Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)

1991-09-03 / 206. szám (205. szám)

1991. szeptember 3. (tolnai) , , _ ^NÉPÚJSÁG 5 Ezúttal sem utoljára Kolumbuszrol Bármilyen különösnek tűnjék is, néhány évvel ezelőtt kis hí­ján az ENSZ napirendjére ke­rült a kérdés, hogy ki fedezte fel Amerikát. 1982-ben ugyanis a latin-amerikai országok javasol­ták, hogy az ENSZ 1992-ben, Amerika felfedezésének 500. évfordulóján emlékezzék meg méltóképpen Kolumbusz Kris­tófról. A közgyűlés általános ügyrendi bizottsága azonban négy éven át halogatta a javas­lat napirendre tűzését, mivel a tagállamok képviselői nem tud­ták eldönteni, hogy valójában kit is ünnepeljenek Amerika fel- fedezőjeként. Ezért aztán az ál­talános ügyrendi bizottság 1986. szeptember 17-i ülésén Humajan Rasid Csoudhuri, a közgyűlés 41. ülésszakának el­nöke olymódon „vágta el a gor­diuszi csomót”, hogy - érthető derültség közepette - kijelen­tette: „Amerika fel van fedezve, ez nem lehet vita tárgya! A kér­dést ezennel töröljük a napi­rendi javaslatból.. Azt természetesen senki sem vonja kétségbe, hogy Amerika felfedezése Kolumbusz nevé­hez fűződik, az utóbbi évtize­dekben azonban megdönthetet­len bizonyítékok kerültek napvi­lágra arra vonatkozóan, hogy előtte már mások is jártak az amerikai földrészen. New-Foundland északi ré­szén, L,Anse aux Meadows-nál régészek 1960 és 1968 között kiástak egy nyolc házból álló vi­king települést, amelyről a ra­diológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a Vili. és a XII. század kö­zött létesült. A Yale Egyetem könyvtára évekkel ezelőtt köz­zétett egy 1440 körül készült térképet, amely az „ismeretlen világot” tünteti fel, és az At­lanti-óceánon szerepel rajta egy „Vinland” nevű sziget. Az északi népek egy ma is élő mondája szerint pedig 990 tá­ján a vikingek Leif Eriksson (Szerencsés Leif) vezetésével Labradornál eljutottak Amerika partjaira, majd dél felé tovább hajózva, a mai Massachusetts állam területén „tejjel-mézzel fo­lyó Kánaánra” bukkantak, s azt „Vinlandd”-nak (Bor Földjének) nevezték el. 1347-re tehető a vikingek utolsó labradori látoga­tása, amelyet írásos feljegyzés is említ. A „Navigatoi Brendani” ir eposz, amely a X. század ele­jén latin prózában íródott, arról szól, hogy a kolostoralapító ír szerzetes, akit a Vili. századi művelt Európa „Brendan, az utazó”, vagy „Brendan, a hajós” néven ismert, az Atlanti-óceá­non megtett útjai során eljutott a Hebridákra, sőt, egy „szi­getre” (Vinland-ra?) is, amelyet az eposz az „ígéret Földjének" nevez. Az máig sem egyértelműen eldöntött, hogy a valószínűsít­hetően 1451-ben született Ko­lumbusz olasz volt-e vagy spa­nyol. A legtöbb lexikon szerint Genovában született, ott vi­szont nincs írásos nyoma szü­letésének - igaz, másutt sincs. Az amerikai Stephen Marlowe tavaly megjelent könyvében azt állítja, hogy Kolumbusz egy fregatt fedélzetén született nem messze a genovai partoktól. Ezt látszik alátámasztani, hogy a történészek azóta tudnak tel­jes bizonyossággal létezéséről, amióta „egy bizonyos Dome­nico Colombo takácsember feleségével és négyéves kisfi­ával 1455-ben beköltözött Ge­nova főterének egy ma is álló - és emléktáblával megjelölt - házába.” Arra sincs írásos bizonyíté­kunk, hogy - a valószínűsíthe­tően - genovai születésű Ko­lumbusz beszélt vagy írt volna olasz nyelven. Azt viszont tud­juk, sűrűn levelezett fiatalabbik öccsével - spanyolul. Valószí­nűleg ezért jutott Salvador de Madariaga, a neves törté­nész-filozófus, arra a következ­tetésre, hogy Kolumbusz nem genovai, hanem mallorcai vagy katalóniai születésű, családja szefárd eredetű és a zsidóüldö­zések elől menekült Genovába. Mallorca szigetének (Baleárok) lakossága mindenesetre ma is meg van győződve róla, hogy Amerika felfedezője Felantix mallorcai kisváros szülötte. Döntő fordulatot jelentett Ko­lumbus életében, amikor a nagy genovai kereskedelmi cég, a Centurione képviselője­ként Portugáliában telepedett le. 1479-ben már tekintélyes lisszaboni lakos, aki a Madei­rákhoz tartozó Porto Santo szi­get örökös kapitányának leá­nyát veszi feleségül. Lisszaboni kapcsolatait felhasználva, Ko­lumbusz nagy kereskedelmi cégek képviselőjeként bejárta nemcsak az ibériai és az afrikai partok előtt fekvő szigeteket, hanem jónéhány angol és fran­cia kikötőben is megfordult. Spanyolországba azután te­lepült át, hogy II. János portugál király nem fogadta el a „nyugati útra” vonatkozó, 1484-ben elő­terjesztett javaslatát. Plosszas fáradozások után sikerült el­nyernie a spanyol királyi pár, aragóniai Ferdinánd és kaszti- liai Izabella hozzájárulását, és kalandos tengeri út után 1492. október 12-én három hajójával (Santa Maria, Nina és Pinta) partot ért a Bahama szigetek egyikén, Samana Cay szigeten. Spanyolországban Kolum­busz gyorsan beilleszkedett az ottani életbe. Elhagyta olasz nevét (Colombo) és magát spanyolosán, Cristobal Co- lón-ként írta alá. Élettársul cór- dobai nőt vett maga mellé, aki­től 1488-ban fia született. TV-napló Marina Cvetajeva Sztálin az írók sorait is megtizedelte. Volt akit megöltek, mint Mandelstamot, másokat elnémítottak, mint Ahmatovát vagy a halálba kergettek, mint Bulgakovot, Paszternákot. A legkeserűbb sors - végzet? - Marina Cvetajevának jutott, aki csodagyerekként kezdte, s végül mindenkitől elhagyva, min­dent feladva öngyilkos lett Tatárföldön, Jelabugában. Apja a Puskin múzeum igazgatója volt, anyja zongoramű­vésznő, ő a forradalom kitörésekor már elismert költő. Man­delstam, mint annyi más, ingadozott a forradalom kitörése­kor, nem tudta, a pusztulást jelenti-e vagy a biztató jövőt. Cvetajeva azonban iszonyodva fordult el mindentől s rövide­sen követte férjét az emigrációba. Berlinben éltek, majd Pá­rizsban, időközben a férj, Szergej Efron, aki a fehérek oldalon harcolt, a titkosrendőrség ügynöke lett, amiről Cvetajeva va­lószínűleg nem tudott. A férj, lányukkal együtt, 1937-ben ha­zatért, rövidesen az emigrációban elmagányosodott, hon­vágytól gyötört feleség is követte. Végzetes csillag vezette út­ját: férjét és lányát letartóztatták, a férfit ki is végezték, fiát a frontra vitték, s ott esett el. Vlagyimir Faradzsev és Dmitrij Gyemin filmje ezt a tragikus életet mutatja be, már amennyi rekonstruálható belőle. Felvil­lan Berlin, Párizs, azután Bolsevo, ahol hazatérte után biz­tonsági emberektől körülvéve élt, s végül Jelabuga, de tanúja alig maradt ennek a tragikus sorsnak. Nyina Gordon emléke­zik a legtöbbre, de a jelabugai öreg tatár csak annyit mondott, nem tudhatták, hogy ilyen híresség élt náluk. Egyik versében Isten szolgálóleányának nevezte magát. Az volt, de az önkény kiszolgáltatottja és áldozata is, akinek sírja nincs. Csak versei maradtak meg, bizonyítva a költészet hatalmát, melyen nem fog a zsarnokság kegyetlensége sem. Történelmi párhuzamok? Külföldön igen - itthon nem? Beszélgetés Poór Péterrel — Hosszú évek óta alig látni a tévében, a rádióban is ritkán hallani. Mi történt Önnel? — Azt hiszem, sok ember valamiféle tévedésben van ve­lem kapcsolatban, amikor nosz­talgiázva emlegetnek, mint a múlt alakját. Én ma is létező énekes vagyok, sokszor és sok­felé fellépek. Sőt, az előadások számát tekintve az egyik legfog­lalkoztatottabb táncdalénekes vagyok. Az utóbbi három évben ráadásul még három sikeres lemezem is megjelent, amiken régi és új számaim egyaránt hallhatók. — A saját életútját, pályáját eqészében véve sikeresnek érzi? — Részben igen, részben nem. Mindig azt csináltam, amit a pillanatnyi helyzet kíván, és tulajdonképpen elég jól megva­gyok így. Huszonnégy éve va­gyok a pályán ... Ha erőszako­sabb lettem volna, talán többre viszem. Soha életemben nem voltam törtető típus. Nagyon reális, földön járó ember va­gyok, nekem soha nem voltak sztár-allűrjeim, soha nem is akarta sztár lenni. Egyszerűen szeretek énekelni, szeretem a zenét. És bár nagyon becsülöm a közönséget, igyekszem igé­nyeit maximlisan kielégíteni, de igazából magamnak énekelek. Nekem teljesen mindegy, hogy hol lépek fel: az Operában, a Vigadóban vagy egy munkás­klubban néhány ember előtt. Az 1967-es táncdalfesztivál után ismertek meg, amikor az Utá­nam a vízözön című dalommal második lettem. Utána egy-két évig még népszerű voltam, de aztán ejtettek. Akkor megpró­báltam egy más vonalra átállni. Elvégeztem a színművészeti fő­iskola operett-musical szakát. Utána pedig 1974-ben leszer­ződtem a Szegedi Nemzeti Színházhoz, ahol operát éne­keltem, kiváló szerepeket, ki­váló partnerekkel. Táncdalé- neklést soha sem tanultam, ha­nem mindig operát. Németh Annánál tanultam hangképzést, aki híses operaénekesnő és nagyszerű tanárnő volt. Azt, hogy lettem, egyedül neki kö­szönhetem. — Ez azért furcsa, hogy va­laki operát tanul és táncdalt énekel... — Hát, igen. De azért higgye el, nem állnak ezek olyan messzire egymástól, mint ahogy beskatulyázzák őket. Az én alkatommal s hangommal egyaránt énekelhetek operát, operettet, musicalt vagy tánc­dalt. Amikor önálló estjeim van­nak, énekelek is mindenfélét. Szóval, három évig Szegeden voltam, aztán három évig a Miskolci Nemzeti Színházban operettDonvivánként. Mindkét helyen remek szerepeket ját­szottam, sztár voltam. De köz­Hangverseny Georges Athanasiadés orgonakoncertje Mint a beszélgetés során ki­derült, a Svájcban élő görög származású művész ősei kö­zött magyar anyanyelvű is ta­lálható. Édesapja azonban a napfényes Hellas fia volt. Ge­orges Athanasiadés 1929-ben született muzsikus család gyermekeként. Heidelbergben és Freiburgban germanisztikát tanult az egyetemen. Zenei is­mereteit a lausannei konzerva­tóriumban szerezte, ahol orgo­naművészi diplomát nyert. Teo­lógiai tanulmányainak befeje­zését követően 1952-ben lelki- pásztorrá választották. Jelenleg ő a svájci Saint-Maurice apát­ság kórusának vezetője és az ottani bazilika orgonistája. Ez a világ legrégibb székesegyháza, mely tizenhét évszázada mű­ködik. Athanasiadés nemzetkö­zileg is elismert művész. A világ több mint negyven nagyváro­sában adott már hangversenyt. Rendszeresen játszik a rádió­ban és több lemezfelvétele is készült. Művészetét magas ki­tüntetésekkel ismerték el. Ma­gyarországon ötödik alkalom­mal lépett fel. Mint elmondta, nagyon szereti hazánkat. Kon­certezett Budapesten, Szege­den és most őszinte örömére Szekszárdon. Volt már Liszt Ferenc zenei verseny zsűri­tagja is. A Művészetek Házá­nak kedvező akusztikájáról, a közönség értő zeneszeretetéről és az itt lévő orgonáról Sebes­tyén Jánostól hallott jó híreket. Ezért is jött szívesen a megye- székhelyre. A szekszárdi or­gona csodálatos - jegyezte meg a koncert után, és hozzá­tette, ez nem udvarias bók. Finom ízléssel összeállított műsorát J. S. Bach: Esz-Dúr Prelúdiumával indította, majd három korái előjáték követke­zett: Liebster Jesu, wir sind hier, Nun freut euch, liebe Chirsten és Wachet auf, ruft uns die Stimme. Ezek a Bach művek lehetőséget adtak a mű­vész számára, hogy különleges egyéni színekkel rajzolja meg azokat. Szívesen hallgattuk Mozart: Adagio-Allegro-Adagio darab­ját. Könnyedség, dallamosság, szellemiség, áhitat - így jelle­mezhetnénk az előadást. Úgy szőtte a zenei szövetet, hogy az csendet, belső békességet árasztott. Haydntól: Fünf Stücke für Flötenuhr Hob XIX. választotta a művész. A nagyszerűen re­gisztrált kompozíció a transz­cendens világba kalauzolta a közönséget. Az örökkévalóság közelségét éreztük. A hangverseny zárószáma­ként Athanasiadés saját szer­zeményét adta elő, mely Saint- Maurice mártíromságáról szól. Alapmotívumait ősi gregorián dallamok képezik. A variációkat üstdobhatás és harangjáték ef­fektusok kísérik. Ez a csak tőle hallható muzsika mély benyo­mást tett a közönségre. A pub­likum megérezte, hogy nem mindennapi zenei történés ré­szese. Athanasiadés általunk eddig nem ismert csodálatos rezdüléseket, színeket, hangu­latokat varázsolt elő a szek­szárdi Művészetek Házában. A sok tapsot úgy köszönte meg, hogy szerényen rámutatott az orgonára. Ezzel a gesztussal azt kívánván értésünkre adni, hogy mindaz, amit hallottunk, nem az ő, hanem a hangszer érdeme. Mi azonban tudjuk, hogy egy jó hangszer és egy ki­váló művész szerencsés talál­kozásának lehettünk tanúi. Lemle Zoltán ben Pesten megnősültem, jöt­tek a gyerekek - 14 és 12 éves fiaim vannak -, és egyre nehe­zebb volt ez a kétlakiság, meg anyagilag sem álltam jól. Pedig sok külföldi felkérésem is ösz- szejött. — Mint táncdalénekesnek? — Igen. Végül 1980-ban visszajöttem Pestre. Elvállaltam egy meghívást Berlinbe, egy revübe, ahol két hónapra annyit fizettek, mint Miskolcon körül- belü három év alatt... Aztán egymást követték a külföldi meghívások: Kanadába, Ame­rikába, és azóta minden évben legalább két hónapot külföldön turnézok. — Hogyan őrzi a kondíció­ját? Nincsenek káros szenvedé­lyei? — Meglehetősen nagy önfe­gyelemmel élek. Nem iszom, nem dohányzom, nem is na­gyon vacsorázom. De nem sportolok semmit. És bevallom, van két káros szenedélyem. Az egyik a mértéktelen kávézás, naponta tizet-tizenötöt is meg­iszom, a másik pedig a mérték­telen fagylaltozás ... Más nincs. Eöry Éva Szaküzem­gazdász­képzés Marketing kommunikációs szaküzemgazdász képzést in­dít az ősszel a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola szol­noki tagozata. A három félév időtartamú posztgraduális szakképzésre az ország bár­mely részéről lehet jelentkezni. 1541. augusztus 29-én, 450 éve a török elfoglalta Budát. Csellel, de ennek volt némi előzménye is. Szapolyai János halála után Ferdinánd haddal indult Budára, de kudarcot val­lott a következő évben, 1541-ben újabb had indult, Roggen­dorf vezetésével, ezt a törökök űzték el, 800 német foglyot le is öltek. Nem sokkal később Fráter György, az özvegy ki­rályné és az egyéves János Zsigmond egyik gyámja, tiszte­leg a szultán előtt, majd másnap, a mohácsi csata évforduló­ján, 1541. augusztus 29-én, Szolimán meghívja a királyfit, akit többen el is kísérnek, köztük Fráter György és Török Bá­lint. Amig az ebéd tart, janicsárok lepik el Budát, a szultán Lippára küldi a királynét, fiát és gyámját, Török Bálintot pedig Konstantinápolyba hurcolják, ahol tízévi raboskodás után halt meg. A török gyakorlatban ez sem volt szokatlan, nem sokkal előbb hasonlóképp vetették rabságba Majlád István vajdát. Az évforduló jó alkalom volt arra, hogy felidézzék - lega­lább részben - a török hódítás természetét s keressék a pár­huzamot az ország sztálini megszállásával. Történészek szó­laltak meg, nagyon okosan elemezték a múltat, de közben mégis csak arra gondoltunk, hogy a történelemben nem ha­sonlít semmi semmihez, akkor sem, ha vannak ismétlődő módszerek. Richelieu bíboros így csalta Párizsba az 1636-os parasztlázadás két vezetőjét, álnokul tárgyalt is velük, majd felköttette őket. Lett volna esély az ellenállásra 1541-ben? - kérdezte Sza- kály Ferenc történész, de a válasz a Jalta utáni helyezetre vonatkozik, amikor az ország sorsát már a nagyhatalmak el­döntötték. A különbség a két megszállás természetéből kö­vetkezik, mert a török kezdettől fogva idegenként viselkedett, legföljebb a reformációból adódó vallási villongásokat fordí­totta saját javára, de arra nem gondolt, hogy felszabadítóként viselkedjék, saját hitére térítse a lakosságot. A sztálini hódí­tás a társadalom egészére kiterjedt, a magánélet sem ma­radhatott érintetlen, s az egykori híradórészletek felidézték a mesterségesen teremtett tömeglelkesedést, az új ünnepek szertartásrendjét. Az ideológiai kizárólagosság nem kímélt semmit, éppen ezért a rendszert csak erőszakkal lehetett fenntartani. A szerkesztő Vikol Katalin és a rendező Szakály István filmje ezen a téren nem hagyott kétséget, a történelmi párhu­zamok után azonban nagyon is indokolt a kérdőjel. S hol ma­radt a „feketeleves”, vagy mint Arany versében áll: Hosszas ebéd a török szultáné, Hátra van még a feketekávé: Török Bálint tétova tekintget: „Körülfogott a jancsár bennünket!” A jelenet kísértetiesen idézi azt, ami Tökölön történt, Maléterék elfogatásakor, erről viszont nem esett szó a filmben. Igaz, csak a módszer ismétlődött, a történelmi helyzet azonban egészen más volt. Örömmel néztük ezt a gondolatébresztő emlékezést, okos szöveg, több térkép, hatásos illusztrációk idézték fel a rég­múltat és a közelmúltat. Csányi László Zárás Bayreuthban Richard Wagner „Lohengrin” című operájának előadásával szerdán este Bayreuthban vé­get ért a 80. Richard Wagner ünnepi játékok előadássoro­zata. Az összesen 30 elő­adásra már 1990 végén minden jegy elkelt. A rendelkezésre álló 57.500 helyre egyébként 350.000 igénylés érkezett. A „Lohengrin” mellett az ün­nepi játékok műsorán szerepelt a Nibelung gyűrű, „A bolygó hol­landi” és a „Parsifal”. Tekintettel arra, hogy a televízió felvette a Nibelung gyűrű mind a négy operáját („A Rajna kincse”, „Si­egfried”, „A walkür” és „Az iste­nek alkonya”), ezért jövőre sem kerül sor új színpadra állításra. 1992-ben a „Lohengrin” helyett a „Tannhauser” kerül bemuta­tásra Wolfgang Wagner 1985-os rendezésében átdol­gozott formában és változott szereposztással. A karmester - Wolfgang Wagner felkérésére - a skót Donald C. Runnicles lesz. A jelenlegi freiburgi főze­neigazgató 1982-ben járt első ízben Bayreuthban, akkor Ja­mes Levine segítőjeként műkö­dött közre a „Parsifal” betanítá­sában. Runnicles 1988-ig együtt dolgozott az ünnepi játé­kokon Sir Georg Soltival, Peter Schneiderrel és Horst Steinnel. 1983-ban és 1990-ben pedig a szimfonikus zenekart vezé­nyelte Bayreuthban a nemzet­közi ifjúsági ünnepi játékok hangversenyein. Bayreuthban legközelebb 1993-ban mutatnak be Wagner operát új rendezésben - a „Trisztán és Izoldát”. A karmes­ter Daniel Barenboim lesz. A két címszerepet Siegfried Jeru­salem, illetve Waltraud Meier énekli majd. Abban az évben egyébként a Nibelung gyűrű hi­ányozni fog a műsorról. A „Ring” legközelebb 1994-ben kerül majd előadásra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom