Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)
1991-09-28 / 228. szám
1991. szeptember 25. tolnai) népújság 5 TOLNATAJ Medináról nézve Széttárják a karjukat, amikor a jugoszláviai események miértjéről esik szó. Nincs elfogadható magyarázat az ottani történésekre, az egyszerű emberek szemével nézve. Miként látják, mi módon élik át és érzik-e a jugoszláviai háborús cselekmények hatását itt Magyarországon, még közelebb Tolna megyében, Medinán azok a kisebbségben élő szerbek, akiket szoros, rokoni szálak kötnek a hadszíntérré változtatott országhoz? A feltett és a fel nem tett kérdésekre választ kapunk, és ezúttal nem tartjuk feladatunknak, hogy tényeket vagy véleményeket a „maguk helyére tegyünk”, pontosítsunk. így hallottuk, így adjuk közre. Egyébként is: kit tudja a teljes igazságot? * Szokics Elek és felesége, Petrovics Natália a legutóbbi találkozásunk idejét a legkisebb fiuk születéshez mérik. így pontosan megtudjuk, hogy annak bizony hat esztendeje. Mi változott körülöttük? Szemmel látható, hogy az autók javítását végző férj műhelye előtt a keleti kocsik helyett nyugatiak sorakoznak. Most ne vonjunk le ebből semmilyen következtetést, hiszen a bevezetőben feltett kérdéseket ez nem érinti, csupán sajátos jelzője a társadalomban bekövetkezett változásnak. — A vezető politikusok szégyene ez a jugoszláviai háború - szögezi le nyomban Szokics Elek és már rohanna is a munkája után, de azért még hozzáteszi - a magyarországi hírközlők nagyon egyoldalúan állítják be az ott történteket. A szerbeket úgy mutatják be, hogy ők az okozói mindennek. Ránk is kihat, a magyarországi szerbekre. Nézzük a zágrábi, belgrádi tévét is. Értjük amit mondanak és mást tudósít a Magyar Televízió. Néha a szinkronizált szöveg is teljesen eltér az eredetitől, nem tudom, erre miért van szükség. — Elszomorító — jegyzi meg Natália, a feleség és átveszi férjétől a szót. - Százezer kivándorló ment át Horvátországból a Vajdaságba, Boszniába, Szerbiába, ki hova tartozónak érzi magát, magyarok, szerbek, szlovének. Azt hajtogatja mindenki, hogy a szerbek a hibásak. Szerintem nagyon egyoldalú jelentések ezek. Szerbiából még egyetlen horvát sem vándorolt el amiatt, hogy nem vallhatta magát annak ami, hogy megvonták jogait, nem használhatta anyanyelvét. A szerbek szeritem nem bántják a horvátokat és nem ő ellenük vannak, hanem a vezetőjük ilyen irányú politikájával nem értenek egyet... A miértekre talán a régi idők történelmében kellene választ keresni, de mi itt nem tanultuk a jugoszláv történelmet. A vallásnak is van szerepe. — A vallás hogy játszik közre? — A szerbek vallása ortodox, pravoszláv, a horvátoké katolikus. Szerintem az egyházak is háborúznak egymással. Itt Medinán csend van. Ma már csak harmincketten vagyunk. Az iskolás korú gyerekek négyen vannak. A szerb tanórák száma is lecsappant, heti egy órát engedélyeztek. Anyanyelvi oktatásra ez az egy óra nem elegendő. — Mire hivatkoztak az óracsökkentéskor? — A kis létszámra. Van most két óvodásunk, akik jövőre lesznek elsősök és akkor már hat iskolással számoltunk. Kevesen vagyunk itt is, de Magyarországon is alig vagyunk négyezren. * — Magyar állampolgár, de szerb nemzetiségű vagyok - mondja nyomatékkai Szokics Szávó - itt születtem, ide tartozom. Ami a jugoszláv helyzetet illeti, az aggasztó. Jártam ott sokat. Nem lehetett észrevenni mondjuk Vukováron, hogy egyik horvát, a másik szerb. Most tessék, egyik öli a másikat. — Mivel tudná indokolni ezt a hirtelen változást? — Valamikor a negyvenes években az usztasák és a csetnikek ölték egymást. A gyilkolás tehát ott kezdődött. Most újból ezt akarják éleszteni. Csak azt nem láthatjuk világosan, hogy kik szítják a háttérből ezt az ellenségeskedést és milyen messze ér a hatalmuk. A határokon meditálnak, vitatkoznak, de erre valakik fölbíztatták őket. Aggaszt a helyzet, mert az első unokatestvérem, akiről semmit nem tudunk, Vukováron él. Két héttel ezelőtt hallottunk róla az öccsétől, aki Bécsben dolgozik és erre szokott átjárni, ő volt itt. Tőle tudjuk, hogy öt nap óta pincében vannak Mártáék és azt a települést rommá lőtték. Nem tudjuk, mi lehet ott. A híreken sem lehet eligazodni. A fegyverszállítást is tagadtuk, tagadtuk aztán bevollottuk, mégis volt ilyen. Nem szeretem ezeket. Nem érdekel az engem, hogy Horvátország független lesz, vagy sem. Az hidegen hagy, de a sok ártatlan fiatal. A szerencsétlen nép építkezhet újra húsz évig, amíg helyre tudja hozni amit most pár hónap alatt tönkretettek. Itt volt ’56. Nekünk kellett megcsinálni, ami akkor elpusztult. Ez meg még nagyobb háború. Csodálkozom a nagyhatalmakon, hogy még mindig engedik ezt. Nem lépnek közbe! Rengeteg vér folyik. Nem lenne szabad engedni, mert ártatlanokról van szó és nem a bujtogatók pusztulnak. Ők mindig elmenekülnek és tovább élnek, aztán adott pillanatban évek, évtizedek múltán újra és újra előbukkannak. Borzasztó, az igazságot sem lehet tudni. Mintha mindenki hazudna. — A híradókra gondol? — Igen, mert nézem a zágrábi, belgrádi tévét is, összehasonlítom a magyarral. így aztán végképp nem tudom, melyiknek higgyek. Szétdarabolt embereket mutattak, akikről azt állították, hogy a szerb csetnikek csinálták a horvát katonákkal. Igen ám, de az egyik ilyennek az apja fölismerte a fiát, mert a felkarjába bele volt tetoválva a menyasszonyának a neve. Ez az ember és a fia szerb volt. Szerbek gyilkoltak volna szerbeket és horvát egyenruhát húztak volna a halott fiúra? Ki tudja? Nem hinném! Valami hazugság van a politikában is. Baj van itt mindenhol. — Itt, a faluban is? — Nem lehet itt hallani különösebbet. Valamelyik este voltam a kárpótlási tanácsadáson, vagy hogy is hívják. A föld visszaadásról volt szó. — Érdekelt a kárpótlásban? — A feleségem részéről vastagonf, az én részemről vékonyan. Apósomékat '50-ben a Hor- tobágyra internálták Lippóról. Amit egy lovaskocsira föl tudtak rakni, vihették, aztán Debrcen- ben azt is elvették tőlük. '53 októberében szabadultak. Pontosan nem tudom, mennyi földjük volt 40 hold fölött. Az iratokat nem őriztük meg, nem gondoltuk, hogy szükség lesz rá, de a földhivatalban azt mondták, hogy tudunk valamit kezdeni most a kárpótláskor, ha ebből is lesz valami... Míg bort tölt a poharakba, arról beszél, hogy nyugdíjazásáig mit végzett a téeszben, merthogy ott dolgozott, az állattenyésztésben. A kezdeti évekről is szó esik, azokról, amelyeknek végén még vissza is kellett fizetni a kevéske juttatásból. Mentek éjjel, nappal. Hosszú és külön története ez a falunak, mint ahogy az országnak is. * — Medina lakosságának a száma 910. Ebből 260 a nyugdíjas - számol a falu polgármestere, Csajbók Kálmán. Itt mindig éltek nemzetiségiek, kis létszámban, de az emlékezetem óta soha semmi gondunk nem volt egymással. Én magam negyvenhét év óta élek itt a faluban, dd a magyarok és a szerbek közötti kapcsolatot én mindig kiegyensúlyozottnak tartottam, a mai napig. Voltak időszakok, amikor nem volt rózsás a helyzet, amikor a második világháború söpört erre is, internálásokkal meg ami a háborúval jár mindennel. A szerb kisebbség megtartotta a maga szerbségével járó szokásait, vallását. így maradt meg és sajnos azt kell mondani, hogy így hal ki, hiszen egyre fogynak. A vegyes házasságok náluk nem nagyon ismertek. Csak maguk közül választ ki-ki párt magának egy életre. Búcsúkban vagy hasonló ünnepeken ismerkednek és így köttetnek a házasságok ... — A négy évtizedes helyben lakás azt jelenti, hogy ez volt első munkába állásának helyszíne is? — Baján, 1945-ben végeztem a tanítóképzőt és Medina volt az első állomáshelyem. Tanító voltam, itt nősültem 1949-ben. Ami változás Magyarországot érte, nem kerülte el ezt a falut sem. Mint pedagógus belekeveredtem a termelőszövetkezetbe. Ot évig voltam az elnöke. Jóban, rosszban együtt voltunk. A téesztől '65-ben mentem el. Vissza az iskolához annyi kiesés után már nem mentem. A pártbizottságon dolgoztam 3 évig, utána a népfrontnál 17 évig. Onnan mentem nyugdíjba. Innen jártam be minden nap. — A nyugdíjazás után társadalmi tanácselnöke lett a falunak, most, az önkormányzat megalakításánál megválasztották • polgármesternek, hat jelölt közül. — Igen. Van ebben valami megtisztelő dolog számomra... — Különösen, hogy azt a múltat, amit bevallott, mostanság nagyon sok kritika, bírálat érte és sokak számonkérést követelnek mindazért, ami a legutóbbi 40 évben történt. — Én azt a múltamat minden kritikával együtt vállalom. Nem tagadhatom meg. Igyekeztem soha nem feledni a falut, ahol élek és minden pozíciómból igyekeztem támogatni. Ezt érezték, íátták és talán ez volt a bizalom jele. Ma már tudom, hogy nekem odébb kell állnom és kevesebb aktivitással részt venni a közügyekben. Csinálják a fiatalabbak. Azt azért szeretném befejezni, amit az önkormányzattal elkezdtünk. — Mit kezdtek el? — Utak vannak, a víz is Szőlőhegyen. Középületeink is mondhatni rendben vannak. Újabb követelményeknek, jogos igényeknek, a szegénység miatt nem tudunk eleget tenni és jóslatokba sem bocsátkozom, hogy mikor valósulhatnak meg azok. — Azt hiszem, ezt tették korábban is, ha tárgyilagosan szemléljük a dolgot és a szélsőségeket nem tekintjük - Negyven év alatt kellett valamit csinálni. Ki mit tudott. Vezetőkre is nyilván, hogy szükség volt. Azt természetesen mérlegelni kell, hogy ki milyen vezetői módszereket alkalmazott, mennyire szolgálta a közösség érdekeit. Azt fölül lehet és kell bírálni, ki hogy vezetett. Akik korruptakká váltak, embertelen vezetőkké, akik egyéni érdeküket hajszolták, azokat tessék raportra állítani. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok van olyan, aki nem ezt tette. Magyar-történelem szakos létemre mi közöm volt nekem a mezőgazdasághoz? Lelki kapocs volt, ami azt mondatta velük, hogy gyere, állj közénk és vezess bennünket. Tagadjam meg? Közösen csináltuk a dolgozók esti iskoláját is. Vannak vagy negyvenen, akik így szerezték meg az általános iskola nyolc osztályának befejezéséről szóló bizonyítványt. Hiánynak a pótlása volt. Kihelyezett mezőgazdasági technikum is volt itt, ahol tizennyolc ember érettségizett. Próbáltuk kialakítani a lehetőségeinket és igényeinket. Nagyon sok tanult embert adott ez a falu. Múltkor számoltam, körülbelül tizennégy orvost, ugyanennyi pedagógust, akik az ország különböző részébe kerültek. Köztük természetesen szerbek is. ■ * — Mit mondjak én magának? - kérdez visz- sza Kozics Dusán - Gyűlölöm a nacionalizmust és a fasizmust. Ezeket ha szítja az ember, akkor olyan ellenséges hangulatot támaszthat, mint amilyen Jugoszláviában kialakult. Külső és belső ellenség a népeket ugratta egymásnak. Hányán meghalnak, míg béke lesz!? Nehéz megállapítani, hogy miért. Nehéz ... Valamikor nekünk, mint leventéknek meg kellett tanulnunk azt a nótát, hogy „megmutatjuk az oláhnak, rácnak, milyen erős karja van egy magyar leventének!” Nem felejtettük el azokat, akik ezt velünk, medinai szerbekkel is daloltatták. Az ilyen ember az én szememben ma sem szocialista, sem demokrata, hanem éppen olyan gazember, mint volt. — Külső erőkkel megoldódna a jugoszláviai válság? — Nem érdemes. Tudni kellene, hogy Jugoszlávia nem térdelt le a Hitlerék előtt. Több mint három millió embert veszített ezért. Most se fog letérdelni senkinek! Jugoszláviának van tekintélye a nagyhatalmak előtt. Ezért nem is avatkoznak be látványosan. Ebben biztos vagyok. Akadnak szélsőséges erők egyik másik oldalon, el lehet képzelni. Mindig voltak gyűlölködő emberek. Kérdés, hogy akik ezt elősegítették, tudnak nyugodtan aludni? Hatalomra, uralkodásra, vezetésre vágyók mindig voltak, még ilyen kis faluban is mint a miénk. Ha nem sikerül nekik, akkor képesek durva eszközzel is mocskolni a győztest. Ez nem demokratikus gondolkodás. Hova tartozunk mi szerbek? Hova sorolnak bennünket, akik képviselnek a testületben? Játszanak egyesek. A volt MSZMP tagok, vagy családtagjaik ott vannak ma is a testületekben. Legyenek is, ha nincs vétkük. Az olyat viszont elítélem, aki nyilas múltját tagadva, kommunista pártot alakított, majd ’56-ban kidoboltatta, hogy nem párttag! Jugoszláviában sincs másként. Uszítások, uszítások! Én nem tudnám gyilkolni a másik embert csak azért, mert az más nemzetiségű, vallású, mások a szokásai! Miért tenném? Miért? Decsi Kiss János
