Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)

1991-11-09 / 263. szám

1991. november 9.

PÚJSÁG 11

Televíziós portré - Bánó Andrásról

A szépség részesei

Beszélgetés Szomolányi Tiborné Farkas Klárával

A jelmezfestesröl viszonylag keveset tudnak az emberek

Bánó András a televízió egyik vezető munkatársa, negyvenkét éves, jogi egyetemet végzett, sportriporterként kezdte.

— A sport mindig nagyon érdekelt - kezdi beszélgetésünket Bánó András. - Kiskoromtól kezdve sportoltam. De aztán mégis a jogi egyetemre felvételiztem. Első évesen jelentkeztem a Képes Sportnak a tévével közös sportriporteri vetélkedőjére. 3600 jelentkező közül kerültem a legjobb tizenkettő közé. Ezután viszont nem volt döntő, hanem azt mondták: ezen a pályán el kell bizonyos időt tölteni, aztán majd kiderül. A 12 embert „elosztották”, én a Képes Sporthoz kerültem. Öt évig dolgoztam ott. 1975-ben „beiskoláztak” az újságíró-iskolába, ahol találkoztam egy ismerős kolléganőmmel, aki Vit- ray riporterstúdiójába járt. Megkértem, hogy szóljon neki, mert én is szeretnék odajárni.

— Milyen volt ez a riporter- stúdió?

— Teljesen kötetlen formában beszélgettünk, vitatkoztunk, jókat nevettünk. Igazi szellemi felfrissülést adott. Ebben a stúdióban nem volt semmi okta- tósdi. De az ember olyan szellemiséget és riporteri hozzáállást tanulhatott Vitraytól, amit alkalmazhatott is. Vitray nélkül nem lennék tévériporter. Bár éppen ő akart eltanácsolni, mondván, hogy beszédhibás vagyok: ugyanis akkor még erősen raccsoltam. De én mindenáron riporter akartam lenni, és ezért egy beszédtechnika-tanárnő segítségével, nagy akaraterővel leszoktam a raccsolásról.

— De miért akart annyira tévériporter lenni? Hiszen a Képes Sportnál jól érezte magát.

— Ez igaz, de nekem nagyon megtetszett a tévés légkör, és tagadhatatlanul Vitray hatása volt a legdöntőbb. A rajongás, amivel ő a televíziózásról beszélt, az engem teljesen „megfertőzött”. Az volt az álmom, hogy a Telesportban mellette dolgozhassak. Boldog voltam, amikor külsősként foglalkoztatott.

— De végül is a Híradóban került státusba.

— Igen, 1978-ban. Teljesen szabad kezet kaptam és rengeteget dolgoztam. A Híradóban én voltam az első önálló sport- szerkesztő, miközben szinte minden rovatban dolgoztam, s a Híradó második meg harmadik kiadását szerkesztettem is.

Fokozatosan „átcsúsztam” a belpolitikába. Majd jött Aczél Endre, és én még többet dolgoztam.

— Aztán Aczéélt hirtelen eltávolították ...

— Igen, és Pálfy G. Istvánt nevezték ki. Ő fölajánlotta az egyik főszerkesztőhelyettesi posztot. Ez nekem nagyon jól esett, mert mindig is úgy éreztem, hogy vannak olyan tulajdonságaim, melyek alkalmasé tennének egy kollektíva vezetésére.

— Melyek ezek?

— Például határozott vagyok, merek dönteni, alapvetően pedig nyugodt, higgadt és elég liberális. De olyan hangulat alakult ki, hogy ragaszkodnom kellett egy szavazáshoz, hogy valóban akarnak-e a kollégák. Döntő többségei megszavazták. Talán másfél hónapig minden rendben ment, de aztán Pálfyval egyre jobban eltávolodtunk egymástól, és én egyre inkább háttérbe szorultam. Végül tizenhárom emberrel együtt felálltam, és eljöttünk a híradótól. Kaptuk a fizetésünket, és dolgoztunk a tévé egyéb műsoraiban. Csináltuk a pályázati híradókat, amit egyébként mindmáig nem bíráltak el... Végül fél év múlva Vitray, aki a Tévé 2 önálló műsorigazgatója lett, felajánlott a kettes csatornán egy hírműsort. Ez lett az Esti Egyenleg. Gyakorlatilag itt én vagyok a főszerkesztő, de főmunkatársi státusban dolgozom. Optimista vagyok, nagyon bízom a jövőben, hogy majd egyszer mi is megcsinálhatjuk a magunk igazi híradóját. Vagy itt, vagy másutt...

Eöry Éva

— Dombóváron nem ismeretlen az építész Farkas család neve. A legutóbbi hetekben Farkas Klára - Szomolányi Tiborné - hallatott magáról e városban. Azoknak mondjuk el, akik nem tartoznak szűkebb, tágabb baráti köréhez, hogy Farkas Klára Dombóváron a Szent Orsolya Rendi zárdában kezdte tanulmányait az első elemitől tizennégyéves koráig. Ekkor édesapja azt mondta, hogy lányának építésznek kell lenni, amit boldogan vállalt és 1946-ban el is ment a pécsi Felsőépítőipari Technikumba. Amikor itt végzett, azonnal férjhez ment Szomolányi Tiborhoz. A családi élet rendje szerint érkeztek sorban a gyerekek, akikkel otthon foglalkozott és ekkor kezdett a textilfestéshez. E témáról könyvet is írt. Hosszú ideig szabadfoglalkozásúként dolgozott. A gyermekek felnőttek, így újabb területen nyílt mód, hogy önkifejezését teljesíteni tudja. Jelmezfestés következett. Ebbéli tevékenységéből adott ízelítőt Dombóváron ez év októberében. Itt találkoztunk és beszélgetésünk helyszíne a Dombóvári Galéria.

— Öt éve vagyok nyugdíjban, most kicsit kevesebb a munkám, hiszen ismertek a gazdasági nehézségek és jelmezeket kevesen festetnek. Az Operaházban dolgoztam.

— A jelmezfestésről a közvélemény viszonylag keveset tud. Egy-egy színházi produkcióban nem minden esetben kerül a közönség olyan szoros kapcsolatba a jelmezekkel, hogy apró részleteket is megtudjon róla. Dombóvári kiállításán a Rómeó és Júlia Dadusának a jelmeze különösen díszes.

— Ez a jelmez nem csak festve van, de applikálva is. Meg kellett festeni ezen egy reneszánsz fejet, van egy Szent Szűz a kis Jézuskával, egy zászlódarab... A Dadus minden szépet magára rakott, amit talált. Elmentem a varrodába és minden apró darabot összeszedtem, amit fel tudtam használni. Hatalmas köpenyről van szó. Kiterítettük a földre és az új részeket magam festettem.

— Hogyan történik tulajdonképpen a jelmezfestés?

— Van, amikor méterben festem. Például valamelyik baletthez a tüzet és a vizet. A balett trikók mind babán festődnek. Egy vázon. Az is előfordult már, hogy olyan nagy ruhákat kellett festenem, amit csak létráról értem el, de cikkor az már varrt jelmez volt. Kézzel, ecsettel történik a festés. Olyannak kell lenni, hogy mindig mosni lehessen, hiszen kétszer nem veheti föl egy táncos a trikót. Tanítok a képzőművészeti főiskolán jelmez realizálást. Ez nem elméleti tantárgy. A tervezőknek meg kell tanulniuk a festés gyakorlati mozzanatait is.

— Azzal kezdte a beszélgetést, hogy nyugdíjas. Élete során mit jelentett, hogy a Szent Orsolya Rendi zárdában tanult?

— Nem élem úgy a hitemet, mint amilyen szellemben nevelkedtem. Az Isten fogalmat úgy hordom magamban, amint a vers írja: „Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér/ csak titkon érző lelke óhajtva sejt,/ Léted világít mint az égő Nap,/ de szemembe nem tekinthet/”. Az Isten fogalma egy virágban ott van, de egy szép életben is. Amit belém neveltek, azt mindenütt megtalálom. A szeretet- ben ott van. Fájlalom, hogy egy-egy nemzedék nem tanult hittant. Nem azokról kell beszélni, ami a vallásunk naivnak tűnő történeteiben, meséiben van, hanem a nevelésről, ami erkölcsi alapot ad.

— Mit jelentett újból visszatérni Dombóvárra?

— Csoportos kiállításokon, egyéni bemutatókon több helyen szerepeltem már, de szerettem volna hazajönni. Újvári Lajos festőművész barátomnak szorosabb kapcsolata volt már a Dombóvári Galéria vezetőjével, Szeverin Ferenccel, így rajta keresztül jutottam e nagyszerű lehetőséghez, hogy be- mutatkozhatom szülővárosomban. Olyanokkal szerettem volna találkozni, akik velem egykorúak. Gyorsan történt minden. Ismertem a termet és tudtam, hogy itt csak a bábuimat kiállítani nevetséges lenne, ezért nagy darabok festéséhez kezdtem.

— A kiállítás berendezése ismét igazolja a rendezői kreativitás gazdagságát, amivel újra, meg újra ünnepet is varázsol itt Dombóváron a Galéria rendezvényein.

— Az ünnepekre még a magába zárkózó embereknek is szüksége van. Az ilyen ünnep- teremtőket nagyon meg kellene becsülni. Úgy gondolom, naponta tudtára lehetne adni - ezzel további munkára ösztönözve - azt, hogy köszöni a város, amit tesz. A helybeliek sosem tudják úgy értékelni az ilyen munkát, mint aki esetleg többszáz kilométert utazik egy eseményre, csak azért, hogy a szépség részese legyen.

Decsi Kiss János

Mátyás Ferenc:

Balatonszárszón

Kihalt a táj, miként hajdan, batyuz a halál, ha baj van, s hol nem él a becsület még, - kínhalál csak a fizetség.

Az ég vak szemevilága ontja könnyeit a sárba, mint ifjú vérét a néma pokolra került poéta akkor a sínek vánkusán a te életedért, hazám.

Egyensúlyt vesztve, a beteg maga mondott ítéletet sorsa felett, hogy felejtsék s csak testtelenül létezzék.

Elmegy mind, ki nem alkuszik,

hogyha az élet cirkusz itt s száján a némító lakat, ha büntetik, mint rabokat. Elszenvedte az életét, elment, mert sose szerették, mint a hómező terein üldözött szegény Jeszenyin, mert a bélyeget nem bírják a Szergejek, az Attilák.

Ám, az idő ügyésze vár, örökebb ő, mint a halál, fölnyitja a bűnök titkát, mint Jézusnak azt a kriptát, célba ér, ki nem alkudott, szellem-világa felragyog, eltemetődhet az a lant, de a költő halhatatlan, akkor is, ha földbe ássák, s megéri föltámadását.

Lengyel menekültek Magyarországon

Menekültügy. E szónak sajnálatos napi aktualitása van. Akkor is, ha ezúttal egy kiállítás kapcsán ötven év távlatából azt a történelmi előzményt idézzük, amikor Magyarországon megteremtődött a menekültügy technikája, kezelésének módja, anyagi háttere. Az a technika és humánus szellemi kezelési mód, amely máig gyakorlat maradt. És amelynek kidolgozásában, kikísérletezésében elévülhetetlen érdemei vannak dr, Antall Józsefnek, a mai miniszterelnök édesapjának, aki az 1930-as évek közepétől a menekültügy intézményi vezetője volt. Ilyen minőségben számtalan lengyel és zsidó menekült életét mentette meg.

Dr. Kapronczay Károly történész, a téma kutatója, avatott szakértője a Budapeseti Történeti Múzeumban rendezte meg azt a kiállítást, amely a második

világháború ideje alatt magyar földre menekült lengyelek sorsával foglalkozik. S amely kiállítás megvalósítására öt éve megállapodás született a magyar múzeum és a Varsói Nemzeti Múzeum között.

A tény, amire a kiállítás épít: a második világháború alatt, 1939. szeptember 10-től százezer lengyel fordult meg hazánkban. Magyarország, mint a Népszövetség tagja, mindvégig

híven megtartotta a hadifoglyok gondozásáról szóló törvényt, miközben ápolta a hagyományos lengyel - magyar barátságot. (Igaz, országunkban már ekkor feltűntek erdélyi magyar, zsidó, cseh emigránsok, akiknek nagy része továbbmenekült, s később is jöttek dél-szláv, szerb, orosz, olasz, francia menekültek.)

Lengyelországból főleg katonák érkeztek, szeptember 15-től a két állam kormánya tárgyalásokat folytatott, s Magyarország hivatalosan is megnyitotta a határt a katonaszökevények előtt. Ideérkezvén lefegyverezték és táborokban helyezték el, de nem internálták őket.

Miközben dúlt a háború, a magyar kormány együttműködött az emigráns lengyel kormánnyal, s minden nyomás ellenére csak 1941-ben számolták fel a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat. Ezenközben összeköttetésben állt a párizsi és a londoni emigráns lengyel kormánnyal.

így Magyarország a lengyel ellenállásban is fontos állomássá vált. Futárszolgálattal, titkos katonai kiképzéssel, a Franciaországban újjászerveződő lengyel hadseregbe való toborozással és Jugoszlávián keresztüli evakuálással.

Egy fotó: Nils Ehenström svéd lelkész, a protestáns világszövetség főtitkára lengyel egyetemisták között. Egy magyar vöröskeresztes egyenruha Andrássy Ilona grófnő hagyatékából, aki nagy patrónusa volt a lengyel menekülteknek. Egy éretségi tabló, természeetsen a magyarországi lengyel iskolából. Misekönyv Selypről - lengyel előlappal. A csodatevő csenstohovai Madonna másolata, a balatonboglári lengyel diákok ajándéka. Egy miseruha, amelyet lengyel kezek hímeztek. Hat korabeli lengyel katonai egyenruha, fegyverrel, gázálarccal. A Wiesci Polskié, a lengyel menekültek magyarországi napilapja. Hazai és lengyel közgyűjteményekből, levéltárakból, hadtöténeti múzeumokból és magángyűjteményekből vett iratok, dokumentumok, fotók, levelek, használati- és emléktárgyak.

Mindezek a tárgyak és dokumentumok arról tudósítanak, hogy a magyarok nemcsak eltűrték, hanem messzemenően gondoskodtak is az idemene- kültekről. Gondoskodtak szociális ellátásukról, egészségügyükről (Győrben katonai kórházuk működött), kaptak munkavállalási engedélyt, volt sajtójuk, 8-10 újságjuk, könyvkiadásuk, könyvtáruk és számos kulturális intézményük. A lengyel ifjak saját iskoláikban tanultak, Balatonbogláron lengyel nyelvű középiskolával rendelkeztek. E balatonboglári lengyel centrum megteremtésében, működtetésében nagy szerepe volt az Amerikából nemrég hazatért Varga Bélának. 1940-ben már három ezer lengyel zsidó menekült tartózkodott Magyarországon. Keresztény és zsidó egyforma bánásmódban részesült. Csak az kapott zsidó igazolványt, aki maga kérte. A magyar menekültügyi hatóság olyan sikeres mentést folytatott, hogy a váci csendőrség is csak évek múlva, 1944-ben szerzett tudomást a városban működtetett titkos zsidó iskoláról. Azokat a gyerekeket menekítették ide, akiket Lengyelországból csempésztek ki, vagy akiket szüleik az Auschwitzba menő vonatból dobtak ki.

Iskolának, lengyelmentésnek a Szállási kormány 1944-ben brutálisan végetvetett. A németek felszámolták a lengyel szervezeteket, vezetőiket megölték, Antall Józsefet és munkatársait letartóztatták...

A menekültügyi hivatal támogatásával megvalósult különleges tárlat a Budapesti Történeti Múzeumban november végéig látogatható. Majd Pécsre utazik az anyag. S az amerikai lengyelek szövetsége finanszírozza a kiállítás varsói bemutatását.

(Kádár)

Dokumentumok, fotók a kiállításról