Tolnai Népújság, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12 / 240. szám

1991. október 12. (tolnai) NÉPÚJSÁG 5 íme a szűkebb haza egy darabkája, ami Kúrá­tól öt, Dombóvártól tíz kilométerre van, s aminek a középkori Debregec fölé, dombra épített temp­loma jövőre lesz 90 éves. Istennek ezt az égbe- szökkenő tornyával, napfénysárga falaival messzenéző és messziről, a község szélén el­futó útról is lenyűgözően szép házát 1900 és 1902 között emelték. Abból az örökségből, amit Páhy István apátplébános hagyományozott a falu népére. A templomszentelés után négy esz­tendőre - ugyancsak a hagyatékból a hagyo­mányozó végakaratára - építettek egy másik templomot is, a tudás számára. „Olyat még­hozzá, amilyen iskolája jó sokáig még a dombó­váriaknak se volt!” - mondják leplezetlen büsz­keséggel azok az idősebbek, akik ma is hibátla­nul citálják a jeles eseményt megörökítő már­ványtábla szövegét. Ott függ ez az iskola főbe­járatának baloldali falán. A kereszt viszont nem került még visza a homlokzatra. A fenti két dátumot fontosként tartja számon az emlékezet, akárcsak az időben közelebbie­ket, mégis nehéz 1991 őszén Döbrököz múltjá­ról beszélni. Minden figyelem a beláthatatlan je­lené. Imhol nem tudni, mi lesz a gerincek meg- ropogtatásával világra erőszakolt szövetkezet­tel, ami háromszáz egynéhány tagot számlál. Ebből kettőszáz körüli a járadékos, nyugdíjas. Akár az aktívak, ők is a szövetkezet megmara­dásában látják biztonságuk zálogát. Esztendeje még az foglalkoztatta a falu la­kosságát, hogy milyen legyen, milyen lesz az önkormányzat, jól választott-e a képviselőtestü­letük, amikor a kereszténydemokraták jelöltjét, a 41 éves tsz-elnököt tették meg polgármeste­rüknek? Az idő és benne a munka megvála­szolta ezeket a kérdéseket, Szabó István és a képviselőtestület jól állja a mindennapok vizsgá­ját és nem, hogy rossznéven vennék, elvárják a kritikát. Ostromolják is szépen a községházát az észrevételek, kérdések, panaszok, mostanában még azért is, hogy a tanács és a tsz korábbi ve­zetése közötti kutya-macska barátság miatt ki­maradt a község a Crossbar rendszerből, pedig annak vezetéke itt megy a Külső utcán. Közben, ha valakinek sürgős telefonálnivalója akad, be kell szaladnia Dombóvárra, vagy emide, Kurdra, ami mégiscsak abszurd dolog. Spontán fórum Az a sláger most Döbröközön, hogy „jól van, Szabó István megmutatta polgármesterként, hogy kicsoda” azt mutassa meg a Szabó, hogy téeszelnökként mire képes, mert az az igazibb lecke! így van. Tízen sincsenek, akik ki akarják ma­gángazdálkodásra venni a földjüket. Ez derül ki a szövetkezeti központ szomszédságában lévő gépműhelyben, is, ahol előbb csak ketten va­gyunk egy ugyancsak szellős műhelyrészben Csikós István esztergályossal. Ő a gépműhely megbízott főnöke, és képviselőtestületi tag is. Hívatlanul gyűlnek körénk az itt dolgozók. Azt kérik, írjam meg, hogy ha a „tagság nem akarja, Isten se tudja szétrúgni a szövetkezetét!”. Közbevetem a kérdést, hogy ha mégis szét­esik? Az 57 éves Kadlicskó János szólal meg elsőként. Okkal. Harminc éve van benne a szö­vetkezetben és is innen remélt nyugdíjba menni. De így van ezzel Hetesi Feri és Apáti János is, akik jóval fiatalabbak, de itt voltak ta­nulók, ezért nem állnának könnyű szívvel odébb egy házzal. Különben pedig, hol van mostaná­ban az a ház, ahol a jövevények után, akármi­lyen jó szakmájuk van, kapva kapnának? Döb­röközön nagyjából 1200 a munkaképes korúak száma. Jelentős hányaduk eljárt Dombóvárra, Kurdra, Gyulajba, a közeli erdészetekbe. Most meg, leépítések vannak a MÁV-nál ahova a döbröközieket soha se kellett csalogatni. Baj­ban vannak azok is, akik az életüket a dombó­vári ipari park üzemeihez kötötték. Vannak már munkanélküliek és lesznek egyre tőben. Mi lesz akkor? Elég lesz-e az önkormányzat ereje segí­teni a rászorulókat, hiszen már most közel 4 mil­liót kell szociális ügyekre fordítani! A költségve­tés 38 millió-százezer forint. Eddig nem volt még gond. Azt meg teljeskörű közmegelégedés fogadta a faluban, hogy tanévkezdéskor a csa­ládosok gyerekenként ezer forintot kaptak, mér- séklendő a költségeiket. Csikós István nevetve jegyzi meg, hogy az önkormányzat rövid életében több történt, mint a tanácsi időben 2-3 év alatt. "Mégis van, aki te- leszájjal szid minket!” — Mert titeket szabad komám! A tanácsot nem merték kritzálni a polgárok, mert hallga­tásra voltak idomítva. - Bizony igencsak rákö- vesedett a szájakra a hallgatás pecsétje. Elő is Döbrököz, ’91 őszén tör mostanában az e fölötti keserűség, ha a nagy téesz szervezéskor az apák - többnyire már néhaiak - által megélt történetek kerülnek szóba, mint Gilicze Jánoséknál. A most hatvan éves házigazda a kisvaszari erdészetbe járt el alkalmi erdőmunkára. Akkor is ott dolgozott, amikor fölcitálták édesapját a tanácsra 1960 ta­vaszán. Hogy mi történt ott vele, mígnem aláírta nem valami nagy, inkább jó, tekintélyes gazda­ként a belépési nyilatkozatot? Soha nem mondta el. Könnyes emlékezők — A birtok ugye apámé volt, az én nevemen csak egy hatezer négyszögöles telek, fönt a he­gyen. Nem állhatták, hogy az kimaradjon, el­kezdték a szorongatásomat. „Mit gondol, meg­marad magának az a Margitsziget?!” Ezzel kezdték, folytatták azzal, hogy „Tudja, mit ér a maga ellenállása? Mint a bécsi gyorsnak az, ha eléje ugrik egy tücsök.” Később meg: „Ne tököl­jetek vele sokat elvtársak, be kell vinni a rend­őrségre és gumibottal megigazítani a fejét!” Rá­telefonáltak a kisvaszari erdészetvezetőre is, hogy azonnal bocsássa el Gilicze Jánost. Ti­zenkét évig dolgozott az erdőn, csak 1972-ben jött haza és kezdett el itthon bérfűrészelőként dolgozni. Fölnevelt közben évente 20-25 bikát és megfogott minden mást is, ami pénzt hoz. Most már a fiai űzik az ipart, ő átállt a nyulá- szásra. Egymás mellett, két egyszintes házat épített a két fiúnak, a falu főutcájában. Van is irígye elég. Szívében viszont nincs harag a szö­vetkezet iránt. Ki is vett hat holdat a téesztől a Csicsókás berekben, ahol nem valami jó a föld, de takarmánytermesztésre megfelel. — És ez a boltocska itt az utcafronton? Ő találta ki, miután megszűnt a szemben lévő vegyesbolt, hogy adják oda a kisebbik fiuk feleségének az utcai szobát, hogy a GYES le­járta után boltos lehessen. Hálásak is a boltnyi­tásért a Külső utcaiak, főleg az idősebbek. Nem mertem megkérdezni, hogy boldogok-e. A gazdagság, a mód mögött akárhány ház­ban olyan embertelen hajtást látni, ami miatt nem jut idő az élet élvezetére. Pihenésre is csak akkor, ha a betegség nevű nagyúr rendeli. Az igazi döbrököziek száz éveken át nem érték be az éppen eléggel, egymással versenyezve sze­rezték meg a még többet. Ez történik ma is. Előbb a gyerekekért, aztán az unokákért, amíg csak bírják. Csirkegyáros kőműves Csirkés Sebőknek nevezik újabban az ÁFÉSZ 4600 forintos fizetésű fölvásárlóját, aki­nek kőműves az igazi szakmája. Sebők úr arra vetemedett, hogy a szövetkezet központja felé tartó út mellett megszerezte azt a sárga gödröt, ahol valamikor téglát csináltak. 1989-ben leta­karította, dózeroltatta a terepet és vállalkozá­sába kétszázezer híján 2 milliót invesztált. Föl­épített egy hatezres csibenevelőt, és ha senki se vet neki gáncsot, a negyven naponként ese­dékes szállítást már tavaly megkezdhette volna. A közbejött perlekedés miatt közel félmilliós kára keletkezett, mert az első, darabonként át­lag 180 dekás csirke transzport csak ez év július 9-én indulhatott a fogyasztókhoz. Különben Sebők Károly és a felesége (aki boltos a kilós árut forgalmazó olcsó áruk boltjá­ban és takarít is az orvosnál) szintén háztulaj­donosokká tették a gyerekeiket és bár nagyon szép otthonukból semmi se hiányzik ami korunk emberének szívé-vágya, a pihenésre nem tud időt szakítani. Pihenni? Majd odakint! Döbröközön még az idősek gondozási köz­pontjában is csak déli harangszó tájékán jönnek össze 20-24-en, ha jó az idő, s uzsonnáig ma­radnak. Tavasztól késő őszig - amíg csak az időjárás engedi - odahaza maradnak délelőtt, hogy megdolgozzák házacskáik környékét, ki­vált a kertet. A klubszerűén berendezett gondo­zási központban a tél jelenti a csúcsidőt látoga­tottság szempontjából, de csak addig, amíg le nem esnek a nagy havak és nem fenyegetnek kéz- és lábtöréssel a síkos járdák. A mindenkori betegeknek viszont házhoz megy a koszt, őket három szociális gondozónő istápolja. Mindeze­ket már a gondozási központ vezetője, Fehérné Virág Márta meséli olyankor, amikor ezerágra süt odakint a nap és idebent, a minden kénye­lemmel csábító közösségi házban két idős asz- szony árválkodik. Illetve csak az egyik , mert a másik szentírást lapozgat. Ő újságolja, hogy mindjárt itt a búcsú, ami november 5-én, Szent Imre nevenapján van. Akkor ünnepel a falu, megtelik a templom is, mert sokan jönnek haza. Nem annyian, mint amennyien elmentek szak­mát tanulni, főiskolán, egyetemeken diplomát szerezni. Valamikor - mondja mélázva - volt ennek a községnek négyezernél több lakója. Most meg ... mennyi is, Mártika? Egy híján két és félezer - hangzik. A hatvanas évek derekán még 3628-an lakták a községet, s nem ülte meg úgy az elöregedés árnyéka a falut, mint most. Ki meghal, ki pedig elmegy, amihez nem lehet ho- záedződni. Kivált az fáj - mondja ha a szülő­falunak hátatfordítók végleg elfelejtik, honnan vették föl a kalapot... Valami nagyon hiányzik Se az iskolában, se az óvodában nem látszik tragikusnak az elöregedés, Az óvodában hat óvónő 75 emberpalántával foglalkozik. Az iskola tanulólétszáma 218. Az óvónőkkel együtt 32 fős a tantestület, s az a baj, hogy csak tizenegy pe­dagógus lakik helyben. Maga az igazgató is Dombóvárról jár ki naponta, és ez meg is látszik Döbrököz szellemi, társadalmi életén. Az az ak­tív elit hiányzik, ami 1945 előtt a faluval együtt élve és abban nem csak munkahelyet látva pél­dájával, kezdeményezéseivel hatni tudott. Negyven évvel ezelőtt virágzó életet éltek itt is egészen ostoba bétiltásukig a különféle érdek­lődésű embereket összefogó egyletek, körök, de nem is eshetett meg olyan szégyen, mint nemrég. Akkor, amikor a szüreti fölvonulásra mindösszesen öt fogat jött el mintegy a régi szép ünnepek karikatúrájaként. — Itt még csak egy dalárda sincs - szakadt ki nagy meg­lepődésemre a rosszallás Fazekas Jenő gép­kocsivezető szájából vele utaztamkor. Tényleg, miért nincs? Tanítanak éneket az iskolában, búra, bajra, örömre, imádkozásra is van ben­nünk énekelhetnénk úgyszólván aggastyánko­runkig. Idő múltával legföljebb hallgatni szeret­jük inkább, mint dalolni is a nótákat. Mégse hi­szem, hogy visszhang nélkül maradnának a mozdulatlanságból kiragadni szándékozó sza­vak. Sörgyár és benzinkút A polgármesterrel délután beszélgettem a té- eszközpontban, amikor befejezte már délelőtt jelzett tárgyalását azzal a nagymányoki Kari Bé­lával, aki - lévén sörfőzde sikeres tulajdonosa és üzletemberként a minisörgyárak apostola - a szövetkezet tervezett sörfőzdéjének aktuális dolgait jött el tisztázni. Ekkor már tudott volt, hogy a víz minősége megfelel, indulhat a sör­főzde kialakítása, a hat évvel ezelőt 160 ada­gosként létrehozott konyha és étkezde célra megfelelő átalakítóval. Huszonöt, harminc em­ber számára pazarlás lenne fönntartani a kony­hát, hozzon pénzt a majd legyártható napi 800 liter sör révén. Az átalakítás, a sörgyár megvá­sárlása a gyártás receptúrájával tíz milliót kós­tál. Megéri. Ahogy okos vállalkozásnak tűnik a Külső utca tájékára tervezett benzinkút, autós­bolt és bisztró létrehozása is. A Zöldmező tsz már két évvel ezelőtt önálló elszámolásúvá tette az egységeit. Akkoriban ez nem aratott osztat­lan sikert, most már látni, hogy ez is az átmenet könnyítését szolgálja. Túl vannak a vagyon 50-50 százalékos (bér- és letöltött időarányos) felosztásán. Döntés is született, egyetlen veze­tőnek se lehet több a vagyonjegye, mint a leg­jobban fizetett, fizikai állományú tagoknak. Ab­ban, ami most átalakulás címen folyik, nem le­het sémákhoz igazodni, ahány falu és szövet­kezet, annyiféle a megoldás. Mesélem, mit mondtak a gépműhelyesek a szövetkezet szétverhetetlenségéről. S bár Szabó István nem lelkendező fajta, fölcsillan a szeme. Örül, hogy így gondolják és lám, milyen jó az, hogy negyven milliós tartalékalapjukat bankba tették, kamatra. Van mihez nyúlni a to­vábbiak során. Arra a kérdésre, nem bánta-e még meg, hogy elvállalta a polgármesterséget? - azt felelte, nem könnyű a dolga, de még nem jutott eszébe, hogy lenne éppen mire hivat­kozni, ha megköszönné a bizalmat. De tehetne ilyet? Akkor is, most is azt gondolom, hogy nem. Turkesztáni pillanatok Hat idősebb nő turkál serényen az olcsó áruk boltjának gondoláiban. Hogy az elnök, illetve a polgármester? Meg ne próbáljam sérteni! Csil­lapodván aztán, vallatóra fognak: „mit keres itt egy újságíró?” Nem tudok jobbat, azt mondom kis parasztházat vennék, mennyiért kapnék? Úgy vélik, 3-4 százezerért, de ne vásároljak ilyet, mert mire átpofozzák, háromszor annyiba kerül. Távozóban ötlik a szemembe egy szép pa­rasztház, sudár fenyőkkel az udvarán. Mondom, nekem az kellene! Mit kóstálhat? Meglenne úgy három és félmillió - vélik - mert hatalmas telek van hozzá, de nem eladó. Benne él a hetven- egynéhány esztendős Vicze-Máté Gyula bácsi, egyedül. Nyomban csattan a helyreigazítás: hogy dehogy egyedül! Haza jár Budapestről a bátyja, István, aki jogi doktor és nem sokkal az­előtt lett Siklóson szolgabíró, „amikor kezdtek jönni a dolgok”. Nem firtatom, miféle dolgokra céloznak. Különben - szól tovább a mese - az idősebb Vicze fiú soha se lett ám uraskodó em­ber, hazajárt segíteni a paraszti munkában. Úgy hallani, hogy mostanában betegeskedik, pedig nagy dologba vágott! írja a falu történtetét és azt is tudja, hogy hányán tanultak szakmát, szerez­tek diplomát azok közül, akiknek ez a szülőfa­luja és itt jártak iskolába.” Aztán szinte végszó­ként, másodjára is elhangzik, hogy „nem szép az, ha valaki elfelejti, honnan vette föl a kala­pot”, s ketten is kérdezik: - Nem igaz? Bizony, hogy igaz! De ezt a községet mégis­csak azok éltetik, akik lakják és akiknek nem mindegy, hogyan teszik ezt... László Ibolya Fotó: Ótos Réka

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom