Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)
1991-09-21 / 222. szám
10 TíÉPÚJSÁG 1991. szeptember 21. 200 éve született a legnagyobb magyar (3. rész) Széchenyi és hajózható vizeink Egy kiállítás kapcsán A néprajzkutató válaszol Kérdések dr. Varga Mariannhoz Széchenyi már a 19. század közepén meglátta, hogy a gőzhajóké a jövő, E felismerést cselekvés követte. Elmaradott közlekedési viszonyainkat vizi utak kiépítésével látta a legy- gyorsabban és legolcsóbban korszerűvé tenni, s ez egyúttal arra is jó, hogy a nemzetet bekapcsolja az európai kereskedelem vérkeringésébe. De nem csupán az európaiba, hanem az Al-Dunán át a Fekete-tengerig, Levantéra is. A Fekete-tengerig való hajózásnak a lehetőségeit és a Duna szabályozásának körülémnyeit tanulmányozandó indult 1830-ban első al-dunai hajóútjára, amelyet még számtalan követett. A Du- nagőzhajózási Társaság 1832. évi közgyűlésén pedig már kifejtette, hogy az Al-Duna Magyarország természtes élettere és azt mielőbb alkalmassá kell tenni a hajózásra. A Dunagőz- hajózási Társaság ennek szellemében intézet emlékiratot József nádorhoz, és kérte a hajózási akadályok eltávolítását, amikor a szokásos medertisztítást és kotrást végzik. A nádor pártfogolta a kérést és javaslatára az uralkodó 1833-ban kinevezte Széchenyi István grófot a Duna-szabályozás királyi biztosává. Széchenyi ezután beutazta az érintett szakszt és óriási erőfeszítéseket tett a szabályozási munkákat gátló akadályok elhárítására. Vásárhelyi Pál mérnökkel elkészítette a Duna Ómoldova és Turnu-Severin közti szakaszának térképeit, valamint a költségvetést, amely másfél millió forintot tett ki. Széchenyi tudta, hogy a közvéleményt is maga mellé kell állítania, hogy e roppant munkát sikerre vigye. A Társalkodó című lapban több éven át cikksorozatot indított „Néhány szó a Dunahajózás körül” címmel. Időközben, amikor esetenként elkeseredett a sok huzavona és értetlenség miatt, ilyeneket jegyzett naplójába: „Előbb fogok-e törökül megtanulni, semmint felszabadul a Vaskapu átjáró?” Amire a török pasa és Niazi bej véleményét idézi: „Megtanul ön addig nemcsak törökül, de még arabusul és perzsául is!” 1834-ben megkezdték az úgynevezett Széchenyi-út építését, amely a Kazán-szorosban, a Traján-úttal átellenben lévő parton tette lehetővé magas vízállásnál a vontatást, alacsony vízállásnál a kocsikra való átrakodást. Flárom esztendei szakadatlan munka után, de az út befejezése előtt a kormány beszüntette a további fizetést. így Széchenyi saját zsebből fizette ki a hiányzó 10.000 forintot a befejezésre. Az utat 1837-ben adták át. A dunai hajózás ügye annyira foglalkoztatta Széchenyit, hogy egyszer Metternich herceg, a kancellár csípős humorral jegyezte meg: „Széchenyi gróf azt képzeli magáról, hogy ő fedezte fel a Dunát.” Pedig Széchenyi nem csupán a Dunára gondolt, hanem a Tiszára is, amely a múlt századi nagy szabályozások előtt áradásaival időnként közel 2 millió hektárt borított el. Első lépésként itt is, mint a Dunánál, a „szőke folyót” fel kellett térképezni. E térképek elkészültével, 1845-től Széchenyi, mint a magyarországi közlekedésügy rendezésére a Helytartótanács keretében felállított bizottság elnöke, megbízta Vásárhelyit a szabályozási tervek elkészítésével s közben beutazta a Ti- sza-melléket. Megyei és hatósági emberekkel, birtokosokkal tanácskozott s megírta „Eszmetöredékek, különösen a Tisza- völgy rendezését illetően” című röpiratát. A munkát végül 1846 augusztusában kezdték el. Széchenyi figyelme kiterjedt legnagyobb állóvizünkre, a Balatonra is. 1845 augusztusában látogatott Balatonfüredre, hogy megvizsgálja a gőzhajózás ottani kilátásait. Erről A balatoni gőzhajózás című röpiratában így vall: „Az eszme, Balatonra gőzöst állítani, közvetlen nem enyim ...” De mégis, ő az, aki az ügyet felkarolta. Ugyanis felkeltette a figyelmét az, hogy német és angol útleírások szerzői mérhetetlenül csodálkoztak a tó kihasználatlanságán. Ezen kívül utazásai közben ő maga is tapasztalta, hogy külföldön a tavakat mindenütt hajókon lehet bejárni.” Szakértőkkel is megvizsgáltatta a balatoni hajózás lehetőségeit, külföldi hajógyáraktól - és az óbudaitól - ajánlatokat kért, s megrendelte a gőzgépet Angliában, a hajótestet pedig Óbudán. A Balaton első - és sokáig (1886-ig!) egyetlen - gőzhajóját KISFALUDY-ra keresztelték és Széchenyi iránti figyelmességből, szeptember 21-i születésnapján, 1846-ban bocsátották vízre Füreden. A költő Garay Jánost versre ihlette a gőzös: /Egy évezreden át ugarul állott a magyarnak,/ Tétlen pangásban a gyönyörű Balaton./ Széchenyi jött: a tó megijédt a nagy haladóiul,/ „Ez megigáz!” mondá s keble felháborodott./ Hasztalan: a hullámzabolázó gőzös előáll:/ És a veszteglő tő haladásnak ered!” Dr. Csonkaréti Károly Dr. Varga Mariann néprajzkutató nyitotta meg Szekszárdon a Babits Mihály Művelődési Központban a megyénk élő népművészeinek alkotásaiból rendezett kiállítást. A megnyitót követő percekben beszélgettünk a népművészetről, annak múltjáról, jelenéről. — Milyennek látta a 30-40 évvel ezelőtti népművészetet? — Akkor nagyon sokan úgy érezték - az ötvenes években - , hogy ez egy történelmi kategória, megszűnt, adattárakba, archívumokba való, filmszalagon kell őrizni, fel kell gyűjteni ami még van és ennek a továbbélése nem lehetséges. Ekkor egyetemista voltam. Ma is úgy kell megállapítani az előbbi kijelentést, hogy tény volt, amiben egyes kutatóknak igazuk volt. Lezárult egy bizonyos korszak, de nyomban hozzá kell tenni, hogy az újraalkotás megindult és ezzel elkezdődött egy tudatos alkotás. Az ösztönös alkotómunka megszűnt. — Időben mikorra nyúlik vissza a népi díszítőművészet alkalmazása? — A századfordulón kezdődött el. A milleneumi kiállítás idején, ami Budapesten volt. A matyók voltak az elsők és a kalotaszegiek, akik eladásra dolgoztak. Azon gondolkoztak, hogy a városi lakosság számára mit kellene készíteni. Akkor alakultak ki a különböző háziipari társaságok, szövetségek. Izabella főhercegnő alapította, irányította például a róla elnevezett szövetséget, vagy a hozzá hasonló társulásokat említhetem, mert nem is szövetségek, hanem inkább társulások voltak, Pozsonyban, Kalotaszegen. Ők válaszoltak a 40-es évek kérdésére, hogy mit adjanak a városi lakosságnak. Ekkor iparművészek bevonásával dolgoztak. Ők határozták meg a parasztasszonyoknak, hogy milyen színű anyagból, fonalból szeretnék ha varródna egy-egy darab. így terjedt és lett népszerű a népi díszítőművészet. — Ma inkább a népi iparművészet fogalmat használjuk. Mikor jelentkezett ez a köztudatban? — A negyvenes években, amikor változott a társadalmi rendszerünk, valamikor ezt úgy mondtuk, hogy a felszabadulás után, szóval akkor kezdtek úgy gondolkodni, hogy a népi díszítőművészet helyett legyen valami más. A Magyar Néprajzi Társaságnak Győrben volt egy konferenciája, ahol az előző évek tapasztalata alapján Kresz Mária vetette föl a népi iparművészet fogalmat. — Mit tart legnehezebbnek az új alkotások megteremtésében? — Tudni kell annak a területnek, melyen alkot, a hagyományanyagában mozogni és ismerni a mai elvárásokat, a legújabb öltözködés- és lakás- kultúra követelményeit, ami az iparművészetben éppen meglevő stíluskorszak. Anyagismeretnek, szinkultúrának lenni kell, hogy tovább tudjon menni. — Látnunk kell, hogy a népi iparművészettel foglalkozók egyre képzettebb, vagy mondjuk úgy, iskolázottabb emberek. Milyennek látja a jövő útját ezen a területen? — Tolna megyét említhetem példának/ ahol a 60-as évek elején megindult a szakmai képzése a népi iparművészeknek. Ezt az országos központban tovább folytatják. Ma természetesnek tartjuk már, hogy érettségizett, tanult emberek nyúlnak e területen munkához, de még nem a hivatásos iparművészek. Őket ma még külön kategóriába soroljuk, de biztos vagyok benne, hogy egy idő után ez mégszűnik. — Végül személyes jellegű kérdést engedjen meg. Melyik munkáját említi elsőként a kedvencek közül és mivel foglalkozik jelenleg? — Ortutay Gyula, Tálassy István voltak a professzoraim az egyetemen, 1953-ban végeztem az ELTE-n. Diákkorom óta foglalkozom a tárgyi népművészet kutatásával, elsősorban a textil területén. Hímzésekről, viseletekről számos tanulmányt írtam. A legutolsót említem talán elsőnek, hogy a kérdésére válaszoljak. Ez a palóc monográfia, amiben a textil fejezetet én írtam. A népművészet továbbfejlesztésének problémái foglalkoztatnak. Azt kutatom, hogy a hímzés, szövés alkalmazása hogyan kezdődött a múlt században. Magyar népművészek a párizsi világkiállításon szerepeltek először. Számos jegyzet áll a rendelkezésemre. Az összefüggéseket keresem, hogyan hatott például a Gyöngyösbokréta mint mozgalom a népművészetre. Senki nem beszél ma már arról, hogy a tápéi viselet egy színpadi kosztümöt vett át. Remélem, - lesz időm még ezeket feldolgozni. — Legyen, és köszönöm a beszélgetést, hogy válaszolt a kérdésekre. Decsi „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk” (Arany János) Dombóvári Galéria Hallod a hal éji énekét? Varga Géza Ferenc szobrai között Szélfújta halak A címben idézett közmondás világos értelme szerint sokan hiába öltöznek díszesen, mégsem nyerik el mások tetszését. A baj nem is az igyekezettel van, hanem inkább az ízléssel. Ha törekszik a nyilatkozó arra, hogy változatosnak, elevennek érezzük közlendőjét, gyakran önnön csapdájába téved: akkor túloz, amikor nem kell, akkor cifráz, amikor megtenné a szép és egyszerű kifejezés. A TV 1 Híradójában az egyik művésznő így fejezte ki magát szeptember harmadikén: „Az első próbák alatt többszörösen meghaltam, aztán megrágtam magam, hát szóval borzasztó volt”. Higgye el, nekünk, akik csupán hallottuk szenvedéseit, hasonló érzés jutott osztályrészül. Elképzelnünk is szörnyű, miként támadhat föl halottaiból, hiszen enélkül bajosan halna meg többszörösen. Talán ezért került az önevők egyáltalán nem népes táborába. Mások megelégednek azzal, ha azt mondják: majd meghaltam, megrágtam magamban. Ennél cifrábban csak rosszabb, s ugyan ki kockáztatná, hogy gyötrelmein mások nevessenek?! A Kossuth Rádió késő esti műsorában egy nappal előbb lepte meg néhány érdekességgel hallgatóit. A pszichológus azt állította, hogy az édesanyák ...... lekonkurrálják a lányukat, h ogy ők mennyivel jobb anyák”. Ha a konkurrál szó jelentését nézzük Az Idegen szavak és kifejezések szótárában azt találjuk „versenyez, verseng, pályázik, folyamodik” - bár az utolsó kettő régies, alig használatos. Ezekhez sem, az első kettőhöz sem kapcsolhatjuk a le- igekötőt, mert semmi értelme nem lesz az újonnan kapott szónak. Számtalan szép magyar szó közül a lefölöz a leginkább helyénvaló itt. Ugyanebben a műsorban a riporternő rukkolt elő azzal: ... azonkívül nekem egy gondolat akadt meg a fejemben". Az utaló azonkívül tartalmatlan és fölösleges volt, mert ami elhangzott, az legföljebb az ezenkívül tűrte meg a közelében. Az egy rossz, németes és még szükség sem volt rá. A fejjel kapcsolatos félreértés azonban ennél többet is megérdemel. A gondolat szöget üt valakinek a fejébe, mások valamin meg vagy fennakadnak. Ha ezekből együtt próbálunk meg valami újat vegyíteni, bizony pórul járunk. Akárcsak a BBC híradó magyar fordítói, akik szólássze- rűen szerették volna visszaadni az eredeti szöveg jelentését. Szeptember 3-án azt olvashattuk: A gazdasági szálak még a függetlenedő balti államokat is szorítják. Az angol nyelv ismeri azt a fordulatot, hogy valakit valakihez gyengéd szálak fűznek. Ezek azonban nem szorítanak. Szoríthat a cipő, a határidő, de itt inkbb a kötelékeket gondolhatták az eredeti szöveg alkotói. Néha éppen azok kevernek össze különben valós részleteket, akiktől legkevésbé várjuk. A Mozdul a Föld (Magyar Vetés) augusztus 14-én írta az egykori aratásról szóló cikkében: „Délig megint suhogott az „élesre kalapált kasza”. Édesapámtól tudom, mivel ő kovácsmesterként most is gyakran kalapál ki kaszát, hogy külön tudomány az él szakszerű elvé- konyítása. Ha ezt a kovács, vagy régebben maga a parasztember az üllőn elvégezte, azután lehetett élesre fenni az ívelt acéllapot. Élesre csak az újságba szánt cikkben lehetett kalapálni... Dr. Töttős Gábor A Dombóvári Galéria a helyi születésű Varga Géza Ferenc szobrainak ad otthont szeptember 30-ig. A kiállítást Szeve- rin Ferenc rendezte, számos újszerű ötlet megvalósításával. A kiállítás plakátján a sokak által ismert „költemény” a Hal éji éneke című „olvasható”, fölötte Varga Géza Ferenc alkotásának rajza látható. E hal formában ugyanúgy sorjáznak az egyenes és görbe vonalak, amint azt a „vers” rövid és hosszú hangzóit érzékeltető jelek teszik. Neves művészek előadásában találkozhattunk több alkalommal e „titokzatos költeménnyel”. Ennek bemutatására kérte fel a kiállítás rendezője, dr. Nagy Miklóst. A város belgyógyásza a kiállítás megnyitóján arról beszélt, hogy miért nem mondta el a Hal éji énekét. — Verset lehetne mondani - kezdte köszöntőjét - verset a formák művészetéről, verset egy végtelen hallgatásról, rímben vagy szavakban, a művészet halhatatlanságáról, az emberi elmúlásról. Verset lehetne mondani a fantázia dimenziókon túli csapongásairól, egy nagy játékról vízben és szárazföldön. Arról a játékról, mely mindnyájunk képzeletvilágában él, szerves részünk, amely ha szabadon kalandozhat, új világokat tárhat fel, boldogabbá teheti mindennapjainkat, éjszakáinkat és nappalainkat. Verset lehetne mondani! Varga Géza Ferenc dombóvári kiállításának plakátján álljon hát vers némán és hallgatagon, vonalakban és vesszőkben. A Hal éji éneke. A maga szimmetriájában tátogó kopoltyúkkal az életért kiáltva egy megbonthatatlan és oszthatatlan belső egységben. Üzenete nem szó, egyszerűen muzsika és szín, tánc és merev helytállás. Fény és vakító sötétség. A vonalak mögé nézve és eltöprengve a vers tökéletes némaságán, eljátszva a gondolattal hagyjuk szabadon képzelőerőnket és érezzük, hogy a vers elmondhatatlan. Tökéletes formájához bármilyen mozdulat is esetlen és ostoba látogatásnak tűnik... .. .Következzék a vers ... Fába zárt csend, a maga belső ritmusával ránk dől. Próbáljuk hát meghallani. Varga Ferenc Géza kiállítását eredetileg Nagy Katalin művészettörténésznek kellett volna megnyitni. Az utolsó pillanatokban derült ki, hogy betegség miatt ez nem lehetséges, így a rendező hirtelen támadt ötlettel jelen sorok íróját kérte e tisztség vállalására. Aki hisz a dolgok elrendelt idejében, tudja, hogy ezek a véletlenek nem hiábavalók. Mögöttük ott sorakoznak meghatározottan egymást követve az örömmel, bosszúsággal tudomásul vett igények. Milyen gondolatok születhetnek egy kiállítás láttán ilyen kényszer- helyzetben? E kérdő tekintet vette körül a megnyitón megszólalót, e kérdés feszült pillanatra a csendben. Ami a kiállítási látogatót az első percekben meglepi, az az egy dolog, az egy cél érdekében végzett sok munka, ami drága tartalmat és keretet ad a látottaknak. Ennek fele a tehetség, amit kap az ember, vagy sem. Ezáltal már meg is határozott, kiszabatott az út, amelyen nyomot kell hagyni. Olyan jeleket magunk mögött, melyek hírét unokáinknak is hallani, látni, olvasni kell. Kimondhatatlan fogalmak röppenek gondolatokban, míg Varga Géza Ferenc szobrai között sétál az érdeklődő. Olyan fogalmak, melyek arra utalnak, hogy milyen nagyszerű lehet annak, aki vállalni meri a játék örömét, gyönyörét oly módon is, hogy színes földrakást helyez egy kiállítási terem közepére és abba színes jeleket ír, rajzol vonalakat egymás mellé, hogy azoknak ritmusa legyen. A kiállítási tárgyakat általában hasonlítgatjuk, olyan élményekkel hozzuk kapcsolatba, amelyeket már magunk is megéltünk. így Varga Géza alkotásairól könnyen jutnak halak az eszünkbe. Arról van szó, hogy az ő művészetének titka— nyitja a formai egyszerűség. A végsőkig, a Vázig, a lényegig a megtartó pillérekig lebont mindent ami romlandó, feleslegesnek tetsző. Ezek a legegyszerűbb formák olyan harmóniában kapcsolódnak egymáshoz, hogy magukban hordozzák az elmúlás békéjét, csendjét. Varga Géza Ferenc a dombóvári közönség előtt nem ismeretlen, hiszen gyermekkorát itt töltötte egészen az érettségi vizsgáig. Ezt követően vált életének rendje bonyolultabbá, mikor keresni kezdte helyét a világban. Vándorlások következtek, míg itt is ott is megtalálta lelke otthonát egy-egy művésztelep közelében Nagyatádon, Villányban, Lentiben, vagy éppen Afrika gránitjai között. Ismerik őt szülővárosában és ennek sokan jelét is adták azzal, hogy megtisztelték látogatásukkal a megnyitó perceit. Akik közelebb állnak hozzá, mint Semsei Tünde, Takács László - ők néptáncukkal adták tudtul érzéseiket. Halas Vera, Tóth Márta - két gimnazista - énekkel jelezte a pillanat ünnepisé- gét. A névtelen pékmester pogácsával tisztelgett, a kocsmá- ros itallal, a többi barát ki ezzel, ki azzal... Arról is külön kellene szólni, miként változik, formálódik a Dombóvári Galéria immár állandósultnak látszó közönsége. Könnyedén, gátlástalanul, felszabadult örömmel mozognak a kiállítási tárgyak között és a fel-feltámadó csendben meghallják a Hal éji énekét. Decsi Kiss János Fotó: Dombai István Csupa cifra, mégse szép
