Tolnai Népújság, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-21 / 69. szám

992. március 21. HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 7 Utcára nyílik a kocsmaajtó A fenti nóta sorai jutottak szembe amikor Alsónánán a alu közepén lévő megszépült talboltba invitált Bogdán Ká- oly, aki a bátaszéki AFÉSZ-től >érli a vendéglátó egységet, dint elmondta, valami más ne- 'et szeretne kitalálni, mert ezt a ellegtelen „italbolt" elnevezést lem kívánja az új táblán látni. V tavalyi templom avatás után nőst ennek a helyiségnek a endbetétele is hozzájárul a falu központjának szépüléséhez. Az újjáalakított italbolt első vendége a jelenlegi kocsmáros ,tanítója", Bauer József, bölcsen nosolyog. — Tudták azt az öregek, ho­gyan kell építkezni, a templom is a kocsma két fontos hely a fa- uban, közel kellett legyenek igymáshoz. Bauer József 1973-ban ment nyugdíjba, a községben min- ienki csak Slosszernek hívta. Vli volt e mögött a becenév mö­gött? Bátaszékről származom, ihol több Bauer volt. Édesa­pámnak lakatos volt a szak­arája, ami németül slosszert je- ent. így aztán ez a név megkü- önböztetésként ragadt rám és maradt rajtam. — Több mint húsz évig ve­hette az üzletet. Bizonyára sok Érdekes esemény történt ez alatt a két évtized alatt. Mesélne róluk? — A kocsma olyan hely volt, ahol szinte az egész falu, főleg a férfi lakosság megfordult. Ki többször, ki kevesebbszer. A vendégek különbözőek voltak, mindenkivel másképpen kellett „bánni". Ebben a községben a kitelepítés után olyan sok hely­ről érkeztek a családok, hogy szinte elkerülhetetlen volt a más nemzetiségű, más kultú­rájú emberek között az össze­tűzés. Ennek nagy része itt, a kocsmában bonyolódott le. — Veszekedések is voltak? — Bizony nem is egyszer. Félni sosem féltem, mert meg­ismertem őket és tudtam ho­gyan kell őket lecsillapítani. Voltak olyan idők, amikor a kocsma egyik felében ilyen, a másik felében olyan nemzetisé­gűek ittak. Középen meg én vit­tem ki az italt és vettem fel a rendelést. — Hogyan tudott fegyelmet tartani? — Csak úgy, hogy egyfor­mán bántam mindenkivel. Nem volt bratyizás, nem volt hitel. — Egy községben abban az időben talán ez volt az egyetlen szórakozásuk az embereknek. Persze lakodalmak, bálok, bú­csúk voltak, de csak ritkán. Az iváson kívül mi volt az, ami idevonzotta az embereket, hi­szen inni otthon is lehet, mi­után Alsónánán nem is akármi­lyen szőlő terem? — Beszélgettek, politizáltak, sőt üzleteket kötöttek. Aztán az üzletkötés után jöhetett az ál­„Szabadúszó" hajóskapitány domás. Szerencsejátékot sosem engedtem, de billiárd az volt és jó időben kuglizni is lehetett az udvaron. — Mire tanította meg Bog­dán Károlyt, amikor Öntől 1973-ban átvette az üzletet? — Mindenféle „gazember­ségre" megtanítottam. Elsősor­ban arra, hogy a papírmunkák mindig rendben leygenek. Az a legfontosabb, mert a precízség az alapja mindennek. Megtaní­tottam arra, hogyan kell az em­berekkel bánni. Bár ezt talán nem is lehet tanulni, ezt a szkmát vagy szereti valaki vagy sem. — Bogdán Károlyt kérem, hogy válaszoljon most itt taní­tómestere előtt, hogyan tanulta meg ezt a szakmát? — Talán azzal válaszolnék, hogy elmondom, hol és mit va­lósítottam meg az elmúlt 20 év­ben ebben a vendéglátó szak­mában. Amikor átvettem Józsi bácsitól a helyi italboltot és ve­zettem 12 évig, egy évig a kis- mórágyi kocsmában, majd há­rom évig a szálkai Horog ven­déglőben dolgoztam. Három éve Patak presszó néven itt Al­sónánán egy saját vendéglőt és presszót nyitottam. A falu fölött lévő pincesoron már majdnem teljesen kész az a panzió, ahová külföldi és bel­földi vendégeket tudok elhe­lyezni, szállással, étkezéssel. Ezután a saját vendéglőnket a feleségem vezeti, én pedig eny- nyi év után újra itt dolgozom, az italboltban. — Újra és újra nekivág? — Ilyen a természetem. Ha valahol már sikerült kialakítani a helyiséget, a vendégkört, ak­kor továbbmegyek. Szeretek a semmiből valamit csinálni és ebben a szakmában erre min­den lehetőség megvan. Sas Erzsébet Riportalanyom ritka hivatást választott magának. Ragaszko­dik a névtelenséghez. Tengerésznek készült, már gyerkkorától. Hiába akart a csa­lád jogászt faragni belőle, kitar­tott az elhatározása mellett. A közgazdasági technikum el­végzése után a műszaki egye­tem tengerésztiszti tagozatára jelentkezett, ahol közlekedés- mérnöki diplomát, majd tenge­részkapitányi diplomát szer­zett, és 1968-ban elhelyezkedett a MAHART-nál. , Négy éve azonban szabadú­szó, egy budapesti állásközve­títő cégen keresztül szerződik el, amely tengerésztiszteknek és tengerészeknek keres és kí­nál munkát. Hajózott már bur- mai és líbiai lobogó alatt, be­járta a Földet Újfunlandtól Fok­földig. — Mi késztette arra, hogy önál­lósodjon? — A MAHART nem fejlesz­tette a céget, egyre jobban elö­regedett a hajópark, így lassan munkanélküliek lettünk. Két gyereket kell felnevelnem, olyan állás után kellett néznem, ami ezt lehetővé teszi. így jutot­tam el ehhez a pesti káeftéhez, amely rendszeresen kiközvetít. — Általában meddig tart egy ilyen hajóút, hogyan tud együtt­működni egy vadidegen legény­séggel? — Az utak zöme 8-9 hóna­pig tart, de lehet ennél hosz- szabb is. A legtöbb, amit eddig hajón töltöttem egyfolytában, 18 hónap és 26 nap volt. Ha itt­hon is vagyok, a bőrönd be­csomagolva vár, mert sosem tudhatom, mikor jön a telefon, hogy induljak. Mindenre fel kell készülni, a pakkban a ber- muda-nadrágtól a jégeralsóig minden van, hiszen a Ka- rib-tengertől a Jeges-tengerig bármerre vihet az út. A kérdés második felére vá­laszolva pedig annyit monda­nék, a hajózás nemzetközi nyelve az angol, ezen értetem meg magam a tisztekkel és a le­génységgel. — Mi hiányzik a legjobban a tengereken? — A család. Persze van rá­diótelefon a hajón, és táviratot is adhatok fel, ha szükséges, de ez nem az igazi. Hogy le ne ma­radjak az itthon eseményekről, beszereztem egy rádiót, amivel akár Kubából is lehet fogni a Kossuth adót. — Meddig akarja folytatni a mesterségét, és mihez kezd, ha ab­bahagyta? — Ez az, amit nem hisz el a családom, hogy valamikor is abbahagyom, nyugdíj előtt. Pe­dig rákényszerülök majd, mert hiába fizetem a társadalombiz­tosítási díjat, nyugdíjjárulékot nem fizethetek. Pedig már azt is felajánlottam a tébének, hogy valutában fizetem, de - szá­momra érthetetlen módon - nem fogadják el, mert külföldi magán-munkavállalónak mi­nősülök. Azt mondják, képez­zek magamnak alapot, amiből megélek majd idős koromban, így aztán, ha azt akarom, hogy jó nyugdíjam legyen, pár évvel a korhatár előtt abba kell hagy­nom a szakmát, és el kell he­lyezkednem valahol. Szeren­csére van néhány más szakké­pesítésem, példáiul képesített könyvelő, vállalati tervező, sta­tikus, közlekedési üzemmér­nök, talán sikerül majd valami­hez kezdenem. — Mint említette, szülei más pályára szánták. Ha a fia is az ön hivatását akarja folytatni...? — Erre csak annyit válaszo­lok, hogy a fiam a napokban felvételizett Budapesten a hajó­zási szakközépiskolába. — Akkor hát a régi tengerész­köszöntéssel búcsúzunk öntől: Jó szelet; kapitány! Venter Marianna Fotó: Kispál Mária A lakás falán a tengerek emlékei Harminckét évesen újjászületett Kocsándi István: Végre van értelme az életemnek Egy fiatalember már leszá­molt mindennel, mégis új táv­latok nyíltak meg előtte. Ko­csándi István ma már egész más szemmel tekint a világra, a megállapítás ezesetben szó szerint értendő. Bár a legke­vésbé sem látszik rajta, de 32 évig szinte teljesen vakon ten­gette az életét. Saját bevallása szerint február 24-e előtt csak a sötétben tapogatózott, ma már elvégzi a ház körüli teendőket; azelőtt csak kísérővel merész­kedett ki a városba, ma már túl van az első önálló budapesti kiránduláson. Mindez egy há­rom percnél is rövidebb mű­tétnek köszönhető. Felvillan a reménysugár — Kölesden születtem, a gyermekkoromat is itt töltöt­tem - kezdi a visszaemlékezést Kocsándi István. - Születésem­től kezdve rövidlátó vagyok, csaknem száz százalékos a lá­táskárosodásom. Az általános iskola után mindig nehéz fizi­kai munkát végeztem: többek között dolgoztam az áfésznél, a postánál kábelfektető voltam. A legtöbbször azonban idő előtt megköszönték a munkámat, máig se tudom miért, hisz min­denütt lelkiismeretesen dolgoz­tam. Talán az emberek nem tudják, hogyan is viszonyulja­nak egy fogyatékoshoz, szinte zavarba jönnek a közelségétől. Az egyik reggel a tévében az új mikro-szemsebészeti eljárások­ról volt szó. A Focus Medical Mikro-Szemsebészeti Intézet­ben a rövidlátás sebészeti kor­rekcióját is vállalják. A főorvos, az orosz Szergej Arcibasev már több száz műtétet végzett el si­keresen. Természetesen azon­nal jelentkeztem náluk egy diagnosztikai vizsgálatra, majd a főorvos közölte, hogy garan­tálja a sikeres műtétet, aminek a költsége 60 ezer forint lesz. A feleségem munkanélküli, két gyermekem van, nem volt egy fillérünk sem. Már négy éve tagja vagyok a Vakok- és Gyengénlátók Tolna Megyei Szervezetének, a/ érdekképviseleti szerv adomány­kérő levelek soka­ságát küldte ki vál­lalatokhoz, gaz dálkodó szervek­hez, magánszemé lyekhez. Végül nagy nehezen ösz- szejött a szükséges összeg. Az operá­cióra február 24-én került sor. Menet- rendszerű pontos­sággal zajlott min­den: a műtét a be­tegnek sorskérdés, de néha az volt a benyomásom, hogy az orvos számára csak ru­tinfeladat, egv délelőtt több mint húsz beteget ope­rálnak meg. Csak arra kellett vi­gyáznom, hogy ne mozgassam a fejemet. A fertőt­lenítés után annyit éreztem, hogy hozzáértek a szemgo­lyómhoz, egyébként gyors és fájdalommentes volt minden. Végül steril kötést kaptam és elaltattak. Soha nem feledem az ébredés utáni pillanatokat: egy kicsit félrehúztam a kötést és tisztán láttam az ágyam melletti fogas körvonalait. Azóta más ember lettem, képes vagyok napokig is nézelődni, elraktá­rozni magamban a látható világ nyújtotta csodálatos élmény­anyagot. Szemfényvesztés vagy orvosi bravúr? — Mikor Öntől szakmai vé­leményt kértek, miért nem tar­totta célszerűnek a műtét el­végzését? - kérdeztük dr. Vas­tag Oszkár megyei szemészfő­orvost, a szemészkollégium tag­ját. — Kocsándi Istvánt rövidlá­tással kezeltük és olyan mér­tékű a látáskárosodása, hogy a vakok személyi járadékára is jogosult. A Focus Medical Mikro-Szemsebészeti Intézet ál­tal végzett műtétekkel a szaru­hártya görbületét csökkentik. Ezt a refraktív sebészeti bea­vatkozást a szakma még fenn­tartásokkal kezeli. Az eljárással kismértékben csökkenthető a rövidlátás, ilyen mértékű javu­lás szemüveg használatával vagy kontaktlencsével is elér­hető. Természetesen örülök Kocsándi úr gyógyulásának, de szerintem szó sincs ugrásszerű javulásról. Ha a rövidlátók szemüveg nélkül jobban látnak, akkor ezt a jelenséget ugrász- szerű, csodával határos gyó­gyulásként élik meg. Egyébként az a fajta hírverés, amit a szó- banforgó intézet megenged magának, orvosetikailag erősen kifogásolható. Ók garantálják a sikeres műtétet, de az orvostu­dományban, különösen a szemsebészetben ez elfogadha­tatlan. A műtét anyagi oldala is kételyeket támaszt bennem: kissé soknak tartom a hatvane­zer forintot, bár kétségtelen, hogy a szemünk világa a legd­rágább kincs. Persze ne feledjük azt se, hogy itt egy magánvál­lalkozáson alapuló egészség- ügyi szolgáltatásról van szó. Mindenkinek szíve joga, hol ke­resi a gyógyulást. Milyen drága a szemünk világa? — Nekünk csakis az lehet a feladatunk, hogy sorstársaink­kal megismertessük ezt a gyó­gyulási lehetőséget - mondja Kovács Lászlóné, a Vakok és Gyengénlátók Tolna Megyei Szervezetének titkára. - Ne fe­ledjük azonban, hogy orvosi vizsgálat dönt arról, kinél lehet az említett műtéti beavatkozást elvégezni. Válaszként az ado­mánykérő leveleinkre Kocsándi István esetében a társadalom- biztosítás 5 ezer, a vöröskereszt 4 ezer forintot adott. A Köre Te­tőszigetelő és Bádogos Kft. 15 ezer, a Nadray és Kiss Ügyvédi Iroda 2 ezer, míg Schöck Gyu- láné faddi lakos 500 forinttal já­rult hozzá a költségekhez. A si­keres műtét után a szekszárdi önkormányzat is adott 10 ezer forintot, a többi költséget szer­vezetünk fedezte. Ha csak egy százalék esély van a gyógyulásra, vállalkozni kell a műtétre. Sajnos, a társadalombiztosítás átszervezéséig a szociális gondos­kodásra leginkább rászorulók gyó­gyulási lehetősége elsősorban a vál­lalatok, intézmények adakozóked­vétől függ, anyagiak hiányában sokszor még a sikerrel kecsegtető műtétre sem kerülhet sor. Nyil­vánvaló, hogy a vakok és gyengén­látók egy részének a hasonló műtéti beavatkozás jelenti az utolsó szal­maszálat. Persze az a veszély is fennáll, hogy sokan túlmisztifikál­ják a jelentőségét és a csodavárás jegyében a közeljövőben ugrássze­rűen növekedni fog a kft. formájá­ban működő egészségügyi intéz­ményforgalma. ..- kesjár - Fotó: Ótos Asszomjok szigeti (részlet) Gyereket szeretnék tőled Szerelmes monológ 1 Nem szánja a szomjúhozót ki szomjúságot nem érez. (Iuvenalis) | Fogd meg a kezem! Simo­gass! Egy puszit is adhatsz; 1 Nem hiszed mennyire ma- l gamra maradtam. Örülnöm kellene, hogy végre kaptam lakást, a magam módján be is 1 rendeztem apró bútoraim- : mai, de nem gondoltam, hogy ennyire meg fog kí- • nozni az egyedüllét. A válás óta annyian keres­el nek és igyekeznek kedvemre 1 tenni, de nem erre van szük­ségem. Szakítottam a múl­tammal, a férjemmel. Úgy 1 gondoltam jobb lesz egyedül, I mert ő egy teljesen más világ. I Ezt korábban nem tudtam. 1 Lakva ismertem meg igazán. ; Beszéltem már erről neked. Jó ember ő, csak nekem másra van szükségem. Társra, lelki kapocsra. Be­szélgetésekre. Javítom itt a dolgozatokat, ehhez is kel- :: lene tőle olyan segítség, hogy megosztani a gondolatokat. Úgy mint veled! Mondták, hogy nem lesz jó a házasságom, mert egy ér- | telmiségi és egy fizikai dol­gozó miért kötik egymáshoz I az életüket!? Szerettem fér- I fias alakját és nagyon jól megértettük egymást az ágy­ban. Egyszer azt vettem észre, hogy nem beszélünk, mert nincs miről. Elmaradtak a színházi előadások, kiállí­tások, hangversenyek, pedig a magam fajta tanárnak ezek életető elemei. Miért magyarázom ezt ne- ked? Két év óta fél tucat férfi | liheg körül. Mind csak egyet akar! Én meg nem vagyok ! hideg kőből. Kell az érintés, a másik test melege. Úgy árasztanám a szerelmet ma­il gamból, de nem akárkinek. I Őrület, hogy a nálam húsz évvel idősebb férfiak vonza­nak. Nyugalmuk, érettségük, tapasztalásuk, nem is tudom mi ez. Az apáim lehetnének! Tudod milyen jó kolléga vagy!? Örülök, hogy van ki­vel megosztanom ezeket az eszméletlenségeket. Arra gondolok éjszakákon, hogy legalább egy gyerekem lenne. A napokban megkere­sett egy szülő, pontosabban nevelőszülő. Az örökbefoga­dott kisfiúról beszélt, de olyan szeretettel, melegen, mintha a sajátja volna. Egész nap rájuk gondoltam. Este mentem hazafelé, két férfi megszólított. Addig követ­tek, már a végén futni kezd­tem. Fölrohantam a laká­somba, magamra zártam az ajtót. Vacsoráztam, lezuha­nyoztam ... A tükörben néz­tem a testem. Elképzeltem, hogy lassan domborodik a hasam, megduzzadnak a melleim, feszül a bőröm, az­tán ... Lázas melegség öntött el. Verejtékezni kezdtem. Ahogy voltam, ruhátlanul le­feküdtem az ágyra. Hanyatt vágtam magam .. . széttár­tam combjaimat. .. kimond­hatatlan gyönyörűséget érez­tem. Ekkor történt valami külö­nös dolog. Elnehezült körü­löttem a világ. Fájni kezdett, hogy barátommá és nem sze­retőmmé fogadtalak, amikor a tantestületbe kerültem. Nem tudnám mivel indo­kolni, hiszen te úgy kilógtál a sorból a többiek közül. Nem tettél semmilyen célzást, hogy milyen csinos vagyok, csak egyszerűen ... szóval akkor este hirtelen megjelent előttem az arcod. Forgolódni kezdtem, magamra húztam a lepedőt és hangosan kimond- tam: gyereket szeretnék tő­led! Decsi Kiss János

Next

/
Oldalképek
Tartalom