Tolnai Népújság, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-04 / 157. szám
8 fSPUJSAG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. július 4. Jön a császár megy Kereken száznegyven éve 1852 júniusában valóságos sportteljesítményre vállalkozott Ferenc József: röpke két hónap alatt mintegy 15 000 kilométernyi utat tett meg Magyarországon: gőzhajón a Balatonon Keszthelytől Balaton- füredig, a Tiszán és a Vágón tutajon, de legtöbb helyen hin- tón, váltott lovakkal, s ahol még ez sem ment, ott lóhátra ült. Mivel ez volt első útja „meghódított tartományában", érdemes felidéznünk a megyében megesett két apróságot. A nagy vállalkozást hivatalosan „engesztelő körút"-nak keresztelték, s igaz, hogy Aradon 135 politikai fogolynak s az ország más részein összesen 386 közönséges bűnözőnek kegyelmezett meg, jobbára mégis csak a győztes császári csatahelyeket látogatta és az útjába eső jelentősebb településeket. Amikor' 1916-ban, halálakor a Tolnai Világlapja külön nekrológszámot adott ki: „Persze illő pompával fogadták mindenütt. Hivatalból csinálták a lelkesedést rendeletekkel, zsandárokkal. Egy vidéki városban a legmagasabb vendég érkezésének hírére azonnal megcsinálták a diadalíveket a szükséges felírásokkal együtt. Az úti program azonban időközben megváltozott s a felség éppen az ellenkező irányban jött a városba, mint ahogy eleinte tervezte volt. Ez azonban nem hozta ki a polgárságot a sodrából s a daidalíveken s azok felírásán mintsem változtatott. így történt aztán, hogy a kapun, melyen a felség bejött, aranyos betűkkel ez állott: Isten vezéreljen! Azon pedig, amelyiken távozott, kivilágítva fénylettek e szavak: „Legszerencséseebb napunk". A szekszárdiak valóban reménykedtek abban, hogy a nagy látogatás legszerencsésebb napjuk lesz. Még 1849-ben, amikor Noszlopy Gáspár itt járt csapatával, a megye az ostoros zászlóalj rábeszéléssel felérő jelenléte miatt úgy döntött, hogy a Szeg- zárdi Takarékpénztár kölcsönözzön a nevében 12 000 forintot zsoldra „rövid időre". A rövid idő egyre nyúlott, ezért 1850-ben fizetési kérvényt nyújtanak be, amit Hauer kerületi főispán elutasított, de a választmány 1852-re folyamodványt készít, s szándéka szerint az erre utazó császárnak átadja. Egyes források szerint június 21-én (bár ez nem valószínű, mert június 22-én éppen Jászberényben iszik a híres jászkürtből!), másik szerint 27-én érkezett Szekszárdra Székesfehérvárról. Bodnár István a pénzintézmény történetében úgy írja: „Nagy ünnepséggel fogadták. Az intézet maga is hozzájárul a fogadtatás fényének emeléséhez közfeltűnést keltő transparentjaival; a kérvényt azonban Mártin alelnök nem adta át. A legnagyobb valószínűség szerint nem is bocsátották a császár elé, mert a túlságosan „jó érzelmű környezet nem találta az ünnepély programjába beleillőnek, hogy ilyen rebellis üggyel előhozad- kojanak". A takarékpénztár pedig két év múlva tartott közgyűlésén megállapította: ha a megyének és az államnak egyaránt volt annyi erkölcsi alapja, hogy elutasítsa az adósság megfizetését, akkor ők sem fognak fizetni a betéteseknek. Az út, amely innét Bony- hádon át Pécsváradra, majd Pécsre vezetett, nem nélkülözte a színfalak mögötti bonyodalmakat. Ezekről a híres bonyhádi família városunk- béli szülötte, Perczel Dezső emlékezett meg, főleg édesatyja szavait felelevenítve. „őfelsége és kísérete négy zöld hintón utazott, melyekbe minden nagyobb helyen váltott lovakat fogtak ... Június 28-án jókor reggel indult el Szekszárdról Pécsre, de miután a Szekszárd-Pécs út három katonai menetnapot tett, a helyhatóság úgy intézkedett, hogy Bonyhádon és Pécsváradon frissen váltott lovakat fogjanak kocsija elé." Azt mondhatjuk, hogy a négy leghíresebb családot kérte fogat állítására Nagy Lajos megy ef önök: gróf Apponyi Józsefet, báró Sina Simont, báró a császár Dőry Frigyest és Perczel Dezső atyját. Dőryt egyenesen azzal kecsegtették, hogy az ő fogata viszi majd az ifjú uralkodót. Ebből lett aztán a baj. „Talpon volt már mindenki; öt órakor reggel, tehát alig egy órával a felség érkezése előtt behajtatott udvarunkba három egyenruhás úr: egy fur- vézer ezredes főhadnagy segédtisztjével és egy főállator- vos. Először körüljárták a fölállított négyesfogatokat, majd megfognak minden gyeplőszárat, istrángot, tartószíjat, megnéznek minden csatot. Azután kis körbe bújva pár percig tanácskoznak" - s gyengéknek találták Dőry lovait. (Hadd jegyezzük meg, nem túl nagy szakértelemmel, hiszen később az orosz cár is ezekből vásárolt többször is a hintája elé ...) Hanem amikor közölték a kocsissal, hogy nem ő fogja vinni a császárt, akkor az kijelentette: „— Én pedig, ha a császárt nem vihe- tem, magát az Atya Úr Istent sem viszem!" Pere Marci, így hívták a legényt, ettől nem tágított: először le akarták tartóztatni, de nem merték a lovakat másra bízni, azután fenyegették, Perczel még kérte is, de mindhiába: azt mondta, haza megy. „Az ezredes és járásfőnök összenéznek, nem tudják mitévők legyenek, érzik, hogy az idő gyorsan pereg, alig fél óra múlva Őfelsége itt lesz." A helyzetet Perczel oldotta meg, amikor azt tudakolta, hogy tulajdonképpen miért ne vi- hetné Ferenc Józsefet a Dőry fogata? Jót derült a gyengeség miatti gyanún „S biztosította az urakat, hogy nemcsak Pécsváradra, de egyenesen Pécsre is ugyanazon tempóban viszik a legnehezebb hin- tót is". Az urak - talán az idő szorítása miatt is - belenyugodtak az eredeti fölosztásba, igaz, nem Pécsig, mert akkor meg a püspök és káptalan fogatai vártak volna hiába. így aztán Pere Marci ülhetett a dús aranyozású udvari vadász mellé a bakra - s ahogy ő mondta: mégsem lett a falu csúfja. Dr. Töttős Gábor Mesztegnyői Szerecsen János Ebben az évben van 460. éve annak, hogy 1532-ben meghalt Mesztegnyői Szerecsen János, Tolna vármegye főispánja, Döbrököz várura és lakója, aki fontos szerepet játszott a történelemben és Döb- * rököz életében. A Szerecsen család a Somogy megyei Mesztegnyőről kapta az előnevét. A család ja- kab nevű őse olasz származású, páduai kereskedő volt, aki az Anjou-korban telepedett le Magyarországon. Leszármazottai a Dél-Dunántú- lon, - Baranyában, Somogybán és Tolnában - szereztek birtokokat és közülük többen jelentős tisztségeket töltöttek be. Szerecsen Miklós 1396-ban résztvett a nikápoliy csatában és 1428-ban királyi földbirtok-adományokat kapott Kőrös és Zágráb vármegyében. Az első Szerecsen János 1396-tól 1403-ig Tolna vármegye főispánjaként működött, akinek két fia volt: Balázs és Mihály. Szerecsen János 1397-ben elcserélte a tengermelléki birtokát Zsigmond királlyal és így lett 19 Tolna vármegyei település tulajdonosa, melyek a következők voltak: Alsó és Felső Závot (Závod), Igvak, Tevel, Kovácsi, Kökényes, Ba- leta, Vejke, Felső-Vejke, Var- gány, Csókafő, Görényös (Ge- rényes), Térjék, Ölcsefalva, Markfalva, Kis-Apa r, Dencs- telke, Kölesd és Dunatur. A szerecsen család gazdaságát mutatja, hogy 1403-ban a fiai 10.000 tiszta aranyforintért adták el Garai Miklós nádornak és testvérének, Garai János temesi grófnak a budai vámegyedben lévő házukat, amely az ottani legnagyobb épületek közé tartozott. Zsigmond király hűtlenséggel vádolta Szerecsen Mihályt, ezért elvette tőle Závot, Tevel, Kovácsi, Kökényös, Ba- leta, Véke, Vargány, Csókafő, Görényes, Térjék, Mucsfalva, Markfalva, Kis-Apar, Kölesd, Duna-Tur, Göncstelke, Varasd és Varsád településeket, melyeket Ozorai Pipónak adományozott. 1427-ben pedig Blagai László kapta meg tőle Závot, Tevel, Kökényes, Balyta, Nagyvejke, Kis-Apar, Térjék és Görényes helységeket. Döbrököz 1446-tól volt a Szerecsenek, pontosabban Szerecsen Péter birtokában, aki 1454-ben, 1456-ban, 1458-ban, 1459-ben, 1460-ban és 1463-ban Tolna vármegye egyik alispánja volt. Érdekes, hogy a Rozgonyiak panaszt tettek ellene a döbröközi jobbágyok túlzott megadóztatása miatt, mivel Döbröközt ők is magukénak tekintették. Szerecsen György 1447-ben résztvett a budai országgyűlésen. Ennek szintén György nevű fia Tolna vármegye követe volt a rákosi országgyűlésen 1505-ben. Lajos nevű fia pedig ugyanebben az évben alországbíróként működött. Szerecsen Lajos fia volt a család utolsó férfitagja, Szerecsen János, aki a bécsi egyetemen tanult. 1521-ben pedig királyi titkár volt a szerencsétlen sorsú II. Lajos király (1506-1526) mellett. 1519-től 1526- ig Paksi Jánossal együtt 1527- től haláláig pedig egyedül töltötte be a Tolna vármegyei főispáni tisztséget. Résztvett a mohácsi csatában 2000 gyalogos élén, akik részben saját embereiből, részben pedig a Dráva mentén és a pécsi káptalan területén toborzott katonákból álltak. Ezeknek zöme ott maradt a mohácsi csatatéren, valószínűleg döbröközi is volt közöttük. 1529-ben a vármegye területén elfogta a Ferdinánd-párti Perényi Péter koronaőrt, aki Siklósról Buda felé tartott. Ezt követően a korona rejtélyes módon a török szultán kezébe került. 1530-ban - Nádasdy Tamással és Kápolnay Ferenccel együtt - ostromolta Szigetvárt, amely akkor a Ferdinánd-párti Török Bálint kezén volt. Feltétlen híve, hű embere volt Szapolyai Jánosnak, aki hálából neki ajándékozta a pécsi püspökség összes jövedelmét. Halála ismeretlen ok miatt következett be 1532-ben. Döbröközön lakó özvegyét - szekcsői Herceg Katalint - 1534. augusztus 17-én feleségül vette a híres Werbőczy István. A mennyegzőt a döbröközi várban tartották meg fényes külsőségek között, amelyre magasrangú, országos hírű főurakat is meghívtak. Később Zsófia nevű lánya Werbőczy Imre, a hős döbröközi végvári vitéz felesége lett, aki odaadó hazafisággal támogatta férje törökellenes harcát. Döbrököz eleste után Szerecsen Zsófia is Erdélybe ment a férjével és hűségesen kitartott mellette annak fiatalon, súlyos betegség miatt, 1548-ban, alig 32 éves korában bekövetkezett haláláig. Dr. Gelencsér Gyula írás közben (Kabala, Spitzer, Fartig) Akkor még minden másként volt. A labdarúgást például futballnak hívták, a pedánsok pedig, nyelvtudásukkal dicsekedve, így írták: football s „rúgólabdát" jelentett, illetve „magát a labdarúgás játékát", ahogy egy régi szakkönyvben olvasom. Népszerű volt, bár nem sokkal többen nézték, mint ahányan játszották, s ha csapatunk veszített - erre is volt példa - senkinek nem jutott eszébe, hogy beverje a kirakatokat. Mert a mi kisvárosunknak is volt football csapata, amely ezt a büszke, de magyarázatra szoruló nevet viselte: TIAC, vagyis tapolcai ifjak athletikai clubja. Arról nem tudok, hogy űztek-e más sportot is a tapolcai ifjak, de a footbalisták vasárnap délutánonként fegyelmezetten kiballagtak a halápi úti pályára, ahol már várták őket az ellenfél játékosai, akik a közeli faluból legtöbbször gyalog poroszkáltak át hozzánk. Még elemista sem voltam, de tudtam a csapatról s vasárnaponként tisztes távolságból követtem a pályára vonuló játékosokat. Három nevet meg is őrzött emlékezetem: Kabala, Spitzer, Fartig, - a többit, sajnos, elfeledtem. A klasszikus küzdők utódai voltak, a játék is, amit űztek, agon, ahogyan a görögök hívták, versengés a hírért, győzelemért, aminek értékét nem lehet megfizetni. Az antik eszmény azonban már Tapolcán is megkopott, a görögöknél ugyanis kétféle agon volt, az egyikben a testi erőnek volt szerepe, a másikban a zene, a költészet, a tánc legjobbjait ünnepelték. Hőseim a testi ügyességben jeleskedtek, bár valószínűleg a művészet sem volt tőlük idegen, s legalább néhány Petőfi-verset mindegyik tudott kívülről. Kabala sildes sipkában vonult a pályára, más jellegzetességére nem emlékszem. Spitzer kopasz volt, sűrű bajusszal, s amikor elfoglalta helyét, szilajon ugrándozni kezedett, helyben futott, majd mindkét lábát a levegőbe rúgta, mintha el akarna szállni. Fartig testes, nagydarab ember volt, civüben postatiszt, őt személyesen ismertem. Vasárnap délutánonként áhítattal figyeltem szertartásos mozdulatait, mert a régi futballban senki nem fut- kározhatott a pályán össze-vissza. A két bekk - így hívták őket - a tizenhatoson belül posztolt, ezt a területet el nem hagyta volna semmiért. Ha az ellenfél támadott, s már áthatolt a három half védelmi vonalán, higgadtan megvárta, amíg a labda közelébe ér s akkor aztán belerúgott, de akkorát, hogy talán Halápig is elszállt. Néha besettenkedtem a postára, ahol az ablak mögött ült Fartig, bélyeget árult, levelezőlapot, utalványt. Ilyenkor jelentőségteljesen rám pillantott, s azt mondta, vasárnap legyőzzük Raposkát. Elpirulva bólintottam, mint aki titkot tudott meg. Az emlék ma is megborzongat, mert azóta sem tudom, hogy végül legyőztük-e Raposkát, vagy a győzelemre még mindig várni kell. Mindez azért jutott eszembe, mert mostanában, ha bekapcsolom a tévét, legtöbbször labdarúgást mutatnak, nem footballt, ha jól tudom, az Európa-bajnokságot közvetítik. De hol vannak ezek a meccsek a TIAC-Raposka összecsapástól, a bőbeszédű riporter pedig azt sem tudja, mi a rúgólabda. És hol van Kabala, Spitzer, Fartig? Régen elfelejtettünk játszani. Itt van például ez a csatár, eltorzult arcán az igyekezet kínja, de a győzelem számára csak ürügy, a cél a pénz, s az újságokból azt is meg lehet tudni, mennyit fizetnek a győzelemért. Sokat, máskor az az üzlet, ha veszít a csapat, csak jóelőre ki kell alkudni az árát. A szóhasználat is alkalmazkodott a győzelem erőfeszítéséhez: a művész játszik, színpadon, hangszeren, vagy éppen szavakkaí, a riporter azonban következetesen azt mondja, hogy akik a pályán a labdát űzik, dolgoznak, sőt egyik-másik „rengeteget" dolgozik, jóllehet ténykedése meg sem közelíti egy szántóvető vagy esztergályos munkáját. De végtére ennél is többről van szó: már a játékban is elfelejtettük a játékot. Lapjaink most tele vannak egy rémséges gyilkosság híreivel, melynek áldozata filmeket csinált, s gyilkosai is filmesek. A mozi elsőrendű feladata a szórakoztatás, s ez a három férfiú azzal kereste kenyerét, hogy szórakoztatta közönségét. A két jómódú szakember ezúttal más mozi talált ki, egy nő segítségével megölte, majd feldarabolta a harmadikat, hogy kiiktassa a versenyből, s így megszerezze a szórakoztatás jogát, s főleg a pénzt. Gyilkosok a mitológia istenei között is vannak, Kronosz attól sem riadt vissza, hogy saját gyerekeit falja fel, így azon sem kell csodálkoznunk, ha egy magyar és osztrák filmes megöli és darabokra fűrészeli vetélytársát. Az egészben legföljebb az a meghökkentő, hogy a két filmes voltaképp saját mesterségét folytatja, csak más eszközökkel: eddig filmjeikkel szórakoztattak, most saját történetükkel, amit, ha több a fantáziájuk, akár filmre is vehettek volna, így a bűnügyi riportokra vagyunk utalva, melyek nem is fukarkodnak a borzongató részletekkel. A két úri gengszter előbb kiagyalt, majd el is játszott egy szörnyű színjátékot, ha ugyan az ő esetükben játékról beszélhetünk. Keményen dolgoztak a remélt sikerért, mert a két hentesnek arról is gondoskodnia kellett, hogy a testrészeket megfelelő helyen elrejtse. De még ebben sincs semmi új. Gyerekkorom népszerű gyilkosa járkált így Pesten egy kosárral, melyben feldarabolt férjét hurcolta, hogy biztos helyen eldughassa, nóta is szólt róla, jelezve, hogy a nagyvárosoknak is van népköltészete: Kudelkáné, mi van a kosárba? Kudelká- nak keze, feje, lába ... A rémtett kedélyes nótában oldódott fel, játékká lett, hogy a vüág mégse lássák olyan sötétnek, amilyen valójában, bár Kudelkánét ettől függetlenül fölakasztották. Kosztolányi azt kérdezi: játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, - József Attila pedig a szabadságtól várta a rendet, kérve: játszani is engedd szép, komoly fiadat... De ettől még nagyon messze vagyunk, Kudelkáné hasonló hajlamú leszármazot- tairól már nem szól városi népdal, a szerzésvágytól elborult agyak a köznapi tragédiákat sem oldják fel alkalmi rigmusokban. „Pénz a kor istene, Ki törhet ellene?" - kérdezte versében Kisfaludy Károly, mi pedig legföljebb azon csodálkozunk, hogy már akkor is, pontosan 1823-ban, midőn e verset írta? Bordal s ellenszerül ezt kínálja: „Igyál s tágul kebeled! Ezt kinccsel föl nem leled!" De azóta ez is kérdéses, mert kinccsel mindent föl lehet lelni, igaz, egy korsó sörnek is keményen megkérik az árát, a Balaton mentén pedig az útszéli csárdába sem mer betérni a jámbor utazó. A hajdani csapat tagjai, Kabala, Spitzer, Fartig, nem néztek a pénzre. A mérkőzés szünetében fél citromot kaptak, ez volt a fizetség, a prémiumot is beleszámítva. Beérték vele, s oly elégedetten nyalogatták, mint akik tudták, megszolgáltak érte. Ahogy visszanézek az időben, most is a pálya szélén látom őket, kezükben a jutalmul kapott fél citrom, s azt latolgatják, legközelebb sikerül-e legyőzniük Raposkát. Csányi László Ocsú I. „A kicsépelt gabonának rostáláskor különváló szemetes alja" - mondja az Értelmező kéziszótár. Ez az ocsú, amivel most a Tisztelt Olvasó rekeszizmait próbáljuk megmozgatni az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola felvételizőinek magyardolgozatában találkozott a javító tanárok rostáló kedvével. Az egyik feladatban - ki-ki választhatta ezt - Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményéről kellett kifejteni, hogy milyen összefüggés van a cím és a tartalom között. íme néhány gyöngyszem. „A cím pontosan tükrözi az egész mű tartalmát, mondanivalóját", „főszereplője: Bánk bán" (!). „Sok embernek Madách korában a tragédiáról maga az eredendő bűn juthatott eszébe", sőt, „Petőfi Az apostol: a cím alapján szintén tragédiára gondolhatunk, hiszen az apostolokat üldözték". Többen ürügyet találtak némi igazságtételre: „Az ember tragédiája nem az, amit Lucifer bemutatott Ádámnak, sokkal inkább az, hogy Ádámnak ezeket végig kell járnia, Éva anyasága miatt"! Akadt, aki épp az ellenkező oldalon látta az igazságot: Adám „a mű végén nem akarja vállalni ezt a szenvedésekkel teli életet, de Éva bejelentésére „Anyának érzem, óh Ádám, magam", kénytelen vállalni a jövőt, hiszen már lerakta annak alapjait" ... Volt olyan, amikor éppen a végkifejletben látták a lényeget: „A mű erkölcsi fölénnyel végződik, mely bizonyítja, hogy az emberi faj erkölcsi többlettel mindig az élen, a többiek fölött áll". Megcsodálhattuk azt a merész fantáziájú írást, amiben Az ember tragédiája „a háború borzalmairól szól (!) dúl a csatatereken a harc, kint emberek hullnak el, életek omlanak össze. S ezt mind az ember saját keze által teszi". Ha ezt Madách megérhette volna! Akadt azért, aki megdicsérte: „Madách felteszi a kérdést, van-e értelme a történelemnek, a tragédia azonban jól végződik, a mű címe tehát valóban hiteles". Az is kedves jelenet lehet, amikor „Lucifer álomba ringatja Ádámot". Marad meglepetés a végére is: „A tragédia elolvasása végén elgondolkodhatunk..„a kardalok verselései is igen gyönyörű és változatos". Nem lehet teljesen tökéletes az alkotás, mert az egyik jelölt ingerülten vallotta be: „Végü- lis mi az ember tragédiája, még mindig nem tudom". Csak türelem, ami késik, nem múlik! Most bizony még előfordul, hogy „a mű végére nem marad semmi". Legföljebb egy kis ocsú ... T.G.
