Tolnai Népújság, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-05 / 287. szám
1992. december 5. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 5 Történetek a szerétéiről Csillog-villog minden. Butik-hátán butik. Ahol nincs, ott karácsonyi vásár van, s bódékban vacognak a a vállalkozók. Kinek, mit kellene venni? Kiket szeretek egyáltalán? És engem kik szeretnek? Minek örülne, ha sok pénzem lenne? Minek örülne, ha magam csinálnám az ajándékot? Minek örülne, ha egyáltalán élne, - mindenki, akit valaha szerettem? A történeteket mesélték, és éppen mostanában, karácsony előtt. Különös szeretet Halálos szeretetet kellene mondani. Tulajdonképpen mindketten belehaltak, ha nem is egyszerre és nem is egyformán. Szépen indult a házaság. A kedves fekete, bohém férfi, és a szőke, halkszavú nő kapcsolata. Az asszony elnézte a kalandozásokat, talán arra gondolt, ha nem tudja a férfit megtartani, nem is érdemli meg. Az meg mindig visszatért hozzá, mígnem nála is beütött a végzetes szerelem. Szakítottak, de nem váltak el. A közös házban laktak, külön-külön. A férfi eljárt a barátnőjéhez, de nem költözött oda, talán okulva első házassága kudarcán. Vagy mégsem tudott teljesen elszakadni? Az asszony fogyott, sápadt. Ismerősei, barátai orvoshoz küldték, de csak akkor került igazán oda, amikor összesett a munkahelyén. Még fél évet élt. A ráknak akkor már áttételei voltak. A volt férj türelemmel, szeretettel ápolta haláláig. Nap, mint nap bejárt a kórházban, tartotta a lelket az asszonyban. Utána a kezelőorvos döbbenten kérdezte meg a férfit, hogyan lehet az, hogy nem jöttek előbb? Hogy lehet, hogy nem vette észre a felesége mellében igencsak tappintható daganatot? Akkor fakadt sírva a férfi, s elmondta, hogy ók már öt éve nem éltek együtt. Soha többet nem nősült meg. Hétköznapi öröm Mindenki azt mondja, milyen jó neki, hiszen okos, tehetséges gyereke van. Egy félig-ismerős, tulajdonképpen egy udvariassági csevegést is azzal zárt le. Még szerencse, hogy a gyerek olyan jó, mint az apja volt. Tulajdonképpen másként is történhetett volna mondta. Csak aztán gondolkodott el rajta, addig természetesnek tartotta, hiszen ó is feltétel nélkül szerette a gyereket. Valójában csak megdöbbent rajta, amikor úgy tizenhét éves korában, egy vita során mondta azt neki a gyereke: úgyis tudod, hogy téged mindig nagyra tartottalak. Nem tudta, hiszen ebben a korban más gyerekei még, vagy már lázadoznak. Aztán mesélt egy másik történetet is. Képzeld, engem hívott fel, amikor egyszer rossz kedve volt, mert nem sikerült neki valami. Pedig vannak barátai, olyanok is, akik jobban megértették volna a kis egyetemi kudarcot. Mégis engem hívott, mondta az anya ragyogó arccal. Megdöbbentő történet A kereskedő asszony még akkor is megrendült, amikor mesélte. Éppen előtte történt, hogy egyik törzsvendége nem vette meg a lányának karácsonyra a kilencezer forintos kabátot, mert a lánya barátnőjének tizenötezer forintos a felöltője. Csak utólag gondolkoztam el rajta, miért is írom én ki az árakat, és miért a valódiakat? Tele volt a bolt hasonlóan gazdag vevőkkel, mesélte. Csupa úriasszony. Nyűt az ajtó és belépett egy öreg, kopott bácsi, botra támaszkodva. Nem is köszönt talán, csak mondani kezdte - valakinek, csak el kellett mondania! - hogy meghalt a felesége a kórházban. Szociális otthonban éltek, az utolsó látogatásra még futotta a pénzéből. A tanács eltemetteti mondta, de koszorúra már nincs. Nem tudom megadni neki a végtisztességet - motyogta. Nem kért semmit, csak beszélt. Ő meg. ösztönösen húzta ki a fiókot és nyújtotta a pénzt, ami a kezébe akadt. Mindenki megdermedt, nem tudták hogyan kell viselkedni, ők is adjanak-e? Meggondolni nem volt idő, mert az öregember elbicegett. És, ha italra kellett, kérdezte tétován az egyik hölgy? Ha arra kellett, akkor is örömet szereztem, mondja a butikosnő. Ihárosi Ibolya Siker az 505-ös ipari szakmunkásképzőnél Tanulni jó mestertől, a gyakorlatban lehet Az ipari szakmunkások képzésének hosszú évtizedekig bevált gyakorlata volt Szekszárdon, hogy a tanulók az elméleti képzést az 505-ös Ipari Szakmunkásképző Intézetben kapták, míg a gyakorlati foglalkozásokat a megye nagyobb vállalatainál, szövetkezeinél tartották az ott kialakított tanműhelyekben, az odatelepített szakoktatók felügyelete alatt. Ebből adódott aztán az a helyzet, hogy a burkolok egy része kézhez kapva bizonyítványát csak a sima panelfalra volt képes felrakni a csempét, az ács pedig csak állványozni tudott, tető- szerkezetet ácsolni már nem. A nagy építőipari cégek szétesésével az iskoláknak kellett átvállalni a gyakorlati képzést, és a szakoktatókat, csakhogy ehhez nem rendelkeztek elegendő tanműhelvlyel. Az együttes gondolkodás eredményeként született az ötlet, hozzanak létre tanműhe- lyes csoportokat és az iskolai oktató irányításával vállaljanak konkrét építőipari munkákat, ahol a gyakorlatban, a helyszínen sajátíthatják el a gyerekek a szakma minden csínját-bínját. Az ötletet csakhamar követte a megvalósítás, hogy milyen sikerrel, arról Kasza Sándor gyakorlati oktatásvezetőtől a következőket tudtuk meg. — A képzéshez olyan produktív munkákat kellett keresnünk, amelyeknek az elvégzése során a gyerekek megfelőképpen elsajátíthatják a szakmát. Az első tanműhe- lyes csoportot 1988-ban indítottuk szobafestő-mázoló szakmában, őket követték a kőművesek és az épületasztalosok. A kezdeti sikereken fel- buzdolva 1989-ben az első magasépítő technikus osztálynál is ezt a fajta gyakorlati képzést vezettük be, majd tavaly az ács-állványozóknál, így most gyakorlatilag minden, egy építkezésnél szükséges szakipari munkát el tudunk vállalni. Jelenleg tanulóink gyakorlati képzése egyrészt a meglévő tanműhelyeinkben folyik, ahol a gyerekek improduktív munkát végeznek, másrészt a produktív, vállalt munkákon dolgoznak a szakoktatók irányítása mellett a helyszínen. — Kik szerzik a tanműhelyi csoportoknak a munkákat? — Általában a szakoktatók. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk ugyanis, hogy a gyakorlati képzést irányító oktatók egy része nagy tapasztalatokkal rendelkező, régi szakember, de van köztük olyan is, mint a festő-má- zoló Tóth István, aki hosszú évekig kisiparos volt, jó kapcsolatokkal rendelkezik. Nyugodtan elmondhatom, hogy nem jelent gondot számunkra a munkavállalás. — Mi motiválja a szakoktatókat és a tanulókat a vállalt munka jó elvégzésére? — Olyan jutalékrendszert dolgoztunk ki, mely mind az oktatási intézmény, mind az oktatók és diákok számára kedvező. A bevétel után, az anyagmentes termelési érték 10 százalékát a szakoktató kapja, a tanulók pedig az ő értékelésük alapján differenciáltan, a végzett munkájuk minősége alapján 5-10 százalékot kapnak. A fennmaradó pénzösszeget pedig az intézet ilyen irányú továbbfejlesztésre fordítja. Erre azért van szükség mivel minden, a munkavégzéshez szükséges szerszámot, munkaeszközt nekünk kell megvennünk. — Milyen munkákat végeztek eddig? — Komplett munkák végzésére is vállalkozunk, nagyobb munkánk a szedresi sportcsarnoknál volt ahol belső vakolást, festést, központifűtés, vüágítás szerelést végeztünk. Alvállakozók voltunk a Thimpanon Kft. mellett a szekszárdi metodista templom átépítési munkáinál, a mi Kasza Sándor tanulóink működtek közre a tetőtérbeépítésnél és a torony falazásánál. De ugyancsak mi állítottuk össze a városi szociális foglalkoztató Betonyp-tí- pusú faházát és végeztük el a belső tér kialakítását. — Hogyan vált be ez a képzési forma, mik az eddigi tapasztalatok? — Az eddigi tapasztalataink pozitívak, olyan munkákat tudunk biztosítani a tanulóinknak, ahol alaposabb, a későbbiekben jól hasznosítható szakismereteket kapnak, hiszen hasonló körülmények között dolgoznak, mint amilyenek közé a szakmunkásbizonyítvány megszerzése után kerülnek majd. Ezek a gyerekek nemcsak betonépületeken tudnak dolgozni, hanem öreg kis házakon is. Mi új ajtó- kat-ablakokat még nem festettünk a helyszínen, csak régieket, ami jóval nagyobb odafigyelést és munkát igényel. — Hány diák részesül ilyenfajta gyakorlati képzésben? — Jelenleg 300-400 tanuló, ami nem kis szervezési munkát jelent az iskola számára. Tavaly például két asztalos osztályt is kellett indítani, mert a szülők jönnek és kérik, hogy ide kerüljön a gyerekük és ne kisiparoshoz. A A szükség, a megváltozott gazdasági környezet továbblépésre kényszerítette az 505-ös Ipari Szakmunkás- képző Iskola vezetését, az ott dolgozókat. A kényszer ez esetben haszonnal járt diákoknak, szakoktatónak és nem utolsó sorban a jövendő megrendelőknek, hiszen az iskolából olyan szakmunkások kerülnek ki, akik a szakmát jó mestertől, a gyakorlatban sajátították el. F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka Tetőszerkezetet készítenek a másodéves ács-állványozók Régi és új noteszlapok Mostan égi magasok harmatoznak E lmentem a hajnali misére és oda nem illő helyen, néhány lépésnyire a templom küszöbétől bántott meg a látásból ismert, középkorú asz- szony. — Mi az kedveském, maga is idetalált? Ha nem azt vallanám esz- mélésem kezdetétől, hogy fájdalmasan rövid ahhoz az ember élete, hogy haragot, gyű- lölséget forraljon, hordozzon magában azon törve a fejét, hogy lesújtó módon adjon vissza minden „kölcsön kenyeret", bizonyosan elönt a pulykaméreg, s olyat mondok, amit utólag szégyenlenék. Derűsen azt feleltem meg- szólítómnak, hogy én se akarok a hátsó kapuhoz utasít- tatni, amikor Szent Péter azt olvassa a listájáról, hogy ki, mi volt, mit csinált az életében ... Helyében ennek hallatán én letöröltem volna arcomról azt a jeges kérlelhetetlenséget, ami mindahányszor arra jó, hogy visszaéljen sebezhetőségünkkel. ő nem volt tréfálkozással engesztelhető. Felvetette gőgösen a fejét és elindult a Munkácsy utca felé. Sajnáltam, ahogy mindazokat, akik ridegségig merevek és menthetetlenül beleemberte- lenednek fensőbbségük semmivel sem igazolható, menthető tudatába. Hazafelé sétálva és otthon is még sokáig azon tűnődtem, mit ér mindaz, ami nyomban érvényét veszti túl a templomküszöbön? Számomra, aki nem voltam, nem vagyok, föltételezhetően nem is leszek gyakori templomjáró, a szentmisék legszebb pillanatai közé tartozik, amikor a pap ezt imádkozza: „Az Úr békéje legyen veletek mindenkor!" Erre felelik a jelenlévők: „Legyen békesség köztünk mindenkor!" Azóta érzek így, mióta őrzöm akkortól ismerős emberek kézfogásának, érintésének emlékét. Miskolcon történt, tíz évvel ezelőtt, hogy öreg barátaimmal egy lillafüredi kirándulás után hazafelé tartva betértem a Szent Anna templomba, alkonyaikor. Meglepett a munkáskerület templomocskájá- nak zsúfoltsága, el is kellett szakadnunk egymástól, helyet keresve a padsorokban. Az iménti igék elhangzásakor itt szorította meg életemben először a kezemet egy kérges tenyerű férfiember, testvérként. A jobbomon álló anyóka csuklómat érintette meg, gyöngéden. Most nem csak ez az emlék, maga az Advent hívott meg a templomba, nem sokkal azután, hogy az egyházi év küszöbének első vasárnapján megáldattak az adventi koszorúk és kigyúlt a rájuk helyezett négy gyertya közül az első, a lila. Kis-nagylány korom óta tudom, hogy ez a reményteli várakozás semmi máshoz nem fogható időszaka. Azé a tisztító misztériumé, mely nem csak a beavatottakat, hanem az alig, vagy a nem hívőket is megejti, mert minél kuszább lesz az ember világa, annál nagyobb szüksége van lakójának - sokszor rombolójának - az embernek olyan alkalomra, helyre, ami elég csöndes ahhoz, hogy elrendezze gondolatait, érzelmeit, s eldöntse, miben hisz és miben nem. Mit vállal egész emberségével, vagy utasít magától messzire. A rorátéra igyekezve - s mert zabolátalan az elme, ott is - eszembe jutott az a negyvenhat évvel ezelőtti hajnal, amikor nekivágtunk a még alvó Szeged városának, végül mégis elaludtak a rojrátét. Bánat volt ez a javából, az pedig szigorú várfogsággal fölérő büntetés, hogy édesanyám nem állt velem szóba mindaddig, amíg szöszkehajú, vékonypénzű Iduka húgomat ki nem kúrálta veszedelmes megfázásából mézes, bodza-, zsurló- és hagymateáival. Fekete bárányként kóvályogtam, öt gyerek közül a legidősebb, akinek a pirongatások visszatérő bevezetője szerint kötelessége lett volna „vén szamárként" az érettebb fej. Apánk akkor már második éve hadifogságban volt, édesanyánk kettős szerep- osztásban küzdött minden napunkért, hiszen iskolába jártunk, lakni, enni kellett, valahogy öltözködni úgyszintén, s télen még fűteni is. Egy helyen, csak a konyhában, ami estére kelve egybefüggő fekhellyé, igazi éjjeli menedékhellyé változott. Takaróval leteríthető dunnát uralva vívtam ki az utcai szobában való magányos alvás jogát, sokszor befagyott az éjjeliszekrényre készített poharamban a víz, de gyertyafényben olvasni lehetett. S ád- vent érkezvén reggelente a család háborgatása nélkül eltűnni, hogy órák múlva szöszkehajú, vékonypénzű és efemista húgommal abban a zárdaiskolában találkozzam, aminek tanítóképzőse voltam. Addig könyörgött az a kicsi, hogy először és utoljára kiloptam a fészekmelegből, balszerencsénkre éppen akkor, amikor egyetlen vekkerünk beadta a kulcsot, s tájékozódásunk reggel és este az utca, délben pedig a harangszó volt. Arra riadtam, néminek tűnő alvás után, hogy nagy a jövés-menés, jaj, talán elkésünk, s nem keltett bennem gyanút, hogy amikor az előszobái gyors öltözés után már az utcán voltunk, sehol egy lélek se mutatkozott. Nem volt félelmetes, pedig akkor még az éjszakai, hajnali órákban sok baj érhette a vigyázatlanokat, kivált a nőneműeket. Violaszínű volt a szikrázóan szép égbolt, talpunk alatt ropogott a hó és táskáinkat cipelve - híjával a tízóraira készített zsíroskenyérnek és egy szem almának - nem éreztünk hideget. De hosszú volt az út, később megjött a vacogás is, amíg a Móra- városból az alsóvárosi ferencesek templomához értünk, ki vergődve a Veresács utcából a nagyárvíz után épített nagy- körútra, onnan a Szentháromság utcába, le egészen a Mátyás térig. Senkivel sem találkoztunk, jó másfél kilométeren át, izgalmunkban még nekem se tűnt föl, hogy végig sötétek az ablakok, annál nagyobb volt a döbbenet, hogy a templomot is sötétség takarja. Aludni látszott a hatalmas épület, amikor megálltunk zárt ajtaja előtt. Csalódottan bőgött a kicsike, sűrű orrfúvá- sok közepette, hiába vigasztaltam, hogy türelem, mindjárt nyílik az ajtó. De bizony se mindjárt, se később. Mentőövként jutott eszembe, hogy elgyalogolunk a nagyállomásig, ott biztosan jár az óra. Úgy volt, és éjfél után két órát mutatott. Nem tudom, menynyi idő alatt inaihattunk haza, abba azonban ma is beleremeg a szívem, amekkora égzengés tört ki otthon, amikor a kicsi úgy, ahogy volt, beleesett az ágyba, s megkezdődött máig felejthetetlen fejmosásom, amit még évek múltával sem bátorkodtam nevetgélve idézni. N emrég viszont megtettük, nagyon egyetértve abban, hogy minden szívből fakadó nevetés alkalmas arra, hogy az ember más színben lássa a világot... Különben, távol, lélekben mégis velem volt a minap égi magasok harmatoztán a már háromszoros nagymamává lett „kicsike" ... László Ibolya
