Tolnai Népújság, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-01 / 128. szám
4 »ÚJSÁG SZEKSZÁRDI SZEMLE 1992. június 1. Dicső Zsolt első kötetes költő hitvallása ,E1 kell mondanom az embereknek, hogy mennyire komolyan vesznek komolytalan dolgokat!" Dicső Zsolttal beszélgetni legalább olyan üdítő, mint egy fárasztó, hosszú nap után fellapozni első verseskötetét és egy-egy rövid művén felnevetni vagy éppen megdöbbenve konstatálni, hogy igen, ilyenek vagyunk mi, emberek. Már a verseskötet címe is fej- bekólint bennünket. „A rózsaszínű lórugás" arra enged következtetni, hogy Dicső Zsoltnak az életről alkotott véleménye a címben kiválasztott mondatában rejlik. — Igazán az fogja megismerni önt, aki megveszi és elolvassa verseit. Ez a beszélgetés szóljon inkább arról, hogy hol kezdődött a versírás, milyen út vezetett oda, míg ez a kis kötet megjelent? — Mint annyi más gyerek, általános iskolás koromban már írtam verseket. Később a gimnáziumban is, ezek azonban csak olyan kis játékos kísérletezések, pamfletek voltak. Egy jóakaróm felszólítására a Sárváron kétévenként megrendezésre kerülő diákköltők pályázatára küldtem be először verseket. Itt további munkára buzdítottak és igazából akkor kezdtem utánanézni, hogy mi is a versírás. Megjelent egy pár versem, többek között a Tolnai Népújságban is, igazából azonban nem foglalkoztam vele, mert akkor minden időmet, energiámat, egész életemet kitöltötte a kísérleti színpad és a zene. — Miként jött össze ez a verseskötet? — Igazából hat éve kezdtem el komolyan foglalkozni a versírással. Aztán elküldtem a műveimet különböző kiadókhoz, ahonnan kivétel nélkül azt a választ kaptam, hogy ilyen jók meg olyan jók, tetszik nekik, de jelentessem meg azokat magánkiadásban. Gondoltam, hát akkor ennyi, bevégeztetett. Éppen ezért, mint a villámcsapás, úgy ért, hogy egyik este tizenegy óra körül beállított hozzám külföldön élő volt gimnáziumi osztálytársam, akit az érettségi óta nem láttam és minden bevezető nélkül közölte velem, hogy a szponzorom akar lenni. Pénzt ajánlott fel. Ezen annyira felbuzdultam, hogy megkerestem néhány barátomat a városban, sőt, elmentem a városi önkormányzathoz is, és összejött a pénz. A Font Kft.-nél kötöttünk ki, ők szedték a kötetet és a bajai nyomda vállalta a kinyomtatását. — Talán sokan kiváncsiak arra, hogy manapság amikor a szennyirodalom ellepi a standokat, s az igazi könyvek kiadására nincs állami támogatás, mekkora volt az az összeg, amibe ez a magánkiadású füzetecske került? — Az 1500 példány 50 ezer forintba került. Ez talán másoknak nem sok pénz, az „összekunyeráláshoz" mégis nagy erő kellett. Ha Komjáthi Tamás barátom nincs mellettem, akkor talán félúton feladom. — Milyen érzés volt kézbe venni a kötetet? — Furcsa, hihetetlen. Hogy ennyi idő után mégiscsak ott állt a papíron. Jó volt. Talán egy előnye volt a magánkiadásnak, hogy én választhattam a verseket. — Még egy jelző erejéig sem venném a bátorságot a minősítésre, vagy a verseiről való véleményalkotásra, kérem tegye ezt meg helyettem. — Az az érzésem, hogy az emberek elmennek a fontos dolgok mellett. Valami csoda folytán én ráérzek ezekre, meglátom azokat, a groteszket, a nonszenszt, a dolgok fonákját. Úgy érzem, el kell mondanom az embereknek, hogy mennyire komolyan vesznek komolytalan dolgokat. A versek általában egy gondolatból, egy szóból, egy rímpárból születnek. Leírom, aztán mindig tömörítek rajta. Általában a harmadik verziónál érzem, hogy most jó. — Lesz folytatás? — Szeretném. Tudom, hogy ez már sokkal nagyobb felelősség, hisz csak jobb lehet, mint az első. Húsz éve írogatok és akiket én mérvadónak tartottam, azok mindig ösztönöztek és ennél a kötetnél is mellettem álltak. Úgy érzem, ez kötelez is. A krónikást pedig az, hogy az első kötetes költő műveiből válogatva a kedves olvasót ízelítőül egy igazi „dicsőzsol- tos" verssel ismertesse meg. búcsú egymás felé lökött utolsó félmosolyunk már hazugok kézfogása volt. ősz volt megkéstek az álmok. Sas Erzsébet Rejtett értékeink Molnár Mór öröksége Bárhogyan is alakul át a világ, a tisztesség megköveteli, hogy számon tartsuk azokat az elődöket, akiknek köszönettel tartozunk. így van ez a Szekszárdi Nyomdában is, amely a megyeszékhely legrégibb alapítású ipari üzeme. Ha valahol, hát itt igazán , büszkék lehetnek Molnár Mór örökségére. De vajon mi ez az örökség, s ki az a Molnár Mór? Mindkét kérdésre egy kis nyomdatörténettel válaszolhatunk legjobban. Újfalussy Lajos a múlt század utolsó napján bejelentette Tolna vármegyének: 1900. január elsejétől Molnár Mór lesz az üzem tulajdonosa. Az 1874-ben Dunapentelén született ifjú mesterért bátyjai vállaltak kezességet, mivel biztosak lehettek benne, hogy a fél Európát bejárt, a legjelesebb külföldi szakembereknél és Budapesten is helytállt öc- csük vállalkozását üzletként sem rossz támogatni. Igazuk volt: tíz év alatt harmincszor többen, ötvenszer nagyobb értékű gyárban dolgoztak itt, s az anyagi sikeren kívül - a szép számú külföldi elismerés mellett - a vidéki nyomdatulajdonosok szövetségük titkárává választották a szekszárdi világcég vezetőjét. Azt szokták mondani, egyetlen olyan ötlete volt, amiből még kilenc évtizeddel később is meg lehet élni, s ez a naptár. Részben igaz ez a vélekedés, de szakmai örökségéhez még mindenképpen hozzátartozik a soha félre nem tett igényesség, az örökös fejlesztési elképzelések és a szolid haszon eszméje. A pontosságot csupán azért nem sorolom ide, mert ez akkoriban természetes volt. Megesett például az is, hogy a szekszárdi nyomdászok sztrájkba léptek, igaz, nem rossz körülményeik, hanem a szolidaritás miatt, Molnár pedig az éppen esedékes újságot egyedül kiszedte, korrigálta és ki is nyomta. Noha megtehetté volna, soha nem a fenyegetés eszközével oldotta meg az ilyen helyzeteket, hanem figyelmességgel és jó szóval. Később, amikor például Ko- retzky Jánost, a szakszervezeti mozgalom ismert helyi vezetőjét 1919-ben betöltött direktóriumi elnöki tiszte miatt felelősségre akarták vonni, ő azt nem engedte, s természetesen régi állásában tartotta meg A nyomda: Szekszárd legrégibb alapítású ipari üzeme minden háborgatás nélkül. Megható azt látni, mennyire szerették beosztottai, akik tudását, emberségét egyaránt tisztelték, soha nem feledkeztek el arról, hogy városunkban kezdte szakmáját 1887-ben. Az ötvenéves jubileumára írott könyvben ő sem kevésbé meleg szavakkal ismeri el, hogy csakis közösen tudtak előbbre jutni. Az 1908-ban részvénytársasággá alakított üzem beolvasztotta magába a Báter nyomdát, munkásait megtartotta s a színvonalból nem engedett. Molnár Mór kevésbé ismert könyvéből az is elénk tárul, hogy gondolkodóként sem tartozott a feledhetők közé. A Világunió 1948 című művében már az egész emberiség felismert sorsközösségéről megvalósult békés jövőjéről, demokratikus alapokra épülő világállamáról elmélkedik. Ennek létrehozásában főszerepet szánt a sajtónak és a nyomdának: „A világsajtó legfőbb programja az emberiség létének, fenntartásának megvédése, jóléti intézmények létesítése az egész vüágon, munka- alkalmak teremtése ..., az önrendelkezési jogok tiszteletben tartása, általában minden szép és üdvös gondolat felkarolása, amely az emberiség javát óhajtja előmozdítani". Megjósolta munkája első kiadásában, még a II. világháború előtt az ENSZ létrejöttét, a második kiadásban azt, ahova napjainkra értünk el: a nagyhatalmak rájönnek a fegyverkezései verseny értelmetlenségére ... Javíthatatlan optimista volt tehát szakmailag, emberileg és gondolataiban egyaránt: Szekszárd, amelynek szakmájáért cserébe világhírnevet adott, sem halálakor, sem azóta nem látta szükségét még a méltó megemlékezésnek, csupán a nyomda ápolja lehetőségeihez mérten legigazibb örökségét. Dr. Töttős Gábor Fotó: Ótós Réka Hajdan 100 éve, 1892. júniusában Szekszárdon - a májusi jég- és felhőszakadás után - hatalmas esők károsították az új, filaxé- rának ellenálló ültetvényeket. 90 éve, 1902. június elején megjelenik városunkban Molnár Mór Nyomdaipar Magyarországon című szakfolyóirata, amely egy éven belül a Vidéki Nyomdatulajdonosok Országos Szövetségének hivatalos lapja lesz, s amely - kisebb megszakítással - 1924-ig létezett. 55 éve, 1937. június 2-án a rádióban Kliegl (később: Kun) Lajos, Szekszárd főjegyzője Wosinsky Mór emlékezete címmel 45 perces rádióelőadást tartott, városunkban pedig Wosinsky emlékünnepet tartottak. Krónikás ff „Tankcsapdák' a Remete utcában A Bartina utcáról annak idején számtalan cikk megjelent a Szekszárdi Szemle hasábjain. Az építés alatt álló - a szó szoros értelmében álló - , hosszú ideig felbontott állapotú úttest sok bosszúságot okozott az arra közlekedőknek. Ma már szinte tükörsima aszfalt fogadja a Bartina utcában az autósokat, ám folytatása, a Remete utca már távolról sem nyújtja ugyanezt a minőséget. Mostanság kátyúk, gödrök, bukkanok szabdalják a jobb sorsra érdemes Remete utcát, sőt, fotós kollégánk három „tankcsapdát", azaz vízelvezetőt is megörökített arra jártában. Bár a 30 kilométeres haladási sebességet előíró tábla jól látható, mégsem irigyeljük azt az autóst, aki véletlenség- ből rászalad az úttestből kiálló acélperemre. Egyébként, mint megtudtuk, az erre közlekedőknek és a Remete utca lakóinak júliusig kell még várniuk, a tervek szerint ekkor kezdődik el az úttest lefedése. Fotó: Ótós Réka A bolha ugrál, nem köhög Gondolataiba merülve bandukol az ember lánya a Skála irányában a Széchenyi utca páros oldalán, s ha nem eszmél a veszélyre, ugrik is nyomban hatalmasat, éppen telibe találja egy mellette elviharzó kerékpáros kamasz. Még ketten következnek utána és röhögnek a további gyalogosokon, akiket éllovasuk pattogásra késztetett. Tényleg röhögnivaló, ha. idős és még idősebb emberek már csak koruknál fogva is sikktelenül ugrándozni kezdenek. Egyik erre, másik arra, éppen úgy, mint a soha se látott nikkelbolhák. Az állítólag csak gyalogosok részére fenntartott flaszteren közlekedők közel sem tartják olyan jó bulinak a biciklis vagánykodást, mint az ifjak. A lassan járj, tovább érsz (és élsz), nem az ő világuk. Rendőr persze ilyenkor egy szál se. Kevesen vannak, sok a dolguk. Valamikor valakiknek pedig vissza kellene adni a gyalogjárdát a gyalogosoknak, akár büntetésekkel is. Részesülhetnének éppen hatósági figyelemben vakáció közeledtén a magas benzinárak ellenére szaporodó kismotorosok is. Van közöttük, aki napi bátorságpróbaként használja úttest helyett a járdát, a parkok, játszóterek útjait. Különben akár a pedá- lozók, ők is a falkában való megjelenést kultiválják. S rettentően büszkék arra, hogy járművük megma- cherált kipufogója majdnem olyan dörgésre képes, mintha Yamaha lenne. Utóbbi főleg az est elcsendesülő óráiban marcangolja a városközpontban az idegeket. Folytathatnám, nem teszem. Kinek, mi a dolga, így is elég világos. Különben pedig, a nikkelbolha csak ugrál, ha ugráltatják, de nem köhög. (Legfeljebb köhhint.)-liSaját erőből nem megszüntethető Ismeretlen pincék a város alatt Szekszárdon nem mai keletűek azok a problémák, melyeket a feltárt, avagy fel nem tárt pincék okoznak. Ezekről a gondokról a polgármesteri hivatal városüzemeltetési és beruházási irodájának vezetője, Szeleczki József készített nemrég összefoglalót. Ebből a tájékoztatóból idézünk néhány fontosabb részletet. „A pinceproblémákból a- dódóan a város különböző területein rendszeresen jelentkeznek veszélyhelyzetek, számuk az évtizedek óta folyó munkálatok ellenére a mai napig nem csökkent. Az elmúlt években végzett megszüntetések (tömedékelések), megerősítések a pillanatnyi veszély elhárítását szolgálták, a tervszerű megelőző beavatkozásokat a rendelkezésre álló pénzügyi lehetőség nem biztosította. A pincék állékonyságát kedvezőtlenül befolyásolja a közel függőleges löszpartba vájt, sűrűn egymás mellé helyezett pincék tömege. Néhány pince egymás közötti távolsága alig éri el az egy métert. Előfordul több helyen kétlépcsős pincesor is, ahol egymás fölött helyezkednek el a pincék, mint a Bethlen, a Bocskai és a Mérey utcákban. Magassági értelemben a közlekedésre és a közművekre veszélyesek azok a pincék, amelyek megközelítik, vagy elérik azok biztonsági zónáját, ide tartozik a Bartina és a Remete utca. További gondot jelent, hogy a történelmi időkben kialakított pincékről nincs, vagy alig van tudomásunk. Ezekről csak akkor szerzünk tudomást, ha beszakadnak, vagy valamilyen létesítményt veszélyeztetnek. Nagyon sok pince egymástól vízszintes, vagy függőleges irányban kis távolságra helyezkedik el, így az egyik beomlása a szomszédos pincéket is károsítja. A Séd-meder feltöltése azzal a következménnyel járt, hogy megemelkedett a talajban levő víz szintje, a rétegvizek szintje, amely megjelent a környező utcák pincéiben. Példaként a Bartina és a Kossuth utcákat, valamint a Kab- lár-közt lehetne említeni. Nagy gondot okozott és okoz most is a közművek hiánya, elsősorban a szennyvíz elvezetés megoldatlansága, mert a házi szennyvízderítők nem zártak, lényegében nem nevezhetők tárolónak, csak szikkasztónak. Jellemző a városra a tavaszi és a nyári záporok sorozata, ekkor is kerülnek elő ismeretlen pincék. Az 1978-ban elkészített átfogó tanulmányterv a várható műszaki-pénzügyi igényt 314 millió forintra becsülte, mert kb a város 60 százalékát teszi ki az alápincézett terület nagysága. E tanulmány szerint a pincék számát 840 darabra becsülte, azok hosszát 11,7 kilométerben határozta meg. Az azóta végzett részletes vizsgálatok eredményeként azonban elmondható, hogy ez a szám alábecsült, ugyanis’mai ismereteink szerint a pincék száma meghaladja az 1000 darabot, hosszuk pedig a 15 kilométert. A város saját erőből változatlanul csak a káresemények bekövetkeztével tud beavatkozni, tervszerű, megelőző munkákra állami támogatás nélkül sajnos továbbra sem lesz lehetőség."
