Tolnai Népújság, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-05 / 234. szám

1991. október 5. PÚJSÁG 5 éves korukban cselédnek küldték, hogy ott ta­nulják meg a háziasszonyi teendőket. 20-30 ki­lométernél messzebb nem adták a lányt, így rendszeresen látogathatták őket. A mindennapi munkában egy-egy ünnep, vagy lakodalom jelentett eseményt. Ilyenkor messze vidékről is hazatértek a fiatalok az esti táncmulatságra. Románbunyaiak mesélték, hogy a fehérre meszelt gyümölcsfákkal, virá­goskertekkel díszített portákon szívesen látták vendégül őket is, - a két falu népe békességben élt egymással. Az első időkben a falu papjai oktattak, 1898-ban fogadott a község tanítót. Bunya- szekszárdon 1910-ben nyitottak állami iskolát. 30 körüli tanulójával lassan hat osztályossá fej­A megkapaszkodás Bunyaszekszárd főutcáján ... Térképeken és századfordulós helynévtárak­ban még fellelhető ilyen nevű település - Bu- nya-Szegszárd, Bunyaszegszárd, Bunyaszek­szárd - de levéltári források és helytörténeti leí­rások híján alig tudtunk róla valamit. Pesty Frigyes közölt néhány sort 1882-ben, tőle vette az adatokat a Révai lexikon. Őt idézi Mező András is, aki A magyar hivatalos hely­ségnévadás című munkájában (1982) említi ér­dekes példaként Bunyaszekszárdot, mint erre Solymár íme helytörténész volt szíves a figyel­memet felhívni. A Tolnavármegye és a Közér­dek című megyei lapban Bunyaszekszárdról küldött levelet olvashatunk 1913-ból, szövege megtalálható dr. Töttős Gábor történelmi séták Szekszárdon című könyvében is (1986). A felsoroltakból annyit tudhatunk meg, hogy 1866-ban mintegy 50 család kerekedett fel Tolna megyéből és a hajdani Krassó-Szörény vármegyében új települést alapított Bunyaszek­szárd néven. Ennyi év után, megkésett látogatóként járva a 125 évvel ezelőtti telepesek nyomában, kiderült, hogy Bunyaszekszárd több mint tíz éve nem lé­tezik. Története már csak nehezen kutatható emlék. Segítőkész embereknek köszönhetően azonban utunk során régi feljegyzések, anya­könyvek kerültek elő, a falujukra visszaemléke- zők pedig választ adtak sok kérdésünkre. A letelepedés Hogy jött létre ez a kis település és miként alakult a sorsa? Az 1860-as években egyik baj érte a másikat Tolna vármegyében. Gazdasági válság, aszály és árvíz nehezítette az itt lakók életét. Különö­sen a földnélküliek megélhetése vált nehézzé. Ilyen földnélküli szegény családok voltak azok, amelyek Székely György vezetésével indultak el új otthont keresni. A szekszárdi és környék­beli 54 család -47 magyar, 5 német, 1 szerb és 1 zsidó - nem találomra vágott neki az útnak. Egy lipovai zsidó fakereskedő közbenjárásával 908 kat.h. birtokot vásároltak a Maros és a Bega folyók vízválasztó, hegyes-dombos vidé­kén Szívó (helyenként Sivó) Béla kecskeméti lakostól. 15 ezer forint volt a kialkudott ár. A Szekszárdtól kb. 400 kilométerre fekvő birtoköt ma is nehéz megközelíteni, a 2/3 részt erdő nem ígért könnyű megélhetést. Nagyobb telepü­lés a 13 kilométerre lévő Facsád, onnan kellett felkapaszkodni az új telepesekkel szomszédos Bunyáig. Bunea-Mare - Nagybunya - régi ro­mán falucska, már 1440-ből vannak róla datok. Az új honfoglalók érkezésekor több mint 600 lelket számlált. Ettől kezdve csak Románbu- nyának nevezték, kövesútja és villanya soha­sem ért el a mintegy 500 méterrel arrébb épült Bunyaszekszárdig. A kis magyar községet 10 ki­lométeres körön belül, nehezen járható erdei utakon megközelíthető őt román falu vette körül. Évszázados megmaradása tiszteletet érdemel. Rácz Károly szapárifalvi lelkész 1884-ben idézi az anyakönyv első bejegyzését: „Ezen helvét hitvallású egyházacskának tagjai 1866-ik év ta­vaszán költöztek ide ezen mostani lakhelyükre.” Bunyaszekszárd a telepesek vezetőjének, szé­kely Györgynek köszönheti a nevét. Javaslatára összekapcsolták az új otthonnal szomszédos község és a szülőföld megyeszékhelyének ne­vét. Románul Bunea-Mica - Kisbunya, de falu­jukat csak Magyarbunyaként emlegették. Szé­kely György lett az első választott bíró is, 50 holdon gazdálkodott és bölcsen irányította a kis községet, amíg az örökáron vásárolt földek részleteit fizették. Nehéz esztendők következtek. Ki kellett irtani az erdőt, ekét ereszteni a sose művelt földbe, házat, iskolát és templomot építeni, ivóvíznek kutat ásni. Amíg a sárházak elkészültek, gödör­lakásokban sátor alatt laktak. A magyar kormány 1870-ben ismerte el az új települést. Széles főutcáján és a két keresztut­cában 60 félholdas belsőtelket mértek ki. A ma­gukkal hozott pénz hamar elfogyott, az első években még jól termő föld adott némi bíztatást. Voltak, akik megbánták, hogy itthagyták a ké­nyelmesebb uradalmi cselédsorsot, néhányan vissza is szivárogtak. így tett, igaz más okból, 1871-ben Őri Istvánná is, - talán a férje volt a bunyaszekszárdi temető első lakója. Faddon te­lepedett le két gyermekével, leszármazottai ma is ott élnek. Később is voltak visszaérkezők, többnyire Békés megyei bevándorlóknak adták el ingatla­naikat. Nem tudjuk, hogy pontosan hány főt számlált az ötvennégy telepes család, Románbunyai ház lődött. Más kulturális intézmény vagy egyesület nem működött. Az iskolán kívüli népművelésnek Schreiner Dániel tanító úr adott lendületet. A harmincas évek elején addig jutottak, hogy cse­repes kultúrház várta az építkezés befejezését. Bár az iskola magyar tagozatú volt, 1936-tól román anyanyelvűek tanítottak az I. osztálytól kezdve. A magyar nyelv ápolását az iskola 15-20 kötetes könyvtára szolgálta és néhány új­ság, amelyeket a helybeliek szívesen olvasgat­tak. Templom és temető Útunk közben sokat mesélt falujáról a Lúgo­son élő Szabó János, nélküle meg se találtuk volna Bunyaszekszárd helyét. Ma egyetlen ház sincs. Végigsétálva szülőfaluja „főutcáján”, rá­mutat egy-egy fára és neveket sorol: - Itt laktak a Bors Imre bácsiék, itt Vargyasék, Szabóék, a Horváth István bácsi, Győri József, Vági István, ... és az új templom mellettük Báttai József... Elágazáshoz érünk, kis dombon fenyőfa, itt állt a templom. Miután fedél került az első telepesek feje fölé, nyomban hozzáláttak, hogy iskolát és templo­mot építsenek. Nagy többségük református volt, az evangélikusokkal együtt anyaegyházat alapí­tottak. Első papjuk és tanítójuk, Csíki Lajos irá­nyításával emeltek maguknak templomot. Fából készítették tölgyfa rönk alapra, majd tapasztot­ták, meszelték és zsindelyes tetővel fedték. Tő­kés Gyula leírásából azt is tudjuk, hogy az épít­kezéshez csak Erzsébet királynétól kaptak se­gítséget: két tutaj fenyőfát küldött, a többi költ­séget a hívek fedezték. Az első világháború kö­rüli évek sok megpróbáltatást hoztak, Gyökössy József lelkipásztor ekkor fordult támogatásért Tolna megyéhez, de valószínű a háborúnak kö­szönhetően, a megyei lapban megjelent kérés nem talált visszhangra. Arról panaszkodott, hogy kis templomuk összedől, ha nem kapnak segítséget. Hogy mégsem így történt, az a svájci hittestvéreknek volt köszönhető. Higyed István lugosi református lelkész sokat tud a kör­nyék múltjáról. Tőle hallottuk, hogy 1920-ban érkezett az adomány, a famunkákhoz nagyon értő bunyaszekszárdiak ebből építették a szét- szedhető-összerakható templomot. Amikor a falu elnéptelenedett, az egyház 30 ezer lejért eladta a templom anyagát az ötvösdi katoliku­soknak. Az árából most épül parókia Igazfalván, itt Botos András bunyaszekszárdi születésűek adataival segítette a kutatást. Ötvösdre érve igazi meglepetés: 1980-ban felépítették belőle a maguk első templomát. Lassan a falu másik vé­gére érünk, kis erdő -itt van a temető. Fából ké­szült síremlékek, néhány fejfáról még jól olvas­ható nevek. Segít dr. Czeglédi József mérnök is, Aradtól kísérőnk. Már korábban hallottuk a történetét egy szerencsétlenül járt családnak, nekik 30 éve állítottak emléket kőből. Apa és két gyermeke igyekezett haza így őszidőn szekér­rel, amikor a megáradt Bega elragadta őket. A szegénység és a remény vezette 125 éve az 54 családot, így született Bunyaszekszárd. Lakói szorgalma sem tudta azonban pótolni, amit szűkén mért a természet. Elnéptelenedé­sét a hasonló kistelepüléseket szorító politika is gyorsította. Magukra maradtak ebben a küzde­lemben, de aki ott született, még mindig oda álmodik, amikor álmodik. Kaczián János (A szerző felvételei.) Bunyaszekszárd 1869-ben 286 lakost tartottak számon. Elsősor­ban a megélhetési nehézségek okozták, hogy bár hét-nyolc évtized átlagában egy házasság­ból 3-4 gyermek született, a falu létszáma mégis állandóan csökkent. 1940-ben 233-an lakták, a hetvenes évek végén már csak 4-5 háznak volt gazdája. A földek gyenge terméshozama, a rossz útviszonyok, a távoli piac és a biztosabb megélhetést jelentő ipar hiánya sújtotta ezt a vi­déket. Akik elszegődtek valamelyik közeli gaz­daságba, vagy ipart tanultak, már nem tértek vissza, a házasságok révén is sok fiatal hagyta el a falut. A maradók kizárólag földművelésből éltek, de mindig kisebb területen. Előbb a távo­labbi dűlőket adták el, majd az állattartáshoz nélkülözhetetlen kaszálókat, réteket. A század- fordulóig 34 kisbirtokos vált meg a földjétől, so­kat vásároltak belőle a szomszédos románbu­nyaiak. 1940-ben 13 nagykorú férfi volt föld nél­kül, a többség 5-10 holdon gazdálkodott, hatan rendelkeztek 15 kát. holdnál nagyobb birtokkal. A viszonylag könnyen művelhető agyagos, he­lyenként homokos földek nem bírták a szárazságot, a rendszeres trágyázás pedig elmaradt. Például búzából meg kellett eléged­niük a 4-6 mázsás átlagterméssel. Kukoricát, burgonyát, rozsot is termeltek, de eladásra nem jutott belőle, a kerti vetemények is csak saját szükségletet szolgáltak a piac távolsága miatt. A gyenge legelőkön kevés tejet adó marhákat hamar befogták, az állattartás sem hozott ele­gendő hasznot. Télidőben söprűt, kosarat, szalmakalapot készítettek, az asszonyok fontak és meg is szőtték a kendert, de kezdetleges csinálmányáik után rendszeres jövedelemre nem számíthattak. 1940-ben nyolc mesterem­ber lakott Bunyaszekszárdon - kovács, kerék­gyártó, cipész és kádár - biztos kenyérre azon­ban ők sem számíthattak. Egy kereskedés árulta a legszükségesebb cikkeket. A család Sok nehézséget kellett legyőzniük az első te­lepeseknek, de a következő nemzedékeknek sem volt könnyebb. Szerény, mértékletes élet mellett is nagy terhet jelentett az adó, a drága­ság és a közmunka. A férfiak napszámba is jár­tak, erdőmunkát vállaltak és fuvaroztak. Renge­teg hárult az asszonyokra. A mezei munka után rájuk maradt a háztartás minden gondja. Külö­nösen a vízhiány nehezítette az életet. Az udva­ron kis vízgyűjtő gödröket formáztak az agya­gos földbe, hogy felfogják a csapadékot a jó­szágnak. Összesen két kutat használtak, - amelyiket 1937-ben csináltatták, 40 méter mély­ről adta a vizet. Nehézségeik ellenére sokat ál­doztak a gyerekek tanítására, de korán munká­hoz is szoktatták őket. A lányokat már 13-14 A régi...

Next

/
Oldalképek
Tartalom