Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)

1991-11-12 / 265. szám

1991. november 12. (TOLNAI) , NÉPÚJSÁG 5 Téka-koncepció: felezés, összevonás, megszüntetés-----F A tadólistán ötezer könyvtár Tízmillió lakos - tízezer nyil­vános könyvtár. Olyan mutató­száma ez a magyar közműve­lődésnek, amelyet a világ min­den táján szívesen vállalnának a kulturális kormányzatok. (Németországban például - az egyesítés előtt - „csupán” 6.000 közkönyvtár működött). A krónikus pénzszűke miatt azonban - bármilyen fájdalmas - nem csupán karcsúsítani, ha­nem drasztikusan fogyasztani kell a hálózatot. Az ezzel kap­csolatban kidolgozott koncep­ció azzal számol, hogy mintegy 5000 nyilvános könyvtár fenn­tartására van lehetőség, a töb­bitől már a nem távoli jövőben búcsút kell venniük a könyvba­rátoknak. — Mindent megteszünk azért, hogy a kényszerű felezés minél kisebb szellemi vérvesz­teséggel járjon, s a számszerű csökkenést az olvasók igénye­sebb ellátása ellensúlyozza - mondja Soron László, a Műve­lődési és Közoktatási Miniszté­rium könyvtári osztályának ve­zetője. — A megyei, a városi és a községi könyvtárak fenntartása például az önkormányzatok fel­adata. Azokon a helyeken azonban, ahol mondjuk a me­gye is, a város is üzemeltet egyet-egyet, célszerű az ösz­szevonás és a működtetés kö­zös finanszírozása. — Hasonló a helyzet az isko­lai könyvtárakkal. A kistelepülé­seken meghaladja az erőt a kü­lön iskolai és külön önkormány­zati olvasóhelyek fenntartása. Elgondolásunk szerint a tanin­tézeti könyvtárakat kell bőví­teni, közművelődési feladatok­kal is megbízni - így a helyi társintézmény megszüntetése nem csökkentené az olvas­mány-kínálatot. Ugyanakkor jó lehetőség lenne arra, hogy az iskola szorosabb szövetségre lépjen a köny\«ek birodalmával. Ehhez persze a jelenlegi jogi szabályozáson is változtatni kell: az iskolai könyvtárakat a közoktatási törvény hatáskö­rébe kellene utalni. Fontos és hasznos volna ugyanis, ha a paragrafusok megerősítenék, hogy a könyvtár az oktatás nél­külözhetetlen infrastrukturális része. A pedagógusok óráik egy részét ott tartanák, a gye­rekek - napközi helyett - ott készülnének a másnapi órákra. Ugyanígy célszerűnek tartjuk a felsőoktatási intézmények könyvtárainak nyilvános szak- könyvtárakká fejlesztését és megnyitását a szélesebb szakmai olvasótábor előtt. Mit ígér a jövő a munkahelyi, szakszervezeti könyvtáraknak? — Sorsuk egyrészt a körül­mények alakulásától, illetve a jelenlegi, s kivált a leendő új tu­lajdonostól függ. Ebbe a műve­lődési tárcának nincs beleszó­lása. Az igazság az, hogy pél­dául Budapesten 1700* szak- szervezeti könyvtár működik, s - forgalmuk ismeretében - ez túl nagy szám. Ám, ha nemcsak a pillanatnyi, hanem a távlati érdekek is nyomnak a mérleg serpenyőjében, a tulajdonosok nem a könyvtárak fölszámolá­sával próbálják csökkenteni az önköltséget. A szakkönyvtárak fölött is gyülekeznek a sötét felhők? — Sajnos, igen. Jelenleg több mint százhúsz állami szerv által fenntartott (akadémiai, in­tézeti, minisztériumi kezelés­ben levő) szakkönyvtár van - közülük azonban csak mintegy harminc fenntartását tudja az állam fölvállalni. Mint megtudtuk, a könyvtár- hálózat átalakítására vonatkozó koncepció törvénytervezetként csupán a jövő év végén kerül a parlament elé. Egyes részei azonban már korábban megje­lennek az önkormányzati tör­vényben az új alaptantervben és egyéb jogszabályokban. Domi Zsuzsa Ferenczy-Europress Boros Gábor fotótárlata Dunaföldváron Ősz az idő . . . Jelkép-értelműnek kell tekinteni a kiállítás nyitvatartását: október 23-ától december közepéig tekinthető meg a duna- földvári városi könyvtárban - így köti össze a budapesti és temesvári-bukaresti, lyukas-zászlós forradalmakat. Az alkotó csak közvetetten részese mindkettőnek. 1956-ban töltötte be hetedik életévét s családja a következő év elején lépte át a határt, szü­lei vitték külhonba, idegenbe. Azóta Kanadában él, jelenleg egy emigránsoknak létesített iskolában tanít francia nyelvet: közel mindenféle kisebbségi­ekhez, már-már sorsközössé­get vállalva velük. 1988-89 fo­lyamán, amikor a világsajtót is bejárta a romániai „szisztemati- zálási program” híre, egyike volt azon keveseknek, aki föl­rázta valamelyest a „művelt vi­lág” közvéleményét, aki moz­gósítani tudta az angol és fran- cia-ajkúakat valami tiltako­zás-félére ... Ennek jegyében jött létre talán legjelentősebb montreáli kiállítása: „Kulturális népirtás Romániában” címmel, amely épp egy évvel előzte meg a temesvári-bukaresti eseményeket. 1990. januárjá­ban, amint tehette, Erdélybe utazott, beszélt Sütő Andrással is, hpgy meggyőződjön róla, elmúlt-e a végveszély a 8000 „listás”, magyarlakta település feje fölül. Kételyeire még ma sincs egyértelmű, megnyugtató válasz. Kisebbségvédelmi indíttatása dacára fényképező munkássá­gában nyoma sincs fotóriporteri buzgalomnak, nem rövidlejá­ratú esemény-megörökítés a célja: épp ellenkezőleg, valami örökérvényűt kíván fölmutatni a föltartózhatatlanul pusztuló pa­rasztkultúrából. Arcokat, sorso­kat, megismételhetetlen hangu­latokat ragad meg, a lényeglát- tatásában egészen gazdag eszköztárral. Mándon az ök­rösszekér, vagy a Székelyföl­dön, a kocsit húzó fiúk portréja olyan életkép, ami készülhetett a háború előtt (bár Boros akkor még nem élt), s akár készül­hetne jövőre is. A fejfákon, a kapuzábék faragványain vi­szont nyomot hagy az idő vas­foga - 200 éves faragványok hírelik: mindig kerül egy-egy újabb mester, aki folytatja a ha­gyományt, élteti ezt a kultúrát. (Ketesdi kapu). „Isten hozot”, ez a bukfences fölirat olvasható a bejárat mel­letti mágikus figura fotóján: Bo­ros Gábor szemében az élet ha­lálkomoly játék. így értelmez­hető iróniája. Bemutat egy erdé­lyi templomot, amelynek előte­réből „valakik" eltakarították az I. világháborús magyar áldoza­tok emlékművét: mellette bemu­tat egy magyarországi, pa­rasztbarokk bejáratú műemléki kápolnát az oldalán álló orde­náré-modern harangtoronynal: ez látható itt, mióta az eredeit elvitték a skanzenba ... Ez­után jön a figyelmeztetés: meg­állj, mert nincs tovább! A tarpai öregember portréja azt az utolsó gazdát ábrázolja, akinek még kontyolt háza volt a falu­ban. Hasonlóan megkapó az a kanadai zsáner, amelyen a vak zenész előtt épp elhalad egy jó­tét lélek (talán szociális nővér): ebédet visz egy másik rászoru­lónak. Hihetetlen atmoszférája van a képnek hisz látszólag semmi köze gymáshoz a két fi­gurának, mégis a felület min­den négyzetmillimétere azt su­gallja, összetartoznak, közös a történetük. Összeköti őket az elidegenedett világ torz viszo­nya, a kiszolgáltatottság. Évtizedek története, a törté­nelem sűrűsödik össze a „Csendélet légycsapóval” című képben is. Egyszerű, „Szabad Föld” újsággal letakart asztal, a hátsó részén néhány tartó­edényke. Az előtérben a szi­gorú bot, végén a cukorspárgá­val odaerősített, tenyéralakú kerékpárbelsővel. Fenyegetett­ség? Vagy épp a megbékélés jelképe lenne? A fűszertartók „meséje” épp egy emberöltőnyi időt ível át: az első egy fonott kópic, aztán néhány ütött-ko- pott pléhbögre, zománcos ibrik, végül csúf műanyag dobozok, íme a hagyományelhalás, a fe­lejtés rettenete - egyetlen kép­ben elbeszélve. Boros Gábor képei emlékezni tanítanak: e képességünk tisztázza ben­nünk a részleteket, különben az egyik lyukas zászló olyan, mint a másik, az egyik ősz is olyan, mint a másik. S akkor ki tudja, jövőre tava- szodunk-e még? Bankó András Főszerkesztő lett Nagy Feró Nemcsak Tévénapló Illyés Gyula „És ellene a halálnak sincs fegyvere” - írta Csorba Győző nyolcvanadik születésnapjára s ezt idézte a gyász első per­ceiben is, Weöres Sándor pedig „tele múlandósággal vagy halhatatlansággal” búcsúzott tőle. Sírját - jelképesen min­denképp - a nemzet állta körül, mint annak idején Arany Jánosét, akinek halálakor az újságok gyászkeretben jelen­tek meg. Valaki nemrég azt mondja, mennyire szükség lenne most tiszta szavára, emberségére, mert mégis csak ő volt „a legmesszebb látó magyar". Jól tudjuk, így van, s ehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy most is itt van közöttünk, a hihetetlenül gazdag életmű naponta szól hozzánk, csak élni kell vele. Születésnapján - igaz, az idei nem kerek évforduló, de miért kell ilyen alkalmakra várni? - alig esett róla szó. A te­levízió egy versével idézte, méltóbbat nem is lehetett volna találni. „Egy sápadt nő egy kis szobában”, amikor ’’körül a halál diadalma”, s a kis szobában akkor „szédült nehéz kínra anyánk”. Az emlékezés irodalmi meglepetéssel is szolgált. Domo­kos Mátyás, több könyvének szerkesztője elmondta, hogy a versnek utolsó sorait megváltoztatta, illetve csak szerette volna. „Élj és beszélj’’ - így hangzott az utolsó sor, amit tele­fonon közölt Domokos Mátyással, de a javított szöveg nem jutott túl a szándékon, ma is minden gyűjteményben úgy szerepel, ahogy az 1935-ös Szálló egek alatt című kötetben áll. Pedig a Kései javítás jellemző, életre szóló program, amihez nem lett hűtlen soha. Szólt, mert szólnia kellett, magyarul, legtöbbször helyettünk. „Bitorolt földből fakadtam ki én, Egy zsellérház udvarán” - írja első verseskönyvének, a Nehéz földnek nyitóversében, ennek a bitorolt földnek zselléreit nevezte hősöknek, róluk szól a Puszták népe s élete utolsó éveiben ezt a tájat járta be még egyszer, hogy a búcsúzásban is erőt gyűjtsön. A nagy költők mindig időszerűek, néha naprakészen. Nem sokkal halála előtt, jó híreket remélve, írta ezeket a so­rokat: hallható, olvasható is Ide nekem az újságot is! - mondogatta Nagy Feró, ez az elhallgathatatlan, félresöpörhe- tetlen „renitens” énekes, akit akárhányszor próbáltak le­nyomni, minduntalan feltört, mint a talajvíz ... Letiltották a legutolsó falusi kultúrház desz­káiról is, aztán egyszer csak szuperprodukciók sztárjaként támadt fel. A hanglemezgyárnak csak a portájáig juthatott, ma pedig sa­ját stúdióval rendelkezik. Ő adja ki mások lemezeit, kazettáit, no és persze a poraiból életre kelt Beatrice együttes felvételeit. Rádióműsora, a Garázs a fiata­lok mindenheti „betevő” hall- gatnivalója. És most, novem­bertől újságként is: Garázs. — Őszintén szólva, nem én gondoltam rá. A környezetem addig nyüzsgött, csináljuk, csi­náljuk, amíg belevágtunk - mondja az immár főszerkesztő­ként is titulálható rocker-szó- vivő. — Pénzünk ugyan nem nagyon van hozzá, de a posta rögtön harminckétezer példány terjesztését vállalta, és ez ele­gendőnek tűnik a piacon való megkapaszkodáshoz. — Manapság úgy bújnak elő a lapok, mint eső után a gomba, de aztán el is tűnnek az aszály­ban ... — Némi tapasztalatunk azért már van. Az egyik kiadóval kö­zösen indítottunk egy lapot Jeee ... I - címmel. Három hó­napig működött, aztán befucs- csolt - legalábbis azt hittük. Az­tán két vagy három hónap után, amikor bejöttek a számlák, el­számolások, kiderült, hogy nye­reséget hozott. Na most majd türelmesebbek leszünk. — Műfajok, rovatok, hangvé­tel? — Improvizatív lap lesz, nincs ilyen rovat, meg olyan ro­vat, ami csak merevíti a dolgo­kat, amit akkor is meg kell töl­teni, ha éppen nincs semmi odavaló. A hangvétel hol rossz­kedvű, hol jókedvű, amilyenek éppen akkor vagyunk, amkor ír­juk. — Olyan lesz, mint a rádiós Garázs, mondjuk a magunkét. Ha le is hülyéznek érte, ha té­vedünk is néha, de egy biztos: őszinte lesz és egyenes. Hamarosan tehát a Garázs nemcsak hallható, hanem ol­vasható is lesz. Jász László Jót, újat végre! Mert hány s hány fogás vetett elénk a várt zsákmány helyett cet-nagy szörnyeteget! Rántva örvénybe népet, nemzetet. Mert nem volt jó Halász. Legyen és maradjon velünk aggódása és intelme. Éjszakai meglepetés Meglepő műsorváltozás, szinte titokban, puccszerűen. A képernyőn minden előzetes bejelentés nélkül, váratlanul, megjelenik Markó Iván. Az elmúlt hetekben sokat hallatott magáról, amikor nyomtalanul eltűnt Győrből, a lapok talál­gatták, hol lehet, mit csinál, a város kereste, művésztársai zavartan hallgattak, majd dolgoztak tovább, mert nem is le­het másként. Most hirtelen visszatért, váratlanul, szinte lopva s beszélt, beszélt vagy másfél órán keresztül. Nem tudni, ki kérte erre, ki készítette a filmet, milyen szándék ve­zette őt és a tévéseket, Markó Iván csak beszélt, néha szenvedéllyel, máskor mélabúsan. Mi volt ez a hosszúra nyúlt monológ, miért, kinek volt fon­tos, nem derült ki. Helyenként életgyónásnak hatott, máskor indiszkrét fecsegésnek, mert Markó Iván nem fukarkodott, történeteket mesélt, házasságáról, társairól, időnként ke­mény jelzőket használva. Vegyes érzelmekkel hallgattuk, mert lehet, hogy élete ilyen vagy olyan okból válságba ju­tott, de mégsem ízléses elmondani ilyen részleteket. S bi­zony gyakran unalmas volt a sok intimitás, s érződött, hogy a a megfelelő szerkesztésre sem volt idő. Azóta sem tu­dom, ezek után szeretnem kell-e Markó Ivánt, vagy meg­vetnem, mentegette-e magát vagy vádbeszédet mondott, amelyben ő volt a vádló és a vádlott. Az pedig végképp nem derült ki, hogy kinek milyen érdeke fűződött az egészhez. Csányi László Információ elsőkézből Több könyvet támogattak - kevesebb pénzzel A „könyv-kuratórium” döntött: melyik kiadó, melyik könyvét részesítsék állami támogatás­ban? Mint azt dr. Pomogáts Béla, irodalomtörténész, a kura­tórium elnöke elmondta, a ren­delkezésükre álló 100 millió fo­rint kevés volt ahhoz, hogy a ki­adók mintegy 600 millió forintos dotáció-igényét igazságosan kielégítsék. Amíg a korábbi években központilag döntöttek a kiadók támogatásáról, ez 1989 óta már egy olyan társa­dalmi bizottság hatáskörébe tartozik, amelyben az írók ér­dekképviseletei szervei mellett a fontosabb kultúrális szerveze­tek, a könyvszakma és a tudo­mányos élet is delegálta képvi­selőit. Persze a legdemokrati­kusabban összeállított bizott­ság sem tudhat mindenki igé­nye szerint gazdálkodni, így azután heves támadások érték a kuratóriumot. Ha helyesen ér­tettük a neves irodalomtörté­nész szavait: a mostani végső döntésért már egy „megcsap­pant” létszámú kuratórium vál­lalta magára a felelősséget. Nem volt könnyű dolog végü- lis igent, vagy nemet mondani a pályázatokra, hiszen 1989-ben 62 millió forintból 178 művet tudtak támogatni - ez egy-egy könyv esetében 341 ezer forin­tot jelentett - tavaly már 93 mil­lióval gazdálkodhattak, mintegy 300 könyv „javára”. Akkor egy-egy kötetre átlagosan még 310 ezer forint támogatás jutott. Az idei 100 millióból már 417 szerző részesülhetett, de egy-egy mű már csak 239 ezer forint támogatást kaphatott. Még egy adat: 1989-ben 28, ta­valy 58, az idén 87 kiadó része­sült az állami támogatásból. A legtöbb dotációt a Szépművé­szeti Kiadó kapta, csaknem 18 milliót, a Magvető 15 millióval, a Gondolat csaknem 9 millióval, a Móra Kiadó 5 millióval követi az élmezőnyt. Érdekes, hogy az Európa Kiadó mindösszes 2,6 millió forintot kapott, megelőzte a sorban például a Holnap Könyvkiadó, a Széphalom Könyvműhely, az Atlantisz Könyvkiadó is, amelyekről ko­rábban viszonylag keveset tu­dott a közvélemény, (somfai)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom