Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)
1991-09-21 / 222. szám
1991. szeptember 21. (tolnai) , , tíepujsag 5 Dalmand élni akar Keményen fogalmazott a Dalmandi Mező- gazdasági Kombinát 40 éves vezérigazgatója, Právics József, amikor számot adott ez év február elején az 1990. évi gazdálkodásról és ismertette az 1991. évi feladatokat. — Vége a „békebeli” nyugalomnak! - mondta, és bár megszokhatták, hogy sohase beszél a levegőbe, nem kevesen voltak azok, akik Dalmand márkanevére büszkén hittek is, nem is a szónak. A szájasabbak megkockáztatták később kifejezésre juttatni napi beszélgetésekben, hogy „nem bolond az állam úgy szétrúgni ezt a vertikumot is, mint tyúk a töreket”! Itt minden marad a régi. Idő teltével aztán megcsendesedtek a nagyon magabízók, mert a kombinát sorsa felől hivatalosan is elkezdték a gyakran változó híreket harangozni. Az emberek olvasták, hallották, hogy listák készülnek és válnak hamar érvénytelenné arról, hogy az ország mely állami gazdaságára tart igényt az állam, és melyek sorsa felett kell még dönteni. Dalmand is ezek közé került. A leszünk, vagy nem dilemmájával társulva borult el az ég még a legoptimistábbak fölött is, és vert tanyát Dal- mandon a létbizonytalanságtól való félelem. Isten se tudja Akárhány jövőt firtató, kutató beszélgetésnek ez lett a zárszava már 1991 tavaszára, és nincs ebben semmi különös. A kombinát hozzávetőlegesen másfélezer ember kenyéradója. A törzsközségben 1300-an élnek, zömükben a kombinát dolgozóiként, bár sok az eljáró is. A kocsolaihoz tartozó téesz-nek tíz tagja sincs már. Utóbbi miatt kaptak a szívükhöz az emberek, amikor arról a kormányzati alternatíváról hallottak, hogy az állami gazdaságokat talán termelőszövetkezetekké lehetne alakítani. A riadalom nagyságához volt méltó aztán a föllélegzés, hogy mégsem az a jövő. De akkor meg micsoda? Valamikor július elején a Sütvényből nyíló üzemi úton haladva és nem messze a községtől válasz helyett erre a kérdésre emelte a tekintetét égre Molnár Béla brigádvezető is, aki a bab gaztalanítását napi 300 forint fizetségért végző diákok munkáját irányította. — Még ott fönt se tudják, mi lesz - mondta és azzal vágta el a diskurzus fonalát, hogy ő nem jogosult nyilatkozni. Bent, a faluban derült ki, hogy nem annyira a jogosultsággal van a baj, hanem a jövő ismeretlenségével. Ekkorra fogták föl az emberek, hogy a dalmandi születésű vezérigazgató nem alaptalanul hirdette meg a „békebeli” évek végét és valami egészen új kezdetét első lépésként racionalizálással, átcsoportosításokkal, olyan létszámleépítéssel, mely nem haladja meg azért még a természetes fluktuáció mértékét. Azért nem, mert ebben a nyugdíjazás, a gyesre és katonai szolgálatra bevonulok miatti létszámcsökkenés a domináns. Tavaly nyolcvanegy ember határozott idejű munkaszerződésének lejárta miatt távozott, felmondott - gyanítható, hogy éppen a jövő bizonytalanságától tartva - hetven munkavállaló. Háromszáz volt a végeredmény, amit százra redukáltak az új belépők, gyesről és katonaságtól visszatérők. Erre az évre is 100-120 fős létszámcsökkenés várható a tervezett belső átcsoportosításokból. Akkor, július elején se a polgármester, Nagy Ibolya, de Kiss Pál jegyző se tett tanúbizonyságot figyelemreméltó jövőbelátásról. Szorongani látszottak ők is, és azt tapasztaltuk, hogy a derűlátás nem édestestvére a szorongásnak. A község fejlődésének hajtóereje is volt - úgyszólván kezdettől - az állami gazdaság, majd a kombinát, mely utóbbi most is így funkcionál még. Ha elúszik Dalmand márkaneve és csak egy község lesz a megye többi községe között, sejteni se lehet, milyen ütemű lehet az itt élő emberek igényeit szolgáló településfejlesztés, s hogyan fognak tudni megküzdeni az ugrásszerűen megnövekedő szociális gondokkal? A gazdaság a sikeres gazdálkodás kérdéseivel közel egyenrangúként kezelte mind a szociálpolitikát, mind pedig azt, hogy a mindenkor jogos igényekhez igazodjanak Dalmand lakóinak életkörülményei, mert fontosnak tartotta, hogy dolgozóinak közérzete jó legyen. Egyébként először itt, a polgármesteri hivatalban hallottam, hogy a kombinát évi 40 milliót fordít csak a dolgozóinak és azok óvodás-, továbbá iskoláskorú gyermekeinek szállítására. Később ez az adat a vezéri szobában köszönt ránk másodjára, ahol elhangzott még mindaz is, ami nem akármilyen fejtörést okoz. Elsőként mindjárt az, hogy a küszöbönálló tőkeérdekeltség mindenekelőtt profitot követel. A szociális gondoskodás a munkavállalói érdekeket képviselők küzdelmeinek tárgyává válhat. — Idegések, nyugtalanok az emberek - hallhattuk mintegy benyomásaink igazolásaként a községházán, ahol a napi dolgok intézése folyik az új postahivatal építése, az októberre ígért kábeltévé-hálózat megteremtése kapcsán. Mindkettőt a képviselő-testület határozta el és mindkettő a községgé 1950-ben avanzsált Dalmand lakhatóságát gazdagítja. Amiként az is, hogy itt a lélekszámhoz viszonyítva már kielég (tettebbek a telefonigények, míg a közeli Dombóváron állítólag csak 10 százalékos. Bőven van magyarázat arra, hogy a munka mellett mi köti Dalmandhoz az itt lakókat, akik már régen feledésbe utasították az egykori uradalmi puszta képét, mely néhány, már lebontott cselédházból, .má is még jól szolgáló gazdasági épületből állott. Jönnek az urak? A nagyon megfogyatkozott idősek köréből kelt szárnyra a kérdés. Ők nem ismerik Esterházy Péter Írónak azt a jelmondatként elterjedt nyilatoztatát - amit betű is őriz -, s amely így szól: „Földet vissza nem veszünk!” Ha tehát urak következnek tulajdonosként Dalmandon, nem történelmi neveket viselnek majd, hanem olyat, aminek a pénzvilágban aranyos a csengése. Hogy került ez a csizma az asztalra? Az öregek még emlékeznek arra az időre szüleik, öregeik történeteiből, amelyek lényegét a Gondolat 1967-es kiadású Magyarország története című kötete kínál olvasásra. „Az 1867. évi törvény alapján a Habsburg-ház elismerése és az ellenállási jog feladása nyomán lett főnemes herceg Eszterházy és lett a család hitbizományi birtoka kereken 222.000 katasztrális latifundium, amely 20 uradalomból állt.” A megyében volt - a 17. században az ozorai és a 18. században a dombóvári uradalom, s részeként a dalmandi. Számon tartja a história azt is, hogy az Eszterházyakat a régi tartozások, a tékozló életmód és korszerűtlen gazdálkodás csődbe sodorta. A kellő időben elrendelt királyi zárgondnokság mégiscsak megtartotta a herceg országrésznyi birtokát. A hitbizományi rendszer viszont csak a birtokvesztés- től mentette meg a tulajdonost, a jövedelem- vesztést nem háríthatta el, inkább csak növelte. A kötött birtok ugyanis nehezebben jutott hitelhez. Miért idézem mindezt? Mert 1945 után történelmi örökségként kezdte új életét Dalmand, a volt hitbizományi birtokon, ahol már régóta volt az államnak is érdekeltsége a lótenyésztéssel, és ma már elképzelni is sok, milyen nehézségeken vergődött át, mígnem eljutott az állami gazdaságok első vonalába, kiállva eredményeivel a hazai mellett a nemzetközi összehasonlítást is. Mindez úgy kezdődött, hogy a Magyar Köztársaság kormánya 1949 február 11 -én rendelte el az ódalmandi, állami tulajdonú nemzeti vállalat létrehozását azzal, hogy a 4 üzemegységből álló vállalat (Ódalmand, Alsóleperd, Juhépuszta és Hőgyész 3.200 kataszteri holdon) a tájegységnek megfelelő MINŐSÉGI ÁLLATTENYÉSZTÉST ÉS NÖVÉNYTERMESZTÉST folytasson. Helytállásból, jeles Rövidesen megkezdődik a kombinát vagyonának teljes fölmérése, ami eltart várhatóan decemberig. Nagyjából a leltár: 16 ezer hektár magas aranykorona értékű földterület, ebből 3 ezer hektár erdészet. A közel egy milliárdos értékű tőkét lekötő állattenyésztési vertikum (Vörösegyháza, Alsóleperd, Szilfás-puszta, Mász- lony, Nagykonda, Szarvasd, Csurgó-puszta, Sütvény, Páltelep, Majsapuszta) tavaly még 750 embernek adott kenyeret. Az idén valamivel kevesebnek. A jövő? Lehetett volna csak várni rá. Itt azonban augusztus elején megkezdődött különösebb föntről jövő bíztatás nélkül az átalakítás megalapozása az ágazatonként tartott tanácskozásokkal. Ha úgy tetszik, az előre menekülés rajtján vannak túl, aminek következtében némileg megnyugodtak a létbizonytalanság rémétől háborgó lelkek. Most a vagyon teljes felmérése folyik decemberig. Tiszta kép lenne máris? Nem, de az évelejinél jóval tisztább, mert tudott, hogy 51 százalékban az állam lesz Dalmand tulajdonosa, 49-ben pedig azok, akik vagyonjegyükkel új gazdasági formációban - esetleg részvénytársaságot alapítva - akarnak tovább élni. A 19 tagú vállalati tanács - elnöke az az 54 éves Reizinger István, aki a belső ellenőrzési csoport vezetője, tagja az igazgtótanács 8 vezetője és tíz választott dolgozó - gyors és mégis alaposan átgondolt tervezetet készített arról, hogy milyen elvek alapján osztódjék fel a 2 milliárdos vagyon 10 százaléka a dolgozók között. Reizinger István nevetve mesélte, hogy nyár elején képtelenebbnél is képtelenebb mendemondák kaptak lábra. Egyebek között az, hogy egy francia cég szőröstől-bőröstől veszi meg a kombinátot. De volt olyan kacsa is, ami a hírbe tőkésként hozott vezérigazgatót nevetette meg legjobban. Ráérezve azért, hogy akárhány találgatás azt jelzi, mennyire hiányzik a biztonság, s mennyire el tudják veszíteni valóságérzéküket a legjózanabb emberek is, ha szorongatott helyzetbe jutnak. Komolyra fordítva a szót, arról mesélt a vezér és a VT elnöke, hogy az ágazatonként megtartott tanácskozásokon a dolgozók 80 százaléka vett részt. Nehezen ugyan, de elfogadták a VT-nek azt a javaslatát, hogy a fejenként átlag 140 ezer forintot kitevő vagyonjegy 50 százalékban az eltöltött idő, 50 százalékban a bérek alapján osztódjék föl. Egyiknek is, másiknak is volt persze vitatója az igazság nevében. Leghevesebbek a fiatalok voltak tiltakozásukban, lévén jól kvalifikált szakmunkások, hogy legyen a bérarány 70 százalékos. A régiek pedig ragaszkodtak ahhoz a jussukhoz, ami azért illeti meg őket, mert ott a kezük munkája, orcájuk verejtéke abban, hogy az Ódalmandi Nemzeti Vállalat mezőgazdasági kombináttá növekedett rangjában is. Különben, ha ez az út nem lett volna olyan küzdelmes, mint amilyen volt, a gazdasági életben ma tapasztalható visszaesés, bizonytalankodás leültethette volna végzetesen a dalman- diakat. De nem ez történt. Míg a hivatalból főokosok azon vitatkoztak, hogy privatizálják-e az állami gazdaságokat, vagy másként alakítsák át, itt nem csak idézték, hasznosították is a kezdeményezőkészségük során nyert tapasztalatokat. Á merész lépések mindig jellemzőek voltak Dalmandra, már abban az időben is, amikor a hámból kirúgónak nem dicséret, annak éppen ellenkezője járt. Megérte vállalni a kockázatokat? Bizony igen! Most látták például hasznát annak, hogy van egy harmincéves kapcsolatuk > nyugati kereskedőkkel, így jócskán mérséklődött az a 300 milliós veszteség, amit a szovjet export befuccsolása okozott volna, ha termeltek volna még szovjet és NDK megrendelésre, de nem tették. Aztán ... Tele volt az ország olyan hírekkel, hogy a termelőszövetkezetek nem akarnak vetni. Nem a fenét! Pénzük nem volt a vetőmag megvásárlásához. Erre jött a legősibb megoldás - kőbaltáért, kőbaltákat. Azaz, a pánikhelyzetbe került szövetkezetek kapva kaptak a kombinát szokatlan ajánlatán: hozzájuthatnak egy mázsa kiváló minőségű vetőmaghoz, ha cserébe adnak 2 mázsa takarmánygabonát. Nem kevesebb, mint 2,5 ezer tonna vetőmag mozdult így meg. A húskereslet csökkenése sem tudott katasztrófahelyzetet előidézni, elkel az évi 50 ezer sertés, 3 ezer hízómarha, 500 tonna hal és a 14 millió liter tej is. így, ha optimisták a gazdaság irányítói, nem alaptalanul azok. Hogy nem járható az átalakulás útja fájdalommentesen? Nem bizony, de ha az élni akarók végigjárják az eddigiekhez hasonló elszá- nással és megfontoltsággal a megkezdett utat, eljutnak a kibontakozásig. Szerelők és kőművesek Folyik az új posta épületének alapozása a polgármesteri hivatal parkjában. Nem túl beszédes a brigád. Csak hümmöget az az 57 esztendős segédmunkás, aki tizenvalahány éve „sértődött” át a kombinát építő részlegébe a ko- csolai téeszből. Azt mondja, ő már nem vállalkozna semmire, vinné a vagyonjegyét, még inkább a pénzt. De ki tudja, lehet-e? Az ismerősként köszönő jóvágású fiatalemberrel évekkel ezelőttt a gyulaji cigányklubban találkoztam. Azóta katonaviseltté, még előbb kőműves szakmunkássá „öregedett”. Családos ember, annak minden gondjával, bajával. Azt mondja, legokosabb talán az lenne, ha elmenne külföldre a szakmájába dolgozni, mert itt az építőrészleg jövője a legrizikósabb. Voltak több, mint kétszázan, most legföljebb százan. De még tán ez is sok, miközben a munka egyre kevesebb. Tartanak az emberek a részvénytársaság alapításától. Főként azok, akik nem az ipari részlegek valamenyikében dolgoznak, mert különösebb közgazdasági jártasság nélkül az a véleményük, hogy az RT-t nem a mezőgazdaságra találták ki. Azért nem arra, mert nagy tőkeigényű és lassú megtérülésű. A gépszerelőműhely-belieket se fűtik vérmes remények. Úgy tűnik, naponta tárgyalt téma körükben a hogyan lesz, mint lesz kérdése. Most is pillanatok kérdése az alkalmi vitakör fölállása. Balogh István, 57 évéhez illő deres fejét felénk fordítva azzal kapcsolódik a beszélgetésbe, hogy 23 éve dolgozik itt. Nyugdíj előtt 3 évvel nem arra számított, ami elé most néz. Különben pedig az a véleménye, hogy mint minden másnak, a dalmandi átalakításnak is a kisemberek isszák meg a levét. Helyesel a 22 éves, nős, katonaságtól nemrég leszerelt Váczi János, de nem tesz ellenvetést Balaskó Péter esztergályos sem, aki tagja a vállalati tanácsnak. Horváth Károly művezető véleménye is megegyező a többiekével. De hát ki gondolta volna, hogy részekre kell szakadnia a kombinátnak, hogy ennyire igaza lesz a vezérnek azzal a vége a békebeli időknek bejelentéssel? Epilógus Késő délután marad mögöttünk Dalmand. Ez a község a megye legzöldebb települése, mert itt évtizedek óta egyetlen fát se vágnak ki úgy, hogy ne ültessenek nyomban újat, ne gondoznák a füves, virágos területeket. Megérdemelnék az itt élők, hogy szép, rendezett szülőfalujuk, lakhelyük neve márknév maradjon az átalakulás után is ... László Ibolya Fotó: Ótós Réka
