Tolnai Népújság, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-29 / 51. szám
8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. február 29. Szekszárd Big Band- Superstar A hazai big band-ek élettartamát tekintve a Szekszárd Big Band verhetetlennek tűnik. Annál is inkább, mert egy-egy hangszerre (pl. dob, gitár, basz- szus) már két ember is jut és a fúvósokból hosszú távon is biztosított a jövő, amint ezt a szünet után szereplő „ifjúsági szekció" komoly sikere is demonstrálta. Erre, a honi jazz életben példátlan jelenségre a város joggal lehet büszke. Csak a legnagyobb elismerés illetheti azokat, akik 13 éve megalapí- tották-megalakították az ország mindmáig legnagyobb, állandó big band-jét, illetve az alapötlet és az együttes művészeti „gazdáját", Pecze Istvánt. Azoknak, akik 13. éve kísérhetik figyelemmel a big band munkáját, a február 24-i koncéit a szekszárdi művelődési központban nemcsak zenei élményt jelentett, de annak megállapítását is, hogy az együttes fejlődése töretlen. Nem vitás, hogy - legalábbis a műsor zömét illetően - már nem „amatőr zenekart" hallottunk. Nem sorolom fel a műsort külön (ezt akkor szokás, ha nincs elég mondanivaló az előadók teljesítményéről, de valamit mégiscsak írni kell), inkább a legfontosabb benyomásokat összegzem. Az első és legfontosabb természetesen, hogy a koncert óriási sikert aratott a színházat megtöltő közönségnél. A hangverseny tulajdonképpen a big band „megszokott, megbízható" szintjén indult. A harmadik számba bekapcsolódott az SzBB „házi hangszerelőjének" is számító, altszaxofonos Molnár Ákos (aki egyébként a brémai rádió big band-jében dolgozik), két darab szólistájaként (Misty, All of me). Hangszerét fölényesen uraló, kiváló dinamikával és intonációval játszik és úgy tűnt, hogy az egész zenekart is inspirálta produkciója: ugyanis az „All of me"-ben valami explóziószerű változás történt, ami a koncert végéig tartott! Ettől kezdve mind dinamikában, mind pontosságban és - igen fontos! - „életteliség"-ben az eddig is jó színvonalat, merem állítani, már messze meghaladó zenekart hallottunk. Már csak terjedelmi okból sem, de a kiváló kollektív teljesítmény okából sem lehet neveket, szólistákat külön is felsorolni. A trombitakórus az említett „robbanásszerű" változás egyik fő részese volt, hasonlóan a ritmusszekcióhoz. Hogy itt Szűcs Andrást mégis külön említem, annak nem csupán a műsor második felében, a „Shure thing"-ben produkált dobszólója az oka. Hanem az, hogy ő mára minden tekintetben ideális big band dobossá érett. Ő is érezhetően „feldobta" a fúvósokat és ez az első rész (és számomra az egész műsor) csúcsát jelentő, nagyszerűen hangszerelt, bár igen nehéz „Jesus Christ Superstar" összeállításban is érezhető volt (az arran- gement-ban a dob is igen nagy felaatot kapott). A ritmikailag is többrétű darab előadása nem egyszerűen hibátlan volt, hanem lázba hozta a közönséget, közte a mégoly „vájtfülű" jazz- rajongókat is. Mind ez, mind néhány következő darab azt is világossá tette, hogy az alapvető swing-stílusú együttestől a jazz-rockos kompozíciók sem idegenek, sőt, technikailag és dinamikailag fölényes biztonsággal, szinte könnyedén interpretálja azokat (a „könnyedén" persze a látszat - utaltam már a „Superstar" bonyolult hangszerelésére). A koncert további része különlegességeket sem nélkülözött, - így pl. a Carmichel-slá- gert („Star dust") csak a po- zan-kórus adta elő a ritmusz- szekció kíséretével. Pecze Istvántól, éppen az elhangzott rövid szólóbetétei alapján is, szívesen hallanánk több szólót. Ugyanakkor a második részben elhangzott, a közönség „ítéletét" kérő (talán kissé provokáló?!) felkonferálása ellenére, változatlanul az a véleményem (ami semmiképp sem zárja ki a tévedésem lehetőségét), hogy a „Presley-nosz- talgia", rock'n roll-egyveleg még énekkel és mégoly jó zenekari hátérrel is nem igazán „passzol" a színházi koncerthez. Annál inkább a máricus elejére hirdetett sportcsarnoki „zenekavalkád"-hoz. Az SzBB aligha szorul rá erre, s ezt az egész koncert számomra a legmeggyőzőbben igazolta. A műsor vége felé Molnár Ákos ismét bekapcsolódott szólistaként, néhány igen mutatós, zeneileg és technikailag egyaránt csillogó periódus erejéig a „Shure thing"-ben. Hadd ismételjem itt Kiváló hangszerelői munkáját, ami az előadott számok jórészére vonatkozik. Az utolsó számot követő óriási ováció, tapsvihar természetesen kikényszerítette a swing big band alapművet, az „In the mood"-ot. De, ha a nagy és nem könnyű műsor okozta elfáradás nem lenne törvényszerű a zenészeknél, a közönség még biztos szívesen maradt volna jóie- dig. Végül megismétlem: nézzék el az együttes régi és újabb tagjai, ha nem volt módom külön is, név szerint említeni őket. De talán nem is lenne igazságos, ha ezt tenném, ha azt tekintem, amit ezen az estén a Szekszárd Big Band mint együttes produkált. A hangversenyen részt venni egyaránt volt zenei élmény és emberi öröm. Mi kis városunk big band-je:.. így tovább! (-k-) Kárász Margit megtérése Alig volt férfi a klubban, akin ne látszott volna az elfogyasztott ital mennyisége. A hangulat rózsaszínűbb már aligha lehetett volna. Éjfél elmúlt két órával. Az ötven klubtagból harmincán mindig eljöttek. Ilyenkor csak azok voltak jelen, akik a száz márkát befizették és átvették zsetonjaikat. Belépés csak egyedül! Ez volt a jelszavuk, hiszen a bár bérlője garantálta, hogy egy idő után ki-ki megtalálja partnerét. Az első két óra üzletkötésekkel zajlott. Ez volt a kialakult menetrendje a klubnak. Hivatalos iratok természetesen nem készültek, de még soha senki nem felejtette el másnapra a szóban tett ígéretét. Használt gépek vándoroltak így Svájcból Ukrajnába, több kamion krumpli *Vas megyéből Maros- vásárhelyre, onnét meg nagyobb rakomány fa érkezett. A Jugóból menekített lovak olasz gazdára leltek egy vadászat utáni éjszakán és ez így ment hónapról hónapról. A klub tagjai Kft-k, Bt-k, Rt-k és egyéb vállalkozások tulajdonosai, igazán jól érezték magukat ilyen éjszakákon. Ennyi nekik kijár abból az őrült rohanásból. A lányok felső ruha nélkül szolgáltak fel éjfél után. Csípőjüket keskeny gyöngysor fogta körül, elöl tenyérnyi levélformába szélesedve. Válogatott társaság volt. Senki nem tudta igazi nevüket. Nem is igen érdekelt senkit! Flóra ezen az éjszakán fáradtabbnak érezte magát. Szegedről a tanárképző után került a Dunántúlra. Jeles diplomával nem kapott munkát. Hirdetésre jelentkezett a Hotel portáján. Azonnal fölvették, mikor az alkalmassági vizsga harmadik szakaszához értek. Sportos, izmos ruhátlan alakja olyan hibátlanul fénylett... Két konyakot és két vörös bort vitt éppen, amikor az egyik úr hátulról átfogta derekát. Más esetben ilyen megengedett. Nem tiltja semmi a személyzet érintését. Sőt! Most azonban az úr jobb csuklóján levő aranylánc elakadt Flóra csípőjének gyöngysorában. A lány megingott, a poharakat nem tudta az ezüsttálcán megtartani. A gyöngysor elszakadt, az úr tenyere azonnal a levél helyére csúszott. Ketten voltak csak a szűk folyosón. Flóra fel sem szisszent, csak némán bámulta a vakító fehér márványon a vörös tócsát. Hirtelen nagy fényesség támadt előtte s olyan süketítő zúgás, hogy szinte megbénult. Semmit nem érzett az úr szorongatásá- ból. Egy fehér, keskeny, patyolat-tiszta oszlopot látott, ami a padlóból indult a mennyezetig. A félúton egy emberforma, mintha Krisztus lenne, de ennek nem voltak karjai. Bántotta a szemét a fehérség. Erőltette látását, hogy megismerje, ki lehet az, aki a félúton... A zúgás megszűnt és szabályos hangot hallott: — „ ... keskeny az az út, amely az életre visz és kevesen vannak, akik megtalálják azt!" Flóra az őt nyaláboló úr felé fordult volna, de nem onnan jött a hang. Ismét zúgni kezdett körülötte minden és eltűnt a fehér oszlop az alakkal együtt. Behunyta szemét és a füléhez kapott. Az úr teljes erejéből ölelte és el nem mozdította tenyerét a gyöngylevél helyéről. Ujjaival rést keresett... — „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, hanem ha én általam ..." Flóra újra látta a fehér oszlopot és most már tisztán a tövises fejkoronát. Az ezüsttálcát messze hajította. Annak zaja széttörte a zúgást és tisztán fel lehetett ismerni Clayderman muzsikáját. Hóra arca kisimult, letolta magáról az úr karjait, felé fordult, egyenesített derekán, mellei belefeszültek a mozdulatba. Az úr szemébe nézett és így szólt: — Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek... .. .és egy jól irányzott rúgást lendített az úr combjai közé. Felvette a törött poharak egy részét, az ezüsttálcára rakta, lepottyant gyöngysorába is rúgott és emelt fejjel ment el a görnyedt úr mellett. Hóra az öltözőjének ajtaja előtt megállt, behunyta szemét, látni szerette volna újra, meg újra azt a fehér oszlopot és a karnélküli embert. Alig hallhatóan megszólalt: — ... és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól... Felöltözött és elrohant haza a hátsó kijáraton. Reggel a fekete garbóját vette fel, hosszú szőke haját fekete bársony szalaggal hátul simára kötötte, fekete pe- lerinjét magára terítette és pontban nyolc órakor bekopogott a hotel igazgatójának irodájába: — A munkakönyvemért jöttem és ne nevezzen Flórának, Kárász Margit vagyok ... ezentúl nem ismerem magát... Decsi Kiss János írás közben (Auróra) A Szovjetunióban járva szívesen kerestem meg a forradalom kegyhelyeit. Az új államvallás kidolgozta a maga szertartásrendjét, az eretnekséget pedig az ateista múzeummá alakított leningrádi kazányi székesegyházban tették közszemlére. Sok szent hely volt, az újabbak közül a legfontosabb Novo- rosszijszkban, ha ugyan azóta nem rombolták le. A „hős városhoz" tartozik az a biznyos kis föld, a Malaja Zemlja is, amely Brezsnyev politikai biztos hőstetteiről volt nevezetes. Hajót formázó betonalkotmány nyúlik a tengerbe, két oldalán lépcsővel. De nem lehet csak úgy eszetlenül benyomulni, mint az oktalan jószág, egyenként tovarisok, illedelmesen, a baloldali ajtónál van a bemenet. Az út enyhén emelkedik, két oldalán a hősök elég gyatra minőségű domborműve sorakozik, azoké, akik itt estek el a harc mezején. Fent kis teret képezik ki, falában hatalmas tabernákulum áll, benne piros szív. Amikor a zarándok ide érkezik, a szív dobogni kezd, közben mennyei zene szól. A pillanat misztikus, úgy mondták, a hősök szíve dobog tovább a hazáért, a pártért, a vezető elvtársakért. Tűnődve álltam az olcsó jelkép előtt, mely az örökkévalóság sejtelmes ígéretét hordozta magában. Miként a Lenin-mauzóleum is, melynek titokzatos félhomálya régi pravoszláv tempolok hangulatát idézi, az alszerpa- pokra emlékeztető díszruhába bújtatott őrséggel. Valaki azt mondta, viaszbáb, képtelenség a romlandó testet így épségben tartani. Nem lehetett nézelődni, a zarándokok éppen csak pillantást vethettek a szentek szentjére s ment is tovább a sor, fegyelmezetten, száműzve fejéből minden illetlen gondolatot. Az Auróra hajón fesztelenebb volt a hangulat. Mindenki jött-ment, megfogdosták az ágyúcsöveket, valaki természetesen megkérdezte, melyikből adták le a nevezetes lövést, amely 1917. november 7-én dördült el, jelezve, hogy „új korszak kezdődött" ahogy egy lelkes könyvben olvasom. Sokáig bolyongtunk a hajón, amit nagyobbnak képzeltem. Megnéztük a gépházat, a tiszti ebédlőt, a rádiós fülkét, de nem mondhatom, hogy meghatódtunk. Legföljebb az lepett meg, hogy milyen ép az egész, mintha nem nyolcvan éves cirkáló lenne, hanem mostani gyártmány, amit nemrég hoztak ide - nosztalgiából? kegyeletből? - s múzeumnak rendezték be. Akár viking gálya is lehetne, de akkor más történetet kellene kitalálni hozzá. Most tudtam meg, hogy nem is volt köny- nyelmű gondolat. Valaha volt ugyan egy Auróra nevű cirkáló, de az régen szétázott, építettek hát helyette egy másikat, ezt olvastam a minap, mert ma már nincs titok s divat lett leleplezni mindent, ami a múlthoz tarotzik. Már Lenin sem kelt magasztos gondolatokat, azt írják, világkörüli útra szeretnék vinni, hogy beléptidíjért mutogassák, amit Sztálinnal már nem lehet megtenni, mert miután kilakoltatták a mauzóleumi társbérletből, elhamvasztották s most „isa por és homu". Az ötlet bizarr, illetlen is, néhány éve így hurcoltak végig a világon egy böhöm bálnát, nálunk is mutogatták. Ebben az esetben a bevételt közcélra fordítanák, ha lesz belőle valami. Az emberiségnek mindig szüksége volt amulettekre, kegyszerekre, emlékhelyekre, amelyek a titkot őrzik s védelmet ígérnek a rontás ellen. Ezekkel vissza is lehet élni, a relikviákat ősidők óta hamisítják. Luther gazdája, Frigyes, aki a történelemtől, ki tudja miért, a bölcs jelzőt kapta, szenvedélyesn vásárolta a szent tárgyakat, gyűjteményében volt szalmaszál a betlehemi jászolból, egy darab Krisztus töviskoronájából, talán Szűz Mária kötényéből is, s az sem zavarta, hogy az egyik szentnek három-négy lábszárcsontja is volt. Luther haragosan kidobta valamennyit. Jó, ha óvatosak vagyunk a titkok világában. Ferenc Károly, a nem éppen jóhírű Zsófia hercegnő férje, Ferenc József apja, kegyességből és földi gyógyulást remélve hozatott egy bütykös vizet a Jordánból, amilyennel Szent János megkeresztelte Jézust. Szent víz, gondolta Ferenc Károly, csak használhat testnek és léleknek, de nem úgy lön. Áhítattal megitta, de nem volt benne áldás, Ferenc Károly tífuszt kapott tőle s nem sokkal később megtért őseihez. „Átkozott legyen a föld temiattad" - mondá az Úr a bűntje esett első emberpárnak, s még ezt is: „tövisét és bogáncskórót teremjen tené- ked". Kemény szavak s az emberiség azóta is reménykedve keresi az oltalmat. Legtöbbször a szent helyeken, ilyen pedig mindenütt volt. A görögök jóslatért Delfibe mentek s Epidau- ruszban kerestek gyógyulást. A középkori zarándokok Európa távoli tájairól is útra keltek, hogy eljussanak Santiago da Compostellába, szent hely volt Róma és Jeruzsálem is s már Nagy Károly megegyezett az arabokkal, hogy biztosítsák a szabad utat a Szentföldre. Janus Pannonius viszont kikacagta a római búcsuso- kat, pedig maga is püspök volt, mondván, hogy a zarándoklat csak a pápának hoz hasznot: Pontofici proderit illa satis. „Édes volt minékünk ide fáradoznunk" - énekelték a magyar búcsusok, a háború után pedig így esedeztek: „Segítsd haza foglyaink". Volt hol esedezni, mert jócskán volt búcsújáróhely Máriapócstól Andocsig, Máriagyűdig, ahova Mindszenty József vezette az utolsó búcsújárást. Az ünnephez tartozott a búcsúfia is s ha a közelben volt forrás, megmerítették benne a flaskát, hogy a otthoniaknak is vigyenek a megszentelt vízből. A búcsú világi örömökre is adott alkalmat. Volt ahol leányvásárt is tartottak, de ezen nem kell fennakadnunk, mindneki az üdvösséget kereste, s úgy vélte, a megszentelt helytől a földi boldogsághoz is rövidebb az út. A szent helyek kultuszát Sztálin épp oly fontosnak tartotta, mint Brezsnyev, hogy kialakítsák az új vallás mítoszát. A történelmi tények idővel átlényegülnek, legenda lesz belőlük, s már nem firtatja senki, hogy mi is történt valójában. íme, ihol az Auróra cirkáló, mondja az idegenvezető, csak tessék, itt van a kompasz, 'f . az ágyú, itt lelkesedtek a hős matrózok, amott állt az ellenség, lám a történelem ilyen egyszerű. Aztán egyszer csak kiderül, hogy csalás az egész, a híres hajót régen szétrágta a szú, Novorosszijszkban voltak ugyan áldozatok, -de Brezsnyev hősiességéből semmi sem igaz, Lenint pedig jobb lenne végre eltemetni. Gömbös Gyula, akiről a legtöbb jó, amit mondhatunk, hogy Murgárt született, egyik beszédében állítólag azt mondta: elrepült az idő vasfoga. Mulattató képzavar, de lehet, hogy mégsem vasfog volt, csak annyi történt, hogy a legendák elszálltak, nekünk pedig abba is bele kell törődnünk, hogy az a hajó, amelynek fedélzetén jöttünk-mentünk, nem az Auróra volt, ha ugyan egyáltalában volt ilyen nevű hajó. Csányi László Muzsikáló szerszámok Koboz Vén Attila a körte alakú hangszerrel Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenekar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat be és megismerteti azokat a fiatal korosztályokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak, Szabó Józsefnek, Szabó Lászlónak és Vén Attilának a segítségével mi is bemutatunk ezek közül néhányat. A kobozról, erről az arab eredetű hangszerről Magyarországon a XIV. századból származik az első adat. A neve először személynevek formájában jelent meg nyelvünkben. Á „Johannes dictus Kobzus" 1326-ból való, majd későbbről a Nikolaus dictus Kobzos név. Már az 1500-as években ismerték mint népi hangszert. A szé-_ kely oklevéltár adatai szerint^ kobzon Erdély szász falvaiban muzsikáltak. Az egyház a hegedű és a cimbalom mellett a kobzot is tiltotta. Az 1649-ben Marosvásárhelyen kiadott rendelkezés értelmében aki megszegi a tilalmat, hangszerét „elveszik és földhöz verik és magát is kalickába teszik". A koboz jávorfa szelvényekből épített körte alakú, teste hasonlít a középkorban használt lantéhoz. Rövid, kiszélesedő nyakán nincs külön fogólap és érintőket sem raktak rá. A kulcsház derékszögben hajlik hátra. Általában 8-10 húrt raktak rá. A bélből sodort - újabban fémvagy műanyag- - húrt egymástól négy hangnyi távolságra hangolták, bőrből készült pengetővel főleg kíséretet biztosítottak vele, habár dallamhangszerként is alkalmas. Ma már csak a moldvai csángók hasz--^ nálják. Fotó: Gottvald Károly
