Tolnai Népújság, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
ÍPÚJSÁG SZILVESZTERI MAGAZIN 1992. december 31. sebbre, s így már is két embernek jut ruha. Pofézli: Négy darab nyers burgonyát, ha ez nincs, főtt is lehet megreszelünk, ha a burgonya nyers, akkor jól kifacsarjuk. Kettő evőkanál tejet, 3 e. k. lisztet, 3 e. k. tojásport, kevés sót, ha van törött borsot, egy púpos e. k. konzervhúst (ha nincs, enélkül is lehet) jól összekeverjük és forró zsírba kanállal beleszaggatjuk, s mindkét oldalát pirosra sütjük. Közli: „Koma". Ki hogyan fejezi be? Az aratót lekaszálja a halál. A bíró megnyugszik az ítéletben. A búvár örök álomba merül. A fuvarost Szt. Mihály lovára teszik. A harangozónak beharangoznak. Az órásnak üt az utolsó órája. A szemész örökre lehunyja a szemét. A süketnek megszólal az utolsó harsona. A szabónak elszakad az élete fonala. A vegetáriánus a fűbe harap. A bányásznak örök világosság fényeskedik. A boldogtalan megboldogul. A díjbírkózót legyűri a halál. A gazdát elföldelik. A kertész a paradicsomba jut. A muzsikusnak elszakad élete húrja. A pénztáros leszámol az élettel. A teherhordónak könnyű lesz a föld. A koldus jobb létre szenderül. A pék megeszi kenyere javát. A vincellérre rákapálják a földet. A trombitásból végképp kifogy a szusz. Sírfelirat: Trombitált az arkangyal, Végsőt szusszant Nagy Antal, Befödték e sírhanttal. Negyvennégy éves szünet után ismét megjelent a Hadifogoly Híradó, a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének lapja. A havonta megjelenő lap célja a tájékoztatás, a hadifogolysors ismertetése, a régi események feltárása és az egyéni élmények felelevenítése. Budapest, 1992. december 14., hétfő Lapok a történelem könyvéből Palotás Béla őrvezető 1946. március 16-án érkezett haza Magyarországra Ingolstadt- ból, egy kórházvonattal. Kimerült a szíve, a testén a kelések éppen csak hogy behegedtek. A ruhája kopott volt, az arca borostás, a kezében pedig egy spárgával összekötött narancsos ládát cipelt. A dobozban cukor volt, csokoládé és egy köteg újság. A dachaui amerikai magyar hadifoglyok lapjának, a Híradónak, valamint a Kis kotnyelesnek, a „mindenre képes hetilapnak" néhány száma. Következzék hát a lapszemle, az elsárgult stencilpapírokból. * A hazaszállításunkkal kapcsolatos és mindannyiunkat legközelebbről érintő kérdés ügyében ma délelőtt személyesen felkerestük Horton hadnagy urat és felkértük, hogy közöljön közelebbi részleteket a már ismertetett elbo- csájtásunkkal kapcsolatosan. Horton hadnagy úr válaszában kijelentette, hogy az ide vonatkozó részlet intézkedések e pillanatig még nincsenek birtokában, így a legnagyobb sajnálatára érdemleges felvilágosítást nem adhat. Ezek után mindenki elbírálhatja, hogy az un. jól értesült rémhírterjesztők hírei mennyire felelnek meg a valóságnak. 1945. december 6. Többek érdeklődésére közöljük, hogy a kerítésparancsnokság a karácsonyi ünnepek alatt is üzemben marad és minden igyekezetével azon lesz, hogy az összes igényeket kielégítse. A várható nagy forgalom zavartalan lebonyolítása érdekében kérjük a t. feleinket, hogy a következő közlekedési rendet betartani szíveskedjenek. D. u. 2-3-ig amputáltak, 3-4-ig Könnyű sebészet, 4-5-ig Belosztály, 5-6-ig Flandern, 6-7-ig Cani- sius betegei, 7-től éjfélig az egészségügyiek és estétől hajnalig a Kis Kotnyeles léphet ki. Karácsony a magunkbaszál- lás, a szeretet ünnepe. Ennek tudható be, hogy kórházunk cipész és szabó műhelyének alkalmazottai közös megbeszélés alapján elhatározták, hogy Karácsony két ünnepén du. fél háromíól háromig - félre dobva a luxus rendeléseket - kizárólag a betegek holmijainak rendbe hozására szánják idejüket. Felvételi iroda közli: mindazok, akik rokonaikat, jó ba- rátjaikat Karácsonykor meg akarják lepni, adják le ajándéktárgyaikat a Felvételi Irodában, legkésőbb 24-én délig. 1945. dec. 25-én a hadikórház énekkara és műkedvelő társulata a „Népi Karácsony" című betlehemes játékot adja elő a Flandern 12-es szobájában, 16 órakor a betegek, 20 órakor a személyzet részére. A játék 3 részben tárja elő az Úr Jézus születését, és imádását. Szentestén 24 órakor éjféli mise. 25-én és 26-án 10 órai kezdettel ünnepi nagymise lesz a kápolnában. Karácsonyfa ünnepély betegek részére az osztályokon 24-én 16 órakor kezdődik. Személyzet részére a Flandern 12-es kórteremben 19 órakor kezdődik. Ingolstadt piacterén hatalmas, lámpácskákkal kivilágított karácsonyfa: Mindenki Karácsonyfája áll. Minden magyar büszke lehet arra, hogy az első ilyen karácsonyfát Budapesten állították fel! Ma már az egész világon állnak ilyenkor a békét, szerete- tet hirdető karácsonyfák, alattuk a szegények számára ösz- szegyűjtött szeretet csomagokkal. Most itt vagy távol szeretett hazánktól, Ingolstadtban, a kecskeméti magyar hadikórházban. Beteg testtel, felzaklatott lélekkel állsz kórházunk karácsonyfája mellett. Kis család ez, és mégis mindenkinek hiányzik valaki. Most otthon is körülállják a karácsonyfát és várják hazatérted. Nem ünnepelhetünk otthon, pedig Istenem, milyen jó lett volna Karácsony szent estéjén váratlanul betoppanni. De lélekben otthon vagyunk, mindenkit megcsókolunk, mindnyájoto- kat megölelünk, és innen távolról kívánunk mindenkinek Boldog Karácsonyi Ünnepeket. A betlehemes angol köszöntő magyar fordítása: Nálunk Magyarországon ősi népszokás, hogy ilyenkor karácsony táján betlehemesek kopogtatnak a szegény emberek kunyhóiba és a gazdagok palotáiba egyaránt, hogy köszöntsék a békességes, a jóra- való embereket. Itt a dachaui fogságban lévő magyarok sem feledkezünk meg erről a szép szokásunkról és most betle- hemesként bekopogtatnunk hozzátok, nagy Amerika büszke és szabad harcos fiaihoz. Ha bebocsájtotok bennünket, elmondjuk nektek, hogy köszönjük azt az emberséges bánásmódot, melyben ti, mint parancsnokaink és őreink velünk szemben mindenkor viseltettetek. Ezt a jó indulatot és megbecsülést akarjuk honorálni nektek, amikor elmondjuk, hogy ősi szokás nálunk, hogy amikor a karácsonyi gyertyákat és fénylő csillagszórókat meggyújtjuk, mindig gondolunk valakire, vagy valamire. Ma este gondoljatok velünk együtt a legkedvesebbre, hiszen ti éppen úgy távol vagytok szeretteitektől mint mi, és szívből kívánjuk: teljesedjenek mielőbb vágyaitok, mint ahogy mi is nagyon szeretnénk, ha legszebb álmaink valóra válnának. Ezekkel a gondolatokkal köszöntünk titeket mi magyar betlehemesek. Legyetek boldogok büszke Amerika derék fiai! Mint magyar betlehemes kíván nektek sokezer árva magyar nevében kellemes, boldog karácsonyi ünnepeket: Névtelen Hadifogoly. A budapesti rádió jelentése szerint tehát „ruhát" fogunk kapni. Evvel kapcsolatban önként felmerül az emberben néhány kérdés: Kitől fogjuk kapni a „ruhát"? Milyen lesz az a „ruha"? Kicsi? Nagy? A Kis Kotnyeles ezekre a problémákra is megadja a választ: Aki kis ruhát kap, az örüljön, hogy avval megúszta. Ha esetleg nagy a ruha, az sem baj. A nagy ruhát megfelelő helyen át lehet alakíttatni két kiKöpönyegen, hosszú út pora... Tavaszi madárcsivogás lakásom ablaka alatt, ahol gyerekcsapat vár a gyermekkönyvtár nyitására. Olyan órájuk lesz itt, ami semmiben sem hasonlít az iskolaiakra, könyvtárhasználati foglalkozásra jöttek. Számukra ez az olvasóvá válás egyik grádicsa. A könyvtárosnak pedig örömforrás, ha újból és újból az derül ki, hogy pályát módosított ugyan, de pedagógus szíve van. Mint mondjuk Szabadi Mihályné- nak, aki kimondani is sok évtized után úgy csukja be január 31-én maga mögött az ajtót, hogy végétért a szolgálata. Huszonnégy évig tanított magyar-orosz szakos tanárként előbb Majoson, majd a néptáncművészet alkotó művelése révén híressé lett férje szülőfalujában, Sióagárdon, végül a szekszárdi IV-es számú iskolában, amitől orvosi javaslatra vett búcsút 1979-ben, hogy gyermekkönyvtáros legyen. Megélhette volna ezt a váltást az élet aprócska jóvátételeként is, mivel az ELTE bölcsész karának magyar-könyvtár szakára jelentkezett továbbtanulni. Ám akkor életútja nem ölelkezik össze szak- és évfolyamtársának és főiskolás táncospárjának életútjával. Onnan számítva ezt, hogy Budapestről a pécsi tanárképző magyar-orosz szakára irányították, s az együtt indulás ellenére Erőss Mária Dorottya hallgató egy évvel hamarabb végzett. Hát persze, hogy a forradalom, 1956 miatt! Dóra megúszta a röplapozást, „csak" ösztöndíj megvonással. Misire, aki édesapja váratlan halála miatt odahaza volt Sióagárdon a forró napokban, azt akarták rábizonyítani, hogy ő is a felfegyverzett fiatalok között volt. Akkor tudták már, hogy összeházasodnak, hogy nagyobb legyen az esély egy helyen tanítani, Mihály magyar-történelem szakra váltott, amikor visszajöhetett. Szerelmes szülőföldem, Erdély Azzal a fölszólítással kezdődött néhány napja ez a beszélgetés, hogy „mesélj magadról Dóra!" Rámcsodálkozott, ahogy a legtöbb olyan ember, aki életével, munkájával soha sem vágyott nyíltszíni tapsokra, begombolkozott állig. Hálisten rátaláltam a szégyenteli megfutamodás előtt a megfelelő kérdésre. Ha úgy tetszik, egy zárkózott lélek kulcsára. — Te is sióagárdi születésű vagy? — Ó, nem - felelte ő felfénylő szemmel én székelyföldi vagyok! Messziről jött leány, hosszú út porával a köpönyegén. E perctől kellett sajnálnom, hogy nincs velem fotós, sorozatba fogni azt a lélekragyogás- tól szép emberarcot, mely hol elborult, hol föl- vidult míg családjának regényét mondta olykor úgy, hogy nemcsak az ő szemeit borították el a könnyek. — Az én szülőföldem a világ leggyönyörűbb vidéke, igazolhatja, aki járt a Gyilkos-tónál, a Keleti Kárpátoknak abban a medencéjében, ahol Gyergyószentmiklós és a falum, Gyergyóalfalu van. Hát ide jöttem én 1937-ben, egy tanító házaspár harmadik gyerekének. Ha nem tudnád, ott ered az Olt és a Maros is! Akkor már volt egy bátyám, egy nővérem és lett egy öcsém. Hárman élünk, a bátyám és édesanyám meghaltak. Egyiket betegség vitte el, anyánkat - aki hatvan éves koráig tanított Érden - egy autó gázolta halálra. Sok csapás érte az én családomat. Apám - lévén igazgató-tanító -, társaihoz hasonlóan foglalkozott a felnőtt lakosság művelésével is. Ebben szimatoltak románellenes szervezkedést. Gyergyó- szentmiklósról igyekezett hazafelé 1939-ben, amikor a románok lakta Vasiakon vasgárdisták szedték le a vonatról a pópa feljelentgetéseire, és agyonverték. Két éves voltam akkor. Nem sokkal a szörnyű esemény után született meg az öcsém, hálisten baj nélkül, pedig anyámat is elvitték vallatni. Nem verték, csak órákhosszan álldogálhatták a tűző napon, míg csak el nem veszítette az eszméletét. — Müyen volt? Alacsony, madárcsontú, de nem találkoztam senki olyannal, akinek akkora lett volna a lelke, olyan az életereje, mint neki. Mindig olyan szerettem volna lenni, mint ő. Kétszer láttam elgyöngülni. Először akkor, amikor Erdély visszacsatolása után kitüntették, hadiözveggyé nyilvánították, és bevallotta, hogy nem tud megmaradni boldogságos házassága színhelyén. Behelyezték tanítani Gyergyószentmiklósra. Ott is laktunk, de nem tartott sokáig a nyugalom, közelebb ért 1944-ben a front, támadás jött támadásra, mindenütt romok, égő házak. Mentett volna bennünket és velünk élő anyai nagyanyánkat a szülőfaluba, de onnan az emberek akkor már fölmenekültek a hegyekbe. Szomorú érkezés, nehéz maradás Bevagoníroztak akkor bennünket és gyöt- relmesen hosszú utazás után érkeztünk Budapestre, onnan meg Szentendrére, ahol rokonoknál reméltünk legalább kicsit megmaradni. Nem sikerült, de sok utánajárással édesanyánkat Zalabesnyőre helyezték tanítani, mert az ottani tanító kint volt a fronton. Ne keresd a térképen ezt a helyet, cselédlakta kis puszta volt. Itt az várt ránk, hogy a tanítónő asszony bezárkózott, nem engedett födél alá bennünket. A tanteremben katonák szállásoltak, hiszen ide is hamar elért a front. Másodszor akkor gyöngült el az én erőslelkű anyám, kikapta az egyik katona kezéből a puskát, hogy most mindannyiunkkal, magával is végez. Ä katonafiúk erre törték be a tanítólak ajtaját, és szállásoltak bennünket az egyik szobába. Gondolhatod milyen együttélés következett egészen addig, amíg az oroszok szétlőtték a cselédházakat és megjött a hír, hogy a férje hősi halált halt. Akkor a tanítónő asszony sírva kérte a bocsánatot, hogy nem tudta ő milyen a háború, milyen futni a mezítelen életért. Hazaköltözött az anyjáékhoz, mi maradtunk olyan sanya- rúan, hogy nyaranta gyümölcsön, meg puliszkán és prószán éltünk. Úgy jutottunk kukorica- liszthez, hogy elhozták hozzánk az ott élő emberek a gyapjút, amit gyertyánál, kézzel kártoltak jneg, anyánk guzsalyon megfont, utána kötötte meg a kért ruhadarabokat. Kukoricaliszt volt a munkánk bére. Nincs igazi elégtétel... — Jártam-e odahaza? Hát persze, sokszor Miskával is, meg a gyerekekkel is. Most már ők, maguk mennek. Főleg a legkisebb fiam, aki Agárdon él, kádármester és táncos. Először édesanyámmal mentem el örülni a még élőknek és virágot vinni a halottainknak. Nagyon szépnek láttam akkor Gyergyószentmiklóst is. A falumat is, de elszomorítóan picinek. Később, odahaza voltunk Miskával, amikor meghívtak bennünket egy világgá széledt alfalui örmény család hagyományos évi találkozójára. Itt mutattak be egy vékony, magastermetű, őszhajú urat, akinek a nevét hallva földre ros- kadtam volna, ha Miska el nem kap. Ez az örmény származású, ugyanúgy a nem szeretem kisebbséghez tartozó tanító volt, az, aki a pópával együtt tanúskodott apám ellen. Megrendítő találkozás volt. Utána Misi segített ráébredni, milyen hiábavaló dolog utólag számon- kérni, bosszulni és mennyire lehetetlen az elszenvedett károkat kárpótlással jóvá tenni. Mit kaphatott volna vissza az én édesanyám, családom? Édesanyámról mindig ugyanolyan szívesen beszélek, akár Gyergyóról. A róla alkotott képet ismerve biztosan megérted miért vagyok kevés beszédű és mosolyú. Nálam is minden a gyerekeknek van fenntartva. Ennyi az érték amit föl tudok mutatni. Elsírom-e magamat, amikor a kollégáim elbúcsúztatnak? Hát persze! Jó volt közöttük itthon lenni, s marad is belőlem a gyermekkönyvtárban egy darabka. Sokat akarok majd olvasni, kötni, hiszen nagy a család, s tudom, aki örömöt szerez, duplán kapja vissza. Talán sikerül haza is jutni többször, pedig maholnap több a sír, mint ölelő kar. Legutóbb akit nagyon szerettem, öregkeresztapám ment el, 83 évesen. Anyai nagyapám sokkal, sokkal korábban. Csuda furfangos, igazi góbé volt. Ma is mesélik róla otthon, hogy amikor nagyon unta már, hogy nagyanyám éjfélekig tilolja a kendert kint az udvaron, átlo- pózott a szomszédba és síri hangon onnan kiabálta át, hogy „Tizenkettőt üti el, jő az ördög, s viszen el. Ej, menj bé, ne tilolj!" Félős is’ volt, babonás is nagyanyám, bemenekült hát az emberéhez, aki éppen ezt akarta. Itt és most ránk egyetlen hang se ijeszt, legföljebb az óra mutatója. Akármilyen nehéz, bé kell rekeszteni a beszélgetést. Nagy kár lett volna, ha nem sikerül rá sort keríteni... László Ibolya
