Tolnai Népújság, 1991. december (2. évfolyam, 283-304. szám)
1991-12-30 / 304. szám
TOLNAI^ 4 NÉPÚJSÁG Szekszárdi Szemle 1991. december 30. Ami egy sorozatból - a képviselők bemutatásából - kimaradt Szilveszteri visszatekintés, huszonhét hétfőre Az olvasóknak a nyáron tettük. azt az ígéretet, hogy a több mint fél évig tartó sorozatról - amelyben a szekszárdi képviselőtestület tagjait mutattuk be - szigorúan ötven sorban készítünk majd egy úgynevezett összefoglaló összegzést. Ami miatt ez mostanáig nem történt meg, annak az az oka, hogy az említett sorozatnak meglehetősen szélsőséges volt a fogadtatása. Nos, olvasni nagyon sokan olvasták, ezt a visszajelzések, a pozitív és negatív kritikák mutatták, ám olyan dolgok is történtek, amelyek arra indították e sorok íróját, hogy meggondolja az ösz- szegzést. Történt ugyanis, hogy többen telefonon tették azt az észrevételt, miszerint túl jóindu- latúak, túl rózsaszínűek, túl pozitív hangvételűek voltak ezek az írások. Számonkérték továbbá a telefonálók, hogy a képviselőtestület tagjainak nem létező érdemeiről írtam, valamint nem létező tulajdonságait énekeltem meg (idézet szó szerint az egyik telefonálótól). Tisztelettel szeretném elmondani a nagy nyilvánosság előtt, hogy egyetlen képviselő sem fenyegetett, illetve vesztegetett meg sem szép szóval, sem egyébbel, annál is inkább, mivel a képviselőket kizárólag magánéletükről, munkájukról, hobbijaikról és hasonló ártatlan dolgokról igyekeztem faggatni, hisz ez volt a sorozat célja. Megmutatni a politikus másik arcát, a magánembert. Kérdés, hogy ez mennyire sikerült, mennyire érdekelte az olvasót. A képviselők mindenesetre szinte kivétel nélkül szívesen álltak rá a beszélgetésre és örültek, hogy választóiknak magánemberként is megmutatkozhatnak, akár ha pár emberi tulajdonság erejéig is. A fentieket ajánlom szíves figyelmébe azon képviselőknek, akik szintén azért telefonáltak, mert képviselőtársukról túl sok jót írtam. Ezek után ugye érthető, hogy az összegzéstől megrettenve, azt hétről hétre halogattam. Ám itt az év utolsó Szekszárdi Szemléje, az év utolsó előtti napja. Az ígéret szép szó, jobb későn mint soha, illetve az ehhez hasonló közmondások felemlegetése jobb belátásra bírt. íme, az eredmény, abc-sorrend és minden egyéb sorrend nélkül, bocsánatot kérve azoktól a képviselőktől, akikről már a sorozatban minden „jót” leírtam és ezért most kimaradtak. Dombai Gyula: Talán emlékeznek a kedves olvasók, az este 8 órás „randevúra” egyszerre értünk a képviselő úr kapujához. Ő is kintről jött. Mégpedig azért, mert be volt zárva. A városházára. Szerencsére kiengedték, így fordulhatott elő, hogy a „kötelező” egyórás látogatásból éjfélbe nyúló beszélgetés lett, mert hogy-hogy nem, a képviselő úr egyszercsak átvette a kérdezést és még a mai jiap is azon gondolkodom: maradt-e valami titkom, amit nem árultam el neki? Endrődi István: A legtöbbet kaptunk tőle (fotóriporter kolléganőmmel), amit csak nő férfitől kaphat. Saját kezével szedett a kertjében egy-egy csokor ibolyát búcsúzóul. Dr. Ferenczi József: A kellemes beszélgetésből egy dolog nagyon motoszkál azóta is a fejemben. Nem válaszolt a képviselő úr arra a kérdésre, miszerint a halászlé próbája ugyanaz-e mint a pudingé. Fodor Miklós, dr. Braun Márton, Jobbán Zoltán, Horváth László, Németh Zoltán képviselő uraknál, a sok fontos, világot, országot, várost rengető esemény egy pillanat alatt háttérbe szorult arra a kérdésre, hogy mikorra várják a kisbabát. Sőt, Horváth László képviselő úr másodszori látogatásunkkor már mint kétgyermekes családapa, pezsgővel fogadott bennünket. Nagy bánatára egyikünk sem iszik alkoholt. Ő sem. Dr. Gémes Balázs: A látogatás végén az volt a kérése, hogy elolvashassa a kéziratot, mivel sok régészeti szakkifejezést használt, s nem szeretné, ha félreérteném őt. Ennek köszönhető, hogy amíg ő a kéziratot olvasta, én életem legfinomabb szilvásgombócával ismerkedhettem- meg. (Felesége jóvoltából). Dr. Kleininger Ottó: A tanár úr volt a leghálásabb riportalany. Egyetlen kérdést sem kellett feltenni. Azt viszont nagyon sajnáltuk, hogy beteg, mert talán még most is ott ülnénk és hallgatnánk az „élő történelmet”. Kovács Károly: Bizonyára ő is tudja, sokan megszólták hosszú hajáért, farmerjáért. A látogatásból nekem a szolid, udvarias hangja maradt meg, amint a gyermekekről beszélt. Lehet, hogy mégsem a ruha teszi a képviselőt? Ezen azóta is gondolkozom. Németh Zsolt: Sajnos, nem jött össze a beszélgetés. Értetlenül álltam akkor is, és most is az előtt a fél óra előtt. Talán ha másképpen öltöztem volna. Mégis neki vagyok a leghálásabb. Ha ő nincs, sohasem tudtam volna meg, hogy milyen sokan is olvassák a képviselőket bemutató sorozatot. Dr. Leidecker Jenő: Az a bizonyos koponya - amely egy könyvespolc dísze volt - már a beszélgetés elejétől izgatta a képviselő urat. Közös „erővel” sikerült belopnunk az interjúba. (Hiába, ha nagy koponyák találkoznak). Módos István: A „száguldó” képviselő címet nyerte el tőlünk. Két évtizedes jó ismeretségünk alapján engedhetem meg azt a kijelentést, hogy tőle mentem el nyaralni és hozzá érkeztem haza. Ennek ellenére beszélgetni nem sikerült vele, csak a harmadik találkozáskor. Egyszer ugyan a lépcsőházban - miközben éppen nyakkendőt cserélt - elnézést kérő mosollyal száguldott el mellettünk, mert a városi tv-ben volt fellépése. Molnár Péter: Már feladtam a reményt, hogy telefonon utolérem, a látogatás időpontját megbeszélendő, amikor végül is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha csak úgy váratlanul beállítanánk hozzá. Váratlanul nem volt otthon. Névkártyát hagytam az ajtóra tűzve, a hátán üzenettel, kérem, hogy hívjon fel a következő számon. Mondanom sem kell, nem fordította meg. Dr. Otós Miklós: Amíg hozzá eljutottunk, elég sok hét volt már mögöttünk, hisz az abc vége felé szerepel: minden képviselőtársa feltette a kérdést kicsit kajánkodva Ótós Réka fotós kollégámnak, aki a sorozat képeit készítette: aztán az Ótós képviselő urat ki fogja lefotózni? Viccesen válaszoltunk, hogy majd én, mert kolléganőm valószínű kényesebb kérdéseket tudna feltenni a képviselő úrnak, miután az édesapja. (Azután pont a képviselő úr kérésére maradtunk az eredeti szereposztásnál.) Posta Péter: Élső telefonbeszélgetésünk után azonnal elment két hét szabadságra. A második után pedig megpermetezte a szőlőjét. Már az egész családdal vártuk, de megérte. Azért nem semmi a hír, amit világgá kürtölhettünk. A képviselő úr borával misézett a pápa itt- jártakor. Szögi Béla: Édesanyja kedvességet és azt a nagyon kedvesen kínált „mérget”, amit feketének álcázott (egész éjjel nem aludtam tőle, megjegyzem, a képviselő úr figyelmeztetett), sosem felejtem. Dr. Tóth Csaba: A képviselő úrnak - miközben fogakat húz, házat épít, türelemmel körülveszi családját és választópolgárait - még arra is maradt energiája, hogy két estén át „szétbeszélje” (bocsánat a szóért, a beszélgetés tartalmas volt, csak éppen nem az ötven sort, hanem az ötven oldalt is meghaladta) a fejemet. Bencze Sándor: Azóta is gyötör a lelkiismeret, hogy nem elég, hogy felcseréltük az abc-ben a Csányi Lászlóval, de a tetejébe két részletben - egyszer az írás, egyszer a fotó - jelent meg. Mégegyszer elnézését kérjük. Csányi László: Odakünn gyönyörű hóesés, bent kellemes csevegés. Aki ismeri Csányi Lászlót, az tudja, hogy milyen jól el lehet lenni társaságában. Szinte hihetetlen, hogy azóta eltelt egy év. Újra tél van, újra esik a hó. Kívánom, takarja be a rossz, kellemetlen emlékeket. Maradjon meg az olvasóban és a képviselőkben az a sorozat annak, aminek indult. Politikamentes látogatásnak. Amikor az újságírón keresztül az olvasó, a választópolgár ici-pici bepillantást nyerhet választottja életébe, munkájába, hobbijába a teljesség igénye nélkül. Boldog békés újesztendőt kívánva Manet soraival búcsúzom mindannyiuktól: „Tedd a dolgod, az emberek pedig hadd beszéljenek”. . Sas Erzsébet Ivona hóembere Szekszárdon jelenleg ötvenegy jugoszláv állampolgárságú személy talált menedéket, közülük harminchárom a felnőtt és tizennyolc a gyerek. Legtöbbjük ismerős családoknál lakik, de az elhelyezésben a Táév és a Dédász is segítséget nyújtott. A legkisebbek mindenesetre kihasználták a néhány nappal ezelőtti havazást, s hóembert építettek a kép közepén látható Ivona Balics vezetésével. Mint megtudtuk, a gyerekek január 25-ig maradnak Szekszárdon, majd hazatérnek: a félig lerombolt, összelőtt Eszékre, illetve Vukovárra... Fotó: Kispál Mária /R/ejtett értekeink Ä múlt kútja Azt mondja egy csöndes hétfő délutánon a Szekszárdi Szemle szerkesztője: — Kellene egy sorozat, téma, cím nincs meghatározva, lehet aktuális, de érdekes és tartalmas legyen. — Rejtett értékeink. Ez a sorozat címe - mondom neki rövid habozás után. — Jó - válaszolja ő -, nem kell sietned, csütörtökre kérem az anyagot. így indult útjára s él immár vagy ötvenedszer a Rejtett értékeink. Becsülettel megvallva, visszatekintésemkor látom, mennyire nem volt aktuális és érdekes, annyira bizonyosan nem, amennyire szerettem volna. Elindultam a Fölsővárosból, bebarangoltam, amit lehetett, s közben rá kellett jönnöm, örök igazság az, amit Kemény Zsigmond állít: „A történelem az, amelyben a megírt ívek száma majdnem legkiál- tóbb aránytalanságban áll a reáfordított munka és kutatások mennyiségével.” Az arány csak. a kutatás, az éjszakai gépelés és panelszomszédaim türelme között állhat fenn: ők bizonyára már egészen jól megszokták, hogy szerdától csütörtökre virradó éjszaka egyujjas kopácso- lás kíséretében hallgathatják Rossini Sevillai borbélyát egy milánói kazettáról. (Nem mondták ugyan, de ha aludtak is, mostanra már vagy olaszul tudnak, vagy énekelni Di Stefano modorában.) Nekem viszont Milánóról mindig a Háry-dal jut eszembe, amely szerint ott 32 torony látszik, mégis az abonyi kettő a kedvesebb. Számomra is így van ez, csak éppen a szekszárdi tornyokkal, házakkal, fákkal, emlékekkel. Ezért meregetem szorgalmasan a múlt kútját, amely tényleg olyan, mint az igazi jó vizű kutak: mennél többet mernek ki belőlük, annál kellemesebb italú,víz enyhíti szomjunkat. Mit tagadjam, néha a nagy igyekezetben nem vettem észre, hogy zavaros az, amit kínálok. Megjelöltem a Munkácsy utca 13-at (a nemrég posztumusz díszpolgárrá avatott Nagy doktor házát) Leopold Lajos lakóházául a 15/a helyett, erre Szigetvári Ernő hívta fel a figyelmemet. Több kedves levéllel tisztelt meg a most Budapesten élő Glykais Gyuláné, a többszörös olimpiai és Európa- bajnok vívó, vármegyei főszámvívő ma is eleven emlékezetű felesége, s rajta kívül számos idős szekszárdi, akiket gyakran még az első világháború előtti emlékek fűztek az általam megírt óvoda, magánház, fasor, iskola eredetijéhez. Tisztelettel köszöntöm minden betűjüket, múltból felvillantott képeiket, akárcsak a találékony rejtvényfejtők szorgalmát és kutató kedvét mutató helyes válaszokat. (Az utóbbiak számára a következő sorsolásra különdíjként felajánlok egy 1992-es naptárt is tartalmazó minikönyvet, amelynek A nyomda mosolya a címe.) Ami azonban a tréfás címet illeti, legyen az is valóság. A múlt kútjába nem kívánok békát ejteni, de nem is nagyon tehetném: a Pirnitzer-ház alatt és a Béla téren is volt egy-egy, szintén volt - később szökőkútként - a Garay szobor előtt és mögött, csakhogy ezeket betömték, elfojtották. Van azonban Borkút - éppen borvidéken ne lenne?! -, amelyről a boldog emlékezetű dr. Pataki József tanár úr jegyezte föl: „a hagyomány szerint a múlt század egyik szeptemberében olyan jeges zápor pusztított a szőlőben, hogy a levert kadarka pirosra festette a kút vizét.” Mások szerint viszont innét hordták a présborhoz a vizet. Ha így, ha úgy igaz, kívánom, sem nem vízzel, sem nem présborral koccintsanak a tisztelt olvasók, hanem igazi vörösbor váljék bennük (gyomorba) rejtett értékké. Dr. Töttős Gábor A nyílt levélben reménykednek az elkeseredett fűtők a VGV-nél Hideg napokra lehet számítani a városházán? „Ez a nyílt levél figyelmeztető!" Ez a baljóslatú kitétel is olvasható abban a levélben, melyet a Szekszárdi Városgazdálkodási Vállalat fűtőműjének negyvennyolc dolgozója írt alá s juttatott el szerkesztőségünkbe. A címzett eredetileg a polgármester, Kocsis Imre Antal, ám az már most sejthető, hogy az „ügy” rendezése meghaladja a város vezetőjének kompetenciáját. A nyílt levél ugyanis számtalan olyan sérelmet sorol fel, amely kétségkívül nehéz helyzetet teremtett az üzemnél. „A fűtőmű műszakos dolgozói, karbantartói, villamos szakemberei lényegesen kevesebb bérért és műszakpótlékért dolgoznak, mint más városok azonos profilú vállalatainak dolgozói. Ä más életritmust követelő 12 órás váltásos műszakban - az éjjel-nappal, hét végén, ünnepnapon végzett munka miatt - dolgozóink közül sokkal többen betegednek meg (leszázalékolás, idegkimerülés, infarktus, stb.), illetve családok esnek szét és jutnak kétségbeejtő helyzetbe” - adja közre mindezt a dokumentum, amelyből az is kiderül, hogy a dolgozók - akik a létszámhiány miatt egyszerre több munkakört is kénytelenek betölteni - a jövő évi beígért béremelés előtt jelenlegi béreik rendezését kérik, s ez számításaik szerint közel 60 százalékos emelést jelentene. Ugyanakkor a jelenleg 35 százalékos pótléknak 50 százalékot kellene elérnie a levélírók szerint, s emellett a dolgozók érdekeltségének megteremtéséhez ingyenes részvényekre is szükség lenne. A nyílt levelet - mivel a dolgozók gondjaikra már nem remélnek a VGV vezetőitől orvoslást - Kocsis Imre Antal polgármesternek címezték, aki ezzel kapcsolatos kérdésünkre lakonikus rövidséggel - de mint megjegyezte, nem a labda továbbadásának szándékával - válaszolt: — A testületi ülésen A városháza: még meleg a helyzet is bejelentettem illetéktelensé- gemet, ha a képviselők állást kívánnak foglalni a levél ügyében, majd megteszik. Németh Zoltán, a VGV igazgatója ugyancsak tudomást szerzett a levélről, ám meglehetősen különös körülmények között. — Azt gondolom, hogy talán szerencsésebb lett volna, ha a dolgozók elsőként a vállalat vezetését keresik meg problémáikkal - vélekedett Németh Zoltán, aki laptársunk, a Szekszárdi Vasárnap december 22-i számában olvasta a számára is újdonságnak ható nyílt levelet. — Keserű szájízzel vettem mindezt tudomásul, nevezetesen azt, hogy a levél aláírói rögtön a polgármester úrhoz fordultak. A VGV igazgatója a bérrendezésekről szólva kimutatást vesz elő, mivel néhány adat felsorolásával tisztábbá válhat a kép. — Hadd említsek három olyan személyt, akiknek nevei ott szerepelnek az aláírók között. Ugyebár olvasható a levélben, hogy „Fizetésünkből megélni - amely műszakpótlékkal is alig több, mint a létminimum - nem tudunk.” Nos, az egyik aláíró átlagkeresete 32 952 forint. A másiké 28 678 forint, a harmadiké pedig 28 955 forint. A sort tovább is folytathatnám. Ami pedig a nehéz munkakörülményeket illeti: való igaz, hogy a folyamatos műszak nagy megterheléssel jár. Éppen ezért, kell mindenkinek magának eldöntenie azt, hogy ezt a megterhelést ezért a fizetésért vállalja, avagy nem vállalja. Aki nem vállalja, az bármikor kereshet magának más munkahelyet, nem kötelező a VGV-nél dolgozni. Azt hiszem, ma már a munkahely biztonságát is meg kell becsülni, s nem pedig ilyen típusú levelekkel zaklatni a város közvéleményét, illetve a polgármester urat. Mindezek ellenére, s hadd hangsúlyozzam, függetlenül a levéltől, a belső átalakítási tervnek megfelelően egy munkásgyűlést hívunk össze január 3-án. Ezen a fórumon ismertetjük azokat a változásokat, melyek a fűtőmű területen várhatóak. Epilógusként mindehhez talán érdemes hozzáfűzni annak a beszélgetésnek a néhány részletét, melyet az egyik aláíróval, Komjáthi Tamás fűtővel sikerült folytatnunk. Szavaiból valóban rendkívüli elkeseredés áradt, valamivel részletesebben kifejtette azokat a gondokat, melyek a nyílt levélben is szerepelnek. Amikor szó esett a polgármesteri illetékességről, avagy pontosabban illetékte- lenségről, Komjáthi Tamás még azt sem tartotta kizártnak, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért és kívánságaik teljesítése érdekében - természetesen csak végszükség esetén - a fűtők csak részlegesen, csökkentett értékben szolgáltatnak hőt a városháza számára. Lehet, hogy hamarosan hideg napok köszöntenek a polgármesteri hivatal dolgozóira, illetve a szekszárdi képviselőkre? Szeri Árpád Fotó: Ótós Réka
