok. Egy­szerű szerkezetűek. Tartal­muk a földi valóságban gyö­kerezve szól tájról, hazáról, szerelemről. Apró csodákról, amivel minden ember találko­zik a hétköznapokban, csak kevesen fordítanak időt, hogy ezeket a perceket meg is szó­lítsák, amint azt Könnyű László tette. Eltévedt vad ma­gányához hasonlítva a szá­műzött költő sorsát. Messziről jött ember azt mond amit akar. Tartja a mondás. Nagyon sokan tér­nek úgy vissza szülőváro­sukba kisebb-nagyobb távol­ságokból, hogy hosszú és lé­lekemelő történeteket mesél­nek hűségükről és a hazai föld megtartó erejéről. E soroknak nem célja a köl­tői értékelés, méltatás. Annyi csupán, hogy újra figyelmet keltsen egy képzőművészeti gyűjtemény, immár hagyaték, - tavaly hunyt el Könnyű László - örökség részének kézzel fogható értékeire. E gyűjtemény a közeljövőben gyarapodni fog neves magyar képzőművészek alkotásaival. Az sem elképzelhetetlen, hogy a külföldi magyar emigráció költőjének a már említett „Út­széli fák" kötete mellett a „Szerelmes ének az almafá­ról" és a „Költöznek a cselé­dek" című könyveket is la­pozhatja majd Tamási város líraibb szavakra is vágyó, azt művészi látvánnyal párosítani akaró lakossága. -decsi-

Next

/
Oldalképek
Tartalom