Tolnai Népújság, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-25 / 175. szám

1992. július 25. HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 7 Dédapáink víg kedélye Ingerkedés az oroszlánnal (Jankó János rajza) Néha a legegyszerűbb kér­désekre is nehéz válaszolni, máskor meg a legbonyolul­tabb helyzetek is szinte egy pillanat alatt megtermik a megoldást. A Szekszárd Vi­déke száztíz éve Találó felelet címmel mutatott be egy ilyen esetet. „Egy szabadelvű ame­rikai lelkész közelébb azt ta­nácsolta hitsorsosainak, hogy házaikra villámhárítót alkal­mazzanak. Egy szenteskedő elszörnyülködött ezen s így kiáltott föl: — Hát akkor mi­vel verheti meg az isten az embert? — Butasággal - vála­szolt a lelkész." Néhány évvel ezelőtt, az Üstökös 1869. július 3-i ado­mája szerint azonban a bölcs és beváltnak hitt elvek sem mindenütt alkalmazhatók: „A múlt század elején, Baranyá­ban egy apáca fejedelemasz- szony kimegy az urada­lomba megtekinteni a gazda­ságot. Amint a tiszttartó mu­togatja neki a gulyát, a hölgy­nek szemébe tűnik a bika, azon észrevétellel, hogy ezen szarvasmarha nem olyan ter­metű, mint a többi tehenek. A tiszttartó aztán egész tisztelet­tel és szemérmes hiedelemmel magyarázgatja az úrnőnek, hogy mire való a bika, hogy t.i. ez a férje a többi tehénnek. Az úrnő félbeszakítja: — De azt az erkölcstelenséget az én marháim közt meg nem tű­röm, s akarom, hogy minden tehénnek saját bikája legyen ..." Arról már nem szól a fáma, hogy a nemes apaállatot meg- kérdezték-e, bár ez a mai nyakkendősbika-világban már részletkérdés. Éppen úgy, ahogy régente az volt, ki kinek a pártján állt 1848-49-ben. Kálmán Dezső a Fényes napok, zord éjszakák című sorozatában az egyetlen gyönki schwarzgelbről, azaz a császárhoz húzó atyafiról, em­lékeztet meg, persze, név nél­kül, mert „az utódai nagyon jó magyarok, kár volna őket compromittálni". A többit már idézzük föl a Tolna vár­megye 1895. július 28-i szá­mából. Szepi bácsinak „szívós német természete volt, szidta Kossuthot, mint a bokrot és az át-átvonuló magyar katona­ság elől elbújdosva pincéjének mélyébe, ivott a császáriak győzelméért soló (egyedül). Történt egyszer, hogy egy dragonyos szakasz vonult ke­resztül Gyünkön. No hiszen, volt nagy öröme Szepi bácsi­nak. Dacára a hétfői napnak, újra borotválkozott, hófehér pisztolynadrágot húzott s még a háza tájékát is tisztára sepertette. Azután bejelentette magát az ezredesnél. El­mondta, hogy ő az egyedüli gutgesinnt (megbízható) az egész rebellis faluban. Adja­nak hát neki kvártélyra egy egész káplár alja katonát, ő azokat urasan ellátja étellel, itallal, estére meg kiviszi őket a szőlőhegyre, ott fognak na­gyokat inni a császár egészsé­géért ... Éjfél felé járt már az idő, midőn egy rezes orrú ka- pitáy s néhány kiéhült lajdi- nand is oda vetődött. Erre az­tán Szepi bácsi egészen oda­lett az örömtől, hordhatta a legjobb bort, kínálta a friss kalbászt, pecsenyét, hófehér kalácsot és az odarendelt trombitás bandával búvatta a Radetzky-marsot. Nem sok idő múltával az egész kompá­nia be volt rúgva. Danoltak, táncoltak, ordítoztak; tisztek, közlegények összecsókolóztak Szepi bácsival. Egyszer aztán Szepi bácsi, amint ránéz a hancúrozó vasas német kom­pániára, önkéntelenül elmoso­lyogja magát, s így szól nagy csöndesen (németül): — Ha most jönne Kossuth, tudom, hogy ellábolnátok! Olyan las­san volt ez modva, hogy alig hallgatat valaki. A dragonyo- sok másnap délután útra ké­szültek. Szépen fel voltak ál­lítva a piac közepén. A bá­mészkodó falusiak kíváncsian várták az indulást. Egyszer aztán hangzik a rezesorrú ka­pitány szava: — Hol a kém? (...) Von­szolják a holtra ijedt Szepi bá­csit, lekapják a tíz körméről, ráfektetik a deresre, s két káp­lár olvasatlan olyan huszon­ötöt hegedül a pisztolynadrág­jára, hogy annak foszlányai menten alkalmatosakká vál­tak a bankó készítésére. Mikor Szepi bácsi felkelt a deresről, akkor már határozott republi­kánus volt". Mitagadás, néha valóban csak egy kis biztatás kell ah­hoz, hogy a rejtett képességek előjöjjenek. Ilyen családi jele­netnek volt tanúja a Tolna­vármegye és a Közérdek nyolcvan éve, 1912. július 18-án A kitűnő utánzó című humorában. „Nagy társaság­ban a papák meg a mamák a gyermekeikről beszélgetnek. Egy elhízott és határozottan csúnya mama elragadó bol­dogsággal mondotta: — A kislányomból világhíres szí­nésznő lesz, én még felnőttben sem láttam ekkora utánzóké­pességet, amilyen ebben a hét éves gyermekben van. (A gyermeket a mama kihívja szobájából és azt kéri tőle, hogy utánozza a szobalányt.) Ő tálcát ragadott és hajlongva lépett egy vendég elé: — Pa­rancsoljon finom teát! (A ven­dégek tapsoltak.) A kis hölgy tovább ment: — Szép sza­móca, méltóztassék venni! A kis művésznőnek nagy sikere volt, taps és kacaj kísérte min­den lépését. A vidámság azonban egyszerre megsza­kadt. Ugyanis a gyermek, még mindig a szobalányukat utá­nozva odalépett a saját édes papájához, és így szólt: — En­gem ne csipkedjen az úr, mert mindjárt szólok a nagyságos asszonynak!" Hol vannak már azok a mamák, szobalányok és pa­pák? Talán ugyanott, ahol Vi- sontai Soma országgyűlési képviselő, aki a Tisztelt Ház­ban szórakoztatta a honatyá­kat a következő történettel. Megdöglött a cirkusz oroszlánja, de mivel aznap estére az oroszlán és a tigris párharcát ígérték a nagyérdeműnek, az állatok felvigyázója rábeszélte a sokgyermekes csizmadiát, hogy öltse magára a bundát - persze jó pénzért. „— Barátom, csak ordítson, ha a tigrist látja!... A csizma­dia bele is bújt az oroszlán­bőrbe, be is ment a ketrecbe, ordított is, de mikor meglátta a tigrist, bátorsága egyszerre az inába szállt, és elkezdett buzgón imádkozni, hogy „Miatyánk, ki vagy a meny- nyekben ..." De alighogy el­kezdte az imát, csodálatos módon a tigris folytatta a mia- tyánkot, hogy „szenteltessék meg a te neved. Mert a tigris sem volt más, mint a falu takácsa, minthogy két nappal azelőtt a tigris is megdög­lött ..Dr. Töttős Gábor Ami maradt a kolostorból Szerdai lapszámunkban már hírt adtunk az egykori pécsi dominikánus kolostor, illetve az ott működő főiskola történetéről és az ott végzett ásatás legújabb eredményei­ről. A több, mint hét évszáza­dos kolostor - s ez jól látható Gottvald Károly fotóján - el­vesztette a pusztító idővel folytatott küzdelmet, hiszen mára ennyi maradt az egykor merészen magasba szökő fa­lakból. A régészek számára azonban így, ilyen állapotban is sokat elárul a XIII. század mindennapjairól, az itt tevé­kenykedő szerzetesek életéről. Vakáció gázspray-vel Már mindent bevásároltam hétvégére, csak a friss kenyér hányzott. Azt mondták: fél órán belül érkezik. Rekkenó hőség volt és bizony tétováztam, hogy ci­peljem-e haza a meglévő holmit és azután rohanjak vissza, vagy várjam meg a kenyeret és „egy fordulóval" hazavigyek min­dent. A /tőség kicsit lustává teszi az embert és engedve az árnyé­kos park csábításának, a szökő­kút Szépségének, leültem egy padra. Irigykedve néztem a gye­rekeket, akik még nem szégyen­keznek pancsolni a szökőkút me­dencéjében. Én gyarló felnőtt azt hittem, jó nekik, mert még gye­rekek. Egyszer csak előttem terem két 6-8 év körüli kissrác, hangos kezitcsókolomot köszönnek és az egyik megkérdezi „Néni, nem tetszette tudni adni 6 forintot?" Ahogy elnéztem őket, nem olyan- gyerekeknek látszottak, akiknek koldulniuk kellene. Bár nekem sincs sok osztogatni valóm, de elővettem egy tízest és odaad­tam. A két kisfiú lázas kotorá- szás után visszaadott 6 forintot: „néni, nem is kell 6, csak 4 fo­rint, köszönjük." Biztos voltam abban, hogy fagyira lejmolnak, csak akkor lett fura a dolog, mi­kor leültek mellém a padra. Tudom, hogy egy gyerek Önérzetét sokkal könnyebb meg­sérteni, mint egy felnőttét. Tu­dom, ha nekikesek, hogy nem szégyenlitek magatokat, mit szólnának a szüléitek, ha tud­nák, hogy kéregettek stb., stb. - egy szót sem szólnak, bezárkóz­nak, mint a kagyló. Tartottam magam előtt az újságot és „na­gyon olvastam". Úgy 5 perc múlva megszólalt az egyik kis legény: „Különbén rendes tet­szik ám lenni, ha kell, segítünk hazavinni a szatyrot. — Miért, fiúk, nektek ke­nyérre kellett a pénz? — Jaj, dehogy! Sültkrump­lim. Tetszik tudni, az ötvenes mellett nem messze van az a büfé, ahol a sültkrumplit szok­tuk venni. Megvesszük hozzá itt a boltban a fél kiló friss kenyeret- és aztán jóllakunk. — Miért nem otthon esztek. Anya mit szól hozzá, hogy így éltek? — Anya, mióta megszűnt a vállalata, ilyenkor nyáron vi­dékre jár, este jön csak haza. Most éppen meggyet szednek. Régen gyors-gépíró volt. Az apu meg most Paksra jár, ott talált állást. — Mit csináltok egész nyá­ron, srácok? Mentek valahová nyaralni? — Na! Ne is tessék kérdezni! Mentünk volna egy hétre, meg­ígértük a testómmal, hogy nem eszünk fagyit, nem kell kóla, semmi, csak mehessünk a Bal­csira. Már majdnem összejött a pénz, mikor megtudta apu, hogy még hatszázvalahány forint va­lami adót is kell fizetni, ha nya­ralunk. — Igen. Ez idegenforgalmi adó, ha jól tudom. — Nem tudjuk mi, csak az a lényeg, hogy aznap apu károm­kodott, meg anyu is, pedig anyu nem is szokott. Este meg mi is sírtunk, mert mikor apu azt mondta, hogy nem fog még ez­után is adót fizetni és köszönjük a Kupa bácsikánknak, hogy az idén sem látjuk meg a Balatont, végigbőgtük az esétt. Pedig mi már nagy fiúk vagyunk. Mégis sírtunk. — Srácok, és valami nyári tábor? — Hol él a néni? Azokat ilyen árakkal nem nekünk talál­ták ki! Pedig mi is tanulunk a tesómmal angolt és jó lett volna az a nyelvi tábor, ami az újság­ban volt. Vagy az a lovaglás is jó lett volna, vagy bármelyik. De tetszik tudni, kettőnknek ez a két hét anya egy havi pénze lenne és most ciki van otthon pénz dol­gában, mért vágy megvesszük a lakást, vagy a fene tudja mi lesz velünk. — Jól elbeszélgettünk, de én már megyek is vissza a boltba a friss kenyérért. — Tessék várni itt, elhozzuk mi, ha tetszik rá adni pétit. Adtam. Rohantak át a parkon az én két kiló és az ő fél kiló ke­nyerükkel. Es fogták a szatyrom, hogy ők segítenek. Középkorú nő vagyok. Nem 70-80 éves nénike, aki a kora miatt szorul segít­ségre. Mégis jólesett. A lakásaj­tóban el akartak köszönni. Ne­kem pedig a kislányom jutott eszembe, aki most a nagyszülei­nél nyaral és tudom, hogy min­den gyereket félt a szülő. Es tud­tam, hogy nem örülnék, ha az én gyerekem idegen lakásba be­menne, de mégis szerettem ■ volna ezeket a kissrácokat meg­ebédeltetni. Mondtam, hogy egyedül vagyok itthon, kész a fi­nom zöldborsóleves, szívesen megkínálom őket, ha nem félnek bejönni. És akkor jött a meglepetés! —- Dehogy félünk néni! Apu adott nekünk gázspray-t, ha va­laki bántana minket. Mint az ebédnél kiderült, jól saccoltam. A nagyobbik fiú most lesz 2, osztályos, a kicsi elsős az ősszel. A megváltozott viszo­nyok tették, hogy az anyukájuk már nem gyors- és gépíró és az apukájuk is máshol volt kényte­len állást keresni, csak álmodoz­tak a nyaralásról, gázpsray-vel a zsebükben tengetik el a nyarat. Korai felnőttek, akik az adót, a politikát a saját kicsi elgondolá­suk szerint ítélik meg, már most telivannak keserűséggel, gyűlö­lettel. Én csak egy egyszerű anya vagyok és amikor a saját gyerekem sem tudom sok jóval biztatni, hogyan adjak egy kis lelkesedést át mások gyerekei­nek? A kislányomat biztatom, hogy ha jól tanul továbbra is, ta­lán sikerül még főiskolára is el­jutnia. Néha azután ó í$ közbe­szól: „Rendben, de látod, te is hiába tanultál, mégsincs mun­kád". — Te ne velem foglalkozz! - mondom ilyenkor. Mire te nagy leszel, biztos más lesz minden. Valóban más lesz? Vagy rosszabb? Valahogy már nem irigylem a nyári hőségben a szö- kőkútban pancsoló gyerekeket. A szobor is, mintha nem ragyogna annyira a napfényben. A két kis­fiút látom néha, de én sem tu­dom naponta megebédeltetni őket. Nyár van, 1992 v És renge­teg gyerek az utcán. És sok gye­reknek talán már sosem lesz nyaralás, üdülés - olyan igazi VAKÁCIÓ. Lehet, hogy nem­csak ennek a két kisfiúnak, aki­nek azon a csúnya hatszázvala­hány forintnyi idegenforgalmi adón úszott el a nyaralása. Én azért még bizakodom. Op­timista vagyok, hiszek abban, hogy jövőre a parkokban nem lesznek már 6-8 éves gáz­spray-vel felszerelkezett „utca­gyerekek". Elek Ágnes Nem mindennapi zsarutörténetek Krími időzítve A Providencia Biztosító rek­lámkártyáit maga a postás csúsztatta be a vizafogói lakó­telep levélszekrényeibe, egyet az automataliftbe is kitűzött. Mindez elég volt árrá, hogy a lakók néhány napig eltöpreng­jenek a feltételeken, így hát nem is keltett meglepetést, hogy néhány nap elteltével két jólöltözött fiatalember csengetett be a lakásokba. Fel­tűnő éppenséggel csak az le­hetett, hogy nem a Providen­cia nevében akviráltak, hanem a Atlantik Társaság nevében, mely jól hangzik, még magya­rosan írva is. Csak az a baj vele, hogy nem létezik. De ezt akkor és ott senki sem tudta, s az uraknak néhol még arra is volt idejük, hogy elregéljék ajánlatuk mindennél jutányo­sabb voltát, mert, úgymond a károkért itt egy .„közöspiaci társulás" áll jót. Ám nem mondhatni, hogy sikeres lett volna kőrútjuk. Legtöbben már a nyitott ajtó­ban megadták az udvarias vá­laszt, köszönik, nem kérik, megvannak az eddigivel, csak a díját ne emeljék. A biztosító­tól jött üzletszerzőknek még arra is volt egy-egy villám­megjegyzésük, hogy „jó át­térni a háromzáras és levédett zsaníros megoldásra". A la­kók bólogattak és megnyug­tatta őket a két fiatalember csiptetős, elegáns írótömbje és előzékenysége. Eltelt egy hét és már feledésbe is merült az Atlantik Biztosító, meg az ajánlata, mikor egy VI. emeleti lakásba betörtek. Fényes nap­pal. A különös csak az volt, hogy a felvonóval szemközti lakást fosztották ki és nem sokkal azután, hogy elromlott az az automata lift, amely a legnagyobb forgalmat bonyo­lította. A két „liftszerelőt" öröm­mel engedték be a házba és összebólintva adóztak szakér­telmüknek, hiszen a felvonó néhány perc múlva már mű­ködött, igaz, hogy a tetőn levő gépházban - mint mondták - akad reparálnivaló. Az elégedett lakók elvonul­tak és azzal sem törődtek, hogy odafentről néha nagy csapódások hallatszanak. Majd beolajozzák a mesterek, gondolták, odafent mindig is akadt az a vasajtó. Pedig ekkor már egészen más műveleteket végeztek. Szinte másodperces egyezte­téssel, amíg egyikük a liftajtót csukta-nyitotta, másikuk egy lakásajtón kísérletezett. Á kellő pillanatban, a két csatta­nás pontosan egybefolyt, kitá­rult a lakásajtó. Nem tartott tovább 5-10 percnél az értékek összeszedése (videó, fotógé­pek), sőt falivezeték-kutató detektorukkal (Bécsben pár­száz schilling) a fehérneműs szekrénybe rejtett ékszerekre is hamar rábukkantak. Ez a műszer a gyors elvonuláskor kieshetett szerszámosládájuk­ból. Egyébként a gyanútlan lakóknak az sem tűnt fel, hogy órák múlva sem adnak hírt magukról a liftszerelők, míg valaki felment körülnézni és megdöbbenve tapasztalhatta, hogy a mesterek a tetőn át tá­voztak. Ha a „liftszerelők" nem is voltak azonosak a biz­tosítási szervezőkkel (ezt a ki- hallgatottak személyleírása is nyilvánvalóvá tette), az együttműködés és a „mun­kamegosztás" köztük csak­nem biztosra vehető. A szak­emberek azt is megállapítot­ták, hogy a késleltetéssel beál­lított riasztókészülék ajtó­tokba rejtett vezetékét is a fémérzékelővel találták meg és csípték el. Az is bizonyosra vehető, hogy a jólöltözött elő­őrsök terepszemléje semmi másra, mint a zárrendszerek felmérésére irányult, legfel­jebb az ajtót nyitó „személyi­ségéből", vagy az előszoba résnyi látványából következ­tettek a lakás rejtett kincseire. Ha majd elfogják őket, nyil­ván elmondják ebbeli mód­szereiket is. Mert a hátraha­gyott nyomok jó esélyeket ad­nak a nyomozás ereményes- ségéhez. L.B.(FEB)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom