Tolnai Népújság, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-30 / 102. szám

6 NÉPÚJSÁG MAGAZIN 1992. április 30. Egy asztalosdinasztia negyedik családfője, Theisz Lőrinc György — Mi tagadás, meg vagyok illetődve. Nem múzeumba indultam és mégis ott vagyok. Megsárgult dokumentumok, ősöreg tárgyak, gyönyörű bú­torok, emlékek olyan tömke­legé vesz körül, ami idevará­zsolja a cégalapító atyákat. Ezek sorában az ön édesapja, Theisz Lőrinc a harmadik volt. Igazán megírhatná a Theiszek történetét! — Kaptam már ilyen bizta­tást, de az írás nem az én mű­fajom. Számomra az a testhezálló, hogy megőrzőm dédapám, nagyapám és édesapám életének az emlé­keit. — A történet pedig hitele­sen szólhatna Szekszárdról, főként arról, hogy a Babits ko­rában és azután még hosszan „kis város nagy falu" életében mit jelentett a nem csak szak­mai kultúrával rendelkező iparosság! — Eddig is volt már, gon­dolom ezután is lesz, aki mindezeket krónikába fog­lalja. Amit ereklyeként őrzök, annak értéke eszmei. Bár akad használati érték is, mivel a szuterénben lévő műhelyem­ben vannak olyan szerszá­mok, amiket dédapám, nagy­apám és apám is használtak. — Egy reklámcélú szóró­lapból tudom, hogy a család ősi fészke és műhelye nem itt a város előkertes villanegye­dében volt, hanem a patinás Mérey utca 45-ben, ahol most óvoda van. Milyen lélekkel jár arra? — Nem bánkódóval. Örü­lök, hogy láthatom a helyet, hogy megvan még az a bejá­rat, amit én építettem, s min­den tavaszon kizöldülnek azok a fák, amiket gyerekként ültettem. És hát... Az emlé­kek is megrohannak, ami ter­mészetes. Ott kezdődött a mi családunk élete, 1849-ben oda alapított műbútorasztalos cé­get dédapám, Theisz Adám, aki a bácskai Cservenkáról, mondhatni menekülve érke­zett. Oda született 1858-ban Lőrinc nagyapám, majd 1896-ban apám, aki azért örö­kítette második névként a Györgyöt rám, mert Szent György napkor született.-— És a család, használattal a Györgyöt szentesítette. Jól tudom, hogy Theisz mester­nek, aki olykor három-négy segéddel dolgozott, van még két lánya, akiket a házasságuk telepített Budapestre? — így van. Én élek csak Szekszárdon. De ez nem jelent semmi változást. A nővéreim ma is úgy jönnek ide, új há­zunkba, hogy hazajönnek, s megérkezve úgy kezdik, hogy beköszönnek a bejárattól jobbra nyíló kis szobába, ami­ben minden úgy áll, ahogy akkor, amikor a szüléink benne éltek. Ahhoz a konyhá­hoz se nyúltunk hozzá, ami öregeink kívánsága szerint a lakószobájuk mellé épült. — Ugye nem baj, ha itt el­akad a szavam? Nem mosta­nában találkoztam ennyire élő szülőtisztelettel és szeretettel. De értem, hogy a Theiszekkel kapcsolatban miért kell csupa nagy betűvel írni azt, hogy CSALÁD. — Tény, hogy ez volt és ez marad minden képességünk, erőnk, boldogulásunk forrása. Mutatok egy cédulát. Sok ilyen van. Apám ezt 1980 nya­rán írta, hét évvel 92. életévé­ben bekövetkezett halála előtt, amikor szellemileg már nem győzte, de tapasztalataink szerint szeretett volna sok­mindent leírni. így szól: „Be­csüld meg magad mindenben, hogy ezt látva, téged mások is megbecsüljenek!" — Áll még ott valami. — Olvasom. „Nagyapám intelmei közül való." Ádám dédapa nagyon színes, erős karakter volt, egyúttal igen jó ember. Úgy szól a legenda, hogy a Szekszárdra település­kor csak törve beszélte a ma­gyar nyelvet. De azért minden Theisz Kossuth-párti volt. Ő is. — Látok itt egy 1930-ból való, alcímében „bizonytalan időközéként" megjelenő la­pot, ami nyomdai termék, Muzsika címmel. Nyilván van története. — De még mennyire! Az iparosokból összeállt szimfo­nikus zenekar újságja volt, az érdeklődés fölkeltését és a tá­mogatók szerzését szolgálta. Kezdetben tízen társultak muzsikálni és apám műhelye volt a próbaterem. Később harminc fős lett az együttes. Édesapám szépen hegedült és bőgőzött és finom érzékkel ja­vította később is az arra szo­ruló vonós hangszereket. Egy­szer egy négy oktávos iskola- harmónium gyártására is tár­sult Radits Zoltán hangszer- készítővel. Nem csak a búto­rokat, a hangszereket is sze­rette. — Utóbbi elmondható a fiáról is. Láttam itt egy frissen javított csellót. S tudom, hogy ez a fiú egy azok közül, akik még most is alapítóként éne­kelnek a hírneves Szekszárdi Madrigál Kórusban. '— Csakugyan mély a ze­néhez való kötődésünk. A fiam és a lányom is énekel. — A Bútoripari Vállalat nyugdíjasa 1987 óta, de ma is dolgozik napi négy órában. Nem volt elég a szakmából? Egyáltalán, föl se merült soha, hogy más is lehetett volna, mint faipari szakember? — Voltak az én életemben is kitérők, de én ebben a szakmában találtam meg a he­lyemet. Akárcsak édesapám, én is idehaza végeztem el a négy gimnáziumot. Egy évig inaskodtam és ezután kerül­tem Budapestre, ahol felsői­pari végzettséget szereztem 1944-ben. — Hogy úszta meg a há­ború végnapjait? — Csellel. Egy jóbarátom­mal elmentünk itthon a vas­úthoz krampácsolni. Pont elég volt, hogy édesapámnak kiju­tott az első után a második vi­lágháborús katonáskodásból is. Aztán, amikor 1946-ban be­jött a forint, társultam egy fia­tal mesterrel az önálló iparű­zésre. Csak 1949-ig tartott a reményteli szárnypróbálgatás. Utána jött az erdészet, az épí­tőipar számos ága. Azt lenne könnyebb felmondani mit nem csináltam. Sok idő telt el például addig, míg a munkál­tatóim fölfedezték, hogy felső­fokú végzettségem van és bo­torság nem arra használni, amire való. — Tett egy kirándulást a vasiparba is. — Nem jókedvemben, de tény, hogy rátanultam Pécsett, a Zipernovszkyban az alap­szakmára. A műszergyárban, ahol akkor dolgoztam, rövid idő alatt beszereztem néhány gyomorvérzést a sok ideges­kedéstől és irány vissza az er­dei szakmába. — Úgy tűnik, nincs képes­sége a meghátráláshoz. — Családom volt, gyere­keim. Édesapám a szereteté- vel, bölcsességével, bíztatásá­val hálisten sokáig mellettem állt. És hát Zsófika, a felesé­gem. Ő ám az igazi ősszek­szárdi, nem én! A Csötönyiek neve ott áll azon a fél tucatnyi nevet tartalmazó listán, ami a törökök kitakarodása után megmaradtak nevét őrzi. Kü­lönös, hogy a házasságok ré­vén mennyi faiparos került a családunkba. A feleségem édesapja is ácsmester volt. — Lőrinc bácsival én a mú­zeum restaurátoraként talál­koztam, majd húsz évvel ez­előtt. Őt nem billentette ki a történelem a magániparból? — Nem igazán, mert meg­maradt a műhelye, jóllehet az államosítás után kinevezték művezetőnek a magasépítők­höz. Az ötvenes évek végétől folytatta megint az ipart. Nem volt keserű ember. Én meg egyenesen hálás vagyok a sor­somnak, hogy kimozdultam a szakmából, mert így szerez­tem olyan ismereteket, ami­lyenekhez nem jutottam volna hozzá, ha megmaradok csak az asztalosműhelyben. — Ezért tud megjavítani, elkészíteni bármit és volt ku­rázsija részt vállalni az evan­gélikus templom nemrég ün­nepelt helyreállításában is? — Remek, istenáldotta te­hetségű társam volt. De ennek a háznak a felépítésében is sok segítőm. Különben, annyira megszokták az unokáim, hogy nincs az a dolog, amit meg ne csinálnék, hogy a leg­kisebb unokám egy disznóö­lés után elém állt és halálko- molyan azt kérdezte, hogy én csináltam-e a malacot is? — Mióta beszélgetünk, minduntalan kezébe kerül egy amatőrfelvétel. Kik ezek az életerős, mosolygós legények? — Édesapám segédei vol­tak és egyikük különösen kedves számomra. Ő az, a Szakály Gyula bácsi, akit mos­tanában kommunistáznak, de akit én példaképemnek tartok. Félelmetesen jó kezű, precíz mester volt és tetőtől talpig nagyon tisztességes, érző- szívű ember. Annyira közel állt hozzánk, hogy amikor a szüleim felutaztak Pestre, na­pokig ő viselte gondunkat. Úgy is mondhatom, hogy a gyalupadján nőttünk föl. — A fia Székesfehérváron él és a feleségével együtt pe­dagógus, Szekszárdon lakó leánya, az, aminek készült, óvónő. Négy fiú unokájuk van. Visszahívták dolgozni, ahonnan nyugdíjba ment. Zsófikával ragyogó párt al­kotnak. Boldog ember ön? — Az vagyok. A fiam is, a lányom is azt csinálja, amit szeret, amire készült. Én sem panaszkodhatom, hogy üres az életem, a feleségem - bár dolgozó nő volt - mindenkor megteremtette létezésünk harmonikus feltételeit. Halá­lomig hálával tartozom ezért neki, de a szüleimnek is, hogy ennyire fölkészítettek minket az életre. Céljuk volt azzal, hogy nekünk heti váltásban dolgoznunk kellett a háztar­tásban, a műhelyben. Nálunk a lányok is fűrészeltek, gyalul­tak, politúroztak, én meg főz­tem, stoppoltam, még sütöt­tem is. —^ Van egyáltalán olyan epizódja az életének, amit el szeretne egészen felejteni? — Hát persze, hogy van, de nem lehet úgy felejteni, hogy az átéltek tanulságát azért megtartsam. Úgy volt kerek az életem, hogy voltak benne nemszeretem szakaszok is. — Kevesen vannak, akik erről így tudnak vallani. Ezért tekintem ajándéknak, hogy beszélgetett velem! László Ibolya Április: Kezdet és Vég Veszelei Károly kettős évfordulóján Április: a szeszélyes tavaszelő Kezdet és Vég a költő Veszelei Károly számára. Hisz 1867. április 30-án, százhuszonöt éve Wessel Antal posztógyáros fiaként látta meg a napvilágot Veszprémben, s ki­lencven esztendeje, 1902. április 11-én „önkkezével végzett pisztolylövés által" halt meg Dombóvárott. Élete harmincöt esztendeje naponkénti kilátástalan birkózás a legyúrhetetlen családi kórral, a TBC-vel és az éjjel-nappal magához emelt erős narkoti- mummal: a lyrával. A szintén veszprémi születésű író, Szomaházy István írta róla: „Veszelei Károlyt hat éves kora óta ismertem ... Fájdalom, nem soká, mert a kis húga, egy bájos nyolc esztendős gyermek egy őszi napon mindörökre elaludt, két év múlva a bátyja, az én ba­rátom is követte testvérét a sírba, s a fiúk anyja, aki férjét is fiatalon eltemette, napról-napra remegő szívvel látta, hogy Károlyra is ott leselkedik az a csontvázarcú rém, aki kedveseit fiatalságuk teljé­ben elragadta." Szomaházy író visszaemlékezése - sajnos - már csak a költő Veszelei nekrológjaként je­lenhetett meg a Kiss József szerkesztette A Hét 1902 áprilisi számában. Sorai a néhai Wessel-család azon veszprémi évtizedére utalnak, amelyik - a klasszi­kus görög sorstragédiák könyörtelenségét idézve - a szinte soha el nem múló gyász fekete leplét borította a család fölé. A fiatal anya, a hitében erős és tennia- karásban töretlen özvegy szerencsésebb jövőjüket ezután már gyökeres hely- és helyzetváltoztatással kívánta megragadni. Remélve, végleg megszaba­dulhat - s még életben maradt három gyermekét is megszabadíthatja - a rájuk hosszú-hosszú ideje csak halált zúdító Bakony-vidék levegőegétől s földjétől. A család megmásíthatatlan anyai elhatározással a nyolcvanas évek legvégén Veszprémtől százhúsz ki­lométerrel délebbre, Tolnába költözött. A Ka- pos-melléki Esterházy uradalom Nagykonda pusz­tájának bérleményét elnyerve, Dombóváron az Alsó utca egyik széles-tágas udvarházában talált új ott­honra. A Veszprémben született Wessel-fivérek: Károly és Zsigmond (sz.: 1870) felnőtt sorsukat te­hát mezőgazdasági bérlőgazdálkodással indítják út­nak, szakítanak minden régebbi kötelékkel, többek között úgy is, hogy új életük hajnalán még atyjuk morvaországi német-zsidó nevét is elhagyva, Vesze- lei-re magyarosítottak. A családfa átültetése a századfordulón - úgy tűnt - sikerrel járt, az új hely meghozta a fa új gyümöl­cseit. Az újdonat-új Kapós-menti környezet egyedül Károly - aki ifjú korától a költészet foglya - apjától örökölt betegségét, TBC-jét képtelen már eredmé­nyesen kúrálni, valaha is meggyógyítani. Pedig: „Úgy pattantam ki a napfényességből/ Sugárhintó tavaszi hajnalon,/ Nem is tudom, hogy annyi üd­vösségből/ Hogy fakadlwtott ennyi fájdalom." Költészetét - megjelent három kötetével: Herva- dás regéi (1894) Fel a szívekkel (1897) és Melódiák (1903) - az alig ismert századvég hangját megszó­laltató költőink (Bródy Miksa, Dutka Ákos, Ernőd Tamás, Farkas Imre, Kaffka Margit, Lesznai Anna, Makay Emil, Szalay Fruzsina, Szép Ernő, Telekes Béla) munkásságához kapcsolhatjuk. „Egész költé­szetüket áthatja a fájdalom. Régebben világfájdalom volt az elnevezése ennek a kortünetnek -, filozófus hajlandóság, metafizikusok vagy pantheisták voltak ezek a költők. Ez a modern fájdalom pozitívabb ter­mészetű, ezekben a lélek fájó helyei már a fizikai fáj­dalom erejével sajognak. Eredetiségüket nemsak mondanivalójuk minémúsége mutatja meg, hanem még inkább az a mód, ahogyan elmondják: a kép- és cselekvény-alakító képzeletük, a nyelvmunkáló mű­vészetük" írta róluk Elek Artúr a Nyugat 1991-es antológiájában. Igen, a léleknek ez a mérhetetlen fi­zikai fájdalma, a test idegeinek őrjítő játéka, hul­lámzása jelzik: a problémátlannak tetsző kor költé­szetében nincs minden rendben! A századvégiek, Veszelei Károly munkásságában is ott rejtőzik, ott remeg, kínálva kínálkozik tehát a Nyugat műhelyé­nek s művészetének töméntelen eleme. Szomorú, mi tolnaiak, dombóváriak alig tudjuk: Ki (volt) ez az ember? - Ezért nem csak gyógyítha­tatlan betegségét, kínzó fájdalmait s györtró magá­nyosságát, de kettétört tehetségét, költői Ígéretét, s tragikumát is érezve - ha minden elemzés nélkül is - közlöm itt most önmagunknak posztumusz kötete két nagy versének néhány szakaszát: „Egy ember vergődik itten, Kinek válla roskatag. Aki hívó és hitetlen, Aki zokog, sír és kacag. Aki vérzik, vonaglik És fölnevet kínosan, S maga fölött gúnyolódik, Azért, mert boldogtalan." (Ecce homo) „Hiába feszíted . . . hiába rázod. Már nem bírod ledobni ezt a láncot. Hiába is fordulsz ezernyi cselhez, A békó odatapad a kezedhez. Csak egy láncszem, ha csak egy is lehullna, Nem lennél nyomorultak nyomorultja. Egy láncszem csak -, és utána a többi, De nem hull le. Egy út van: összetörni! Összetörni1 - Ó, de magad vagy az ára ... S te ezt nem adod meg .. te gyáva . .gyáva!" (Láncok) Ám kilencven esztendeje, április tizenegyedike délelőttjének „sugárhintó tavaszi hajnalán" az Alsó utcai Veszelei-udvarházban a költő mégis csak meg­adta az „árat", végülis nem volt - mert már nem le­hetett! - „gyáva." Simon Károly Ökumenikus egyházi naptár Május 1. Péntek húsvét II. vasárnapja után. Napi igék: Kát.: ApCsel 5,34-42. Jn 6.1- 15. Ref.: Fii 3,12-21.1KÜ4. Ev.: Jel 7,9-17. lPét 3,13-17. Őrt.: ApCsel 3,1-8. Jn 2,12-22. A katolikus naptárban Szent József, a munkás ünnepe. Józsefről, Mária jegyeséről az evangélimok úgy emlékeznek meg mint ácsról, Jézusról pedig mint „az ácsnak a fiá­ról". Az ünnepet XII. Pius pápa rendelte el 1955-ben. Az ortodox naptárban Szent Jeremiás próféta és Szent Tamara napja. • Május 2. Szombat húsvét II. vasárnapja után. Napi igék: Kát.: ApCsel 6,1-7. Jn 6,16-21. Ref.: Fii 4,1-9. lKir 5. Ev.: íz 25,8-9. lPét 3,18-22. Őrt.: ApCsel 3,11-16. Jn 3,22-33. A katolikus naptárban Szent Atanáz püs­pök hitvalló és egyháztanító emléknapja. Atanáz mint Alexandria püspöke a niceai zsinat (325) szellemében következetesen küzdött a Krisztus istenéségét tagadó néze­tek ellen. Ellenfelei elérték, hogy Constan­tius császár többször számkivetésbe küldje, ahol összesen 17 évet töltött el. 373. május 2-ánhalt meg Alexandirában. Az ortodox naptárban Nagy Szent Atha- náz(iosz) alexandriai érsek ereklyéinek visszahozatala. A zsinagógái naptárban Jóm kippur katan, újhold előtti nap, újholdhir- detés. Ijjár hónap kezdete. Május 3. Húsvét III. vasárnapja (húsvét utáni II. vasárnap). Napi igék: Kát: ApCsel 5,27-32. Jn 21,1-19. Ref: Fii 4,10-23. Zsolt 9. Ev: Jn 10,11-16. zsolt 136. Őrt: ApCsel 5,12-20. Jn 20,19-31. A katolikus naptárban Szent Fülöp és Ja­kab apostolok ünnepe. Fülöpöt Jézus Ke-, resztelő Szent János tanítványai közül, az elsők között hívta meg apostolává. Hieropo- liszban szenvedett vértanúhalált. Jakab, Al- feus fia, Jézus rokona, egy apostoli levél szerzője, Jeruzsálemben működött, s bár élete végéig szigorúan megtartotta a mózesi törvényeket, nem ellenezte a pogányok megkeresztelését. 62-ben Jeruzsálemben vértanúságot szenvedett. Az ortodox nap­tárban Tamás vasárnapja és Szent Timothe- usz és Mavra vértanúk napja. A zsinagógái naptában Rós hodes (új­hold) első napja. Május 4. Hétfő húsvét III. vasárnapja után. Napi igék: Kát: ApCsel 6,8-15. Jn 6,22-29. Ref: Kol 1-1,8. lKir 6. Ev: 5Móz 18,15-19. lPét 4,1-11. Őrt: ApCsel 3,19-26. Jn 2.1- 11. A magyarországi . katolikus naptárban Szent Flórián vértanú emlékezete. Flórián Noricumban (a mai Ausztria területén) mint magas rangú római katonatiszt az üldözött keresztények védelmére kelt, ezért őt is el­fogták és 304. május 4-én, több társával együtt vízbe fojtották. Az ortodox naptárban Szentéletű Pelágia vértanúnő napja. A zsinagógái naptárban Rós hodes (újhold) második napja. Május 5. Kedd húsvét III. vasárnapja után. Napi igék: Kát: ApCsel 7,51-59. Jn 6,30-35. Ref: Kol 1,9-23. lKir 7,1-22. Ev: Mt 26,31-35. lPét 4,12-19. Őrt: ApCsel 4,1-10. Jn 3.16- 21. a katolikus és ortodox naptárban Szent Irén özvegy (nagy) vértanú napja. Diocleti­anus császár uralkodása alatt 304-ben szen­vedett vértanúhalált. Elevenen megégették, mert nem árulta el áz elpusztításra szánt szent könyvek rejtekhelyét. Május 6. Szerda húsvét III. vasárnapja után. Napi igék: Kát: ApCsel 8,1-8. Jn' 6,35-40. Ref: Kol 1,24-29. lKir 7,23-51. Ev: Jn 21,15-19. lPét 5,1-7. Őrt: ApCsel 4,13-22. Jn 5.17- 24. A katolikus naptárban Szent Judit vér­tanú emlékezete, aki a 3-4. század forduló­ján áldozta fel életét Krisztusért. Az ortodox naptárban Béketűrő Szent Jób napja. Május 7. Csütörtök húsvét III. vasár­napja után. Napi igék: Kát: ApCsel 8,26-40. Jn 6,44-52. Ref: Kol 2,1-7. lKir 8,1-21. Ev: Ez 34,23-31. lPét 5,8-14. Őrt: ApCsel 4,23-31. Jn 5,24-30. A katolikus naptárban Boldog Gizella em­léknapja. Gizella, Henrik bajor herceg és Gi­zella burgundiai hercegnő lánya, 980 körül született, 996-ban pedig Szent István ma­gyar király felesége lett, akinek méltó társa volt az országépítésben és apostoli tevé­kenységben. István halála után visszatért hazájába és Passauban a bencés apácák közé lépett. Mint a kolostor apátnője halt meg 1095-ben. Az ortodox naptárban a szent kereszt je- ruzsálemi megjelenésének emlékezete. Május 8. Péntek húsvét III. vasárnapja után. Napi igék: Kát: ApCsel 9,1-20. Jn 6,53-60. Ref: Kol 2,8-15. lKir 8,22-40. Ev: Zsid 13,12-16. lKor 1-1,9. Őrt: ApCsel 5,1-11. Jn 5,30-6,2. A katolikus naptárban megemlékezés Szent Mihály arkangyal csodálatos megje­lenéséről. A legenda szerint a főangyal Ge- lázius pápa (+496) korában jelent meg Ca- puában és Gargano-hegy egyik barlangjá­nál. A barlangot templommá alakították át, amely keresett búcsújáróhellyé vált. Az ortodox naptárban Szent János apostol és evangélista ünnepe.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom