Tolnai Népújság, 1992. január (3. évfolyam, 2-26. szám)

1992-01-11 / 9. szám

1992. január 11. HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 7 Faddi kiszorítósdi Furcsa, amolyan kesze-kusza ügy híre jutott el hozzánk. Tizenhét négyszögölért, a pozíció meg­tartásáért (és a konkurencia megszüntetéséért?) megy a pereskedés, a bírósági tárgyalások közti időben pedig a fenyegetésekkel tarkított szócsata, a keresztbe tevés. Olyan ez, mint a jugoszláviai tűzszünet: békét ígérnek, de azért csak háborúznak. Kiszorítósdi ez a javából. Hogy mennyire igaz az előbbi állításunk, azt majd meglátják. A történet 1963-ban kezdő­dött. Ekkor kérte meg a faddi tanács végrehajtó bizottsága a Tolna és Vidéke Áfészt, hogy a Sport utca végén, utolsó épü­letként, a tanács által biztosított ötven négyszögölön építsen egy büfét. Ez megtörtént. A mennykő először 1971-ben csa­pott le, akkor, amikor a szom­széd telekre Klopcsik István építkezni akart. Ekkor derült ki, hogy annak idején rosszul tűz­ték ki a büfé helyét és az épület tizenhét négyszögölet elfoglal a szomszéd telekből. Úgy próbál­ták helyre hozni a hibát - Iste­nem, mfly bölcs döntés volt! hogy az említett tizenhét négy­szögöl fejében Klopcsikék használhatták a büfé mögött lévő, jelentős nagyságú tanácsi területet, szántót. — így volt ez 1990-ig - mondja Versánszki János, az áfész elnöke -, utána kérték vissza a tizenhét négyszögölet. Feljelentették a szövetkezetét, zajlik a polgári peres eljárás, de még nincs döntés. Ha úgy dönt a bíróság, akkor lebontjuk. Egyébként azt nyilatkozta Klopcsik István a községházán - mutatja az erről készült írást - hogy a per végéig hozzájárul a büfé zavartalan működéséhez. Újra felmérték a területet, leka- rózták és most azt mondja, ami az ő telkén van, azt lebontja. Már meg is kezdte a WC bontá­sát, aztán bejelentette a tisztior­vosi szolgálatnak, hogy illem­hely nélkül üzemeltetjük a bü­fét. Természetesen szóltam a rendőrségnek a birtokháborítás miatt. Mindig keresztbe tesz­nek és megfenyegetett, hogy karót tör a derekamon. Tény az, hogy Klopcsik István veje - egyszer érdeklődött a büfé bér­bevételével kapcsolatban - most a kert végébe, nem messze a mi egységünktől épített egy kocsmát, s annak a terasza is ál­lami területen van. Mi felvesz- szük a versenyt, de senkinek sincs joga ahhoz, hogy önké- nyeskedjen. * Klopcsik Istvánnénak említ­jük az írást, amire a fejét rázza. — Nem hiszem - mondja -, hogy van olyan papír amiben a zavartalan üzemeltetést garan­táltuk volna. Végül aztán rátalálunk az ira­tok között az ominózus följegy­zésre, amire aztán jön a válasz: — Ők sem tartották be a szavukat. Ráadásul évek óta nem fizetnek semmit sem. Volt már 2-3 tárgyalás, de a Ver­sánszki nem fogad el semmit. Nem lett volna itt semmi gond, a vejem ki akarta venni - ma­gyarázza de azt mondták neki, havi negyvenezer a bérleti díj. — Mi harmincról hallottunk - kottyintunk közbe. — Nem, nem - tiltakozik -, negyvenezret kért, amit lehetet­len kigazdálkodni. Én csak tu­dom, hiszen dolgoztam a büfé­ben. — Ha egyszer nincs bírósági döntés, akkor miért bontották le a WC-t és miért szóltak a tisz­tiorvosi szolgálatnak? — Nem lehetett kiülni ide a kertbe, olyan büdös volt. Azt mondta az uram, lesz, ami lesz, nem bánja, ha fel is akasztják- érte. A Köjálnak nem szóltunk. — Amikor maga is a büfé­ben dolgozott, akkor nem volt büdös? — Nem, mert én minden nap leöntöttem hypós vízzel. Most meg nem teszik meg. — Úgy tudjuk, a kert végébe építettek egy kocsmát, aminek a terasza a község területén van. Hol lesz a bejárat? — Igen, hátul csináltunk egy büfét meg egy boltot és azt mi­nél előbb meg akarjuk nyitni. Építési engedélyünk rendben, a terasz pedig egy méterrel hát­rább kezdődik a telekhatárnál. A polgármesteri hivatal nekünk adja azt a részt. Ha a Ver­sánszki oda adja a vejemnek a büfét, akkor nem építettünk volna másikat. Értsék meg, mindenképpen el kell menni innen az áfésznek. Ötödik hó­napja vagyok táppénzen és tu­dom azt, ha visszamegyek dol­gozni a boltba, akkor fenékbe A függőleleges vonallal jelölt telekhatár Megoldódott a szagtalanítás-*■--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­Egy beszélgetés három hangra Idő: 1992. január 6. Helyszín: Szekszárd, Klapka lakótelep A/l. Két és félszobás öröklakás, a harmóniának azzal a képével, ami minden ember szíve vágya. S tán irigység tár­gya is, de végeredményében inkább, mintsem az otthonte­remtés évtizedeken át tartó küzdelmével. Szereplők: Főglein István és Főgleinné Heinrich Gabriella. Előbbi 59, utóbbi 55 éves. Ja­nuár 1-jétől nyugdíjasok, így még csak most kezdték élni a „minden nap vasárnap" csa­lóka igézetét. Azt, hogy nincs szerepe a vekkernek, nincs kapkodás, rohanás, tengernyi az idő mindenre amire eddig is volt - mert igényüket is meg­őrizték erre - de most korlát­lannak látszik minden eddig módjával birtokolt lehetőség a lazításra. Fejedelmi dolog ez, ahány nyugdíjas, mind ismeri a föl- szabadultság pezsdítő ízeit. Ké­sőbb jelentkezik az az élet vál­tozatlan igenlését jelentő (Cse­lekvési kényszer, aminek igája alatt a nyugdíjasok egyik-má­sika csaknem többet vállal ten­nivalókból, mint amennyit ak­tív korában. Rendszerint akkor következik be az az ugratá­sokra okot adó állapot, hogy „a nyugdíjas semmire sem ér rá!" Főgleinék most még bősége­sen ráérnek. Nagyobbik szobá­juk dohányzóasztalán pocakos üvegben saját termésű bor aránylik, hájastésztahalom kí­nálja magát és jön, jön, jön az elmaradhatatlan kávé. Minden együtt van, ami házigazdáim szerint kelléke egy jó beszélge­tésnek. — Megszokták már, hogy időmilliomosok? — Még nem igazán. Nem kellemetlen, csak furcsa hogy másként kezdődnek, telnek és fejeződnek be a napok és azok az órák, amiket fél nyolctól fél ötig, hétfőnként pedig fél nyolc- . tói fél hatig végigdolgoztunk az OTP megyei igazgatóságán. — Néha ránézek az órára - mondja Gabika - és megpróbá­lom kitalálni, hogy mit csinál­hatnak most a kollégák a moz­galmas, forgalmas életű érték­tárban, ahol legutóbb dolgoz­tam. — Hiányoznak a munkatár­sak? Mindketten bólintanak, mert ez nem is lehetne másként, hi­szen az életük összeforrt a la­kosság bankjaként ismert OTP-vel, aminek a neve a rend­szerváltással összefüggő profil- tisztítás után most ez: Országos Takarékpénztár és Kereske­delmi Bank Rt. Pista, akit ér­demei elismerése mellett és sa­ját kérésére engedtek korked­vezménnyel nyugdíjba, negy­ven és fél évet, Gabi harminchat évet adott az életéből ahhoz, hogy az OTP az legyen, ami napjainkban. S ami talán a leg­lenyűgözőbb, dolgoztak a taka­rékpénztári munka majd min­den területén, csak a pályakez­désük színtere volt más. István, a Szekszárd, újvárosi paraszt- család egyszem fia, két héttel az érettségi után került a bank máig kiváló szakembereként tisztelt, önmagával és munka­társaival szemben egyaránt na­gyon igényes Czéh Lajos igaz­gató úr keze alá 1951 július 16-án. — Azért léptem be két héttel később, mert segítenem kellett a szüleimnek az aratásban. Ak­kor már egy éve OTP volt az OTP, az 1949-ben alakult Taka­rékpénztár Nemzeti Vállalat jogutódaként. Azt hiszem, ma már csak az idős szekszárdiak tudják, hogy eredetileg az 50-es bolt helyén működtünk és 1954-ben kezdődött a megyei hálózat kiépítése. Fiókok léte­sültek a járási székhelyeken, s ezeken kívül Gyönkön és Tol­nán. Én, a bejáratásom után, amikor az igazgató úr már tudta, kire mit lehet bízni, ren­geteget voltam kiküldetésben, ha úgy tetszik instruktorként. Hétfőn reggel hétkor indultam el és szombaton este jöttem haza. — Ennek köszönhető a meg­ismerkedésünk is - kerül a szó Gabikához. - Az én családom székesfehérvári eredetű és nem kevés háborús hányattatás után lett édesapám az 1947-ben ala­pított gimnázium igazgatója Tamásiban. Két öcsém van, ke­resőnk egy volt, az édesapám. Nem éltünk könnyedén, édesa­nyám is betegeskedett, de azért a család vállalta volna a tovább­tanulásomat, ha sikerül bejut­nom magyar-könyvtár szakos­ként az egyetemre. Várakozás közben kaptam azon az alkal­mon érettségi után, hogy száz forintért leltározhatok alkalmi munkásként a földművesszö­vetkezetben. Nem matematikai kiválóságomnak köszönhetem, hogy jól vizsgáztam, hanem a precizitásra való hajlamom mi­att. Nem sok bizalma volt pedig irántam a főnöknek, mert haza­vitte este az általam készített kimutatást azzal, hogy „Ha az egyezik, reggel megtaposom a kalapomat". Másnap, körbeáll- ták a nekem drukkolok, hogy „jöhet a kalaptaposás". Vártam változatlanul a csodára, hogy fölvesznek egyetemre, de bol­dogan ragadtam meg azt a le­hetőséget, hogy átmenetileg elmehetek napidíjasként dol­gozni a tanács adóügyi csoport­jához. Innen kerültem 1955-ben az OTP tamási fiókjába. Akkor már nem az átmenet jegyében. — És megszerette ezt a munkát. — így van. Színes volt, vál­tozatos, és mert emberekkel kellett foglalkozni, azokat szol­gálni, érdekes is. — István emlékezik, hogy hányán dolgoztak akkoriban idebent a központban és a me­gyében? — Hát, messze nem any- nyian, mint most. Idebent ti­zenhatan voltunk, a fiókoknál 3-4 ember. A fejlődés nagy ívét mutatja, hogy 1957-től - mert a rohamos növekedés akkor kez­dődött - csak az igazgatóság létszáma felfutott máig 152 főre. A hálózatiakkal együtt majdnem háromszázan, ha jól tudom pontosan 297-en va­gyunk. — Vagyunk? Nevetnek. Valószínű, sokáig fognak úgy felelni az OTP-t érintő kérdésekben, mint a vál­tozatlanul oda tartozók. Szükségképpen arról is szó kell, hogy essék, ami szigorúan vett magánügy. Házasságuk 1962-ben köttetett, ám vezéri­gazgatói engedély kellett ah­hoz, hogy összeférhetetlenség miatt Gabikának - feleségként - ne kelljen pályát módosítani. István, a több, mint negyven évből húszat középvezetőként dolgozott, kezdetben csoport- vezetőként, majd osztályvezető helyettesként. Most pedig, amikor kissé megviselt egészséggel fölállha­tott az asztala mellől, tizenhá­rom évet tudhat a háta mögött. Ennyi ideig vezette a vállalkozási és önkormányzati osztályt. Ez a nyíltsága, szívből faka­dóan derűs életszemlélete, em- berszeretete miatt rokonszen­ves emberpár olyan szép és gazdag életútra tekinthet visz- sza, amilyen csak keveseknek van. Rászolgáltak bőven a pi­henésre és arra, hogy zavarta­lanul élvezzék, amit öregsé­gükre sok küzdelem árán és cél­tudatosan összehoztak. Nem, rúgnak. Egyszer már ki akartak dobni . . . Nézzék, itt ellensé­gesség van. Senki nem tud semmit, csak dumálnak . . . Amikor kikísér bennünket, az udvaron találkozunk a férjé­vel, aki mindazt megismétli, amit a feleségétől hallottunk, ám azon csak mosolyog, hogy nem lett volna szabad önbírás­kodnia. Megnézzük a kitűzött telek­határt, meghallgatjuk a nem éppen dicsérő jelzőket, aztán elköszönünk. * Zöld Zoltán jegyző cudar ügynek nevezi a kiszorítósdit, hiszen a békítéstől kezdve minden volt már. Szóba hozzuk aztán a '71-es megállapodást, ami tíz évig szólt, s utána nem volt semmi. Amikor eljött 1980-81, akkor légifelvételek alapján hozzátették Klopcsikék telkéhez a közterületet, ami nyolcvanöt méter hosszú, nyolc méter széles. Ezt közszemlére is bocsátották - halljuk a jegyzőtől - és mivel senki nem tiltakozott ellene, így, tévesen vették nyil­vántartásba. Ez az utcakialakí­tást nem zavarta. Most a sza­kértői vélemény viszont azt igazolta, ez a terület nem Klop- csikéké. — Egy telken két kocsma. Nem sok az egy kicsit? - érdek­lődünk. - Meg az a terasz . . . — Alanyi jogon vállalkozik mindenki. Nincs jelentősége. Ami a teraszt illeti, az bőven benn van a községi területen. Ha lezárul a vita, értékesíteni kell, mert kilóg a rendezési tervből. Bírói döntésig hallgató­lagosan vannak ott. Nekem az a véleményem, az lenne a meg­oldás, ha meg tudnának egyezni a bérleti díjban. # Ennyi a mi történetünk, ked­ves Olvasó, de még koránt sincs vége ennek a „játéknak", a faddi kiszorítósdinak. Remél­jük azonban, nem tanulság nél­küliek az itt leírtak sem. Ékes László Fotó: Gottvald Károly bizony nem egyik napról a má­sikra, de végig abban a szel­lemben, amit a szigorú, de vég­telenül emberséges Czéh Lajos oltott beléjük, s ápoltak az ő tá­vozása után mindazok, akik a szakmán belül szakmai, emberi kiválóságaikkal mellettük vol­tak. Főgleinék egyébként házas­ságkötésüket követően négy évig éltek István szüleinek összkomfortot messze nélkü­löző parasztházában, forintot forintra rakva. Akkoriban úgy nézett ki a fi­atalok egy-egy vikendje, hogy kibicikliztek a Taplósba, ahol az ifjú férj horgászgatott, míg Ga­bika bográcsban megfőzte az ételt, közben kötött, kézimun­kázott. Hatalmas kaland volt szá­mukra az öröklakás megszer­zése, mert nekik kellett össze­takarékoskodni negyvenezer forintot, rokoni kölcsönből jött ehhez ugyanennyi. Nyolcvane­zer volt ugyanis a „beugró". Kettejük fizetése nem érte el a négyezer forintot, abból kellett törleszteni rokoni kölcsön miatt havi ezer forintot, a törlesztő­rész az OTP-nél 560 forint volt. Gabika súlyosan beteg édesany­jának is elment havonta jó pár­száz forint. Be kellett rendezni lassan a lakást, majd három évig ment havi ötszáz autóra, mígnem meglett a Wartburg. Minderről nem szívesen be­szélnek. Tették, amit tehettek. Ennyi. István sztorikkal próbál kárpó­tolni és neki van igaza. Meséli, hogy kezdő OTP-s volt még, amikor éppen Szek- szárdon lévén belépett valami­ért a pénztárba, ahol régi isme­rősként azzal üdvözölte az új­városi bácsika, hogy „De jó ne­ked Pityu, hogy itt dolgozol, mert akkor neked sok pénzed lehet!". Magyarázta a megszólí­tott, hogy dehogy az övé amit az öreg neki tulajdonít, mire az hamiskásan kacsintott. „Na jól van fiam, tudom én azt, de a Demokrácia ? Hallgatom az idős néni sírá­sát: ,’Minek is él az, aki szegény is és öreg is." - zokogja. Szövetkezeti lakásban élnek idős és nagyon beteg férjével Szekszárdon. Karácsony előtt pár nappal felkeresték őket a lakóbizottság tagjai és bejelen­tették, hogy a ház lakói úgy döntöttek, a házba kábel tévét szereltetnek be. Ez lakásonként 5700 forintot jelentene. Az idős házaspár meglepő­dött a nem várt kiadás hallatán, majd szerény igényeiket mérle­gelve úgy döntöttek, hogy az ünnepek miatt úgy is eléggé ki­költekeztek, a költségeket nem tudják vállalni. Jó lesz nekünk a jövőben is a magyar 1-es és 2- es csatorna, mondta az idős ember a feleségének. Hiszen 7 éve sincs, amikor a központi antennára kellett a ház lakóinak befizetni 70 ezer forintot. Akkor a rájuk eső részt be is fizették. Bár az utóbbi időben, mióta a férjét vesével műtötték, majd szívinfarktust kapott és az ér­szűkülete is olya súlyos, hogy már nem kívánkoztak még a lakásból sem kimozdulni, csak a tv nyújtotta a szórakozást, a világgal való kapcsolattartást. A lakók nem vették jó néven, hogy a két idős ember nem vál­lalta az újabb költségeket, mert így több jutott rájuk. Volt aki szóvá is tette: bezzeg kocsit tudnak tartani! A tíz éves Tra­bant életük luxusa. Sírdogál még mindig a néni. Nem tudják használni a tévéjüket, csak a kábel tv-n keresztül lehetne fogni az adást, az pedig nekik nincs. Akkor miért fizetettek velük 7 éve a központi anten­nára? Felhívom a lakásszövetkezet elnökét és kikérem a vélemé­nyét. 47-en így akarták, csak egy család, az idős házaspár volt a kábel-tv ellen. Ez kérem a de­mokrácia, mondta magabizto­san az elnök. Mauthner Ilona molnár se mind a maga mal­mában őröl, mégis lisztes lesz a nadrágja." Annak ellenére is földereng, hogy nem voltak már fiatal házasok, amikor egy revízió alkalmával se égen, se földön nem találták meg azt az engedélyt, amit összeházasodá­sukat megelőzően a vezérigaz­gatótól kaptak. Hűha, most mi lesz ebből? Pénzintézetnél a re­vízió nem ötórai tea. Lehet, hogy valamelyiküknek ennyi idő után állást kell változtatni? Hamar eldőlt a kérdés, a köz­pontban kibányászták az irat­tárból az engedély másolatát. „Jaj, de kár - így Pista, aki rit­kán mulasztott alkalmat, ha tré­fálkozni lehetett - már kezdtem beleélni magamat, hogy akár válni is lehetne." Pillantás az órára. Három órája beszélgetünk már és ed­dig csak az derült ki, hogy mennyi mindenről lehetne még. Most csak annyit még, hogy ha minden tervük bejön, talán sikerül megkoptatni azt a két Lengyelországból hozott turistabotot, ami az előszobá­ban falra akasztva pihen. Utazni szeretnének és minden­képpen megtartani az elárvult szülői házat az Újvárosban, de nemcsak a kert miatt, pedig az eddig is megóvta őket a piacra- járástól. Új program? Nincs. A régi, az együtt, egymásért be­vált. Nyugdíjasoktól, de még ja­vában OTP-sektől búcsúzom, akik arra bíztatnak, hogy föltét­lenül vegyem igénybe az átuta­lási betétforma helyett beveze­tés előtt álló új szolgáltatást, a lakossági folyószámlát. Meg­ígérem és lefelé ballagva a Séd hídjáig kuncogok azon, hogy mégis igaza volt annak az újvá­rosi öreg parasztnak, ha nem is úgy, ahogyan ő gondolta. Aki huzamosabb ideig OTP-s, az tán utolsó leheletéig az marad. S van ebben valami nagyon, nagyon szép . . . László Ibolya

Next

/
Oldalképek
Tartalom