Tolnai Népújság, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-13 / 139. szám

8 KÉPÚJSÁG

HÉT VÉGI MAGAZIN

1992. június 13.

A dualizmustól a forradalmakig

Gratz Gusztáv könyvei

A magyar ország- gyűlés 1867 május 29-én megszavazta a kiegyezési törvényt, majd június 8-án megkoronázták Ferenc Józsefet. Ezzel új fejezet kezdődött az ország történelmében, amit később boldog békeidőnek neveztek, de egyszerűbb, ha a dualizmus korának hívjuk. A történelem a szabadelvű párt uralmát hangsúlyozza, s elsősorban belpolitikai harcok jellemzik, az egyensúly azonban, amit a kiegyezés ígért, lassan megbomlott, s egyre több jel mutatott a Monarchia széthullására. Erről a fél évszázadról nagyon keveset tudunk, a kor tárgyilagos ösz- szefoglalására pedig voltaképp egyetlen történész vállalkozott, a méltatlanul elfeledett Gratz Gusztáv, akinek nagyszabású munkáját a könyvhétre adta ki újból az Akadémiai Kiadó. Szerző és mű egyaránt érdemes figyelmünkre.

Gratz Gusztáv mindvégig megőrzi tárgyilagosságát, akkor is, midőn szemtanúként beszél a korról, amelynek résztvevője volt, mert már a század első éveiben aktív politikus, később miniszter, ott volt a breszt-litovszki béketárgyalásokon, a bécsi ellenforradalmi komité egyik vezetője, a második királypuccs egyik szervezője. Mint meggyőződéses legitimista, Horty ellenzékéhez tartozott, a

német megszállás után rögtön letartóztatták és Mauthau- senbe hurcolták. 1946-ban halt meg, s hatalmas történeti munkája azóta a „tiltott könyvek" .listáján szerepelt, legföljebb kutatók jutottak hozzá.

Pedig ez a három testes kötet maradandó becsű alkotás, azzá teszi a szerző szigorú tárgyilagossága, a tények pozitivista tisztelete, amit szemtanú megbízhatósága hitelesít. Ugyanakkor jó író, eleven képet rajzol a kor vezető politikusairól, Lónyai

Menyhértről, Tisza Kálmánról, Wekerle Sándorról, Kossuth Ferencről, s a többiről, akik szerephez jutottak a politikai életben. Nem idealizálja hőseit: And- rássy Gyula „tekintete mindig a praktikusságra és célszerűségre irányult", utóda Lónyay

Menyhért gőgös volt, akiből a szere- tetreméltóság teljesen hiányzott, de kitűnő volt, mint adminisztrátor, s ha korrupciót nem is lehet a szemére vetni, „annyi azonban valószínű, hogy azt a jólértesültséget, amellyel neki közjogi állásánál fogva gazdasági kérdésekről is bírnia kellett, felhasználta olyan egyéni spekulációkra és üzletekre is, amelyektől skrupu- lózusabb, a gazdagság kísértéseivel szemben nagyonbb ellenálló képességgel bíró jellem tartózkodhatott volna".

A dualizmus korának két kötete drámai bevezetés a forradalmak korához, s a legtöbb újdonsággal ez a könyv szolgál. Erről az időszakról az elmúlt negyven évben alig esett szó, a visz- szaemlékezők könyveit pedig kiátkozták. Pedig Kassák Lajos könyve, az Egy ember élete valóban remekmű, de épp úgy nem kellett, mint Sinkó Ervin vagy Lengyel József regénye, még Kosztolányi Édes Annájának új kiadására is sokáig kellett várni, mert Kun Béla menekülésével indítja a regényt, az ő nevét pedig sokáig le sem volt szabad írni.

Gratz itt van igazán elemében, bár saját magáról mindig visszafogottan szól, „a jelen könyv szerzőjeként" van jelen, amikor a bécsi komitéről ír, vagy felkeresi Allizé francia követet, s figyelmezteti, hogy „az antant téved, ha azt hiszi, hogy képes lesz a magyarországi proletáruralommal békéhez jutni", mert a proletáruralom „életeleme a zavar", s mindent elkövet, hogy a bolsevizmus Ausztriára is átterjedjen.

Legfőbb erénye itt is a tárgyilagosság. Károlyiról azt

mondja, soha nem kereste a népszerűséget, „viszont minden egyes intézkedése, mint később kiderült, megfontolt volt és okos és alig van közöttük egy is, mely nem lett volna helytálló." Kun Béla „valami hideg számítással kieszelt rendszer vak eszközének, gépies alkalmazójának benyomását teszi",

Szamuely Tibor „vérengző fenevadnak bizonyult", Lukács György azok közé tartozott, akik képtelenek az önálló gondolkodásra, de „legalább illúzióját azzal akarják kelteni magukban és másokban, hogy valamilyen, saját környezetük számára újszerű, extravagáns emélet hívévé szegődnek". Kunfi Zsigmond később „állást foglalt a rendszer szükségtelen brutalitásai és kegyetlenkedései ellen", Stromfeld Aurélról viszont azt írja, „alig kétséges, hogy nemzeti eszmék vezették és hogy Magyarország integritása volt az a cél, amelyért küzdött".

Beszél arról, hogy a románoknak az antant adta meg az engedélyt Budapest megszállására, s leplezetlenül ír a keresztény kurzus nyílt antiszemitizmusáról, s azt sem hallgatja el, hogy a nemzetgyűlés „sem szellemileg, sem erkölcsileg nem állt azon a magaslaton, amelyet a kor megkívánt volna". Részleteket tudunk meg a különítményesek véres akcióiról, elítéli a Somogyi, Bacsó gyilkosságot, s idézi Apponyit, aki a békedelegáció nevében kérte, hogy a kormány haldékta- lanul állítsa helyre a törvény uralmát.

Gratz Gusztáv könyve után egészen más megvilágításba kerül „a forradalmak kora". Valószínűleg nem az utolsó szó erről az időszakról, de bizonyos, hogy ezután egyetlen történész sem nélkülözheti. Cs. L.

írás közben

(Cselédlányok könyve) „A rossz poétának se én, se az isten meg nem bocsátunk" - írta Petőfi Úti leveleiben 1847 június 25-én, s mit szépítsük, van ebben valami hetykeség, mert a „se én, se az isten" fordulat a legfőbb, kétszemélyes bírói testületre utal, melynek döntése ellen fellebezésnek helye nincs. Rendjén is van, s akár arra is gondolhatunk, hogy a józan ízlés épp így ítél, az emlékezet a nép- költészetnek is csak legjobb darabjait tartotta meg, mert senkinek nem jut eszébe, hogy minden népfit, születése jogán, lángelmének tartson. Ám a dilettantizmusnak is vannak felül-, illetve alulmúlhatatlan mesterei, a negatív klasszikusok, akiknél a mennyiség, pontosabban a hiány csap át egy torz minőségbe. Itt van mindjárt Vojtina Mátyás, Arany János versének hőse, akinek zönge- ményei ürügyén a magyar vers titkáról tudunk meg valamit, igaz, hogy a példákat is Arany költötte, mert szegény Mátyás buzgalmából erre sem futotta. Civilben háziszolga volt, s épp oly fáradhatatlnaul verselt, mint Jókai novellahőse, Keselyeő Péter. Csatadalának két sorát a szabadságharc után is gyakran idézték, bor mellett, mulatságból: Egy kis halál? Nem tesz semmmit! őseinknek épp úgy volt.

Az életmű ez a két sor csupán, a maradan- dóság csúfságára azonban épp elég. Hazafi Verái Jánosnak egész irodalma van, a klasz- szikus kontár, aki iszonytató rigmúsokkal mulattatta az országot, s zörgő versezetekbe foglalt mindent, amit látott, tapasztalt. Művei méltatására nem térhetek ki, mutatványul álljon itt négy sora, már csak helytörténeti jelentősége miatt is:

Méteres nagy nyelvű Kati, ha pálinkát iszik Méteres nagy nyelve hosszúra nyúlik:

Az Utász-utca öt számból egészen Szekszárdig Mert az ó buta pofája onnan származik. Kosztolányi azt írja, mily megindító néha egy rossz költő, de nem róluk van szó most, az igazi dilettantizmust nem az ő írásaikban kell keresnünk. Van egy osztályozhatatlan dilettantizmus is, midőn nem lehet felállítani minőségi sorrendet, minden az esztétikai értékelhetőség határán kívül történik, de bármit gondoljunk is, ezen a vámmentes területen élet van, bizotonyos lények jönnek, mennek, esznek, beszélnek, szeretnek.

Mindez arról jutott eszembe, hogy olvastam, újra kiadják Courths-Mahler regényeit. Gondolom, nem valamennyit, mert megbízható adatok szerint 207 könyvet írt, s ezek 30 millió példányban jelentek meg, s ezzel valószínűleg Lenint is lepipálta. O a klasszikus Kitsch-Schrifstellerin, a megdicsőült giccs- szerző, akit úgy szoktak idézni, mint Hazafi Verái Jánost, azzal á különbséggel, hogy ő megmaradt parlagi költőnek, akit senki nem vesz komolyan, míg Courths-Mahler híre bejárta a világot. Diákkoromban irodalmi bűnözőt látott benne az irodalom, s a lesújtó ítéletben nem kételkedett senki.

A giccsnek is van mítosza, Courths-Mahler az időtlenség ködében élt, s ha mégis korhoz kellett kapcsolni nevét, leginkább a szent- imentalizmus kissé ragacsos évtizedei illettek hozzá. Pedig ez a termékeny dilettáns kortársunk volt, épp úgy, mint Thomas Mann vagy Roger Martin du Gard. íme, az adatok, amiket egy német szakkönyvből írok ide: 1867-ben született s 1950-ben halt meg. Lipcsében volt cselédlány, 1889-ben bizonyos F. Courths feleségül vette, 1905-ben jelent meg első regénye s haláláig ontotta a gyatra történeteket szerelmes grófokról, iparlovagokról, ellenállhatatlan szobalányokról. Rossz író volt, de valamit mégis tudott: regényeiben sorsüldözött olvasói titkos vágyaik beteljesülését élték át, mert jó volt tudni, hogy a rideg valóságon túl a nemes szívű grófok és gáláns vezérigazgatók első látásra beleszeretnek a szegény lányokba, akiket nem érdekel a vezérigazgató úr pénze s az sem hatja meg őket, hogy náluk aranyból van a mosdókagyló és a vécézsinór, omnia vincit amor, a szerelem mindent legyőz, még a gazdagságot is, sugallta Courths-Mahler.

Ebből persze egy szó sem igaz, de a valóságnál néha fontosabb az ábránd, az irracionális lehetőség, mindőn a kis sápkóros cselédlány úrnőnek képzeli magát s hermelinbe burkolózva azt mondja a másik álombéli cselédlánynak: Mari, bocsássa be a herceget. .. A falakról az ősök képmása néz le, s Mari, aki ebben a pillanatban egyszerre úrnő és sápkóros cselédlány, felismeri közöttük öregapját, aki zsellér volt a kimondhatatlan nevű hercegnél, akinek unokája most az ő előszobájában várakozik, ő pedig kegyesen azt mondja a másik Marinak, akinek a szerepét valóságban neki kell játszania, bocsássa be a herceget.. .

Tóth Árpád versében egy ilyen lány olvas a villamoson valami rossz regényt, melynek azonban „minden szava dal", mert megszépíti az irgalmatlan jelent, s az sem baj, hogy hazugság minden szava, mert az olvasmány csalóka fénytörésében ,ygrófnővé szépül, herceg lejt feléje", Tóth Árpád pedig így folytatja:

S megáldottam magamban ócska könyvét;

Ó, mert lehet akármi ponyva bár,

Letörli egy sorsocska árva könnyét S a vad világ többé nem oly sivár

Még két sor kívánkozik ide a versből, tanulságként? - nem is tudom:

Egy rossz író is így érhet föl tisztelt Rendű és rangú harminchat minisztert.

A giccs újkori jelenség, korábban csak jó volt és silány, ami elmerült a könyvek tengerében vagy kivetette az emlékezet, mint a népi rigmusoknak azt a részét, amit a közösségi ízlés nem fogadott el. A giccs nem esztétikai élményt kínál, hanem filléres ábrándot, percnyi menedéket a sivár jelen elől s egy ócska könyv valóban le tudja törölni a kis cselédlány árva könnyét.

Csak éppen nem jelent megoldást, s vigasza illékony. Az is kérdés, méltó-e az emberhez az ilyen olcsó hazugság, legyen szó akár egy sápkóros kis cselédlányról? Mert mint tudjuk, Isten nemcsak az úrnőt, hanem a cselédlányt is saját képmására teremtette s amikor neki is felkínálta az élet javait, aligha gondolt arra, hogy végül be kell érnie Courths-Mahler regényeivel.

Csányi László

T

Claire Szilard festőművész kiállítása a Simontornyai Vármúzeumban

A döbröközi Deák-testvérek

Nem csak Budapesten, vidéken is vannak rangos kiállítóhelyek. Ezek közé tartozik a Simontornyai Vármúzeum, ahol a példamutatóan helyreállított középkori vár reneszánsz öregtomyának harmadik emeletén időszaki képző- művészeti bemutatókat rendeznek. Itt nyílt meg május

7-én Claire Szilard Izraelben élő magyar származású festőművész tárlata.

A sokat megélt festőművész 1944-ben hagyta el Magyarországot. Itthon alkalmazott grafikát tanult. Mesterének Gallé Tibort tartja. Tanárai voltak többek között Bernáth Aurél, Koffán Károly és Istó- kovits Kálmán. Genfben állami ösztöndíjasként elvégezte a művészeti akadémiát, majd Zürichben rövid ideig tanítványa volt a világhírű díszlettervező, Theo Ottónak. 1955-ben Olaszországban, Ravennában freskó- és üvegfestészeti kurzust hallgatott. Németország, Svájc után 1951-ben kivándorolt Izraelbe, s Jaffában telepedett le.

Első kiállítása Tel-Avivban volt, majd sorra követték egymást a tárlatok: Róma, Genf és Párizs meghódítása.

Claire Szilard sokoldalúságát semmi sem bizonyítja jobban, mint alkotásainak sokszínűsége. Készít akvarellt, olajképet, grafikát, szobrot. Mindig vonzódott a «monumentális művészethez. Mivel Izraelben a klimatikus adottságok miatt szinte lehetetlen freskót festeni, elhatározta: üvegablakokat készít. Országszerte zsinagógák és múzeumok ablakai őrzik kezenyo- mát.

Ha egy életmű-kiállítást rendeznénk a nemrég múlt 70 éves festőművésznőnek, különböző korszakait tudnánk bemutatni: az absztrakt, a sivatagi festészet, ahol Párizst is belehelyezte a sivatagba, majd brazíliai útja után a dús növényzet, a dzsungelek alkotásainak fő témái.

Hiába ismerték el művészetét szinte az egész világon, mégis visszavágyott szülőföldjére, Magyarországra. 1990-ben a Vigadó Galériában nyílt gyűjteményes kiállítása. Azóta többször járt itthon. Megihlette gyermekkorának feledhetetlen boldog, gondtalan tája, az a környezet, amely egész életén át végigkísérte. Simontornyai bemutatkozására készülve a természet változását, szépségét, parkokat, fákat festett évszakokat megjelenítő sorozatában. A líraian finom színkezelés összecseng a formák konstruktív megele- venítésével. Színeiben a természet változását követve hol tobzódva, hol pedig visszafogottan festi meg környezetét. Álkotásai megnyugtatóak, képeiben valamiféle állandót keres a művész.

Az izraeli művészeti hét keretében megnyílt tárlat a Simontornyai Vármúzeumban július 31-éig látható.

Takács Mária

Százhúsz évvel ezelőtt, 1872. június 17-én született iparos családban Döbröközön Deák Gyula okleveles polgári iskolai tanár, iskolaigazgató, szakíró és lapszerkesztő.

Tanári pályafutását Mára- marosszigeten kezdte és hamarosan a Máramarosi Híradó szerkesztőjévé nevezték ki. Néhány évvel később Resi- cabányára ifelyezték, ahol a Resicai Lapokat szerkesztette. 1904-ben kinevezték az ungvári leányiskola igazgatójává. Megszervezte a vármegyei múzeumot és 14 éven át szerkesztette az Ung című lapot. Egyik alapítója volt a Gyöngyösi Irodalmi Társaságnak.

1922-ben kinevezték az Újpesti I. számú Leányiskola igazgatójává, melyet nyugdíjazásáig vezetett. Intenzív közéleti tevékenységet fejtett ki. Tagja volt a Szabolcs és Ung vármegyei Törvényhatósági Bizottságnak, az Országos Polgári Iskolai Tanáregylet Pedagógiai Bizottságának. Elnöke volt a Budapest környéki polgári iskolai igazgatók értekezletének. Tiszteletbeli elnöke volt a Vakok Újpesti Egyesületének. Széleskörű irodalmi tevékenységet fejtett ki. Főbb művei a következők:

Emlékezet. Emlékezések-em- léksorok gyűjteménye. Nagykanizsa, 1893. Budapesti emlékeim. Máramarossziget, 1896. Úti' emlékek. Máramaroszszi- get, 1896. A Máramaros vármegyei tankerületi Általános Tanítóegyesület 25 éves története 1871-1896. Máramarossziget, 1896. Máramarosi képek. Budapest, 1905. Hét országon keresztül. Ungvár, 1910. Az Újpesti I. számú Magyar Királyi Polgári Leányiskola története. Újpest, 1933. Feljegyzések a polgári iskola és a tanári testületek múltjából. Bp. 1938. Polgári iskolai iró- tanárok élete és munkái. Bp. 1942., továbbá kétkötetes polgári iskolai földrajzkönyv.

Kiváló munkája alapján megkapta a II. osztályú Polgári Hadi Érdemkereszt kitüntetést. Az 1940-es évek végén halt meg Budapesten.

1881. március 28-án született Döbröközön Sándor nevű testvére, aki ugyancsak polgári iskolai tanárként, igazgatóként és szakíróként működött. Deák Sándor Világoson kezdte meg a tanári tevékenységét, majd Szentannán tanított. 1924-ben kinevezték a Pestújhelyi Polgári Fiúiskola igazgatójává. Szakirodalmi tevékenysége során elkészítette Világos monográfiáját. Történelmi tárgyú cikkei és tanulmányai jelentek meg budapesti és vidéki lapokban, ő is intenzív közéleti tevékenységet fejtett ki, több egyesületnek volt vezetőségi tagja. Pestújhelyen lakott, 1940 táján halt meg.

Fontos és pozitív tevékenységük alapján érdemesek arra, hogy emléküket megőrizzük.

Dr. Gelencsér Gyula