Tolnai Népújság, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-01 / 181. szám
8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. augusztus 1. Nagy a csend Miklósváron? Kastélypárti voltam Évekkel - mondjuk három esztendővel - ezelőtt, lapunk olvasói tanúsíthatják, milyen viharok kavarogtak a tamási Eszterházy- vagy miklósvári kastély körül. Külön pártokra szakadt a közvélemény. Egyik része a népszerű művészházaspár - Mészöly Katalin és Horváth Bálint operaénekesek - mellett volt, mások a szomszédaikkal. Őket azért nem említem névről névre, mert többen vannak és az ország előtt kevésbé ismertek. Magam a kastély pártján álltam. Számomra az volt akkor fontos, hogy ha valaki megteheti, akkor védje meg az épület állagát. Utólag is örülök, hogy a kastály mellett szavaztam. A napokban ellátogattam Miklósvárba. A kastély kerítéssel körülvéve. így lélek az ajtón se be, se ki. Csend volt és kánikula. A kastély melletti betonozott vízelvezető árokban egy kopottas férfi - közhasznú munkás? - a zápor utáni hordalékot gyűjtötte föl és készítette elszállításhoz. Köszönésre megfordulva derült ki: Horváth Bálint volt. Ezúttal is megtiszteltetésnek érzem, hogy azonnal megnyílt a kovácsolt vas (szép mestermunka) kapu. Most azért akadt el a folyamatos beszéd, mert mindaz megvalósult - vagy majdnem - amiről, akkor Horváth Bálint és Mészöly Katalin úgy beszélt, hogy csak kevesen nem nevezték rózsaszínű álomnak. Büszkén hordoztam tekintetem lépésről lépése, örvendező lélekkel, hogy íme a kastély, a KASTÉLY! Az akkori pártállásommal tulajdonképpen egyik fél sem értett egyet. A művészházaspár azt szerette volna, ha az ő oldalukon állok és a szerény eszközeimmel úgy formálom a közvéleményt, hogy egyértelműen mellettük voksoljanak. A másik oldal hasonlóan vélekedett. Közben történt egy rendszerváltás a társadalmunkban, ami a kastély sorsára nézve közömbös volt. Igaz, pontatlan ez így, mert ami történt, az békés eszközökkel ment végbe, és nem pusztultak bele építészeti emlékeink - sem! A közhasznú munkásnak álcázott Horváth Bálint hely- lyel, üdítővel kínált a kastélyban. Tehette, hiszen ő a gazda. Ez a tény pár hónapos öröm csak. Ki tudja, hányadik bírósági tárgyalást nyertek meg, mint a kastélyt megvásárolt állampolgárok, akik fel akarják újítani, benne élni és ... Nem is nagyon figyeltem a készséggel kalauzoló művész szavait, mert a lakberendezés minden darabja zavaróan ismerősnek tűnt. Nem jártam azóta a kastélyban, de három évvel ezelőtt a művészházaspár erről beszélt, amit most láthattam. Ezekről a bútorokról, a könyvtárról, a festményekről, az egyes épületrészek majdani funkcióiról, az előadóteremről, például, ahol művészbarátaik szólalhatnak meg nem pusztán maguk örömére... Kiáltom a világnak: van GAZDÁJA az Eszterházy-kas- tálynak. Rend van épületen belül és kívül. Majdnem kész és befejezett a felújítás. Rengeteg munka van még. Ökölbe szorul a kezem, ha arra gondolok, hogy pár hónappal ezelőtt is akadt, aki a legfelső bíróságon tett följelentést - az egykori adásvételi szerződés - jogilag szabályos voltát kérdőjelezve. Visszaperelni szándékozott a városi önkormányzat tulajdonába, amit úgymond az elődök, abban a másik rendszerben elkótyavetyéltek? Sokadszor írom le, hogy örülök ennek a kótyavetyé- nek! Ismételten hangsúlyozom kastélypártiságomat. Mészöly Katalin és Horváth Bálint megmentették a kastélyt és immár újabb békés ötven esztendőre marad a városnak, a megyének, a hazának és hitem szerint a világörökségben kell nyilvántartásba venni ezt az újból megteremtett értéket. Úgy tűnik, elült a vihar Miklósvárban és lecsendesült minden. Ebben a csendben arra gondolok, hogy továbbra is kastélypárti legyek-e vagy változtassak állásfoglalásomon. Zavar a csend! Az autonómia a kastély mindenkori tulajdonosának kizárólagos joga. Ezt tisztelnem kötelesség! Éppen ez akadályoz abban, hogy másokkal is megosszam élményemet, amit a művészházaspár teremtett két keze munkájával és mindazzal, amit talentumaik jó sáfáraként megszereztek. Kérdéssel fordultam Deák Gábor polgármesterhez, aki három évvel ezelőtt más pozícióból kísérhette figyelemmel a kastély napjait. Megnyugtató volt hallani véleményét. Magasfokú tisztelet hangján szólt Mészöly Katalinról és Horváth Bálintról, no meg a kastélyról. Mint mondotta, hetven centiméter magas okirat gyűlt össze a pereskedés során a városi tanácson, ma önkormányzat, polgármesteri hivatal. Ezt áttanulmányozni még nem volt lehetősége és inkább arról a vizitről beszélt, ami valami miatt még nem jött létre a jelenlegi vezetők és a kastélytulajdonosok között. A polgármester tárgyilagos gondolatai közé véletlenül sem keveredett az irigység, a féltékenység fogalmával könnyen társuló cinizmus vagy intrikusság. Egyszerűen csak annyit mondott, hogy nem irigyelni kell valakitől valamit, hanem utána csinálni. Tenni mindazt, amivel magunk is értéket teremthetünk. Decsi Kiss János Fotó: Gottvald Károly írás közben (Veszélyes mesterség) Van Dyck festményéről úgy tekint ránk I. Károly angol király, mint az istenek kedvence, akit nem érhet baj. Alakja délceg, tekintete magabiztos, öltözéke előkelő. Még a táj is előtte hódol, dús lombú ág hajol föléje, a felhős ég úgy hat, mint egy ünnepi előadás díszlete, amit a király tiszteletére rendeztek, ezt egészíti ki a hangulatos táj, a mélyben megvillanó tóval. A kép 1635-ben készült, a király hatalma csúcsán állt, s maga sem tudta, hogy milyen ingatag ez a hatalom. Pontosan 14 év múlva, 1649-ben az angol parlament mint gyilkos zsarnokot, hazaárulót, népének esküdt ellenségét halálra ítélte s Cromwell jóváhagyásával lefejezték. A vádak később sűrűn visszatértek, még Beriját is ilyen alapon ítélték el, annak bizonyságáúl, hogy a hatalom birtokosaiban, immár évszázadok óta, kevés a képzelőerő. I. Károly elítélése megrettentette a koronás főket. Jó fél évszázaddal előbb ugyan már porba hullt Stuart Mária szép feje, aki királynő volt, de eljátszotta koronáját s olyan bűnökkel terhelte lelkiismeretét, hogy felesleges lett volna ezeket megtoldani. Károllyal más volt a helyzet, Európa uralkodóit a törvényesség látszata zavarta, s a nép hálátlansága, mert nem kelt védelmére felkent uralkodójának. A koronás fők megdöbbentek, szóval így is lehet, a nép szeretete pedig mindig az erősebb oldalán áll. Keserű tanulság volt, de ez is a népet sújtotta, mert az abszolutizmus gyanakvó lett, növelte hatalmát, tehát az elnyomást, ami a XVIII. századi Franciaországban valószínűtlen méreteket öltött. A királyok biztonságát azonban nem lehetett garantálni, XVI. Lajos is vérpadon végezte, még a szép Marie Antoinette-nek sem irgalmaztak, pedig csak bocsánatos bűnöket követett el. A bírák jogi érveket kerestek, a merénylőt azonban az indulat vezette, akár II. Sándor orosz cárról volt szó, akár Erzsébet királynőről, Ferenc Ferdinándról vagy éppen Sándor királyról. A sor hosszú, soká lehetne folytatni. Még egy név kívánkozik ide, II. Miklósé, aki minden oroszok cárja volt s- mostanába divatba jött, hogy úgy mondjam, jó sajtója van. Az Uralon túli Jekatyerinburg- ban végezték ki, amit később Szverdlovszk- nak neveztek, családjával, cselédségével együtt, 1918. július 17-én. Valahol azt olvastam, hogy a kivégző osztagban volt egy Horváth nevű magyar is; végtére miért ne lenne igaz? A részletek bizonytalanok, a tényeken ezek sem változtatnak, azt sem tudjuk, mennyire voltak megalapzottak a vádak, de ennek sincs jelentősége, mert a cárnak bűneitől függetlenül kellett meghalnia, hogy eltűnjék a birodalom eleven jelképe. Ez az uralkodó egyetlen létjogosultsága. Misztikus lény, csak hinni kell benne. Egyébként esendő ember, akit nem védenek az ég angyalai, ha sok szilvás gombócot eszik, épp úgy fáj a hasa, mint a jobbágynak, de az ilyen gondolat is felségsértés. Személye szent, az alattvalói alázat kötelező. Mária Terézia egszer megbotlott a Burg lépcsőjén s legott hanyatt esett volna, ha el nem kapják izomos testőrzői. Utána a királynő megbocsátott a testőröknek, amiért illetni merészelték mázsás testét. Mit csinál az uralkodó, amikor uralkodik? A századelő magyar karikatúráján az orvostudorok minden szellemi foglalkozástól eltiltják Miklós cárt, mire ő megkérdezi: „De uralkodnom szabad?" A helyzet nem is olyan vicces, mint a felületes karikaturista gondolta, mert az uralkodó akkor is uralkodik, ha beteg, esetleg elmegyenge, ami a Habsburgok között nem volt szokatlan. Mindig maga a hatalom a tét, hogyan oszlik meg ég és föld között. VII. Gergely pápa már világi hatalomra is tört, ennek nevében átkozta ki az akadékoskodó IV. Henrik német császárt, ez volt a guelf-guibellin ellentét alapja is. Aztán a frontok tisztázódtak, az in- vesztituraharc kiegyezéssel ért véget, a hatalmat megosztották, de abban egyetértettek, hogy a király hatalma is Istentől ered, tehát személye szent és sérthetetlen. Mert mit számít az, hogy nehezen igazodik el a földi dolgokban, mint a jámbor V. Ferdinánd, vagy beugrik szélhámos szédelgésnek, mint Ferenc József, aki elhitte egy csalónak, hogy aranyat tud csinálni? Húszezer forintjába került, de bírta az államkassza. Apostoli mivoltán ez mit sem változtatott, s ezen nem is kell csodálkozni. Tetteit évszázados hagyomány szentelte meg, igaz, hogy ez időnként nem sokat ért, Miklós cár is hiába áldotta meg katonái fegyverét, tudjuk, mi lett a vége. A makrancos nép pedig időnként fellázadt, széttörte a szent kötelékeket s intett a hóhérnak, hogy fenje meg a bárdot. Párizsban egyszerűbb volt a helyzet, Guillotin doktor elmés szerkezete éjjel-nappal működött, s a királyt épp úgy lenyakazta, mint a zajos forradalmárokat. Mindebből pedig az következik, hogy királynak lenni dicső, de veszélyes mesterség, még a családtagok biztonságát sem garantálja senki. De itt végtére már nem Isten szándékáról van szó, kiválasztottságról, ami apáról fira öröklődik, hanem a hatalomról, pontosabban a hatalom akarásáról, ahogyan Nietzsche fogalmazta meg, visszamenőleges hatállyal, amikor mindegy, hogy király az illető vagy alkalmi pártvezér, mert a hatalom csábításának nehéz ellenállni. Tudunk kiskirályokról is, ezek minden korban, minden társadalmi berendezkedésben megtalálhatók, a szocializmus nevű képződményben is találkoztunk velük. Más súlycsoport, külsőségeiben is, nem jár nekik korona, jogar és hermelinpalást, amelyek nélkül elképzelhetetlen az igazi király. Ezeket legtöbbször öröklik, a koronát ezért kell igazítani az új uralkodó fejéhez. Ferenc József koronázásakor kiváltképp gond volt vele: a korona kerülete 65 centi, az uralkodó koponyájáé 56, tehát ki kellett bélelni, hogy ne essen az orrára. A kalaposmester nevét is tudjuk, Pórfi .Ferencnek hívták a derék embert. A háború után több uralkodó elveszítette trónját, s más pályán próbált szerencsét. Az elmúlt évek változásai következtében azonban felcsillant a remény, hogy vissza lehet állítani a monarchiát, még Zogu albán király Dél-Afrikában élő fia is életjelt adott magáról. Akár érdekelhet is minket, mert félig magyar származék, anyja Apponyi Géral- dine grófnő. Nem tudom, megéri-e az igyekezete? A bukott uralkodók tudhatják legjobban, milyen veszélyes mesterség királynak lenni, az pedig végképp kiszámíthatatlan, hogy mit hoz a jövő. Példa mindenre van, még dicsőséges uralkodásra is. A svájci Spitteler versének hőse a vesztett háború után Cornelius Clemens konzul rabszolgájaként tengeti életét s rabságában derül ki, hogy semmihez nem ért, mert valaha csak király volt, nur ein König, akinek nincs tanult mestersége. A konzul végül megszánta, s így szólt tiszttartójához: öljétek meg, tötet den... Erre ne gondoljanak az uralkodók, Petőfi ilyen témájú verseit se olvassák. De azért jó, .ha nem felejtik, hogy.veszélyes mesterségre vállalkoznak. Igaz, az életben minden veszélyes. Még a élet is. Csányi László Öcsú III. Ha a jó papról az a mondás járja, hogy holtig tanul, akkor a főiskolai felvételi dolgozatok láttán a javító tanárok is jó papnak képzelhették magukat. Rengeteg új ismerettel gyarapodhattak Petőfi ürügyén, akinek életével, műveivel kapcsolatos kérdésekre vártunk választ. „Petőfi szobrász akart lenni" - vallotta egy jól értesült jelölt, más szerint „oktató tanár szeretett volna lenni, de eltanácsolták a szegedi egyetemről". Gondolom, közben Haynau Horgerre magyarosította a nevét. „Milyen politikai kudarc késztette Petőfit Az apostol megírására?" - szólt a dolgozat kérdése. „Petőfi nem került be a nemzetgyűlésbe, menekülnie kellett a felbuzdított tömegek elől" - hangzott az egyik válasz. Bizony, aki buzdít, vigyázzon! Elég nagyvonalú ítéletről tanúskodik viszont az a megállapítás, hogy „Az apostol egy kocsmai történetet dolgoz fel". Erre csak azt válaszolhatjuk, amit egy másik próbálkozó a Felhők ciklus címének hitt: „Mi a bánat!". Akadt, aki posztumusz, jobbanmodva síron túli alkotásnak vélte: „A szabadságharc elbukott, Petőfi meghalt", viszont Szilveszter, a mű hőse „emberi erkölcsét nem lépte túl". Bár ez is kétséges, mert „Szilveszter nem ismeri istent, mégis egyre jobban távolodik tőle. Isten nem érti az országot érintő problémákat, nem tud a gondok ellen tenni semmit, ezért gyűlöli Szilveszter". Világos ez, legalább any- nyira, mint az egyik legaranyosabb képzavar, amely a mű keletkezését indokolja: „Bécsben megbukik a forradalom. Napvilágra kerül a Habsburg-ház aknamunkája is". Elterjedt tévhit volt, hogy a forradalom és szabadság- harc bukása ihlette a költőt, de ezeken jóval túltett az, aki ennél továbbment: „A Tanács- köztársaság bukása és a szabadság bukása" ösztönözte szegény látnokunkat. Nemcsak élni, meghalni sem könnyű, különösen a Morvay-expedíciók után. „Ott essem el én/ A harc mezején/ ... S holttestemen át/Fújó pa- ripák/Száguldjanak a kivívott diadalra" - kívánta a sorstól a költő, „Mi teljesült és mi nem?" - kérdezte a dolgozat. „Nem valósult meg az, hogy a paripák testén száguldoztak", pedig „Petőfi részt vett a szabadságharcban és minden tettével magyarságát próbálta bizonyítani". Ez ám a ravaszság! Pedig „az újkori kutatások azt bizonyítják, hogy nem harcolt, hanem a Szovjetuniói!) valamelyik területére menekült. Kár, hogy Leninnel nem találkozott... A másik legszebb képzavar megoldja a helyzetet: „Igaz, mikor kato- naköteles(!) volt, egészségi állapota és gyenge szervezete miatt leszerelték, de Bem apó szárnyai alatt elérhette a közös hősök sírját". Ez talán már a boldog vég? Vagy mégsem? „Úgy tűnik, tényleg meghalt Petőfi Sándor. A kutatások nem hoztak meggyőző eredményt". Nem baj, néha mi is voltunk így ... T.G.
