Tolnai Népújság, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-31 / 307. szám

8 NÉPÚJSÁG SZILVESZTERI MAGAZIN 1992. december 31. Dédapáink víg kedélye Most, amikor talán kellő kényelemben olvassa ki-ki az esztendő utolsó ilyen tárgyú cikkét, azt hiszem, egyetérthe­tünk abban: fárasztó év volt. Az a sok gond, bú, bánat, ülés, gyűlés másokat is megviselt, ahogy arról Aszalay József, megyénk szülötte adomázott 1859-ben Szellemi röppentyűk című könyvében. A híres tré­facsináló Sebestyén Gábor hajdanán egy akkori honatyát tett lóvá. „Mai igen hosszú ülésünk nagyon meglankasz- tott - ismerősének e nyilvání­tására szokott komolysággal kérdé tőle Sebestyén: - Minő ülés volt ez, privát-e, vagy kö­zös? - Közös, közös - vála- szolá kissé ingerülten..- Úgy tehát éppen nem csodálom - szólt Sebestyén". Lehet, hogy a későbbi hona­tyák is ilyesmitől lankadnak? Nem ildomos ezt most firtat­nunk, amikor végre, hosszas huzavona után nemcsak A-t és B-t tudtak mondani, hanem együtt a kettőt, vagyis az AB-t. Igen sikerült törvény, mert jobb mintha szoknyás férfiak határoznának nadrágos nők ügyében. Nekem mégis eszembe jutott Polónyi Géza 1896-os parlamenti felszóla­lása egy Duna melléki plébá­nos szent fogadalmáról. Az is­ten szolgája „kártyázás köz­ben nagyobb összeget veszí­tett, s ezért a következő foga­dalmat tette: papi becsüle­temre esküszöm, hogy ferb- lizni többé nem fogok, kivéve, ha valahol vendég leszek, vagy valaki nálam lesz ven­dég, vagy ha a körülmények egyebekben úgy kívánják". Ez tiszta beszéd, kár hogy a plé­bános válsághelyzetét nem vette bele ... Vannak esetek, amikor csak a gyónás segít. Azonban ez a tény sem egyértelmű az Üstö­kös 1860. december elsejei tör­ténetében. „Gyónni volt a Zsiga cigány. Eleinte sorban számlálta a bűneit, amint eszébe jött, hej, de bezzeg a vége felé igen akadozott. A jó öreg pap segíteni kívánta őt, komoly arccal kérdé: - Hát édes fiam, mi nyomja még a lelkedet? A cigány a szép sza­vak által, mint a gyónatya hozzá intézett, nekibátorodva, egész elszántsággal s bűnbánó arccal vallá: - Hát bíz én szere­tem a kántomét! - Az nagy baj, lelkem, igen nagy vétek - oktatá őt tovább az istenfélő lelkipásztor -, hát aztán a kán­tor úr tudja-e ezt? - vallatá to­vább az izzadót. - Hogy a kántor tudja-e? - mondá a fur­fangos cigány -, nem hogy a kántor tudná, de még maga a kántorné sem tudja". Ez már sok - gondolhatná a Tisztelt Olvasó, de talán ér­demesebb türelmét a követ­kező részlethez tartogatnia, mivel Császár Péter magyar királyi adótámok Költemé­nyei a józan gondolkodók szépiára csakis az erősebb idegzetűekre számíthatnak. Az olvasókímélés egyik faj­tája, ha csak egyetlent idé­zünk. „Hallod-e te, édes Bö- zsém, /Meleg-e már az én ká­vém?/ Veled együtt azt meg­iszom,/ Mint a galamb, úgy meghízom/. Édesítsd meg le­vét annak, /Rég ismered izit számnak/. Nem leszünk mi semmi bajnak/ Kitéve, az áru­lóknak. /Szépségem, te csó- kom-adta,/ Kávém izit úgy megadta,/ Hogy a pápa is megihatta/ Volna, de fogát benn nem koptatta" - ha ugyan hihetünk a Tolna vár­megye 1892. december 18-i számának. A pihent agy azonban már régebben is dolgozott. A Szek- szárd Vidéke 111 éve, 1881. december 8-ám mesélt a Kü­lönös végrendeletről. „Kali­forniában nemrég egy dús­gazdag kereskedő halt meg, aki gyermekeket nem hagyott hátra. Óriási vagyonának örö­köséül unokaöccsét, egy kü­lönben is gazdag s a szalo­nokban ismert úriembert ne­vezte ki, azon feltétel alatt, hogy legszebb ruhájában, úgy, hogy mindenki azonnal ráis­merjen, öt hétig álljon egyik legnépesebb utcasarkon, s ott a járókelők csizmáit tiszto­gassa. Reggel hat órától esti nyolcig kell az utcasarkon ál­lania. Ha az unokaöcs vona- kodék a feltételnek eleget tenni, akkor az egész összegen egy múzeum építtetnék, melyben az Amerikában vagy Európában készült híresebb cilinderkalapok kiállíttatná­nak". Gondolom, velem együtt senki nem hallott azóta erről a múzeumról... Az a társasági ficsúr bizo­nyára kibírta azt a néhány na­pot, aztán akár olyan épületes párbeszédet folytathatott, amilyet egy hét múlva közölt a fenti lap. „Udvari tanácsos egy estélyen az írnokhoz: - Kérem uram, nős ön? - Nem, méltóságos úr! - Ej, ej milyen kár, éppen kedves nejének hogylétéről akartam kérde­zősködni!" Újabb egy hét múlva sem úszták meg az ol­vasók favicc nélkül: Bíró a vádlottra mutatva: - Tehát molnár gazda, ez az az ember, aki tegnap magát megverte? Molnár: - Ez ám, bíró uram! Bíró: - Nohát molnár gazda, mondja el, hogy is esett az? Molnár: - Hát kérem, édes bíró uram, amint én tegnap a malom előtt egész csendben pipázgatok, egyszercsak nagy puffagást hallok a hátam mö­gött. Megfordulok, hát akkor látom, hogy engem ütnek" ... Jobb lesz innét menekülni, de ne a porba, mert a Vasár­napi Újság 1892. december 25-i száma szerint már van Új csodaszer. „Amerikai orvosok hirdetik, hogy az aranyoldat legjobb eszköz a részegeske­dés ellen. Ha ugyanis az ara­nyat feloldva naponkint négy­szer belövelik az iszákos bőre alá, az teljes egy hónapig megundorodik a pálinkától s más szeszes italoktól. Mond­ják, hogy ily módon már több embert gyógyítottak ki." Nagy ügy - mondhatná va­laki, hiszen az új adórendszer arany nélkül is megoldotta ezt: olyan kicsiny a fizetés, hogy ha valaki hó elején némi alkoholt fecskendez be magá­nak, akkor egész hónapban nem fog többet inni. Az is igaz azonban, hogy az alkoholizá­lás éppúgy nem fog elmúlni, mint egymás csipkedése. Az Üstökös mellékelt rajzán álló simontornyai magyar legény kérdi a nagyszékelyi svábtól: „Há mégy sógor? - Simon tor­nyára. - Régen elindulhattá má, hej, mert ugyan kinyőtél a bugyogódbul!" Van azért olyan, aki nem tudja kinőni magát, mint például a bankár a Szekszárd Vidékében 1881-ben, amikor jótékonysági bazárban járt: Mennyit kós­tál ez a virág? - Egészen tet­szése szerint. - Nem lehetne olcsóbb?". Dr. Töttős Gábor Szerényen „füzeteknek" nevezi a levéltár új könyvsorozatát, pe­dig igen szép kiállítású, tudomá­nyos szempontból is figyelmet érdemlő kötetekről van szó, bi­zonyságaként annak, hogy ezek­ben a gazdaságilag nehéz években is jelentős kutatómunka folyik a megyében. Az új kötet is számos meglepetést tartogat, bár tar­talma egy kicsit csapongó, szer­kezete nem egységes. Szitkovics Sándor kitűnő tanulmánya a du- naföldvári malmokról más kör­nyezetbe illenék, miként Nagy Károly ismeretlen Széchenyi-ta- nulmánya is, ami az új kötet igazi eseménye. Néhány éve Gyurmán Adolf kiadatlan röpi- rata gazdagította a Széche­nyi-irodai mat, most Nagy Károly ironikus munkája került elő a fe­ledésből. Cserna Anna kísérő ta­nulmánya mindent elmond a szerzőről és sokáig lappangó mű­véről, amely kritikus szemmel nézi a legnagyobb magyar tevé­kenységét, aki szemében nem író, nem tudományos ember, nem po­litikus s „úgy ír, hogy így írni Moldovában vagy Olaszország­ban szégyen lenne - de ír". Nagy Károly elfogultsága érdekes ada­lék a korhoz és a Széchenyi-kép- hez, s annak bizonysága, hogy a kortársi ellenzék a társadalom kü­lönböző rétegeiből verbuválódott. További kutatások egy Széche- nyi-kötetet is lehetővé tennének, mert alig ismertek a megyéhez fűződő kapcsolatai, amelyek közül említésre érdemes, hogy Döb- lingból próbálta megszervezni a borkereskedést, s ebben Tolnának is szerepet szánt. Perczel Miklós a népes és ka­landos sorsú család érdemes tagja, ó is Vörösmarty-növemiék, a szabadságharcban honvéd ezre­des, heves bátyjával szemben ő az okos gazda, aki amerikai emigrá­ciója idején meggazdagodik, öt­ven évesen ezredesként harcol az amerikai polgárháborúban. Ame­rikai naplójában megrója „az egypár százezres dölyfös oligar­chát", a háború kirobbantóit, akik nem értették meg, hogy republi- kában a rabszolgaság nem tart­ható fenn. Róla rajzol érdekes pályaképet Dobos Gyula, jórészt eddig isme­retlen adatokból, igyekezve teljes képet adni a család méltatlanul háttérben maradt tagjáról. Emig­rációjának 18 évét naplójából is­merjük, hazatérte utáni tényke­déséről kevesebbet tudunk. Dobos Gyula végigkíséri az itthoni évek eseményeit, az viszont már a lé­lektan területére tartozik, hogy ez a harcos demokrata hogyan lesz királyhű alattvalóvá. Magas állá­sokat kapott, főrend lett, meg­kapta a Szent István rend kiske- resztjét, s hálából hódolt királya előtt, aki „népeivel együtt érez, együtt gondolkodik". Mit is írt Illyés Gyula? „Kezét - mert óölt, maga a király - egy nép arcába törölte bele. Nem volt e földnek Petőfije már! így kezdett lenni Ferenc Józsefe." Ez már valóban a lélektan területére tartozik. Kolta László tanulmánya túl­mutat tárgyán, mert Perczel Béla pályája egybefonódik a „Hűség­gel a hazához" mozgalomhoz, amiről kevés szó esett az elmúlt évtizedekben. Valószínűleg az a magyarázata, hogy a mozgalom, mint Kolta László írja, „a két - hitleri és sztálini - diktatúra ré­széről is veszélyeztetett Magyar- országon a meglevő demokratikus intézmények megőrzését és a dik­tatúrák nyílt elutasítását hir­dette". Perczel biztos ítéletű poli­tikus és tiszta jellem volt, érde­mes idézni egyik nyilatkozatából a Horthy-korszak kritkáját: „A közéletben elterpeszkedett menta­litás veszélyesebb az országra, mint Trianon volt", s így „a ma­gunk kezével ássuk meg a nemzet sírját”. Dr. Molnár Erzsébet meg­győző képet rajzol az agrárterme­lés helyzetéről 1945-ben, s adatai nem egyszer meghökkentóek. A megye hetenként 24 vagon lisz­tet, fél vagon hüvelyest, 75 vá­gómarhát küldött a fővárosba, a főispán-kormánybiztos jelentésé­ből azt is megtudjuk, hogy „az orosz katonai hatóságok Tolna vármegyével szemben támasztott követelése több, mint ami a vár­megye területén található", s fegyveres erővel is csak 7500 szarvasmarhát tudtak össze­szedni. Molnár Erzsébet azt írja, hogy a front távolodtával a hadi­munkálatok mérséklődtek, s a gazdák „a sürgető munkákra több figyelmet tudtak fordítani". Ez bizonyára így volt, de a helyzetet nehezítették a ki- és betelepítések, s valóban „óriási lelkierő" kellett a terhek elviseléséhez. A kötet legmaibb témájával László Péter tanulmánya szolgál, aki az 1956-os eseményeket dol­gozta fel. Történetírói higgadtság jellemzi tanulmányát, amely nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a megyében nem voltak at­rocitások, s ezért volt jóvátehetet­len, amikor bekövetkezett a meg­torlás. Összesen nyolc tolnai em­bert végeztek ki s 65 személyt ítéltek el, igazolva a párt 1957. márciusi aktivaülésén elhangzot­takat, „nagyon határozottak le­szünk". László Péter tanulmánya a so­káig meghamisított igazságot ke­resi, okfejtése világos, érvei meg­győzőek, nagyon sok eddig isme­retlen adattal gazgadítja a forra­dalom történetét. Kár, hogy ta­nulmánya személytelen, s ez sem mentség, hogy nem kérte adatköz­lői hozzájárulását nevük közlésé­hez. A történelmet mindig embe­rek csinálják, s bármelyik oldalon álljanak is, nevüket adják az ese­ményekhez. Egy későbbi feldolgo­zásban, mert ez a témában rejlik, fel kell 'vonultatni a szereplőket is, üldözőkét és üldözöttekét, azo- két is, akik áldozatai voltak az ok­talan bosszúnak. Csányi László írás közben (Az óesztendő romjai) Ez a néhány óra, szilveszter és újév között, a felhőtlen boldog­ságé. Aki visszanéz a hetek, hónapok romjai­ról, ködben lebegő tájat lát, s elégtétellel gondol arra, hogy átvergődött a gyanús vi­déken, ahol farkasok leselkedtek arra, aki el­indult, hogy átlábaljon a történelmen, s most úgy érzi, partot ért. Nem kérdezi, mit tarto­gat a part, mert a távolban ígéretes fények lobognak, innen nézve minden szép, az álombéli tájat sejtelmes napfény ringatja, s mindenki úgy érzi, munkahely várja és bol­dog otthon, takaros feleséggel. „Parancsomra vár a Jövendő" - írta maga­biztosan Babits az 1904-es esztendőt kö­szöntve, s hitte is, hogy az elkövetkező évek kezéhez szelídülnek s bizonyára elnézően mosolyog, ha valaki arra figyelmezteti, hogy pontosan tíz év múlva cserepekre hullik szét a béke s véget ér a haladás illúziója, amiben nemzedékek hittek. Akik utánuk érkeztek, megcsalta őket a sors, az aranykor, ha volt egyáltalán, régen elmerült az időben, s a szá­zadfordulón még valóban senki nem sejtette, mit tartogat a szeszélyes végzet. 1904-ben okkal lehetettt abban reménykedni, hogy a nagybetűs Jövendő hívásra házhoz jön, tele puttonyában hozza a boldogságot, a jólétet, az örök békét. Minden ezt ígérte. Blériot már átrepülte a Csatornát, az országutakon pö­fögő automobilok száz kilométeres sebesség­ről ábrándoztak, Európát vasútvonalak szel­ték át s aki Pesten felült a vonatra, biztos le­hetett abban, hogy másnap reggel útlevél nélkül is Fiúméba érkezik. Hidak épültek, bérházak, a promedán delnők intettek csókot a gumirádlisból, a bankokban megnyugta­tóan kamatozott a takarékos emberek pénze s a léhák álmát sem zavarta semmi, mert ügyesen forgatták a váltót, miközben katona­tisztek önérzetesen lőtték szét a kávéházak ezüsttükrös ablakait. A béke utolsó éveit talán sokan már unták is, a kártyacsaták hősei új kalandra vágytak, s kurjongatva vonultak végig az utcákon, ami­kor Szarajevóban eldördült Gavrilo Princip revolvere. Az élet vidám maszkabál volt, éj­jeli szerenáddal, nagybőgővel, amibe hajnal felé bele is lehetett ugrani, de azt már nem sejtette senki, hogy hova visz az út, amire az agg és kellőképpen szenüis uralkodó vezé­nyelte népeit. Mire a levelek lehullanak ... - júliusban, a béke utolsó óráiban a snájdig tiszt urak épp úgy hittek az apostoli király­nak, mint a borosüveget emelő bakák, de egyszerre kiderült, hogy a háború nem úr­napi körmenet, katonazenével, virágesővel. Akkor kezdődött a romlás s máig nem ért véget. Aki 1992-től búcsúzva visszanéz, nemcsak a tűnő évet látja, hanem a szakadékot is, s felmérheti, hova vezetett nemzedékek útja. Az aranykor valószínűleg legenda, s már a boldog béke is csak az emlékekben él. Pedig a történelem nem irracionális erők játéka, néven nevezhető, akkor is, mert van rá példa, ha háborús bűnösökről van szó. Csak azzal se megyünk semmire, ha tudjuk, hogy ki volt a doni hadsereg hóhéra, kik lőt­ték a Dunába zsidók ezreit, ki szorította Radnóti tarkójára a fegyvert. Ami elvégezte­tett, mindig befejezett múlt, s az is kétséges remény, hogy a józan tanulság majd kezd vele valamit. A bosszú kétes fegyver. Petőfi így búcsúz­tatta az 1847-es esztendőt, házasságkötésé­nek boldog évét: „Csak a zsarnok s a szolga- lélek, E kettő az én ellenem, S én zsarnoknak, rabszolgáknak Bocsássák meg? ... nem, soha sem! Az isten ítélőszékénél, Még ott sem mondok egyebet: Hogysem ezeknek megbo­csássak, Inkább elkárhozott legyek! Kemény szavak. Tudjuk, nem lett elkárho­zott, egy nép zárta szívébe, mindörökre. De hiába tanúskodott a zsarnok és csatlósa ellen, Haynau már kéjsóváran nyalta szája szélét. Hosszabb távon nem ismerjük az isteni ítélő­szék döntéseit, nem is a mi dolgunk, más mozgásrendszerben élünk, de még Petőfinek is felesleges volt a bosszúra építeni. Nem is érdemes, '92 romjairól visszané­zünk a múltba, csak azt látjuk, hogy egyre meredekebb út vezetett idáig. Nem negyven éve kezdődött, ahogyan so­kan gondolják, jóval előbb, az 1914-es háború után. A nyomorúság első híreit az erdélyi menekültek hozták, akikből évekre vagon­lakó lett, az ország és Európa széngyenére. Egyre mélyebbre jutottunk, volt Trianon, fe­hérterror, keresztény kurzus, világválság, Róbert bácsi konyhájha s végül, csendes ál­lami segédlettel zászlót bontott a fasizmus, amit egy másik diktatúra váltott fel. Aki a széthullott 1992-es esztendő romjairól visz- szanéz, nemzedékek fájdalmas menetét látja: deportáltak indulnak a biztos halálba, kitele- pítetteket visz a vonat a Hortobágyra, mi­közben megtelnek a börtönök, a politikusok pedig szemrebbenés nélkül szónokolnak biz­tos jövőről, ragyogó távlatokról. Jobb vissza sem nézni. „Múltadban nincs öröm" - énekelte keserűen Bajza s a sóhaj- tásnyi folytatás sem vigasztaló, mert „jövőd- ben nincs remény". Jó lenne végre megcá­folni a sötét jóslatot, nemcsak Bajzáét, hanem Kölcseyét, Vörösmartyét is. Mert jövődben talán mégis csak van remény, ez a nép legsi- várabb napjaiban sem adott fel semmit. A karácsonyfák elhullatták levelüket, a csillagszórók kiégtek, az angyalok is búcsút intettek a Kisdednek s visszaköltöztek égi hajlékukba. Sárban caplatunk a ködös tájon át, böngésszük a hivatalos előrejelzést, ami emelkedő adókról és árakról szól, s egymillió munkanélküliről. Sokan úgy gondolják, nem lehet mélyebbre jutni. A történelem azonban nem erre int. Mégis jobb vissza sem nézni, mert az elillant boldogságról már csak a na­gyon öregek tudnak, s lehet, hogy ők is vi­gasztalják magukat fiumei utazással, csókot hintő delnőkkel, gyarapodó bankbetétek em­lékével. Az öregek a múltba néznek, mert nem akarnak emlékezni a jelenre, a magá­nyosan töltött, szegényes karácsonyra. A fia­talok is szívesen felednék, hogy a munka- közvetítőnél ácsorogtak, de ők inkább a jö­vőbe néznek, mert most érdemes igazán re­ménykedni, amikor sorra csukódnak be a je­len kapui. Hivatalosan is azt mondják, ismét nehéz év elé nézünk, amit mindenki gyanít, bár le­het, hogy sokkal nehezebb lesz, mint amit ki lehet gondolni. De talán éppen ezért soha nem volt ennyi okunk a reménységre, mint most, a sárral, szegénységgel búcsúzó óesz­tendő végén. Csányi László o IGNOTUS simxzsnó«, fenyő miksa és osvrn imú *{» e.mm. c*6tm *wem> wtmm m T A* MÚLOM mmm nm&ut ■■ v**»*&, imzmi mm ******* ****** • */%*»*$«%$** •a***? ií mttob í ' <.*>•**.*♦***!•* swMí&ih&íMsS):. uh»*. itmJtCk ~ « f&ikiüyr&pviGmb.. ***»>«. «íOJEtíms Mimen t-tófw i-en ta 1*-An »2E«KE*2TÖSÍÍi m, snjtxircfi 5, «* i. évron«a 5908 MOV£Mᜎ H íU>Ft«Tís) eov évse » «: FEtrv» !# K räves srÄ« As« 1 KOtl. 22. S2Ä«. A Nyugat folyóiratnak az a száma (1908. november 16.), amely először közölt Babits-verseket (Asztalfiók, Cumulus, Himnusz Irishez, Messze ... messze ...). A címoldalon Beck O. Fülöp Mikes-érmének reprodukciója. A megyei levéltár új kötete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom