Tolnai Népújság, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-22 / 250. szám

1992. október 22.

ÜNNEPI MAGAZIN

MEPUJSAG 7

A folyamatok történésze vagyok, nem az eseményeké

Homokszemek, melyekből összeáll a hegy

Interjú dr. Glósz Józseffel

Mint arról beszámoltunk, Wo- sinsky-éremmel tüntették ki hétfőn dr. Glósz József kandidátust, a megyei múzeum történeti osztályának vezetőjét. A megye muzeológusai által odaítélt elismerést tudományos felolvasó ülésén vette át a kutató, aki a historizmusról és a pozitivizmusról tartott előadást. Ezt követően kértünk tőle interjút.

— A ma élők nagy része a „marxista történelem-szemléleten" nevelkedett. Ön most a historizmusról és a pozitivizmusról tartott előadást. Miért választotta ezt a témát?

— Olyan időszakban nőttem fel magam is, amikor egy ideológiai monopólium jegyében ezek a szellemi áramlatok nem csupán az általános és középiskolákból voltak kizárva, hanem az egyetemekről is. A dolgozatot nem publikációnak, inkább szellemi alapvetésnek szántam: ezek elvi és módszertani alapok, amelyek segítségével az ember tisztábban lát bizonyos történelmi összefüggéseket, tudatosabban fogalmazza meg azokat a dolgokat, amelyeket kutatásai során felismert.

— Az elmúlt tíz évben végzett kutatómunkájáért kapta az elismerést. Ön elsősorban a térség - Szekszárd, Tolna megye, a Dél-Dunántúl - múlt századi történetével foglalkozott.

— Nyilván az itt fellelhető forrásokra támaszkodtam, ugyanakkor erőszakoltnak tartom a megkülönböztetést a helytörténet és a köztörténetírás között, mert vannak bizonyos témák, amelyek nem kutathatók az országos történetírás eszközeivel és forrásbázisával. Én azt a kort kutatom, amikor még nem létezett a főváros túlsúlya a vidékkel szemben. Pest az 1800-as évek első felében éppen felnövőben volt, de korántsem töltötte még be azt a szerepet, amit napjainkban. Ennek folytán, ha valaki ennek a kornak a vidéki Magyarországát kutatja, akkor az nem az mai értelemben vett vidék, amely alárendelt szerepet játszik a fővárossal szemben. A folyamat éppen ezért érdekes, mert nyomon követhetjük Pest fokozatos felülkerekedését a többi várossal és a hozzájuk kapcsolódó régiókkal szemben. Hatalmas szívóhatása következtében „gazdasági sivatagot" teremtett maga körül. Ez nem minősítés, „pusztán" tény.

— A történészi alázathoz tartozik, hogy óvakodik a minősítésektől? Merthogy az előadásában is hangsúlyozta, hogy nem az ítéletalkotás az Ön dolga.

— A tényekkel nem szabad polemizálni, azokat tudomásul kell venni. Ha valaki minősít, akkor vagy bizonyos ak- tuálpolitikai igényeknek megfelelő követelményrendszert követ - amit minden tisztességes történész elvet - , vagy pedig olyan örökérvényűnek hitt értékrendszert tekint mércének, amelynek a filozófiai jogosultságát a historizmus is erősen tagadta.

— Véletlen-e az, hogy nem foglalkozik a közelmúlt történetével?

— Nem, nem is akarok, mert egyrészt: minél közelebb kerül az ember saját korához, annál nagyobb a politika, az aktualitás szívóhatása, bár az ember törekszik arra, hogy kizárja, a gyakorlatban ez teljesen nem valósítható meg. Az pedig közismert, hogy az elmúlt időszakban közvetlen beavatkozások is történtek, ha valaki aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozott. Volt kollégám, akinek többször is át kellett írnia dolgozatát, hogy megjelenhessen. Én pedig már bedolgoztam magam a korba; amelyben sok „személyes" ismerősöm van.

— Kik a kedvenc „ismerősei"?

— Hadd ne válaszoljak erre, mert még bogarasnak tartanának...

— Es ez zavarná?

— Azon már túl vagyok, de azért itt élek, még ha a gondolataim a múlt században kalandoznak is ... Inkább általában válaszolnék: azokat szeretem, akik racionálisak voltak, akik időben és helyesen reagáltak a kihívásokra. Ez egy nyugalmas kor, szerencsére túl távol van ahhoz, hogy a napi politika hullámverése odáig elhasson.

— Szándékosan tartja távol magát a politikától?

— Igen. A politika történetében már több a szubjektív elem. A gazdaság- és társadalomtörténet - miután az sok-sok ember cselekedeteinek a hordaléka, millió homokszem, melyekből összeáll a hegy - szükségképpen ob- jektívebb. Én elsősorban ezekkel akarok foglalkozni, illetve lesznek olyan témáim, amelyekben megjelenik a politika, de ott sem a politikai küzdelmeket, inkább azokat az áttételeket kívánom vizsgálni, amelyeken keresztül a gazdasági és társadalmi érdek politikai nézetté alakul át, fogalmazódik meg. Ez számomra az érdekesebb.

— Történészként hogy éli meg napjaink történéseit?

— Nem látom annyira drámainak, mint amennyire a kor politikai viharai mutatják.

— Akkor ez egy „műbalhé"?

— Nem, nem műbalhé, hiszen az emberek, akik szerepelnek benne, nagyon komolyan gondolják. Nyilván kellenek ilyen emberek is, de kellenek olyanok is, akik mindezen kívülmaradnak. Én ugyanolyan kívülállóként nézem napjaink történéseit, mint a kort, amit kutatok.

— Az ember azt gondolná, hogy a mögöttünk lévő két-három év roppant érdekes lehetne egy történész számára.

— Ha foglalkoznék is vele, nem az elmúlt két-három évvel, hanem az azt megelőző húsz-harminc évre figyelnék, amikor ezek a folyamatok lappangva gerjedtek, és hirtelen felszínre törtek. Én a folyamatok történésze vagyok, nem pedig az eseményeké. Tehát a látszólag unalmas kor érdekel, amelyben „semmi nem történik", de a felszín alatt mégiscsak erjednek a dolgok. Ezeket sokkal nehezebb tetten érni.

Hangyái János Fotó: Kispál

Tanulni és tanítani

A zene bűvöletében

A húsz éves Ócsai Judit Bá- taszéken él. Édesapja, Ócsai Barnabás a helyi református gyülekezet lelki- pásztora mondja róla: tizennégy éve, minden egyes vasárnap Judit lányom az isten- tisztelet közreműködője, több mint öt éve pedig a kántora.

*

Tizenöt évesen szerzett Judit a debreceni kántorképzőben oklevelet, mint Magyar- ország legfiatalabb református kántora.

— Kisgyermek koromtól érdekelt a zene - kezdi Judit.

— Nem is lehetett ez másképp, hiszen édesapám hivatásából adódóan, szoros kapcsolatban álltunk vele. A testvéreim, az öcsém és a húgom is igen jó hallásúak, s már egészen kicsi korunkban szerettünk együtt énekelni, s több mint tíz éve rendszeres nálunk a házimuzsika, a közös éneklés.

— Minden szerénytelenség nélkül mondhatom, szakemberek véleménye szerint igen tisztán szólaltatjuk meg a zeneműveket ezeken a kis családi kamarénekléseken. Hat éves koromtól tanulok zongorázni, az általános iskola befejezése után Kecskeméten, a Kodály Zoltán zeneművészeti szakközépiskolába jártam, zongora szakra.

— Amikor másodikos voltam, beindult az orgona szak is. így hát mind zongorából, mind orgonából leérettségiztem. Utána Budapestre, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára jelentkeztem, most harmadéves vagyok. Ha befejezem, még tanulni szeretnék, s aztán tanítani. Most is tanítok, zongorát oktatok két kisfiúnak, akik egy fővárosi zenei általános iskolába járnak. Szép munka és szeretem, annak is nagyon örülök, hogy a gyerekek is szeretnek zongorázni, s emberileg is vonzódnak hozzám.

Judit édesapja megsúgja, hogy amikor lányát felvették a főiskolára, egyik tanára ezt mondta: lehet, hogy van, aki jobban zongorázik nála egy-egy alkalommal, de Judit mindig egyenletes, jó teljesítményt nyújt, hihetetlen szorgalommal és fegyelemmel viszonyul a zenéhez, a rendszeres gyakorláshoz, s az ilyen embereket tisztelni és becsülni kell.

Judit minden egyes hétvégén hazajön a fővárosból, hogy kántorként részt vehessen az istentiszteleten. Szombatonként Szekszárdon, a Művészetek Házában esküvők és névadók közreműködője, mint orgonista, s édesapjával együtt tanít a bátaszéki katolikus kántorképzőben.

Életét a tanulás és a tanítás tölti be, hogy a nagy kincset, a zenét minél jobban művelje, s megoszthassa a zene bűvöletét azáltal, hogy tudását átadja mindazoknak, akik meghallgatják. Venter Marianna

Októberi kérdések alkonyaikor

Ki rendelkezik az idővel? Azt ki alkotta, hogy a porból porrá kell lenni? Ki él és uralkodik örökkön? Mi az, hogy örök? Nappalok és éjszakák, hajnalok és esték, öregek és fiatalok, elevenek és holtak milyen szokás, hagyomány szerint teremtődnek újra meg újra?

Megfejthető a titok? A bölcsel- kedók harapásai milyen ízeket továbbítanak a tudás fájának gyümölcséből? Merre hat tapasztalataik sugárzása? Lakótelepek vagy temetőik gyarapodnak általa? Ki határozza ezeket?

Fű, fa, bokor, víz, állat, ember, a természet élő, mozgó lényei mind fényre, függetlenségre, szabadságra vágynak? Saját talajra, mederre, hazára, ahol mélyre engedhetik gyökereiket, tápláló erőt, életnedvet és kedvet szívhatnak, ahol olyan mozgásterük van, mely izmaik erősítését, fejlődését, szellemük érettségét garantálja? Olyan helyre, térre vágynak, ahol a korlátok értük vannak, sejtjeik, ösztöneik, ősi jogaik, törvényeik szerint? Évmilliárdokon keresztül, nomádok és hazával bírók, vallásosan élők és hitetlenek a nagy rend törvényeit igyekeztek betölteni?

Biztos, hogy a nagyhalak min- dig föl falják a kisebbet? Igaz, hogy csak az erősebb jut a gyönyörűséghez? A tűz melegét valóban csak a közelében levő érzi? Mivégre növeszt terebélyes tölgyet a természet és miért érzi a tél kötelességének, hogy ezt meg kell csupaszítani, torzítani lombját, megfosztani ékességétől? Milyen rend szerint törik meg páncélja, olvad föl jeges világa és enged teret a zöld rügyeknek, az új nemzedéknek? Ki és honnan szemléli kéjes derűvel a sasok, farkasok, a csillagosok és félholdasok, a keresztesek, egymást fölfalók, pusztítók csatáját? Milyen lüktető életnek öröme a testvérek egymást tipró, semmisítő öldöklése a nagyobb falat kenyérért, a tágasabb térségért? Mi szabályozza a gondolat józanságát és békevágyát, hogy ki és mikor szálljon ezekért harci síkra?

Szőhet-e hálót a pók, hogy a rovart csapdába ejtse? Foghat-e halat az ember pusztán szenvedélyből? Miért mar a rozsda? Jókra és rosszakra ki osztotta a világot? Mitől rossz a rossz? Miért dolgozik a hangya? A tücsök miért hegedül? Miért szomorú a fűz? A homok miért fut könnyedén? Öröm-e a virágnak, ha menyasszony veszi karjaiba és halványabb lesz-e ha hősök sírjához kerül? Mitől lesz egy óra ünnepibb a másiknál? Lélek és test mitől vágyik egységre? A tartalom miért keresi magának a formát, forma a tartalmat, zsák a foltját? Szeretne-e a fű fa lenni, a tél inkább tavasz volna? Lehet-e az ember mindenható? Miért törekszik erre? Mi jogon érzi kötelességének a mindenek feletti uralkodást? Ösztön? Öntörvény? Önrendelkezés? Önkormányzat?

Milyen erő szab határt az oroszlánnak? Milyen a nyúlnak? Ki mondja, merre folyjon egy folyó? Hol ér véget Magyarország? Hol kezdődik Európa? Milyen történések határozzák meg egy nemzet hétköznapjait és ünnepeit? Kiknek kell szerepet vállalni e színpadi játékhoz? Kik lehetnek csupán mellékalakok és kik az Ádámok, Mózesek, szupersztárok? Mikor dől el, hogy tragédia vagy komédia-e a mű? Tudnak-e erről a szereplők már előre? A nézőnek, az utókornak kell dönteni a színjáték műfajáról? A közönség miből tudja, hogy tapsolni kell, mert a tetszésnyilvánítás is demokratikus joga? A nézőből lehet főszereplő, ha lyukat vág nemzetinek vélt zászlaján? Akar-e márciusi ifjakat alakítani vagy októberi vértanú lenni? Tud-e emlékezni és emlékeiből okulni, tanulni, jobbá lenni? Tiszteli-e anyját, apját? Az erőtlent fölemeli-e, hogy általa magasodjon? Hány parancsolatot épít az életébe? Tud-e szeretni mást úgy, mint önmagát? És szereti-e vajon önmagát?

Végezetül: hajt-e fejet tisztelgőn a tegnapnak? Kulcsol-e kezet a békés holnapért?

Decsi Kiss János

Erősségünk a dolgozók tudása

Beszélgetés Hetzmann Albertiéi, a PA. Rt. műszaki főmérnökével

Nem szeretnék tájékozatlannak tűnni, udvariatlannak még kevésbé, de olyan bonyolultak most a viszonyok az erőműben, hogy meg kell kérdeznem: Ön most, beszélgetésünk idején tulajdonképpen micsoda?

— Jelenleg folyamatirányítási főosztályvezető vagyok.

— Az új beosztása?

— Azt még csak elvileg hirdették ki, a kinevezést még nem kaptam meg, de a napokban várható, a neve: irányítástechnikai főmérnök.

— Mi a különbség?

— Ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni azt kell mondanom, hogy megnevezésbeli különbség van, mert a feladat és a munkaterület gyakorlatilag ugyanaz.

— A pályázat idején Amerikában tartózkodott. Éíogyan pályázott?

— Valóban, én akkor éppen Atlantában voltam. Igazgatóm telefaxot küldött a szállodába. Egy éjszaka alatt írtam egy rövid anyagot, amit tulajdonképpen nem pályázatnak szántam, hanem informatív anyagnak az igazgató részére arról, hogyan látom az irányítástechnikai szakterületet a termelési igazgatóságon belül. Ehhez még került egy levél, amelyben kijelentem, hogy az állást megpályázom.

— Gondolom, a kinti munka is volt olyan izgalmas, mint az itthoni pályázati rendszer. Mi volt a feladatuk?

— A WANO, a Nukleáris Üzemeltetők Világszövetsége harmadik vizsgálatában vettünk részt, a kanadai összekötővel együtt tizenheten, tizenkét nemzet fiai. Én egy amerikai szakember irányításával a műszaki hátteret vizsgáltam. Az első ilyen vizsgálat éppen nálunk zajlott Pakson, közben volt egy második az Egyesült Államokban. Szeptember második felében az atlantai központban vettünk részt felkészítő tréningen, onnan utaztunk Torontóba, aztán a Bruce B erőműbe. Öt-hat vizsgálat után várható a döntés arról, hogy célszerű-e ezt nemzetközileg, hosszú távon végezni.

— Az Ön megítélése szerint jó a módszer?

— Vizsgálatokra biztosan szükség van a működő erőművekben. Ennek a technikája az amerikai vizsgálati módszerek első közelítésű, „nem- zetköziesített" változata. Valószínű, hogy jobban kell majd

igazítani a nemzetközi felhasználhatósághoz. Azt várom, hogy alkalmas lesz más ipari kultúrájú országok erőműveinek tanulmányozására.

— A működés milyen területeit nézték meg?

— Az üzemeltető, karbantartó személyzet felkészültségét, az üzemeltetés, karbantartás szervezeti felépítését méri a módszer, nyolc területen.

— Megismerve egy másik földrész másik erőművének működését, milyen a paksi?

— Vannak erős oldalaink, erről bizonyosodtam meg akkor, amikor két hétig alkalmam volt látni a magas színvonalon üzemelő, jól szervezett kanadai erőművet. Első helyen említem szakembereink felkészültségét, képzettségét. Talán nem erősségünk a munka szervezettsége, a dokumentációk minősége. Ellensúlyozza ezt, hogy nagy gondot fordítunk a tudást szinten- tartó képzésre. Nagyon pozitív az is, ahogyan a működés és karbantartás területén dolgozó szakembereink kezelik a műszaki feladatokat. Kint jól végiggondolt, dokumentált munka folyik, erre kiképzett személyzetet alkalmaznak. Éppen emiatt, talán alacsonyabb háttérképzettségűek a dolgozók, mint Pakson. Ezért van szükségük jó minőségű forgatókönyvekre, próbautasításokra. Lépésenkénti utasításokat használnak arra, hogy elpróbáljanak, teszteljenek például egy biztonsági rendszert. Azok a jelenségek, amelyek egy ilyen próba során előállhatnak, megjelennek az utasításban és eligazítják a személyzetet, mit kell tenni, ha valóban bekövetkezik a

hiba. Mi ilyen utasításokkal teljeskörűen nem rendelkezünk, de erre haladunk.

— Mit tapasztalt a bérezést, a szakszervezet szerepét tekintve?

— E témakörre nem terjedt ki a vizsgálat, azt viszont láttam, hogy a vezetés figyel a munkások véleményére. A záró megbeszélésen, ahol az erős és gyenge pontokat emeltük ki, valamint azt, hogy milyen fejlesztésekre javasolt területeket tárt fel a vizsgálat, jelen voltak a szakszervezet képviselői, kérdéseket is feltehettek. A bérezésről direkt információim nincsenek.

— Két-két hét egy-egy országban. Ennyi idő alatt már érezni lehet az ország hangulatát.

— Az Egyesült Államokban az elnökválasztás a fő téma sok-sok tévécsatornán. Az emberekkel beszélgetve kiderül, ez is foglalkoztatja őket, de tipikusan a polgári életstílus dominál, ami azt jelenti, hogy mindenki a saját középtávú feladataival foglalkozik. A saját munkájával, a saját cégével. Atlantában már ott van olimpia zászló, a belvárosban már érezhető a készülődés. Tipikus amerikai város, ahol autó nélkül nem lehet élni, nincs tömegközlekedés és járda is csak a belvárosban van. Az autóbuszok célokhoz kötődnek, például iskolába hozzák-viszik a gyerekeket.

Kanadában a Huron tó partján van az erőmű, közelében Port Ergin kis üdülőhely, ott lakik a személyzet nagyobbik része. Az erőmű termelési mutatói igen jók, az 500 megawatt teljesítmény feletti reaktorblokkok közül az első tízbe tartozik két-három reaktoruk. A kanadai életről nagyon kevés a benyomásom, mert csak egy félig szabad hétvégénk volt, akkor megnéztem a Niagara vízesést. Az erőműben az emberek nagyon közvetlenek, találkoztam kint született második generációs magyarral, aki maga kereste velem a kapcsolatot. Az első napokban furcsa volt, hogy megszólítottak bennünket a liftben, a folyosón. A főnökeikkel is közvetlenebb kapcsolatban vannak. Gyakran kérdezték meg tőlünk: hogy tetszik Kanada. Úgy érzékeltem, hogy az ott élők büszkék a hazájukra.

Ihárosi Ibolya Fotó: Gottvald Károly