Tolnai Népújság, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-19 / 222. szám
8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. szeptember 19. Trnka Vencel és hajdani kapcsolataink Emléktábla kerül ma az egykori ispotály helyén álló épület falára a következő szöveggel: „Az első Tolna megyei kórház létrejöttét elősegítő TRNKA VENCEL (1739-1791) orvosprofesszor és a közös cseh-szlovák-magyar múlt emlékére". Vajon nem túlzás-e, ha egy Szekszárdon szinte alig ismert orvosnak ilyen módon tisztelgünk, s valóban voltak-e a múltban olyan kapcsolataink, amelyek említésre, megörökítésre méltóak? Ha nem szólunk a honfoglalás előtti időkről, s elhagyjuk az Árpád-kor megannyi apró emlékét, az első érdekes kapcsolat a prágai egyetemhez kötődik: itt tanult az egyik legbecsesebb magyar nyelvemlék, a Huszita Biblia fordítója, Tolnai Tamás deák. Szintén Prágában kapta nemesi levelét a megyénk életében az alispáni tiszt betöltésével is nagy szerepet játszó Ma- gyary-Kossa család 1599-ben. A török hódoltság idején a mai Szlovákia területén élt nemes családaink nem kis része, 1686 után pedig sokan nevükben hózták magukkal szlovák származásukat, például Szluha György, Szek- szárd címzetes apátja, a kórház alapítója is. Ä XVIII. század folyamán, amikor megkezdődött megyénk újjátelepí- tése, Mözsre a Kvanduch, Dospot, Turuch, Petrás, Se- gyina, Pekarik nevű szlovák családok költöztek. A közéletben elfoglalt súlyukat jól mutatja, hogy a falu bírája is szlovák volt Petrik Ádám személyében. A tolnaiak az 1829-es összeíráskor még emlékeznek rá, hogy hozzájuk Csehországból is jöttek jobbágyok, mi szekszárdiak pedig számon tarthatjuk, hogy a legrégibb és leghosszabb ideig fennállt kereskedő cégünk névadói, a Pirnitzerek Morvaországból vándoroltak hozzánk. A század elején a szlovákok erdőirtással, földműveléssel igyekeztek újra termővé varázsolni az elvadult tájat, a század végén akadt olyan cseh származású személy, aki holtában is használni tudott a kulturálódás ügyének, ő volt Trnka Vencel, aki 1739. október 16-án született Táborban s a prágai, majd bécsi egyetemen tanult orvosnak. Rátermettségét jelzi, hogy diplomája megszerzése előtt már a bécsi katonakórházban gyógyíthatott van Swieten javaslatára. Trnka ott szerepel a nagyszombati egyetem orvosi karát alapító professzorok között az anatómiai tanszék vezetőjeként, később, amikor az intézmény Budára kerül a pathológiai, Pestre helyezése után a gyakorlati orvostani és belgyógyászati tudományok avatott tanára. Ezt nemcsak az ő témavezetésével született negyven doktori diplomadolgozat, hanem az általa írt tizenhárom könyv is mutatja. Művei többsége szinte enciklopédikus összegzése mindannak, amit előtte megtudtak egy-egy betegségről, s ezért többször előfordult, hogy latinul írt munkája még abban az évben németül is napvilágot látott Pozsonyban, Budán vagy Bécsben. Garay János maga is igyekezett fenntartani Trnka Vencel nevét, hiszen Szegzárd című útirajzában azt állítja, hogy a helybeli kórház alapítója volt. Ez azonban áttételesen igaz: Trnka végrendeletében hatalmas összeget hagyott kifejezetten kórházak építésére és ínségesek megsegítésére 1791. május 12-én Pesten bekövetkezett halálakor. Ebből az alapítványból kért, s Dömény Gyula jogászprofesszor közbenjárásával kapott is Szluha György. Ebből ezer forint jutott az 1794-es nagy tűzvész károsultjainak, ezerháromszáz pedig a jövendő első Tolna megyei kórház alapjául szolgált. Jelentős összeg volt, amihez már lehetett kérni, s így a királyi kincstár adta anyagi, valamint a megyei rendek által megszavazott ingyenmunka támogatásával épült föl éppen 190 éve a tizenkét ágyas ispotály. Garay Nyitra és környékének leírásával érdekes kordokumentumot hagyott ránk, de neki jutott osztályrészül az is, hogy halála után, 1855-ben, amikor szülőhazájában nem közölhették műveit, a Lumír című cseh lap mutatta be a költőt és munkáit olvasóinknak. A nehéz időkben olykor a véletlenek is kapóra jöttek. Hoffmann Flórián csehországi asztalos fiaként Magyarországra jött földet keresni, de teljesen lerongyolódva talált rá Bezerédj István az országúton. Az általa alapított Szedresbe telepítette le. A szabadságharc alatt mindvégig követte, majd mikor Bezerédjt az Újépületben bebörtönözték szinte szabadon mehetett gazdájához, hiszen a cseh katonaőrökkel anyanyelvükön tudott szólni. . . A nyelv azonban másutt is fontos volt, de nem úgy mint gondolnánk. Közismert tekintélyük volt itt is, akárcsak szerte az országbana drótos tótoknak. Dunaföldvárott még élhetnek öregek, akik emlékeznek az ottani szlovákokra, hiszen a magyar hon legnagyobb deszkakitöjében adtak túl legtöbbször a felvidékiek az idáig úsztatott fán. A közeli Paks pedig büszkén vallhatja fiának Kovács Endrét, akinek verses- és novel- láskötetei, valamint regényei Ersekújvárott és Pozsonyban jelentek meg, 1943-ban könyvet adott ki Az új szlovák regény címmel, majd szülőhazájába visszaköltözve a cseh-szlovák-magyar-lengyel irodalmi-történelmi kapcsolatokat tárta föl avatott alapossággal. A szekszárdiak számon tarthatják Vértess József polgári iskolai tanárt és írót, aki Ipolyságon született s nálunk is tanított, vagy Gyurcsó István költőt, akinek Szekszárdi közjáték című verse maga is tanúság közös emlékeinkről: „Miért nem maradtál eme földön itt,/ hol szerelem tárta ablakait?/ Bár az ablak a házzal oda van:/ az ég megmaradt csillagaival./ A parásztai hogy is termi még/ a lángszín kadart, nemes bikavért!/ A hegy itt maradt, ő nem menekül.. Ki tudná számba venni, hogy ezenkívül is mennyi egyéni életút, rokoni, szellemi szál köt össze bennünket? Számon tartja valaki Illyés Gyulát, mint a későbbi Nobel díjas Jaroslav Seifert első magyar fordítóját? Pedig érdemes lenne, hiszen ilyen emlékek át meg átszövik Kö- zép-Európát. S kinek lehet itt nagyobb igaza, mint az ugyancsak Illyés fordította Vi- tezslav Nezvalnak, amikor azt mondja: „Ki ijeszthet reánk ha nem adjuk/ mutatóujjunkat a ravasznak/ Hadd riasszam föl azokat akikben alszik még a lélek/ Függesszétek ki ezt a verset az irodákban ragasszátok rá/ a gépekre gépkocsik kormánya elé/ Míg nem késő azonnal/ Fogy az idő. Hiszem, hogy talán a folyó időt akarja az az emléktábla megállítani a régi kórház falán. Dr. Töttős Gábor írás közben (Medáliák) Bernát jó félórát késik, pedig nem szokása. Esóköpenyben jön, ez is meglepő, mert az ég zavartalanul felhőtlen. Nem veti le, rögtön az asztalhoz telepszik, s zavartan néz rám. „Minek ez a köpönyeg?" - de csak felhúzza a vállát, nem válaszol. Már a bort is kikészítettem, vártam rá, tudtam, hogy jön, de most mintha idegen ülne asztalomnál, akinek szándékát nem ismerem. Öt is zavarja a hallgatás, végre feláll, hátrál néhány lépést, s szétnyitja az esőköpenyt. Valóban meglepődöm, nem is jutok szóhoz. Kabáthajtókáján kitüntetések sorakoznak, számszerint három, a Munka Érdemrend bronz és ezüst fokozata, s a láncon függő Kiváló Dolgozó érem. Mindegyikből kettő van, a nagyobbikat ünnepélyes alkalmakra szánták, a kisebbiket, ami szalag csupán, köznapi viseletre. Nálunk soha nem volt szokás viselni a kitüntetéseket. Nem szerénységből vagy politikai ellenállás jeleként, inkább a jóízlés diktálta így. Meg is mosolyogtuk az oroszokat, akik toprongyosan, de feldíszítve csörömpöltek a moszkvai utcákon. — Van, akinek arany is van, én csak ezüstre voltam jó, - mondja Bernát kihívóan. Mit akarsz? - nézek rá zavartan. - Itt parádézol, életedben először, mert soha nem láttam rajtad egyiket sem, úgy állsz itt, mint egy karácsonyfa, de titokban teszed, amit vehetek a bizalom jelének is, hogy csak nekem mered megmutatni a medáliáidat. — Ne bolondozz, - s végre elneveti magát. - Csak a hatásra voltam kíváncsi, hogy mit szólsz hozzá. Először is közelebbről szemügyre vesszük a medáliákat. Meg kell hagyni, művészileg egyik sem valami jeles munka. A „kiváló dolgozó" felirat alatt láncon lógó vörös csillag, műanyagból, fém lapra rögzítve, rajta kék mezőben a magyar címer, amit koszorú övez, fölötte még egy vörös csillag. A munka érdemrend tojás alakú, kalászt formázó keretben műanyag vörös csillag, alatta kalapács és még valami, amit nem lehet kivenni, nemzeti színű szalagokon. Az ezüst fokozat ugyanilyen, ez fehér színű ötvözetből készült, más különbség nincs közöttük. Esztétikailag nehezen értékelhető, az állami kitüntetéseknél azonban ez általában így van, nem is lehet másként, formájukban, kivitelezésükben titkos hatalmi szándék tükröződik, amit azonban senki nem ért, így nem is volt értelme annak, hogy bizottságok keresték a legjobb megoldást, illetve azt, amit annak gondoltak. A régiek sem voltak sokkal leleményesebbek, az is igaz, hogy a tervező művészi képzeletének mindig korlátot szabott a hivatalos szándék. A vitézségi kis és nagy ezüst, a legfelsőbb elismerő érdemjel között alig van különbség, kerek, középütt Ferenc Józsefet ábrázolta. A nevezetes térd- szalag-rend ovális alakú, benne piros mezőben Szent György. Ha meg is tartják a kör alakot, mint a Lipótrend esetében, annyi a változatosság, hogy a babéros keretből kilóg a kereszt szára. Üdítő kivétel a dán Elefánt-rend, aminek van egy jóval későbbi sziámi változata is, természetesen mindegyiken elefánt díszeleg. A dániai eredete rejtélyes, valamikor a középkorban alapították, amikor, épp úgy, mint ma, a termékeny dán mezőkön nem kóboroltak elefántcsordák. Egy öreg lexikonból nézzük ki az adatokat, mert mindketten járatlanok vagyunk a rendjelek történetében, a magyarokról is csak annyit tudunk, amennyiről a Bernát kabáthajtókáján fityegők felvilágosítanak. Ezeknek anyaga silányabb, mint a régieké, ezt nem nehéz megállapítani, s most már csak az a kérdés, hogy a medália valóban a kitüntetett érdemét hirdeti-e vagy inkább az adományozóét, aki így akarja bizonyítani, hogy tiszteli a bátorságot, a jó munkát, a szorgalmat, de ezzel le is tud mindent. Én is ismertem háborút megjárt hadfiakat, akik Károly csapatkereszttel jöttek haza a frontról, kis és nagy ezüsttel, s végül nyomorogtak, mert a királyt elűzték, a haza pedig mindig mással volt elfoglalva, nem tudott velük törődni. — Másra gondolok, - mondja Bernát, s gyorsan kiissza borát. - Abban igazad van, hogy a rendjel nem a kitüntetettet minősíti, hanem azt, aki adja, ha nem így lenne, Ferenc Józsefet nagyobb embernek kellene tartanunk, mint Aranyt, mert tőle kapta a Szent István rendet. Viszont az is tény, hogy ez nem csökkentette Arany költői vagy emberi nagyságát, bár nem javított Ferenc József erkölcsi megítélésén sem. Kicsiben így volt az elmúlt negyven évben is. Ezrével, tízezrével adták a munka érdemrendet, külön hivatal foglalkozott vele, s a hatalom önmagának bizonyította, hogy megbecsüli a tisztes munkát. Mert azt azért ismerjük el, hogy dologkerülőket ritkán tüntettek ki, s a pártérdemnek sem volt különösebb jelentősége. — Ebből arra következtetsz, hogy senkinek nem kell szégyenkeznie akkori kitüntetéseiért? — Azt hiszem, nem, - mondja Bernát - feltéve, hogy a kitüntetést nem olyasmiért adták, amit ma joggal elítélünk. Mert volt ilyen is, a történelem azonban azt bizonyítja, hogy az emberek az elnyomás keserű évei alatt is derekasan dolgoztak, ha másért nem, mert uraiknak ki kellett fizetniük az adót. Borongva nézünk a múltba, amiről nem vagyunk valami nagy véleménnyel. Bármerre nézünk, elnyomás, kizsákmányolás, Tiborc pedig megszeppenve áll ura előtt, aki „csordaszámra tartja gyülevész szolgáit". Tiborc nem gyülevész szolga, éppen ezért nincs semmije. Nem jó üzlet, Tiborc is tudja ezt, de nem tehet másként, mert akkor sem lett szolga, amikor szolgává alázták. Bernát sorra leszedi kitüntetéseit, s csak annyit mond, ha akkor legalább mi, pártonkívüliek, nem dolgozunk tisztességesen, az ország ma még rosz- szabb helyzetben lenne. Akkor pedig akár ma is hordhatná kitüntetéseit, mert hozzájárult ahhoz a kevés jóhoz, amit át lehetett menteni. Es ma el lehet pazarolni, - teszi hozzá keserűen, mert nem azt lehet elosztani, amit megtermelünk, hanem azt, amit nem tékozlunk el. Hogyan is vagyunk hát azokkal a lejárt határidejű kitüntetésekkel? Ha valaki nagyapja hajdani Lipótrendjével jelenne meg valahol, nyilván kinevetnék. A medália tehát személyre szól és időhöz kötött. Ma a Horthy-korszak legnagyobb kitüntetése, a Corvin-lánc is legföljebb egy gyűjteményben szerepelhet, nem ér többet. Valószínűleg a munka érdemrenddel sincs másként, s ebben az egyben osztozik a nála előkelőbb térdszalag renddel: mindegyik letűnt kor emléke. — Várj csak, - mondja Bernát - valami eszembe jutott. A családi kacatok között találtam egy nyakba akasztható medáliát is, egyik kegyes életű nagynénémtől maradt. Egyszerű érem, bár nem könnyű megfejteni jelképét. Két oldalán egy-egy madárfej, talán pelikán, ezekből emelkedik ki két kar, s felnyúlik a kereszthez. Alatta keretben ez a felirat olvasható: Szt. Ferenc III. rendje. Ehhez tudni kell, hogy egyes szerzetesrendek a világiaknak is lehetővé tették a szelídebb szigorú szerzetesi életet. A franciskánusok harmadrendje is ilyen volt. — No most képzeld el, hogy ezt a jelvényt nyakamba akasztom, s mindenkinek elmondom, hogyan rejtegettem az elnyomás évei alatt, mert mindennél drágább kincsem volt a megszentelt érem. — Komolyan beszélsz? - néztem rá kedvetlenül, de Bernát hangosan nevetett: - Veled viccelni se lehet! Csak azt akartam jelezni, hogy némi fur- fanggal mindent javunkra fordíthatunk. Ha rávisz a lélek, - mondtam és ebben maradtunk. Csányi László ♦ A színházi évad elé Sokféle igény, sokféle lehetőség A Temesvári Csiky Gegely Állami Színház vendégjátéka Október kilencedikén este hét órakor felgördül a függöny a szekszárdi Babits Mihály Művelődési Ház színház- termében, megkezdődik az évad. Az első, s egyúttal nem bérletes előadást a Temesvári Csiky Gergely Állami Színház művészei mutatják be. Névadójuk, Buborékok című darabjával mutatkoznak be a megyeszékhelyen. Az egyéb tervekről Pék Jánosné főmunkatársat kérdeztük.- Milyen szempontok szerint válogatták ki a bemutatandó előadásokat?- Ez nagyon bonyolult és felelősségteljes feladat, mert sokféle igényt és korosztályt, ízlést, műveltségi szintet és érdeklődési kört kell kiszolgálnunk. Örök téma, de most is igaz, hogy befogadó színházként működünk. Az, hogy nincs állandó társulat, azt is jelenti, hogy széles körből válogathatunk. Közönségük sok színház előadását látogathatja. Hosszú évek óta kialakult kapcsolataink vannak, elsősorban vidéki, de fővárosi színházakkal is. Ízelítőül megemlítenék néhány darabot a kínálatból. A kaposváriak adják elő Bertold Brecht, A kaukázusi krétakör című drámáját, a veszprémiek Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét. A Bartók Kamaraszínház darabjában színre lép Koós Olga és Hirtling István, a Bemard Shaw komédiában pedig Kautzky Józsefet, Szabó gyulát Hacser Józsát láthatja viszont a szekszárdi közönség. A részletes programot mindig kellő időben közzétesszük plakáton, megállítótáblákon, és a lapokban, ez kötelességünk, mert időt kell adni a nézőnek arra, hogy meggondolja mit nézzen meg. Hét sorozatban összesen huszonnyolc előadás között lehet választani. Arra törekszünk, hogy iro- dalmilag értékes darabokat adjunk, s az előadás színvonala is vonzza a látogatókat.- Mire jön be elsősorban a közönség, színészre, rendezőre, a műre, vagy az előadásra?- Nehéz megmondani, de a színész nagyon fontos, az biztos. Arra mindenképpen figyelünk, hogy közönségünk által a korábbi évekből már megismert és nálunk is sikert aratott színészeket visszont láthassák a darabokban. Természetesen millió más szempontra is figyelemmel kell lenni. Sok éves tapasztalat, hogy hétköznap keíl tartanunk az előadásokat, mert hét végén - már a péntek estét is meg kell gondolni - kivonul a város a szőlőkbe. Alkalmazkodnunk kell az adott színház igényeihez, lehetőségeihez, egyeztetni kell a programot a Művészetek és Gyerekek Házának rendezvényeivel, hiszen nem vagyunk egymás konkurensei, ugyanakkor a közönségünk egy része azonos lehet. Természetesen alkalmazkodunk más társadalmi események időpontjához is, annak érdekében, hogy mindenki aki akar eljöhessen az előadásainkra.- Milyen a szekszárdi közönség, a szerevezó szemével nézve?- Nagyon jó, s igazán nagy örömmel mondhatom, hogy az elmúlt évadban szinte kivétel nélkül telt házzal mentek a darabok. Néha kimondottan „imádkoztam", ne jöjjön el harminc bérletes, hogy minden érdeklődő beférhessen az előadásra. Csodálatos dolog, hogy van igény a városban színházra, s az emberek áldoznak még ebben a gazdasági helyzetben is az igényes szórakozásra. Ahhoz, hogy ezt el lehessen érni, rengeteg munkára, ötletre kitartásra van szükség. Az idén is lesznek úgynevezett ötven százalékos helyek. Ez azt jelenti, hogy az üresen maradó székekre féláron be lehet ülni, az utolsó pillanatban. Elsősorban fiatalok veszik igénybe ezt a lehetőséget. Fizetni is csak utólag kell, de még sosem fordult elő, hogy valaki ne fizetett volna.- Milyenek az arányok a bérletes és a szabad előadások között?- Talán nyolcvan százalék a bérletes bemutatók aránya. Egy-egy előadás átlagosan körülbelül hatvan százalékban bérletezett, így alkalmanként 2-300 jegy is kapható. Már most tárgyalunk több színházzal bérleten kívüli előadásokról.- Honnan lehet tudni, mire van igény?- Itt élünk, ebben a városban, segítenek a szakmai tapasztalatok, és az állandó személyes kapcsolat a nézőkkel. Minden előadáson ott kell lenni, s más módokon is jönnek a visszajelzések. Legutóbb például a nyugdíjasok érdek- szövetsége jött egészen konkrét javaslattal. Mi örömmel, és szerettei várunk minden vendéget, és igyekszünk kiszolgálni színházi igényeiket, hiszen végül is ezért vagyunk itt.- Eddig a felnőttekről beszéltünk, mit nyújt az évad a fiataloknak?- A nézővé nevelést hagyományosan elkezdjük már óvodás korban. Az a törekvésünk, hogy az egészen kicsiknek is színházi élményt nyújtsunk, ha már egyszer megvannak hozzá az adottságaink, itt van a szép színházterem. A legkisebbeknek szánt sorozatban szerepel például a Bóbita Bábszínház. A Budapesti Kamara és Gyermekszínház közös produkciója lesz Csukás István Ágacska című mesejátéka. A gyermekbérletben a veszprémiek adják elő Fazekas Mihály Lúdas Ma- tyijának zenés színpadi változatát, a szolnokiak Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok című mesejátékát. Az ifjúsági bérletbe minden évben „becsempészünk" valami klasszikus kötelező olvasmányt, hátha ezzel is felkeltjük érdeklődésüket. Ebben az évadban Moliére Tar- tuffe-jével lép fel nálunk a Szolnoki Szigligeti Színház. A korosztály ízléséhez és igényeihez alkalmazkodva lesz egy modern rockopera a pécsiektől, a veszprémiek előadásában pedig a Börtönmu- sical-t kötöttük le. A Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház - hogy élő klasszikus is legyen a kínálatunkban, Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájával jelentkezik.- Eltartja magát a szekszárdi színház?- Sajnos, nem. A veszteséget másutt kell kigazdálkodni. Ihárosi Ibolya
