Tolnai Népújság, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-09 / 7. szám
1993. január 9. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 7 Németek, magyarok A dr. Glósz József történésszel folytatott beszélgetés (Tolnai Népújság, 1992. december 12.) arra indított, hogy a helyi német száj- hagyomány továbbadásával egyrészt igazoljam a leírtakat, másrészt erősíteni próbáljam azt az óvatos büszkélkedést, mely a kéri svábok kettős nemzeti öntudatát (már) 1848-ban, alig hatvan évvel betelepülésük után jellemezte. Mielőtt azonban a szájhagyományra térnék, leírom annak írásos emlékét Schilling Rogér „Dunakömlőd és Németkér telepítés- és népiség-története" (Bp, 1932) c. munkájából, mely az első lejegyzés, s kizárólag a németké- riekre vonatkozik. „Hazafiasságukra eléggé jellemző 1848-ban tanúsított magatartásuk. A magyar és az osztrák sereg Ozoránál (Tolna m.) készült megütközni. Ennek hírére kis csapatot toboroztak a kériek, és felszerel- kedtek kapával, kaszával, stb. Tüzes hazaszeretetükben (kiem. a szerzőtől) megfeledkeztek, még a papjuk iránti tiszteletről is. Plébánosukat, Bognár Istvánt, aki egyúttal Tolna megye tiszteletbeli táblabírája volt, kihurcolták házából és őt közrefogva elindultak az elnyomó osztrákok ellen. — „Das ist auch solch ein schwarz-gelber Hund" (ez is olyan vad osztrák párti), hadd pusztuljon - kiáltották. így vitték a falun végig, míg a faluvégen többükben felülkerekedett a jobb érzés és kiszabadították őt a veszélyből. - Érdekes mindenesetre, hogy ők, a németajkúak képviselték a magyar hazafit, és a magyar származású volt az osztrákbarát, az ellenség". És most nézzük a szájhagyo- ■ mányt, melynek forrása az 1977 és 1985 között működött helytörténeti klub, melynek külső tagja volt pl. Barta János bácsi is, aki 1888-ban született. Úgy mesélték, hogy volt egy papnövendékséget otthagyó legény, valamilyen Jakab, aki az 1848. márciusi pesti eseményeknek résztvevője volt, s hazatérve terjesztette a forradalmi eszméket. A rácok délvidééki mozgolódását megsokallva a tolnai megyegyűlés egy kétezer fős felkelősereg szervezéséhez látott. A kivetés alapján Keérnek 11 főt kellett kiállítania. Hamar összeállt a kis csapat, s puskával, fokossal, meg jól megtömött kenyérzsákkal bekocsi- káztak Földvárra. Szeniczey kapitány a fent említett Jakabot tizedessé nevezte ki. Aztán hozzáláttak a beöltözéshez, amely nem állt másból, mint egy kékfestő ingből, s egy vastagabb kék bő gatyából, s a többségük csizmában, a kisebbség bocskorban egzecéroz- tatott a domboldalon. Néhány nap múlva lehajó- káztak Bajára, onnan szekerekkel mentek Ókérre. A más falubeliek heccelték a mieinket, hogy az „óhazájukba" mennek. A szenttamási dombokon ágyúgolyóval várták őket a rácok. Szégyen ide, szégyen oda, a hátráló bácskai felkelők magukkal vonták a mi fiainkat, - így legalább ép bőrrel megmenekültek. Itthon jogosan mesélték, hogy alaposan megszagolták a puskaport. Augusztusban aztán újra mentek a Bácskába, s néhányszor jól megverekedtek a rácokkal. Most már volt mivel büszkélkedni. Egy hónap után pihenőre küldték őket haza. Szeptember utolsó napjaiban a tizedes úr hírt kapott, minek alapján összedoboltatta a falu legényeit, hogy ismét hadba szálljanak. De előbb el kellett dönteniük, merre menjenek, mert állítólag a Dunán átkelt erre felé egy császári vasas-ezred, s elzárta az utat Tolna felé. Nyugatról meg a horvátok jöttek Jellasics generálissal az élükön. A legények úgy határoztak, hogy másnap Cece-Dég felé indulnak. Igen ám, de a másnap azzal kezdődött, hogy Bognár plébános úr a prédikációjában Isten és a császár ellen való véteknek bélyegezte a fiúk elhatározását, sőt azt is mondta, hogy Kossuth a főrebellis, s aki vele tart, azt az egyházból való kiátkozás veszélye is fenyegeti. — Úgy, hát milyen a magyar -, kérdezte a templomból kitóduló véreit Jakab, a tizedes. — Fiúk, indulás! — Szinte percek alatt négy-öt kocsi állt elő. A legények összedugták fejüket, — 1848 majd hárman bementek a plébániára a „főúrért", karon ragadták, vállára dobták köpenyét, fejébe meg a kalapját, s felültették a második kocsira. — Mondja majd el Kossuthnak, hogy ki a rebellis -, szólt az elképedt néphez ma- gyarázólag az egyik legény. Aztán a lovak közé csaptak, s elindult a kis csapat nagy porfelhőt kavarva. A legények hujjogattak, magyarkodtak, s ujjal mutogattak a megriadt plébánosukra , hogy „Das ist auch solchein schwarzgelber Hund! Hadd pusztuljon!" (Ebben a fordításban: fekete-sárga kutya). A falu elöljárói mindent félbehagyva futottak egymáshoz, majd a községházára, hogy eldöntsék, miként szabadítsák ki papjukat izgága fiaik kezéből. Egyetlen négyfogatos jármű volt a faluban, azt hozták elő, majd a legjobb futólovakat szerszámozták fel, s tettek velük egy próbafutást a Boszorkánydombig. S mivel a lovak jól tűrték egymást meg az ifjú Ambach erős kezét, a legtekintélyesebb elöljárók felültek a féderes ülésekre, s hajrá, vágtattak Cece felé. A megyehatárt jelző Ér-ároknál érték utol a harcolni vágyók kocsisorát. Valahogy a szántáson megelőzték őket, s elállták útjukat. — El az útból - kiáltozták a legények. — Csendesebben legények - így az öregek -, szép a hazafiaskodás, szép a bátorság, de a szülőfalutok cserbenhagyása nem szép. Otthon a szegény Roll Mátyásné haldoklik, várja az utolsó kenetet, de nincs aki feladja. Talán már holnap temetni kéne, de nincs aki temesse. Lelketekre vennétek, hogy a szegény asszony a szentségek felvétele nélkül menjen a túlvilágra? ... Gondolkozzatok! A pásztor elhagyhatja-e a nyáját? S jogotok van-e ítélkezni? Ne ítélkezzetek az Isten szolgája felett. A fiúk elcsendesedtek, leültek az árokpartra, majd rövid idő múltán a tizedes intésére leszállították a papot, akit aztán az öregek gyorsan közrefogtak, s a négyesfogathoz kísértek. A fiúk odakiáltották még: — Reméljük, jó lecke lesz a „főúrnak"! * Cecén Csapó őrnagy csapatához kerültek, majd átmentek Simontornyára, ahol Zichy őrnagy vezényletével lerombolták a Sió környékbeli hídjait az ellenség előtt. Közben eleredt az eső. Két napig vártak és áztak az ozorai szőlőhegyek alatt. Végre október 6-án jött a hír: itt vannak a rácok! Felporozták a puskájukat, s a szőlők közül jól megszórták ólommal az ellenséget. Még a szüretelő parasztok is kihúztak egy-egy szőlőkarót, hogy ha kell, hát „adj neki"! A megriadt rácok úgy vetődtek ide-oda a dombok közt, mint a megkutyázott birkanyáj. Estére jött is az újabb hír: az ellenség fegyverszünetet kér. A legények végre érezhették a győzelem örömét a bácskai kudarcok után. Az egész éjszakát átdalolták. Reggel aztán két generális adta át a kardját Csapó őrnagynak, meg 12 ágyúját, 5 hadi lobogóját és 8000 emberét. A győztesek a simontornyai várba hordták a zsákmányt. A mi legényeink egy-egy golóbist eltettek emléknek. Volt család, mely még hatvan év múlva is őrizte az ozorai emléket. Október 8-án felsorakoztak a felkelők, feszítettek a dicsérő szónoklat alatt, s nagyokat hurráztak, amikor megtudták, hogy a fősereget is szétverték Pákozdnál Perczel csapatai. - Aztán hazabocsátották őket. Jóformán meg sem álltak hazáig, csak a cecei csárdában ittak egyet a győzelem örömére. Otthon jutott eszükbe, hogy a plébánosukról nem is szóltak tisztjeiknek. — Az Isten akarta így - mondták. Aztán évekig mesélték a háborúvá előléptetett ozorai csatát, jól kiszínezve a történteket. A századfordulón volt még élő tanú, aki mindenre azt mondta: bizony, úgy volt. A felnövekvő fiúgenerációk egymásnak adták tovább az 1848-as nagy neveket. Még ma is van Kosát Náci, mint ahogy volt Kosát Gyuri, a Reich, s Klapka a Rauth Ignác, Görgei (Rodenbü- cher Ferenc) a Staub Licus apja, aki a 14-es háborúban maradt el, meg Metternichként valamelyik Orova-ős. így van ez. Egy-egy morzsa a mi unokáinknak is marad őseink történetéből. Id. Hanák Ottó Szürke Országos köddel közömbös a reggel, a szürkeségnek ostroma kelt fel. A varjak tánca hatol a szobába, települ a székre, kúszik az ágyba. Éjből maradt árnyak sarokba állnak, maradék álom feszül a világnak. Elkallódom itt benn a mogorva ködben, mint húszfilléres a sötét szögletben. Lettem kísértet, nincs bennem élet, valaki helyettem a ködben beszélget. Weöres Sándor
