Tolnai Népújság, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-14 / 269. szám

4 KÉPÚJSÁG TOLNA ÉS KÖRNYÉKE 1992. november 14. A néhai Elemér atya feljegyzései 34. A szedresi templom téglái Megjegyeztem, hogy nem ilyen gyámoltalanul szokott ő beszélni, hanem okosan és ha­tározottan. A bíró vele is meg volt elégedve, csak velem nem. Hogyan süllyedhetett egy oklevéllel bíró, főiskolát végzett ember ennyire? Mecseki Ferenc kihallgatása végétért. Velem fordult egyet a világ! A vádiratban foglalt hamis rágalmakat a bíróság, nyüvánvalóan hamis vallo­mások alapján, igaznak fo­gadja el. Elkészültem a leg- rosszabbakra ... Lehőczynét hallgatták ki ezután. Az ő vallomására már nemigen emlékszem. Termé­szetesen mentegette magát, de ez nem vált hasznomra. Tőle érdeklődtek a magánéletem után, nem voltam-e költekező, stb. De ő ezekre a kérdésekre következetesen azt felelte: Azt nem mondhatnám. Azt éppen nem mondhatnám. Kihallgatják a vontató se­gédmunkásait. Ezek az igaz­ságnak megfelelően azt vallot­ták, hogy ők soha nem beszél­tek velem. A bíró figyelmez­tette őket, hogy a jegyző­könyvbe felvett vallomásuk másképp hangzik. — Az lehet, de az igazság az, amit most vallottunk! A tárgyalást megszakítot­ták, elmentünk ebédelni. Ebéd után folytatták a tárgyalást. A késő délutáni órákban került sor a védőbeszédekre és a vádbeszédre. A védő ügyvé­dem, Dr. Radó Gyula kitett magáért. Hangoztatta, hogy az állami gazdaság vezetője tudott a téglaeladásról. Hasz­nom nem volt ebből. — Mindent önzetlenül, a templom érdekében tett, ezért tiszteletet érdemel. Gondolja­nak arra a drámai jelenetre, mikor kijelentette, hogy senkit nem átkozott, ő csak áldást osztott! Belekeverték ebbe a dologba, hogy a felelősséget ráhárítsák. (Folytatjuk.) Az Országos Tűzoltó Szövetség elnöke Tolnán Adjanak hangot követeléseiknek az önkéntesek! Az ország önkéntes tűzoltó egyesületei közül elsőként a tornait látogatta meg - csütör­tökön - dr. Jókai Oszkár, az Országos Tűzoltó Szövetség elnöke. Fogadta őt Mayer Márton, a város alpolgármes­tere, Csőglei István, a megyei szövetség elnöke, dr. Márton Pál megyei, Velencei István Szekszárd városi tűzoltó pa­rancsnok, valamint a helyi, több mint 100 éves múltra visszatekintő alakulat pa­rancsnoka, Újvári József. Az alapkérdés az volt: lesz-e jövőjük az önkéntes egységeknek, kapnak-e köz­ponti támogatást a fenntartá­sukhoz, technikájuk korszerű­sítéséhez, stb., mert önerőből, önkormányzati erőből ez megoldhatatlan. Dr. Jókai Oszkár elmondta, hogy az idén 50 millió forintot kaptak ilyen célokra, mely pénzből pályázatok útján nyerhetnek el az önkéntesek bizonyos összegeket. 56 ön­kéntes egyesület van az or­szágban. ö mindannyiuktól azt kéri, hogy ne csak helyi, hanem magasabb fórumokon is adjanak hangot a követelé­seiknek, azért, hogy világosan láthatóvá váljék, milyen hely­zetben vannak. Az országos parancsnok egyébként - mint mondta - azon lesz, hogy mihamarabb megszűnjenek az állami és önkéntes tűzoltóság közötti súrlódások, ne legyen ellentét, az ellátottság, a technikai szint különbözősége miatt, hanem egymást egyenlő partnerek­ként segítve tevékenykedhes­senek. Kispál Mária A kígyóvásár elmaradt A nyolcadikosok „keleti" utazása Széchenyi-emlékérem Hirmann Bélának Fácánkerti kislány sikere — Ha közben elhullik, el­kóborol közülük? — Azt pótolom a szaporu­latból. — Nem vágyik városi életre? — Jártam én sokat Pesten is, meg mindenfelé. Azt nem nekem találták ki. — Télen, nyáron itt kinn él? — Mindig. — Mit eszik? — Amit otthonról hozok, vagy küldetek, hetente egy- szer-kétszer. — Hát a jószág? — Az megtalálja a magáét. Amíg fel nem szántják, ezen a kukoricatarlón bóklászik, az­tán majd másfelé megyünk. — És maga hol alszik? Azt mondják van itt egy elhagyott tanya, se ablaka, se ajtaja ... — Az az. Valamikor a mi­enk volt. Téliesítettem, fóliá­val. — Akkor magára húzza a nagy subát, és kész? — Nincs subám, hálózsá­kom van. De fűteni is tudok. Találtam egy rossz kis kály­hát, rendbe hoztam, fát meg ad az erdő. Ha begyújtok, úgy tüzelek, hogy ugrál a Jan- csi-kályha. így él Zsigmond Sándor magyar juhász, egy ugrásra Bogyiszlóiéi, egy ugrásra Eu­rópától, egy ugrásra a máso­dik évezredtől. Wessely Fotó:Kövesdi J. A kitüntetett (jobbról) átveszi az emléklapot és az érmet A faddi polgármesteri hiva­talban, ünnepélyes keretek között adta át csütörtökön dr. Szabó Lajos, a Középdunán­túli Vizitársulatok Területi Vá­lasztmányának elnöke Hir­mann Bélának, a nagyközség társulati elnökének a Széche- nyi-emlékérmet és emlékla­pot. A díj a Fadd és Dombori területén hosszabb távon vég­zett kiemelkedő tevékenység elismeréséül szolgál. A résztvevők helyszíni bejá­ráson tanulmányozták a vizi- létesítményeket, és a Németh Magdolna gazdasági vezető által bemutatott számítógépes adatfeldolgozó rendszert. A vízellátás és csatornázás, Hirmann úrnak köszönhetően magasan „veri" az országos átlagot. Bizonyítja ezt, hogy jövőre Fadd ad otthont a tár­sulatok tájértekezletének, és az itteni példát, mint mintát állítják más társulatok elé. ÓdryK. Jankovich Ferenc: Az egy­szeri-kétszeri fánk. Illyés Gyula: Gyalogút. Az előbbi a szabadon választott, az utóbbi a kötelező verse volt annak a fácánkerti kislánynak, aki in­dult, és remekül szerepelt a közelmúltban Rácegresen megrendezett szavalóverse­nyen. A hatodikos Szöllősi Mó­nika felkészítő tanára Mátics Beáta volt. Nagy szavaló múlt márcsak koránál fogva sem áll Mónika mögött. Tavaly kezdte a versmondást. De ha „múltja" nincs is, tehetsége kell, hogy legyen, hisz a me­gye általános iskolás korú in­zést ért el. És jövőre újra ott lesz Rácegresen! Fotó: Kispál Mária — A férjével szeretnék be­szélni ... — ... ha józan - egészíti ki a mondatot Zsigmond Sándor felesége, aztán beül a kocsiba, hogy mutassa az utat, merre legeltethet a juhász. Két szaty­rot is hoz magával, elemózsi­ával tele. A Bogyiszló és Tolna közötti, úgynevezett Liszenkó felé vesszük az irányt. Menet közben elmondja az asszony, hogy a férje eredeti­leg kocsikovács és lópatkoló volt, később letette a lakatos­vizsgát is, de végül a juhász­kodás mellett kötött ki. Az apósától maradt rá az állatok szeretete. Népszerű ember Bogyiszlón, viszi a társaságot, mert mulatós, sztorizós alkat, de ha sok van a fejében, akkor „nem rendes". Szerencsénk van, mert Zsigmond Sándort barátságos jókedvében találjuk. — Az após? Az egy eredeti juhászember volt, kilencéves korától kezdve - meséli. — Öregségére hozzánk költö­zött, de nem találta fel magát a faluban. Akkor vettünk egy tanyát, birkákkal itt, a Liszen- kóban. Aztán átragadt rám a „mesterség". — Hány éves? — Ötvenegy. — És mivel foglalkozott korábban? — Dolgoztam az atomerő­műben meg a Gyár és Gépsze­relő Vállalatnál, anyagbeszer­Egy arc - egy mesterség zőként, és '74 óta foglalkozom birkákkal. — Ezek sajátok? — Ezt a 200 birkát bériem, évi 500 forintért darabját. — Kitől? — Murányi József egysze­mélyes kft-jétől. Kecskemét­ről. — Mi a haszon rajta? — Enyém a gyapjú, meg a szaporulat. — Megéri? — Változó. A gyapjúnak most nincs ára. Valamikor 120-140 forintot is adtak kiló­jáért, most 30-40 körül mozog. Ugyanígy a bárány. Van, ami­kor 120-ért viszik el, de egy időben, mikor az olaszok na­gyon keresték, még kilónként 240-et is leszurkoltak érte. — Az elszámolás hogyan lesz? — A bérlet 3 évre szól. Minden augusztusban le kell fizetnem az 500-500 forintot, a végén, '95-ben pedig vissza­adom a törzslétszámot, a 200 darabot. Zsigmond Sándor, a juhász Alighogy elmúltak a szoká­sos iskolai őszi munkák, a szedresi nyolcadikosok két napra nyakukba vették az or­szág délkeleti részét, Gyula környékét. A szokásos tavasz végi ki­rándulás került most előbbre, mert bizony akkor halmozód­nak a kiadások, s most ez könnyebben elviselhető a szü­lőknek. Nem éppen a legjobb elője­lekkel kezdődött a nap. A fél hetes indulás technikai ok mi­att egy órát csúszott, de aztán irány Dunaföldvár, Kecske­mét. Itt szemerkélő eső fo­gadta a kiváncsiskodókat. A megyei művelődési központ­ban Kajári Gyula grafikai kiál­lítása, sőt két teremmel odébb az egzotikus növények és álla­tok bemutatója teljesen feled­tette a szomorú őszi időt. — Dobjunk össze pénzt és vegyük meg az óriáskígyót! Milyen mutatós lenne a bioló­giai teremben!? - így- a só­haj-óhaj. — De ki lesz az első önkén­tes falat? - kérdezi más! Erre nem volt jelentkező, így elma­radt a kígyóvásár. Innen már csak egy ugrás volt a játékmú­zeum. Gyönyörű babák, meg minden a tárlókban. Az érde­kességek, szépségek csúcsa pedig a naív művészek kiállí­tása volt. A tobzódó színek, a falusi élet hű ábrázolása min­denkinek lekötötte a figyel­mét, kíváncsiságát. A városban töltött órák után tovagördült a busz a szarvasi arborétumba. Amennyire szemet gyönyörködtető volt a népi festők színvilága, annyire volt gáláns az őszi természet utánozhatatlan pompája. A zöldek minden árnyalata, a rőt vörös, az égő piros, a na­rancssárgák, a barnák, s már egy-egy teljesen lekopaszo­dott fa is jelezte a fennséges nyugalmat. Több tanuló ho­zott fényképezőgépet, s bőven volt mit célba venniük. Néhá- nyan felkeresték a famatuzsá­lemet, a mamutfenyőt is. Jócskán elfáradt a csoport, amikor a szálláshelyünk váro­sába, Gyulára érkeztünk. A várat csak külsőleg szemlél­hettük, mert néhánvan, na­Az arborétumban gyón kimért tempóban „ép­pen felújították". De így is gyönyörű volt: a magas falak, a lerombolt maradványok, a valamikori bástyák nyomai, a hajdani Lator-árok ... Aztán helyfoglalás a szálló­ban, vacsora, egy sikertelen moziba menési kísérlet, a nagyvilág esemnyeinek né­zése egy opálfényű Junosz- tyon, zenehallgatás, beszélge­tések ... Már jócskán el is múlt éjfél, amikor mindenki szemére rátelepült az álom. Nem is volt baj a reggeli éb­redéssel. A későn fekvőkből lettek az igazi korán kelők. Reggeli után irány Orosháza, a síküveggyár. Üveg és üveg mindenfelé. Fürge targoncák töltik az „éhes" kamionokat. Ebédre érkeztünk Szegedre, a Hága étterembe. A helytör­téneti múzeum látnivalóinak megtekintése után vásárlással egybekötött sétát tettünk a vá­ros központjában. A készülődő este, a csepe- pészni kezdő eső, a fáradtság mutatkozó jelei egyre sürget­ték az indulást. Három és fél óra elmúltával újból a falunk­ban voltunk. Konrád László Márványkriptát Andreának Nyáron megölték Keller Andrea tolnai diáklányt. (Bárcsak ilyen mondatokat ne kellene soha leírnunk!) Most jótékonysági koncer­tet tartanak, Andreára em­lékezvén, a helyi sportcsar­nokban, december 12-én. A részletekről Hámori Róber­tét, az egyik szervezőt kér­deztem. — Mi lesz a program? — Először koszorúzás a temetőben, 15 órakor, az­tán, 18 órakor emlékkoncert a városi sportcsarnokban. . — Kik lépnek fel? — Kizárólag tolnai együttesek. Nyolc zenekar. Hiába hívnánk meg mi ide pesti menő bandákat, aki nem itt él, az úgysem tudná átérezni ezt a dolgot, a helybeliek személyes ügyét. — Hová kerül a bevétel? — Márványkriptát sze­retnénk csináltatni belőle Andreának. — Sokan ismerték ól, nagy volt a baráti köre? — Nem arról van szó, hogy ismertem, vagy nem ismertem. Arról van szó, hogy fel kell hívni az embe­rek figyelmét arra, hogy mi is történt! Rendben van, hogy ilyen meg olyan zak­latott világban élünk, de áll­junk már meg egy szóra! Itt nem valami könnyen feled­hető aprósággal van dol­gunk! — S hol kaphat jegyet, aki részt akar venni a jótékonysági rendezvényen? — A tolnai vendéglátó egységekben.-Wy-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom