Tolnai Népújság, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11 / 87. szám
1992. április 11. HÉT VÉGI MAGAZIN MÉPÚJSÁG 7 Zsidó szellemi élet Tolnában a két háború között Dédapáink víg kedélye Örömmel teszek eleget Andrew Moshe Moskovits New York-i, Komoróczy Géza és Schweitzer József budapesti professzorok felkérésének, hogy Tolna megye példáján a magyar vidék zsidóságának két világháború közti szellemi életéről ezen a tudományos konferencián tájékoztassam a hallgatóságot. Valószínűleg nem én vagyok az egyedüli, aki zsidó embernek köszönheti, hogy serdülőkorban megismerkedett a könyv varázsával. Barta doktor úr könyvtára és latin műveltsége olyan világba vezetett, amely azután otthonommá lett. Ez az áldott emlékű mórágyi orvos 33 éven át olyan sok szegény embernek adta vissza egészségét és munkaképességét, 1944 nyarán mégis a falu legszegényebb rétegéből rekrutálódott volksbundisták szitkozódó hangorkánja „búcsúztatta" a gettóba szállítás előtti órákban. Előadásommal az önfeláldozó Barta doktor és a zsidó szellemi élet azóta talán feledésbe merült művelői előtt szeretnék tisztelegni. A Tolna megyei zsidók is otthonosan mozogtak a szellemi élet széles skáláján. Népszerű elemi iskolai tanítóik, irodalom- és művészetpártoló orvosaik, újságírók, lapkiadók- és szerkesztők, előadó- és képzőművészek, közgazdák, filozófusok, szociológusok, politikusok és tudós rabbik ebben a kis megyében is alkottak. A művelődés és a szórakoztatva tanítás intézményei a különféle egyletek. Gyakran műsoros esteket rendeztek, s a bevételeket jótékonysági célokra fordították. Minden öntudatos zsidó hitbéli és közösségi kötelességének tartotta, hogy belépti díjával és „felülfizetésekkel" támogassa az egyesületi rendezvényeket. A műsoros esték „művészei" többnyire nem fizetett előadóművészek, hanem a hitközség azon fiataljai, akik tehetséget és kedvet éreztek a versmondásra, bohózat vagy szomorújáték előadására és muzsikálásra. A zsidó értelmiség természetesen nem zárkózott be egyleteibe. A gazdasági és politikai, a humán és műszaki, a gyógyító és kutatói pályán egyre többen tűnnek fel kiváló teljesítményükkel. A megye gimnáziumaiban és polgári iskoláiban a tanulók fele-egyharmada zsidó család gyermeke. A felsőfokú oktatási intézetek padjaiban egyre több tolnai zsidó fiatal készül diplomaszerzésre. Az emancipáció felszabadítja a zsidóságot a belső kötöttségeitől is. A felekezeti folyóiratok és napilapok cikkírói, köztük a szekszárdi főrabbi is, hevesen bírálják a vallásilag egyre közömbösebb szülők magatartását. A fővárosba tóduló fiatal értelmiségiek óriási vehemenciával habzsolják a szabadkőműves és szocialista eszméket. Nem kivétel ez alól a szekszárdi hitközség nagytekintélyű elnökének a fia: Leopold Lajos sem, aki külföldi útjain agrár- szakemberré válik (később egyetemi oktató), majd a budapesti tudományegyetemen Pulszky Ágoston jogbölcseleti előadásain megismerkedik Szabó Ervinnel, utána Jászi Oszkárral, ezek ösztönzésére tagja lesz nemcsak a Gali- lei-körnek, hanem a leglátogatottabb szabadkőművespáholynak is. A dombóvári szabómester fia, Varjas (Weisz) Sándor még tovább ment liberális és szocialista felfogásával. A gyorsírási órákon is történelmi materializmust tanított, emellett számos filozófiai tanulmányt írt. A Tanácsköztársaság idején exponálta magát, mint vádlói mondták: A szellemi konkolyhintés fősátánja volt. A bukás után 12 évi börtönre Ítélték, onnan fogolycsere útján a Szovjetunióba került. Ott sem élhetett és alkothatott békében, mert Lukács György nem szívelte őt, sőt ellenségként kezelte. Végül is koholt vádak alapján kivégezték. Sokkal líraibb pályát futott be a dombóvári vasúti mérnök fia: Klopstock Róbert, a kiváló tüdőgyógyász, aki egy magastátrai klinikán Franz Kafkával, a modern próza cseh klasszikusával barátságba kerülve Ady költészetét és Karinthy humorát tolmácsolta német nyelven. Megérdemli, hogy neve ne merüljön el az ismeretlenségben, mert széleskörű és elmélyült irodalmi tájékozottságával segítője, fájdalmai enyhítője, szellemi társa és barátja tudott lenni a halálba induló Kafkának, majd két évtized múlva Babits Mihálynak, aki a „Beszélgető füzetek"-ben „Klopi"-nak becézi a hűséges kezelőorvost. Napjainkban is szállóige, hogy hazánknak csak egy városa van, s az Budapest. Ä húszas években méginkább így gondolták a vidéken élő értelmiségiek. Leopoldné Jacobi Lívia (Babitsék barátja, a költő verseinek legihletettebb angol nyelvű tolmácsolója) is panaszkodik e sivár vidékiességre, „Ázsiára, s annak is legbúsabb Szekszárdjára." Unszolására a család felköltözik Pestre. Babitsék is ott vannak. Elpályázik Szekszárdról az egykori városi tisztiorvos Kelemen (Klein) József fia: Endre, aki ma nemzetközi hírű hematológus professzor. Dombóvárról Budapestre költözik Riesz Ede, s ott egyetemi tankönyveket ír és egy ideig az ORFI vezető főorvosa. A fővárosba való igyekvés- sel ellentétes irányú migráció is megfigyelhető. Főként tanítók és rabbik szorulnak ki a vidékre. így kerül Dombóvárra Friedman Hillél, Duna- földvárra Scheiber Sándor, Szekszárdra Rubinstein Mátyás, mindhárman megszerzik a bölcsészdoktorátust, sokat publikálnak a szakfolyóiratokban és városuk közéletének befolyásos embereiként tartják számon őket. Szerepük méltatása külön cikket igényelne. Dr. Szilágyi Mihály (Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanári Klubjában 1992. április 7-én tartott előadás rövidített szövege.) Jól nézünk ki! Nyakunkon a csőd, mármint az öncsőd-törvény, pedig csak az imént róttuk le személyi viedelem, illetve jövedelemadónkat. Igazából azért neveztem viede- lemnek, amiért a két világháború közötti bácskai humo- risztikus hetilap tréfájának szerpelője. A mondott úr beállít az adóhivatalhoz s megkérdi: - Elnézést, megtudhatnám, mikor mehetek az idén szabadságra? - Micsoda kérdés, hiszen ön nem az adóhivatalban dolgozik! - Az igaz, hogy nem az adóhivataliban, de azért évek óta már csak az adóhivatalnak... Két emberöltővel előtte az Üstökös 1860. március 31 -i számában - jócskán megelőzve korunkat - a csődmegegyezés ma is korszerűnek mondható példáját mutatta be a lap A czélszerú egyezség című történetében. „Egy csődbe jutott egyén kiegyezett hitelezőivel, hogy a 800 forintot, mely- lyel ő adós, részletenkint fize- tendi, és pedig hónaponkint öt forintot. Történt azonban, hogy több hónap elmúlt s az adós mégsem tett kötelességének eleget, mire egy vásáron söszetalálkozása alkalmával így szólítja meg a hitelező a kölcsönt nem fizetőt: — Hát édes, drágalátos, arany- és ezüsttel nem burított szép kis barátom, elmúlt ám már egyezségünk óta néhány hónap, és még csak részletet sem tett le; ha nem fizet, tehát akkor minek egyezett? — Azért, lássa édes barátom uram - válaszol az adós -, mivel én önt nagyon megsajnáltam, tehát úgy okoskodtam, hogy önnek is könnyebben esik, ha öt forin- tonkint veszíti el a pénzt, mintsem egyszerre." Ilyesmit persze a kis ember nem tud megcsinálni: annak fizetnie kell, akár a katonatiszt, vagy a császár. Ez utóbbi sem igazán jó példa, mert a Vasárnapi Újság 1892. március 13-án Négyszázéves adósság címen a következőket írta: „Churban (Svájc) most is őriznek egy szabó számlát, melyet I. Miksa császár (meghalt 1519-ben) többszörös sürgetés után sem fizetett ki". Áligha tévedek, bizonyára még most is megvan az a számla. Esetleg kamatostul be lehetne nyújtani, s bizony a jogutód államnak csinos ösz- szeg lenne az. Eddig azért vártak a megkereséssel, mert a két német állam talán nem tudott volna megegyezni az arányban (aranyban), előtte pedig a Harmadik Birodalom nem mutatkozott alkalmasnak az adósság törlesztésére. Természetesen nemcsak a tartozást, hanem a járandóságot is lehet egyébbel fizetni, ahogy erre 99 éve a parlamentben gróf Károlyi Gábor tett javaslatot 1893. március 8-án: „Tisztelt Ház! A tiszteletdíjat én nem a képviselő tulajdonának tekintem, hanem kerülete képviseletére adott összegnek, melyet különben 1848 előtt természetben is adhattak, ma is adhatnák, ha akarnák: lakásban, korcsmái bánokban stb ..." Ezen persze már rajta van a kis- és nagykereskedelmi árrés, ezért mégiscsak egyszerűbb a Tolnamegyei Közlönyben 1904. március 17-én megírtakat követnünk: „Ez a mulatságos história vármegyénk egyik németajkú községében történt. A tam'tó beadta kérvényét az iskolaszékhez,hogy — mivel öt évi szolgálata eltelt - a szokásos korpótlékot folyósítsák. Felállt egy magyar s imígy szaval: — Tisztőt iskolaszék! A tanétó úrnak lőhet, hogy igaza van, lőhet, hogy nincs, de mondjuk, hogy van, és én így mögszavallon a kortypótlékot. És mivel a fölséges Úristen is jó termést engedélyezött az idén, hát fel is ajánlok a sajá- tombul húsz litert a kortypótlékra. A Széchenyi-féle példa hatott, s rövid idő alatt kétszáz liter jó bor gyűlt össze." Kerek húsz évvel előbb, 1884. márcus 20-án, a Szek- szárd Vidékében viszont tudjuk, hogy nem elégedett meg az egyik atyafi azzal, amit kapott - A postán.,, - Már megint itt van kend? Hiszen csak az imént adtam oda kendnek az uradalmi kormányzó úrnak szóló levelet. - Igenis, kérem alázatosan, de azt kikapta a szél a kezemből, és most azért jöttem vissza, ne sajnáljon másikat adni helyette a postaA postán (Jankó János rajza) mester úr, van elég a postamester úrnak. Hanem azokból a jókorákból, ni ne pedig olyan mihaszna kicsikéket megint!" Mit tehet ezekután szegény postamester? Talán dühöng, de ha szerencséje van, akkor úgy, ahogy az újság egy héttel később megírta. „A hindusoknál szokásban van az előkelőbb házaknál egy szobát berendezni, melyet chrodha- gara néven, vagyis hűtőszobának neveznek el. Ennek a szobának sajátságos rendeltetése van. A családtagok közül mindazok, akik izgatott kedélyállapotban vannak, vagy valami miatt bosszankodnak, mérgelődnek, ide vonulnak, és tartoznak mindaddig a szobában maradni, míg a ma-' gányosság a rossz kedvet eloszlatja. Ez valóban igen szép és dicséretes szokás, mely utánzásra ajánlható." Aligha csalódom, ha azt mondom, kevés nálunk az annyira jó ház, ahol ilyesmire külön szobát lehetne fenntartani. Ezt az is mutatja, hogy honunkban az efféle dolgokat inkább az Országgyűlésen, utcanévadási megbeszéléseken élik ki - a többiek nem kis örömére... De hagyjuk a politizálást, mert ha nem, a gyanútlan honpolgár azt hihetné, hogy a Tolnamegyei Közlöny 1904. március 31-i történetében magát a szereplők helyébe, a kormányt pedig a hadnagyéba kell képzelnie: „Róza kérdezi az úrnőjét: - Nagysága! Nem udvarol önnek a hadnagy úr? - Minő szemtelen kérdés! - Nos, én csak meg akartam tudni, nem tesz-e mindekt- tőnket lóvá .. Dr. Töttős Gábor Tamási utolsó „mohik/h/ónja" Tollhegyen Klein István ny. áfész-elnök- Nem lelkesedett, amikor kértem ezt a találkozást a hozzá dukáló beszélgetéssel. Van rá magyarázat?- Hát persze, hogy van. Hirtelen nem tudtam eldönteni, mit véthettem, hogy egy újságíró a tollára akar tűzni. De aztán a lányom segített megbékülni a sorsommal.- Ha nem így felel, humorral és apadhatatlannak mondott ironizáló kedvével, a tamásiak fölkapnák a fejüket, hogy ez nem az a Klein Pista akit ismernek és biztosan szeretnek is, mert akárkit nem Kleinpistáznak le az emberek.- Itt születtem 1925 augusztusában, csak annyi időt •töltöttem távol várossá avanzsált szülőfalumtól, amennyi a Budapesten szerzett érettségihez kellett, majd ahhoz a másfajta, történelmi érettségihez, amihez a munkaszolgálat során megélt dolgok juttattak.- Úgy tudom, hogy 23 évig volt az országos viszonylatban is a legjobbak között szá- montartott Kop-Ka Áfész elnöke és pályafutásából nem hiányoztak a nagy kísértések sem. Csalták Budapestre. Legutóbb Demján Sándor mellé.- így igaz, csakhogy nem mentem, mert itt voltam itthon, az életem minden jó, vagy rossz, örömteli, vagy szomorító mozzanata idekötött. Tulajdonképpen elismerésnek könyvelem el, hogy Kelinpistáznak, Pista bácsiznak már csak a korom miatt is. Nincs az őstamásiak között aki ridegen le Klein urazna.- Látja, ez a „vétke". Tetézve azzal, hogy nyugdíjasként nem hajlandó pénzért dolgozni, de tagja a szövetkezet igazgatótanácsának és feleségével - aki viszont a Vöröskereszt vezetőségi tagja - konok, de célját tekintve szelíd hadat visel az elidegenedés ellen. Mindenben munkával vannak benne, ami segítséget jelenthet az arra rászoruló embertársaknak.- Nem hinném, hogy ami természetes, az különösebb érdem. Csak azt az életet éltük, éljük, amihez a család adott, úgy látszik sírig tartó útravalót. S amit az nyomatékosított, amiből családunk elvesztésével kimenekültünk ép bőrrel, de múlhatatlan bánattal. A feleségem szülei és az enyémek is, kereskedő emberek voltak, olyanok, akiket még most is tisztelettel emlegetnek, akik ismerték őket.- Úgy sejtem, ahogyan sokan mások, Klein István is megírhatná családjának életregényét, aminek fekete fejezetei ellenére a létezés, az élni tudás lenne az üzenete.- Igen, igen, ha szeretnék írni. De beszélgetni, mesélni szeretek jobban, ha van kivel, s van kinek. Aztán az is bűnöm nekem, hogy a jelen és a lehetséges jövő izgalmasabb számomra, mint a múlt. Nem azért, se takargatni, se szépí- tenivalóm nincs, jóllehet ennek mostanában nagy divatja van. Szaporodnak a hősök, ellenállók. Majd elmúlik ez is és fölvállaljuk mértékként Széchenyinek azt a mondását, hogy előbb a tett, aztán a szó.- Az Ön számára ez új, vagy régi etalon?- Csaknem olyan régi, mint én vagyok, a kiszolgált kereskedő, a közösségi ember, aki nem csinál titkot abból, hogy baloldali beállítottságú.- Nem tudom, igaz-e, de azt hallottam, hogy kétszer zárták ki a pártból, amibe nyomban az után lépett be, amikor egy ferde szemű mongol kiskatona kiszabadította az életveszedelemből, és megszabadította az órájától.- Jó az értesülés. Először 1948-ban lettem nemkívánatos, kispolgárként, ezután pedig 1950-ben az osztályharc éleződésének idején, ugyancsak ilyen címkével. Hat év múlva rehabilitáltak. Akkor már nem volt gyanús, hogy kalapot hordok és megemelve, kezitcsókolommal köszönök. Úgy vagyok ezzel, hogy nem történhetett másként. Hazatérve Tamásiba, kinyitottam szüleim textil- és méteráru üzletét, akkor még abban reménykedve, hogy hátha lesz visszatérésük Auschwitzból. Nem jöttek meg. Én viszont az adóktól sújtottan kénytelen voltam az üzlettől megválni még az államosítás előtt. Előbb a Fü- szért instruktora voltam, nagy működési területtel, aztán a vezetője. Az áfész-elnökséget 1963-ban beszélték rám többszöri behívogatásokkal. Sokáig nem akartam megválni a Füszérttől, ahol a munkámmal megbecsülést szereztem.- Nem hinném, hogy megbánta a váltást, hiszen, ha bánta volna, nem viselte volna az elnöki felelősséget 23 évig. - Úgy tűnik, tényleg ez volt az én utam, de senki se gondolja, hogy virágokkal szegélyezett. Aki csak egy kicsit is ismeri a fogyasztási szövetkezetek történetét, az tudja, hogy az eredményes működés nem csak a tisztázatlan tulajdoni viszonyok miatt volt nehéz, hanem azért is, amit most úgy emlegetnek, hogy gúzs- bakötött lábbal táncolni, megkötött kézzel tenni.- Azt is mondják, hogy Klein István volt a megye leg- vitatkozósabb elnöke, s nem ismert olyan tekintélyt, aki miatt lemondott volna karcos, olykor vitriolos szókimondásáról.- Tényleg sokat vitatkoztam a szövetkezők érdekeit képviselve. Magamért viszont soha. Nézzen ki az ablakon. Annyira ránk építették a főutca rekonstrukciója során ezt a karnyújtásnyira lévő, négy- emeletes lakóházat, hogy ha nem süt a nap, nálunk napközben is égetni kell a villanyt. Veszekedtem volna a tanáccsal? Saját érdekemben?- Udvarolni fogok, kérem, ne piruljon el. Kevés olyan gazdasági vezetőt ismertem a megyében, aki annyira humán beállítottságú volt, mint Ön. Klein Istvánnak miért volt fontos a kultúra ügyeinek a fölvállalása?- Erre is a családi és az iskolai indításban van a válasz. Óbudán, az Árpád gimnáziumban érettségiztem, ahol olyan iskolatársaim voltak, mint a színész Sinkovits Imre, vagy Kalmár György. S olyan angol tanárom - akkor Pfisz- terer névre hallgatott -, aki később Szentkúthy Miklósként lett Kossuth-díjas író. A tanár úr engem angolul nem tudott rendesen megtanítani, de bármilyen különc, furcsa ember volt, sikerrel keltette föl érdeklődésemet a művészetek, zene, színház, irodalom iránt. Ugye, nem kérdés, minek egy leendő kereskedőnek ilyen irányú műveltség? A kereskedők ősidőktől közvetítettek kultúrát is.- Akárhogy nézem, kissé kirítt a sorból. Miként az a szekszárdi kereskedő ismerősöm is, aki nemrég azt súgta meg, hogyha tele van a hócipője, csillapítóként Senecát olvas. Magamban hitetlenkedtem, alkalmasint meg fogom követni.- Ne is mulassza el. Különben, az emberekkel kapcsolatban vallott hitem tételei közül a legbecsesebb, hogy aki maga nem igényes, az alkalmatlan az igények táplálására is. Aztán ... ha tavaly nem ejtenek a hátamon úgy úgynevezett Korányi-kiflit, hogy megszabadítsanak attól a tüdődaganattól, amit „fölneveltem" suty- tyomban, ma is eljárnánk még a feleségemmel Siófokra, Szekszárdra színházba, hangversenyekre. Az irodalom nálunk házhoz jön, lévén a lányom könyvtáros. Neki két unokát köszönhetünk. Az idősebb kereskedelmi szakközépiskolás. A kicsi még általánosba jár és azt mondja, vagy színésznő, vagy óvónő lesz. Ő tudja, hogy jött össze ez a pá- lyaválsztás. Elsőszülött fiunk egy másféléves korban elszenvedett agyhártyagyulladás miatt szocális otthonban él. Ez a mi sírig tartó keresztünk.- S okuk is arra, hogy ott segítsenek, ahol csak lehet. Most se pihen igazán. Tudok arról, hogy a nyugdíjasok egyesületének a létrehozásáért fáradozik mostanában. Nincsenek konfliktusai a rendszerváltásból fakadóan?- Nincsenek. S ha azokra a hangokra gondol, amelyek az antiszemitizmus itt-ott való fölbukkanására utalnak, megnyugtatom. Tamásiban ilyesmi nincs. Talán azért, mert itt - ahogy mondani szoktam -: én vagyok az utolsó mohik/h/ ón, ilyenként ugyanolyan egyéletű ember, mint bárki más.- Fantasztikus, hogy mi- dennek meg tudja találni azonnal a humoros oldalát, s azonnal van példája, története mindenre.- Akkor hát, nem éltem hiába. Szeretem a nevetést. S elárulok valamit, én mindig féltem a humortalan, merev emberektől, mert velük a legnehezebb szót váltani.- Vallomásért, vallomást: ezzel én is így vagyok. Végül azt kívánom, legyen miért tollhegyre tűzni sok-sok év múlva is! László Ibolya
