Tolnai Népújság, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-03 / 234. szám

1992. október 3. . "",= HÉT VÉGI MAGAZIN Szálka egy napja Vegyék a kalapot Aki tisztelettel néz a múltra, vállalja elődei szokásait, bíz­hat benne, őt is becsülni fog­ják. Szálkán akadnak fiatalok, akik örömmel öltik magukra a helyi lakosság egykor volt né­pének egyes ruhadarabjait, melyek mindenkor ünnepet jelentettek. Ennél természete­sen sokkal többről van szó. Arról például, hogy ezek a fia­talok a népviseleti ruhákban színpadra is állnak és . . . Vegyük talán sorba. Mindig is kellett, minden közösség­ben, faluban, vagy kisebb-na- gyobb körben, aki élesztője, majd éltetője volt a különböző alkalmaknak, eseményeknek. Szálka németajkú lakosságá­ban is ott szunnyad az igény: megőrizni és megmutatni magunkból valamit. Ma már nehéz lenne megmondani, ki indította a szálkai hagyományőrzést napjaink­ban, de talán nem is ez a leg­fontosabb. A tény viszont az, hogy Dani Lázárné és Tappert Józsefné több pályázatot fo­galmazott azzal a céllal, hogy a hagyományok ápolására fordítsák az elnyert pénzösz- szeget. írásaikat siker koro­názta. Mindketten tagjai az énekkarnak, így belülről ta­pasztalhatták a csoport fejlő­dését. No, és az ellentmondá­sokat is. Maga az énekkar vegyes életkorú. Többen vannak az idősebb asszonyok. A férfi hangra is szükség van. Molnár János nyugalmazott iskolai­gazgató és Tappert József, az idősebb a családból, szívesen áll dobogóra, énekelni. Az első jelentősebb pályázaton nyert forintokat arra költötték, hogy „fiatalodjanak". Történt ugyanis, hogy időközben - 1991 szeptemberében - Nagyné Szeteli Ildikó, a szek­szárdi IV. Számú Általános Iskola tanára táncoktatói tan­folyamon vett részt Pilisvö- rösváron. Az ott tanultakat egykori lakhelyére, Szálkára hozta, hogy néhány érdeklődő fiatalnak továbbadja, Gyergyáskeringő, lengetős, vidám táncok, Vöhler-marsch és a búcsúpolka volt amit elő­ször megtanultak a szálkai fia­talok. Ők kapták a pályázaton nyert forintok egy részét, amiből népviseleti ruhát var­rattak. Fehér rövid ujjú csip­kés ing, fekete mellény és kö­tény, piros szoknya, fehér ha­risnya a lányok öltözéke, ami a valamikori viselet megújult formája is. A fiúk fekete és fe­hér ruhadarabokkal teljes, azaz majdnem teljes öltözék­ben állnak színpadra. Hiány­zik ugyanis kalap! A fiúk ra­gaszkodnak a fejfedőhöz ösz­tönösen is, hiszen a szálkai le­gényeknek mindig is volt ka­lap a fején. Kérdés: ki vegye a kalapot? Nyilván az, aki az énekesek és táncosok programjainak ter- vezője-szervezője, fenntartója. Ez az a pont, ahol döccenés van a látszatra sima történet­ben. Nem eldöntött még, ki hova tartozik. Vágvölgyi Ka­talin, a művelődési ház igaz­gatója, felajánlotta segítségét az énekkarnak, vagy ahogy a helybeliek önmagukat neve­zik, a hagyományőrző cso­portnak, de ezidáig ezt nem vették igénybe, ők próbáikat rendszeresen a könyvtárban tartják, ahol - mint mondják - kevesebb energiát használnak, mintha a művelődési házban lennének. A fiatal táncosok vi­szont a művelődési házban próbálnak fennállásuk óta, azaz egy esztendeje. A ha­gyományőrzők, az énekesek a pályázatokon nyert pénzt te­kintik a fenntartásukhoz szükséges fedezetnek, de vol­taképpen intézményesen se­hova nem tartoznak. Ha a tán­cosok a művelődési házhoz szegődnek, akkor az önkor­mányzat ajánlotta, hogy a szükséges támogatást meg­adja. A Szálkáról elszármazottak szeptemberi találkozóján nagy sikerrel szerepeltek a helybeli és a vendégközönség előtt. Fellépésük igazolta, hogy az együtt szereplés, EGYÜT- TES-t képezhet. Ehhez a „Szálkán a művészetért" ala­pítvány is támogatást nyújt, fellépési lehetőséget szervez más helyeken. Olyan kapcsolatokat kell keresni, amelyek további, rendszeres próbát követelnek, ha sikeresen akarják képvi­selni lakóhelyüket, éltetve a kultúra parányi darabját, amit szüleiktől, nagyszüleiktől örökül kaptak. Ennek az aka­rásnak szép bizonyítéka volt az á szálkai nap, amikor az el­származottak előtt mutatták be tudásukat. Ekkor a közön­ség emelt kalapot előttük. Itt van az ősz, a tél követke­zik, amikor a közművelődés­ben aktívan résztvevő körök, együttesek tagjai szinte napi kapcsolatban vannak egymás­sal egy tervezett közös cél el­éréséért. Ezt a célt kell a szál­kái táncosoknak, énekeseknek megfogalmazni, melynek első lépése lehet, hogy vegyék a kalapot! DK] A bátaszék-dombóvári vonalon A vasút a munkahelye Piros vonat éles füttye ha­sítja a levegőt. Lassan fékez, kerekei csikorognak, és mi­előtt megállna, az őrhelynél szusszan egyet. Egy utas száll csak le, fölszálló nincs. Aztán a mozdonyvezető tiszteleg egyet az őrhelyen állónak, az viszonozza, és a vonat elindul. A Bátaszék-Dombóvári vasútvonal 54-es számú őrhe­lye a mórágy-alsónánai állo­más. Itt Miklós Gézáné van szolgálatban. A vasúttal vélet­lenül került kapcsolatba ki­lenc évvel ezelőtt, amikor munkát keresett.- Jegykiadó pályaőrként kezdtem Váralján 1983 áprili­sában, majd amikor lehetőség nyüt a bátaszéki vonalra ke­rülni, 1986-ban idejöttem - mondja Miklós Gézáné.- Cikóról utazom vonattal, és tizenkét órai szolgálatot lá­tok el úgy, hogy két napot nappal, kettőt éjszaka dolgo­zom, míg negyvennyolc óra szabad. Ä tizenkét órából hat készenléti szolgálatot jelent. A szolgálatot felváltva, hárman látják el. Az őrhelyet elhagyni természetesen nem lehet, mert ha vonat érkezik, A sorompó kezelése is feladata annak a biztonságos áthaladá­sáról gondoskodni kell.- Egy tizenkét órás szolgá­latban körülbelül tizenegy-ti- zenkét személy, illetve teher­vonat halad át az állomáson. A személyvonatok mindig megállnak az őrhelynél. A vo­natok továbbhaladásának biz­i tosításán túl a menetjegyeket is kiadom. Az utasforgalom nagyon változó, inkább a hét­vége, a szombat az, ami moz­galmasabb. Nem utaznak az emberek vonattal, mert a vasút is drága,-inkább az au­tóbuszt választják, mert bár az is sokba kerül, de legalább gyorsabb. A vasútnál eltöltött idő alatt különleges esemény nem tör­tént, de a kolléganője mesélte, hogy amikor szolgálatban volt, mielőtt a vonat kiindult volna az állomásról, szétsza­kadt, az egyik fele itt maradt, a másik meg továbbment. — Nekem már nagy gyere­keim vannak, sőt, két unokám is van, így aztán nem jelent gondot a családban, hogy én ilyen hosszú szolgálatokat töl­tök itt. Ez a munkahelyem, és szeretem a munkámat. Úgy érzem, az emberek is megbe­csülnek. És nagyon jó, hogy van hol dolgozzak.- pusztai téri - Fotó: Kispál Mária KÉPÚJSÁG 5 Asszonyom, ezt (ne) írja meg! Mezei hírlapírónak lenni sem fenékig tejföl, de ha az ember egyszemélyben maga „a sajtó", megeshet vele, hogy nemzetőrök kérik a be­lépőjét, s ha nincs, akkor is beengedik. Bent egy szerve­zet nyilvános rendezvényén aztán nagylelkűen megen­gedik, hogy jelen legyen. Nem is ússza meg ennyivel, mert a szónok mindezt a mikrofonba is belemondja. Mármint, hogy ő bezzeg en­gedi a sajtót kibontakozni. Innen kezdve aztán minden tizedik mondat felszólítás arra, hogy ezt, meg azt írja meg „a sajtó". Majd bizal- masabbara fordul a tónus, lévén egyetlen újságíró a környéken, és elhangzik, az: „Ezt írja meg asszonyom" kezdetű mondat, amit a rá­galmazásnak, böcsületsér- tésnek olyan halmaza követ, jelen nem lévő személyekre vonatkozóan, hogy az kime­ríti a BTK minden vonat­kozó minősített esetét. Mivel az ember, aki vesz­tére hírlapíró is, nem min­den esetben esik a „nagy nyilvánosság" előtti terjesz­tés, és „híresztelés" bűnébe, kész a minősítés, hogy ak­kor bizonnyal a konkuren­ciát, az ellenfelet, ellenséget, másik pártot, csoportot, képviseli. Elfogult libe- rál-bolsevik, pártállami kö­vület, aki kora reggeltől napestig mással sem fog­lalkozik, mint az esetenként teljesen értelmezhetelen „csúsztatással". Később elhangzik az el­lenkezője is, nevezetesen, a bizalmas felszólítás: Nem bánnám, ha ezt nem írná meg! Az volt a hír, amit ér­demes volt megírni. Igaz, az adott csoportra, szervezetre nem vet éppen jó fényt, ezért is kellett volna elhall­gatni. A Azt mondja a telefonba a riportalany, hogy tudja kik állnak mögöttünk. Hátrané­zek, s nem látszik más, mint az enyhén kopottas tapéta. Egy lélek sem áll ott!. Á pártok meg? Egyik dü­hösebb, mint a másik, artni- nek két oka lehet. Vagy megírtunk valamit, vagy éppen ellenkezőleg. Pont azt, ami a legfontosabb lett volna - nekik - arról nem tá­jékoztattuk a negyérdeműt, akinek kisebb dolga is na­gyobb annál, minthogy pártközleményekben mé- lyedjen el. Védelemre egyébként „a sajtó" ne is számítson! Ha egyszer valami megjelent, már az sem áll mögötte, aki­nek igazat adott, mert bizto­san lesz a nyilatkozó kör­nyezetében valaki, aki sza­vait félre fogja értelmezni. Attól kezdve a riportalany még azt is letagadja, hogy valaha is látott élő újságírót, nemhogy ő nyilatkozott volna. ft Asszonyom, ezt írja meg, mondja az utcán az alig-is- merős. A téma érdekesnek látszik, de kiderül, hogy még az ellenkezője sem igaz. Amint az óvatos írás megje­lenik, valamennyi érdekelt dühöngeni kezd, telefonál és ír, tiltakozván a dolgok beállítása ellen. Tényleg, hogy is jön ah­hoz „a sajtó",- és egyáltalán bárki is!-, hogy mások érveit is meghallgassa, sőt mi több, figyelembe is vegye? Ami­kor már régen megvan az „igazi Trebits", ahogy Rejtő Jenő is megmondta volt. A bölcsek kövét meg min­denki maga szorongatja, ne adj Isten, hogy másoknak is igaza lehessen. Ilyen közegben aztán ri­port alanynak lenni sem fe­nékig tejföl. Ha valaki be­osztott, figyelembe kell vennie összes főnöke összes gondolatát. Ha netán kö­zépvezető, annál rosszabb, mert akkor meg miért éppen ő szerepel, miért belőle csi­nál sztárt az újság? Ha vé­leménye is van, akkor meg vége a világnak! Fenyege­tőznek fegyelmivel, etikai el­járással, mint később kiderül az utóbbi be is következik. Egyébként komoly és fontos intézményről lévén szó, jog­gal merülhet fel néhány kérdés? Miért nem lehet az adott intézménynél min­denkinek saját véleménye? Ha van, miért kellene el­hallgatnia, vagy letagadnia? És egyáltalán, nincs fonto­sabb dolguk? Kit érdekel, hogy hóna­pokkal ezelőtt mit írt, no nem „a sajtó", hanem egy lap egyetlen újságírója? Az „ügy" etikai vizsgálata nyil­vánvalóan csak ürügy va­lamilyen helyi konfliktus­ban. Mióta független a sajtó, mindenki azt hiszi, hogy csakis az ő szolgálatára, rek­lámozására rendeltetett, s föl sem merül a gondolat, hogy a tényéktől azért még­sem lehet független a sajtó, Ihárosi Ibolya Régi és új noteszlapok Spanyol szőlő, drága kölni? S zombat reggel. Mielőtt sorba állnék, hogy napi menetrendemnek megfelelően szerezzem be hét végi olvas­nivalóimat - amelyekről lévén nyugdíjas le kellett volna már mondanom, ha e dologban szóhoz juthatna végre a józan eszem is - félrehúzódom, mintha várnék valakire. Senkit se várok, nézelődöm. Érdekel ki mit vesz és visz a hiteles tájékozódás reményé­vel olyan időben, amikor akárcsak a régi, de nem szép pártállami időkben, minden országos bajunkért a sajtó (rá­dió, televízió) volt a felelős. Érdekel aztán az is, látok-e új - arcokat? Nos, keveset. Való­színű ez lenne az eredmény akkor is, ha nyitástól zárásig standolnék itt. Ez az újságos­bódé Szekszárd központjában ugyanazt a szerepet játssza, mint az 50-es élelmiszerbolt. Csakhogy hét végén se ott, se itt nem működik közre a for­galom emelésében a bejárók­nak az a tömege, ami hétköz­napokon. Szombaton a városlakóké a terep, így igencsak ismerősek vagyunk látásból, akár kö- szöngethetnénk is a sajtóked­velő szekta tagjaiként egy­másnak. Időnként le is állhat­nánk néhány szóra, ha tud­nánk legalább a hét zárónap­ján takarékra kapcsolni. Nem tudunk. Én meg a bátorságom csiholom eredménytelenül. Marad a kacérkodás a szóbeli közvéleménykutatás gondola­tával, miközben nézelődöm, meglehet önvédelemből is. Ma nincs kedvem olyan em­berekkel szóba ereszkedni, akik esetleg félnek megmon­dani mit, miért olvasnak. Az, hogy viszik a helyi la­pot, amíg csak van belőle, nem téma. A sláger a Népsza­badság, a Magyar Hírlap, a Kurír, Mai Nap. Nem sláger­ként, de kelendő a Magyar Nemzet is. Nyilván sokan gondolják róla azt, amit én, hogy legföljebb már csak ár­nyéka annak, ami miatt vala­mikor értelmiségi foglalko­zású honfitársaim magukénak vallották. Viszik, de nem kap­kodják a Népszavát. Van, hogy húsz-huszonöt ember is továbblép hóna alatt, vagy szatyrában a megvásá­rolt napilapokkal, mire egye­bet kér. Szabad pedig a vásár, min­den ott virít a napi kínálat csábosán tiritarka halmazá­ban, jól látható címfejjel. Itt mindenki azt kapja a pénzé­ért, amit kér. Az árusok nem vádolhatóak meg, hogy szem elől rejtik az úgynevezett „kormányhű" sajtóterméke­ket, amikkel kapcsolatban mi­nap majdnem leharapta a fe­jemet egy különben jámbor férfiú. Azért dühödött meg szegény, mert a szemébe talál­tam nevetni, mikor arról akart meggyőzni, hogy „az öreg bolsi postások szabotálják a kormánylapokra történő elő­fizetéseket." Viccelt? Esze ágába se volt! Ez a meggyőződése. Hátat is fordí­tott gyorsan, s nem lepne meg, ha ezután akkor se köszönne, ha az utcán orra esne bennem. Kár. Érdekelne pedig, hogy mi a véleménye a sajtótisztesség elsőszámú hazai prófétájának, arról az írásban elkövetett ámításáról, amit a közelmúlt­ban olvashattunk. E jeles személyiség szerint, kormány- és népelenes ele­mek találták ki, hogy hazánk­ban növekszik a szegénység, mélyül az elnyomorodás. Szó sem igaz az egészből, tehát mint azt hajdanában az elvtár­sak mondták, „az ellenség keze betette a lábát". Ide, mi- közénk. Nézzenek csak körül - miként ő, opuszának elköve­tése előtt -, s látni fogják, hogy minden pezseg itten és lendül fölfelé, legfőképpen pedig az üzleti élet, mert a kirakatokból majd kifolyik a drága áruk tömegé. Büdös Wartburgok és hektikás Trabantok helyett milliós autócsodák suhannak (ihajla-csuhajla) városaink ut­cáin és repesztenek közútjain­kon. Ámbátor - tudatja -, az épülő paloták látványa sem arról beszél, hogy bajban a haza népe. Lám ott is, ahol ő lakik - a Sas-hegyen - több magánüzletecske nyílt, meg­tömve mind (mi szem, szájnak ingere) drága nyugati árucik­kekkel. Van spanyol szőlő 450 forintért, veszik, viszik, akár a Napóleon konyakot, ami e boltok más szeszkínálatában az olcsóbbak közé tartozik. Sorba állnak a sashegyiek a divatos cipő- és ruhaköltemé­nyekért, de megvásárolják a 7 ezer forintos kölnit is. Hát. . . „Ilyen szegények vagyunk!" - írta volt a doktor úr, akivel kapcsolatban (grácia szegény fejemnek), eddig se voltak il­lúzióim. Ha nevetek, kínomban te­szem, s legföljebb azért, hogy egy pallérozott elme hogy a fittyfenébe tud ennyire elru­gaszkodni a magyar valóság­tól?! Tényleg nem hallotta hí­rét a növekvő munkanélküli­ségnek, létminimumon élő szegényeknek, a lét biztonsá­gát veszélyeztető kormányin-. tézkedések, és mulasztások megannyi hatásának? Aztán már csak tűnődöm azon, hogy amikor a szerző még „csak" orvos volt, annak milyen lehe­tett, ha ennyire nem fontos neki, hogy az ember él-e, hal-e? Van-e neki, nem drága kölnire, spanyol szőlőre, ruha- és cipőcsodákra, milliós autó­cserékre, hanem négy tagú családjának legalább napi két kiló kenyérre?! A megmara­dás egyéb költségeiről már nem is szólva, noha az ember­nek öltözködnie, gyerekeit is­kolába járatni és laknia is kell. Bár nem, igazán nem a Sas-hegyen, aminek határán közíróként nem lát túl a dok­tor úr, mert ebben kritikátlan­ság akadályozza. Sajnos, nem ritkán eszmetársaira is ez a jel­lemző, mígnem fölfedezik, hogy amit tömjénezéssel akarnak elfogadtatni, azt tar­tósan csak kompromittálni képesek. S zóval, akárki elhiheti, nem az öreg postásokkal van itten baj, az olvasó szavaz, azzal is, hogy mit olvas szíve­sen, kinek ad hitelt, kinek nem. A mai olvasó méltán al­lergiás az ország sorsát té­vútra terelő szirénhangokra. László Ibolya

Next

/
Oldalképek
Tartalom