Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)

1991-11-05 / 259. szám

1991. november 5. (tolnaÍ} tüpujsag 5 A Pécsi Szimfonikus Zenekar A Haydn- hangverseny nagysikert aratott Toscanini egyszer úgy nyilat­kozott, hogy nincs rossz zene­kar, csak rossz karmesterek vannak. Valóban Toscanini kö> zépszerű zenekarokkal is cso­dát művelt. A Pécsi Szimfoni­kus Zenekar kitűnő muzsiku­sokból áll és nemrég még meg­fogták az Isten lábát is és olyan szuper csodakarmesfprt nyer­tek meg a maguk számára, mint amilyen Howard Williams. A fiatal angol karmester nem­csak ragyogó muzsikus, varázs­latos mester, hanem nyilván jó pedagógus is, aki megváltoz­tatta az együttes szellemét és a zenekar tagjai nemcsak jobban játszanak, hanem élvezik az együttmuzsikálást. Az így meg­újult zenekar most sikert sikerre halmoz. Végre most karmeste­restül együtt hallhattuk őket Szekszárdon és valósággal a bűvkörükbe kerültünk. A Haydn-művekből összeállí­tott műsorukon először egy fia­talkori szimfóniát játszottak, pontosan a Mester 104 szimfó- nája közöl a 42.-et. Ez a mű nem keltett csodálatot. Egy mű a kísérleti műhelyből, amit úgy szoktak mondani, hogy egy tu­catból 12. Dehát a műsorösz- szeállításnak is van dramatur­giája: a fokozás elve. Ezt a mű­vet Martonvásáron, az Észter- háziak házi zenekarának szer­zője írta. A műsor csúcspontja a zárószám volt, a 103. a szim­fóniák sorában. Közismertebb néven „üstdobpergés” szimfó­nia. Ezt a művet már egy világ­raszóló mester írta London számára. A mű hangulatában is diadalmenetre emlékeztet, ahogy Haydn egyéni életében is az volt, a londoni útja. A mélyértelmű bevezetéstől a napsugaras vidám fináléig a tö­kéletes forma és a ragyogó hangszerelés derűt, optimiz­must és ünnepi hangulatot árasztott. A zenekar ezer színben tün­dökölt, harsány jókedvük alig fért be a Művészetek Háza ter­mébe. A két mű között a C-dúr he­gedűversenyt Vass Ágnes ját­szotta, aki maga is az együttes tagja. A lassú tételt olyan meghitt bensőséggel, olyan átszelle­mült ragyogással keltette életre, amit szívünkbe zártunk. Húr A költők fesztiválja kapcsán A közlés tisztaságáról A beharangozott, nagy fehér papírfelület csakugyan megtelt aktuális gondolatokkal - tehát a graffittit segítségül hívó bizo­nyító eljárás célt ért „kor-do­kumentummá” állt össze a du­naújvárosi Bartók Béla Művelő­dési Központban október 25-e és 27-e között. Itt-ott élénk riposztozás ala- kult ki a költészet mai szerepé­ről, hisz volt olyan vélemény is, hogy mára meglehetősen öncé­lúvá vált a kortársi poézis. E gondolat jegyében kanyarította oda valaki ezt a kétsorost: „Mert másképp nem lehet ki­bírni, Azért muszáj verseket írni.” Ám talán ennél is megle­pőbb-, hogy előkerült - máig időszerűnek bizonyult - a Bi­zottság együttes lassan egy év­tizede rögzített helyzetelem­zése, miszerint: „mindenkinek annyi baja van, az annyi bajnak annyi baja van, hogy annyi baj legyen.” Lényegében a költő­kongresszus is ezt a vitatémát járta körül, némi-nemű nemze­déki ellentétekből eredeztet­hető indulatokkal. A három nap eseményei - kiállításmegnyitói, előadóestjei - sorából kiemelkedik az az összejövetel, amelyen egyesü­let alakítását határozták el a résztvevők. Ennek értelmében a Fiatal Költők Fesztiváljának Baráti Köre hirdeti meg a pá­lyázatot verskötetek megjelen­tetésére - föltételeiről október 25-i számunkban adtunk hírt -, s ez a szervezet kérte föl a ku­ratóriumot is a szakmai értéke­lésre. -Döntés született arról, hogy a II. Fiatal Költők Feszti­válját Szegeden rendezik meg 1992. októberében. Bár a „Hejettes Szomlyazók” diavetítéses, szintetikus zené­vel kísért operaelődása sokak­ban mély nyomot hagyott, mégis a gálaműsor sokrétű­sége és színvonalas műsor­számai tehették leginkább em­lékezetessé a fesztivált. A Sze­gedi Balett Stúdió példá­zat-szerű táncdrámája, Oláh László Olivér zsigerekig ható szavalatai katarzist hoztak, a Vasas Táncegyüttes jel­kép-gazdag koreográfiái hason­lóképp elgondolkodtathatták a nézőket (például a Cigány c. műsorszámmal). Az este első felében Lázár Zsigmond és Igricek megkésett utóda: Lányi György Ágoston Béla szólaltatott meg gyimesi dallamokat - szívet szorító ihletettséggel. A máso­dik műsorrészben a budapesti Téka együttes népzenei kon­certje adott ízelítőt abból a ha­talmas kultúrhagyatékból, amely néhány évtizeddel ez­előtt még közkincs volt, ma in­kább afféle egzotikumként hat. Mindebből az is kitetszhet: az értékek megbecsülése közös ügy, legalább annyira, mint a mai költészet „társadalmasiasí- tása”. Sűrű programba illeszkedett a „tékások” fesztiválszereplése; péntek este még a fővárosi klubjukban muzsikáltak, szom­baton a II. Szlovákaiai Tánc­háztalálkozó résztvevőiként léptek a dunaszerdahelyi kö­zönség elé, így érkeztek Duna­újvárosba a vasárnapi gálamű­sorra. Mindebből szimbolikussá emelkedhet a folyó mindent összekötő képe: tájegységek, műfajok közt teremt kapcsolatot a kultúra is. Lányi György-aki kontrán és dudán játszott - majd egy évti­zeddel pörgette vissza az idő kerekét, amikor azt kérdeztem: miként jött létre az a fölvétel Sebő Ferenc Énekelt versek című lemezén, amelyben Se­bestyén Márta énekelte Szécsi Margit versét, s ő szájbőgőzött hozzá. — Akkoriban jelent meg az a cigány népzenei album, amely Vígh Rudolf győjtéseiből válo­gatott. Ő mutatott be a tasakfo- tón is látható Rostás Károlynak, akitől megtanulhattam a száj­bőgőzést. Később ezért kere­sett meg Sebő Feri, hogy felkér­jen a közreműködésre. — Azidőtájt mintha még szo­rosabb kapcsolat jellemezte volna a „népzenei revival” és a kortárs költészet viszonyát; Szécsi Margit, Nagy László, Csoóri Sándor is gyakran voltak vendégei egy-egy táncháznak. — A Téka együttes klubjá­ban - akkor még a budai Vár­ban játszottunk - szintén voltak verses előadóestek, pl. Pálffy Margit szavalta Nagy László verseit -, s szinte rendszeresen fölléptünk a Forrás körrel, il­letve azokban az irodalmi ösz- szeállításokban, melyeket Medvigy Endre rendezett az Egyetemi Színpadon. — Immár hagyományosnak mondható, hogy egy-egy költői est kiegészítője a népzene. — Talán a nyelv teszi. Nem tudom, inkább csak sejtem, hogy az az életérzés vagy világ­látás, ami a népköltések sa­játja, példaértékű lehet a költői alkotásokhoz is. Egy-egy nép­dalszöveg olyan mély érzése­ket fogalmaz meg (tisztán és pontosan), olyan őszintén cseng, hogy a hétköznapi élet­ben az már „föltűnő”. Ebben a velejéig manipulált, agyonrago­zott világban egyszerűen meg­érinti az embert ez a hagyo­mány: ami egyetlen népdalsor­ban összesűrűsödik, az a mi mindennapos szóhasznála­tunkkal legalább tíz-tizenöt mondat. Ilyen mértékben távo­lodtunk el saját tradicionális kul­túránktól, így inflálódott a sza­vak érzelmi-értelmi ereje, eny- nyire fakult meg a nyelvi kifeje­zés készsége napjainkra. Bankó András TV-napló Tiszazug Kanyargós életútja volt Háy Gyulának. Tanácsköztársasági szereplése után Németországba ment, néhány évre hazatért, részt vett a bécsi munkásfelkelésben, majd 1935-ben a Szovjetunióba emigrált. Innen tért haza, Révaiék egy ideig becsülték, 1951-ben Kossuth-díjat is kapott, de lassan szem­bekerült a párt irányvonalával, s 1957-ben börtönbe vetették, elsősorban szellemes Kucsera-írásaiért. Közben drámákat írt, változó sikerrel. Az Isten, császár, paraszt 1935-ben joggal keltett feltűnést, legnagyobb sikerét azonban Tiszazug cimű darabja jelentette, amit Párizsban épp úgy játszottak, mint Moszkvában. Most ebből csainált tévéfilmet Mihályfi Imre. Ma azt mondanánk, dokumentumdráma, mert megtörtént esetet dolgoz fel, a nevezetes tiszazugi arzénes históriát, ami valamikor a 30-as években igazi szenzáció volt. Háy a jó ripor­ter buzgalmával ered az események nyomába s azt mondja el, hogyan tették el láb alól férjeiket a tiszazugi asszonyok, néme­lyik kettőt, hármat is, hogy övék legyen a föld, a jószág. Sötét história, a földéhség, a szerzés drárrtája, Móricz tollára méltó, amiből végül mégsem lesz Móriczhoz méltó dráma. Szereplői egysíkuak, az osztályharc illusztrációi, akiket az elszántság, a közös bűn tart össze, a birtoklás vágyán kívün nincs bennük semmi, sorsuk is bűneiknek megfelelően alakul. Nemzetközi sikerének titka valószínűleg egzotikumában rejlett, a jóltáplált svájci vagy osztrák néző elborzadhatott ennyi gonoszság lát­tán. A rendező és forgatókönyv-író Mihályfi Imre a tényeket mu­tatja fel, íme, ide vezethet a birtoklásvágy, az erkölcsi érzék tel­jes hiánya. Képei drámaiak, filmje, úgy érzem, jobb, mint az eredeti, de annak fogyatékosságait nem tudta feloldani. A szakszervezeti aláírásgyűjtés valahogy nem illeszkedik a ti­szazugi eseményekhez, bizonytalan a szerelmes csendőr alakja is, aki végül buzgalmában maga leplezi le méregkeverő szerelmét, s itt is megoldatlan a befejezés, ahogy a valóságból is hiányzottá katarzis, mert az történt, ami várható volt, hogy leleplezik az arzénes asszonyokat. Mihályfi Imre kitűnő szereplőket vonultat fel, s a drámai ké­pek sora arra figyelmeztet, hogy az ember erre is képes. Fidelio Felesleges kertelni: nem tetszett Szinetár Miklós Fideliója. A szándék világos, felvirrad a szabadság napja s a kórus boldo­gan zengi, hogy csodát művelt a hős szíve. De ez nem olyan népi játék, aminek megfelelő színhely egy alkalmi bódé, a tör­ténet bármily együgyü is, ez a szabadulás operája, amelyben a szabadság győz a gonosz zsarnokság felett. A testvér keresi a testvért - énekli Fernando, de arról szó sincs, hogy a nézőté­ren békésen üldögéljen egymás mellett Pizarro és áldozata. Florestan, várja jelenését. Az még rendjén lenne, hogy a piac­téri nézősereg énekli a végén a szabadság eljövetelét, jelké­pezve, hogy mindnyájan elnyomottak voltak, de közben ma­gunk is elbizonytalanodunk, mert az első felvonás végén bo­hóckodó fegyenc jelzi, hogy most következik a második felvo­nás, ami igazán nem illik a zene magasztosságához, Beetho­ven is máshol csillogtatja humorát. Szinetár ki akarta tágítani a színpad kereteit; de ez néha na­gyon bizonytalan eredményt hozott. Hol Rocco lakásában va­gyunk, máskor meg Pizerro hivatalában, ahol néma szolgák állnak vagy adogatnak egymásnak papírokat, ami látványnak kevés, a történetet pedig nem viszi előbbre. Még zavarba ej- tőbb az első felvonás csodálatos kvartettje, amikor a négy sze­replő ül a terített asztal előtt, nézik egymást, hangjuk pedig a háttérből hangzik, mintha az ablak alatt énekelnének. Sokan azt mondják, Mozart Don Juan-ja az operák operája, mások a Fideliót tartják annak, nehéz eldönteni, nem is fontos, mert kivételes remekműről van szó. Ez a Fidelio-előadás feles­leges formabontásával marad emlékezetes, zeneileg viszont talán csak Klemperer 1948-as budapesti előadásához fogható. Erdélyi Millós vezényelt, s olyan énekeseket hallhattunk, mint Csavlek Etelka, Gregor József, Sólyom-Nagy, Sándor, Gáti István, Gulyás Dénes, Molnár András, Báthori Éva, Mukk Jó­zsef, akik a világ bármely operaszínpadán megállják helyüket. . Csányi László Történetek sztárokról Sylvester Stalonne tudja, hogyan kell karriert csinálni és milliókat keresni. A „Rocky” és „Rambo” megszemélyesítője most a virginiai egyetem szí­nészpalántáinak adja tovább tudását. Sikerreceptje szerint az embernek vakon kell hinnie önmagában és sohasem sza­bad kételkednie saját képes­ségeiben. A legjobb, ha egy színész már kezdő korában megbarátkozik a depresszió­val és a levertség gondolatá­val, mert ezek egészen bizo­nyosan elérik majd a siker felé vezető utón. A legfontosabb jótanácsa - amit a többi pro­fesszor meglehetősen rossz néven vett - azonban az volt, hogy ha egy szerepet meg akarnak szerezni, akkor min­den eszközt vessenek be, még ha kell, hazudjanak is. Enélkül Stalone szerint soha­sem lesz belőlük sztár. A 45 éves Liza Minelli titok­ban eljegyezte magát Kop­penhágában a 27 esztendős Billy Stringgel. A szupersztár és zongoristája kéz a kézben andalogtak szerelmesen a dán főváros utcáin. Egy ék­szerboltban gyűrűket vettek és a nevüket is belevésették. Az ékszerész azonban nem na­gyon dörzsölhette a markát, mert a gyűrűválasztásnál meg­lehetősen spórolósnak mutat­koztak - csak mintegy 80 ezer forintnyi összeget szántak erre a célra. 30 év óta élnek együtt, 10 évvel ezelőtt hivatalosan is el- jegyezék egymást s most végre a házasságra is sor ke­rül: Nana Mouskouri igent mond élettársának Andre Chapellenek egy előkelő pári­zsi anyakönyvi hivatalban. Már a nagy nap pontos dátu­mát is meghatározták: 1992. január 10. Mally Betaronte, Liza Minenlli és Ray Charles már biztos ott lesz a párizsi Maximban, ahova összesen 300 vendéget várnak. A menyasszonyi ruha kiválasz­tásánál kissé merésznek bi­zonyult a sztár, aki bizony már 57 éves. Ugyanis nem más­nál, mint a legszélsősége­sebbnek tartott párizsi divat- tervezőnél, Jean-Paul Gaulti- ernél rendelte meg, akinek kedvenc vendége a félelme­tesnél félelmetesebb „kosztü­mökben” fellépő rockéne­kesnő, Nina Hagen. Lynda Carter újból egy ágyba kerül Bobby Ewinggal. Legalábbis új közös tv-soroza- tukban. A most készülő és „Daddy” ideiglenes cím alatt futó regényadaptációban újra házaspárt alakit Patrick Duffy- vel. Á forgatókönyv szerint „Pamela” elhagyja a férjét és három gyermekét. Amióta Madonna február­ban elvált Tony Ward fotómo- delltől, vadabbnál vadabb pletykák keringenek róla és ál­lítólagos szexorgiáiról. Úgy tűnik, most talált magának egy állandó partnert, a szintén 33 esztendős Billy Baldwin nevű színészt. Ferenczy-Europress TV-2 előzetes A bel canto mestere: Benjamino Gigli Portréfilm készül korának legszebb hangú és legnépsze­rűbb olasz tenoristájáról, Ben­jamino Gigliről. Tavaly volt szü­letésének centenáriuma, s már annak is harmincnégy éve múlt, hogy eltávozott közülünk. Mégis örömmel tölt el bennün­ket, ha hangja a rádióban nagy ritkán felcsendül. A budapesti Városi Színházban 1934. május 19-én megtartott fellépéséről Tóth Aladár így ír: „Ennek az énekkultúrának legfőbb ereje, hogy kifinomultságában, előke­lőségében is frissen, töretlenül lüktet minden ősi, népi erő ... Nála a legtüneményesebb hanghatásokat sem érezzük ra­fináltnak .. Olyan soknak érzi mindezt, amit szívében érze, hogy hatalmas, gazdag, kin­cses tenorjának nincs semmi hozzátennivalója, de annál több kifejezni-valója... A legmaga­sabbat - mondanunk sem kell - Gigli ott éri el, ahol kultúrája összeölelkezik az olasz zené­nek hasonlóan magas kultúrá­jával.” S ki is lehetne más a műsor vezetője, mint a fantasz­tikus mesélő, a csodálatos hangú tanítvány: Carelli Gábor. Milyen élmény volt hallgatni a rádióban színes történeteit a vi­lág legjelentősebb énekeseiről, kollégáiról, pályatársaid, a MET-ről: a New York-i Metropo­litan Operaházról! Ezzel a filmmel most régi vá­gya teljesül. Mesterének, élet­pályája segítőjének állíthat végre emléket. Hiszen élnek még a személyes ismerősök, barátok, a sikeres élet szemé­lyes tanúi. Megszólal a filmben Rina Gigli, a Mester lánya, aki­hez Carelli Gábort ötvenéves barátság fűzi. De él még Gigli gyermekkori pajtása is, akivel még a templomkórusban együtt énekelt. Az öregúr most kilenc- venhét éves, s teljes szellemi frissességben emlékezik. Ka­mera elé állnak a nagy ívű pá­lya ismerősei, s láthatjuk mind­azokat a helyszíneket, amelyek ezt a változatos és sikeres éle­tet végigkísérték a szülői háztól a temetőig. Érdekessége még a filmnek az a sok-sok archív hang- és képfelvétel, melyek közül legiz­galmasabbnak az első, az 1917-ben felhangzó koncerté ígérkezik. Carelli Gábor pedig nemcsak a műsor kezdemé­nyezője, hanem, mint a hely­színen és rokonok-barátok személyes ismerője, a mesélő és a meséltető: műsorvezető riportere is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom