Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)

1991-08-18 / 194. szám

10 ^NÉPÚJSÁG 1991. augusztus 18. A magyar Szent Korona zománcképei I. Géza király Nyáry Éva festőművész a magyar Szent Korona 18 zo­máncképét festette meg félmé­teres nagyításban és a Buda­pesti Történeti Múzeum kiállítá­son mutatta be az alkotásokat. Az évszázadokon át hányatott sorsú, néhány évvel ezelőtt ün­nepélyes külsőségek között ha­zatért korona első nagy kirá­lyunk, Szent István koronázása óta a nemzet legfontosabb tör­téneti ereklyéje, Magyarország szimbóluma. A feudalizmus ide­jén kialakult elméletét Werbőczi István Tripartituma rögzíti, eszerint az államhatalmat és az egész magyarságot, valamint Magyarország területét foglalja magába. A korona eredetileg az ural­kodói hatalom legfontosabb jel­vénye volt; az uralkodó csak akkor vált törvényessé, ha a ko­ronázási szertartáson az előírt törvények szerint fejére helyez­ték és az esküt elmondta. A ko­ronázás csak akkor volt érvé­nyes, ha a Szent Koronával tör­tént. Ebből következett hánya­tott sorsa évszázadokon át. Az egyes pártok és a trónkövetelők még ellopásától sem riadtak vissza. Kalandos utakon bár, de mindig visszakerült az or­szágba. Története valóságos krimi, véres botrányokkal kö­rítve. A korona, mint méltóságjel­vény, már az ókorban ismert volt. Formája az évszázadok során többször változott. Asszí­riában, Babilonban, Egyiptom­ban, Rómában szalagszerű pánt volt. Zárt formája Bizánc­ban alakult ki. A magyar korona is ehhez a típushoz tartozik. Két, később összeillesztett részből áll. A felső, latin felira­tos, kettős keresztpántos zárt koronát a hagyomány szerint II. Szilveszter pápa küldte Szent Istvánnak. Ezzel koronázták meg első királyunkat. Az alsó abroncskoronát Dukasz Mihály bizánci császár küldte I. Géza királynak. Feltételezhetően 1074-1077 között készült, s a bizánci ötvösművészet egyedülálló remeke. A két ko­rona egyesítése a kutatók sze­rint III. Béla uralkodása idején történhetett. Nyáry Éva festő­művész az egyedülálló műalko­tás és a nemzeti ereklye iránti alázatos tisztelettel hosszú ta­nulmányok után nagyította fel a történeti szempontból is igen fontos kicsiny műremekeket, melyeknek közeli megtekintése a korona jelenlegi őrzési he­lyén, a Magyar Nemzeti Múze­umban csak keveseknek áll módjában. Ez avatja dokumentumérté­kűvé a festménysorozatot, mely egy évezred távolából hozza közeibe a történeti szereplőket. Portészerűen hiteles az ado­mányozó Dukasz Mihály és Konstantin bizánci császár, va­lamint a megajándékozot, I. Géza királyunk mellképe. Bizánci szokás szerint az ábrá­zoltak mellett nevük is szerepel, így semmi tévedés nem történ­het. A vallásos ábrázolások a bizánci kereszténység ikonog­ráfiái programját mutatják. Kö­zépen Krisztus, a Pantokrátor, a világ ura, méltóságos, ünne­pélyes ábrázolásban, trónon ülve. Jobb kezét áldásra emeli, bal kezében a Biblia, feje körül keresztes dicskoszorú. Mellette kétoldalt két feléje forduló ark­angyal, Gábriel,-az angyali üd­vözlet és Mihály, az utolsó ítélet angyala. A pántokon körül az apostolok: Péter, Pál, Tamás, János, András, Fülöp, Jakab, Bertalan mellképei. Szent György és szent Demeter, a ka­tonaszentek és a két orvosz- szent, Kozma és Damján zárják be a sort. A Törökországban élt, Szíri­ában tanult Nyáry Éva festő­művész külföldön, Törökor­szágban de Franciaországban is szerepelt eddig önálló és csoportos kiállításon impresz- szionista ihletésű tájképeivel és portréival. Hazai bemutatókon hat év óta láthatók munkái, csendéletek, tájképek. Debere- cenben, Gyulán, Budapesten mutatta be Szíria magyar szemmel és Csontváry nyomá­ban című reflexiós sorozatát. Két éve alakította meg a ha­zai Szent Lázár segélyszerve­zetet, melynek lovagja és ma­gyarországi vezetője. A magyar Szent Koronáról festet sorozatát a külföldön élő magyarságnak is bemutatja. Brestyánszky Ilona Szent és a Államalapító uralkodónk nem csupán országát emelte kora európai színvonalára, felbe­csülhetetlen jelentőségű a ze­nekultúránk fejlődésében betöl­tött szerepe is. A keresztény­ség felvételével megkezdődött a vallás zenéjének, énekes dal­lamainak elsajátítása; a térítő püspökök, papok, szerzetesek magukkal hozták és meghono­sították nagy múltú templomi énekeiket. Művét később kelet­kezett, a nevét viselő latin zso­lozsma, az István-officium is megörökítette, egy másik latin ének joggal mondta róla: „Taní­tónak, vezetőnek /Tudós férfit rendel főnek”/, a tudós férfi pe­dig a zenében is járatos. Tudunk egy Amoldus nevű, regensburgi szerzetesről, aki új énekek írására érkezett 1028-ban Esztergomba, me­lyeket azután az érsek tanított a papjainak. Gellért püspök le­gendája örökíti meg a búzaőr­lés közben éneklő - bizonnyal ősi népdalt dúdoló - leány em­lékét, ez népzenekultúránk igen korai dokumentuma. A magyar népdal is majd’ ezer éven át megőrizte első királyunk emlé­két; az Istvánok névnapi kö­szöntő dalai Szent Istvánról is szólnak. Igaz, kora zenei életé­ről dokumentum alig maradt, de az bizonyos, hogy István király vetette meg a középkor virágzó magyar zenekultúrájának alap­jait,. Évszázadok múltán, 1812. február 9-én August Kotzebue népszerű bécsi drámaíró István király című drámájának előadá­sával nyílt meg a magyaror­szági színjátszás fontos műhe­lyének, a Pesti Városi (német) Színháznak az új épülete. Az előadáshoz Ludwig van Beet­hoven, a bécsi klasszikus zene gigásza írt nyitányt, és kilenc zeneszámból (hat kórus, két melodráma, egy induló) álló kí­sérőzenét. E muzsikával - írja Szabolcsi Bence - Beethoven „az ő szívből szeretett bajszos István zene magyar barátain kívánt segí­teni.” A hangversenyeken mindmáig hallható István ki­rály-nyitány ékesen bizonyítja, hogy a német színház közön­ségének komponáló zene­szerző valóban a magyarokra s első uralkodójukra gondolt. A lassú bevezetőt gyönyörű ver­bunkos-daliam szövi át, s a gyors rész ritmusa-lejtése is ebben a nemes, nemzeti hang­vételű muzsikában gyökerezik. A nemzeti operánk atyjának, Erkel Ferencnek nevén bemuta­tott utolsó dalmű az István ki­rály volt, amelyet első évadjá­ban, 1885. március 14-én vitt színre a „Sugár úti palota” együttese. Mi az, hogy Erkel Ferenc nevén? E szokatlan fo­galmazás annyit jelent, hogy a muzsika nagy részét a legen­dás zeneszerző-karmester fia, Erkel Gyula írta; ám bizonnyal a művet vállaló idős alkotó szán­dékai szerint. A zenedráma Dobsa Lajos 1861-ben bemuta­tott I. István király című szín­műve nyomán, Várady Antal librettójára készült. Az opera Szent István öregkoráról szól, szerepel benne Szent Imre csakúgy, mint a lázadók ve­zére, Vazul. A Pesti Napló így írt a darab­ról a főpróba után: „stílusa, da­cára, hogy a magyar zene ele­mei vannak benne túlnyomóan feldolgozva, mégis egészen elüt a szerző korábbi irányától, s az újabb zenedrámai hatá­sokra támaszkodik a magyar zene magasabb eszményíté­sének előnyére. Hangszerelése mesteri és gazdag színezetű.” Erkel 1930 júniuásban felújított operája mindazonáltal mind­össze 20 előadást élt meg. 1938-ban, Szent István ha­lála 900. évfordulójának esz­tendejében Székesfehérvár polgármesterének felkérésére írta Kodály Zoltán Ének szent István királyhoz című kórusát. Verse a Bozóky-énekeskönyv- ből (1797) való, a dallam azon­Pankrátor A törvényhozó Nyolc pergamenlap a nem­zet könyvtárában. Az ezerszázas években má- solták-írták; világosan áttekint­hető, szép betűk, néhány nem túl cirkalmas betűdíszítéssel. 1934-ig - amikor az Országos Széchenyi Könyvtár megsze­rezte - az ausztriai Admont bencés kolostorában őrizték. 1846-ban döbbent rá egy né­met tudós, hogy a kódex Szent István törvényeinek legrégibb, általunk ismert szövege. Nyolc lap, alig több nyomta­tott oldal. De benne sűrűsödik az államalapító szent királynak és törvénytudóinak minden bölcsessége. Ezek a törvények határozták meg a magyar tár­sadalom életének alapjait. Év­századokra. Ma hány lapot tesz ki egy törvénykönyv? Kötetek sora, és milyen hamar elavul! Szent István ezekkel a tör­vényekkel teremtett otthont népének. „Megszabtuk népünknek, hogy mi módon élhet tisztes és háborítatlan életet.” A letelepített, addig gu- lyái-ménesei-nyájai legelőigé­nye szerint mozgó-vándorló la­kosságot a vásárok helye és a templomok kijelölése segítette állandó, egymást ismerő kö­zösséggé válni. „Tíz falu építsen templomot, melyet adományozzon meg két házzal és ugyanannyi szolgá­val, lóval és kancával, hat ökörrel és két tehénnel, har­minc aprómarhával. Ruhákról pedig és a térítőkről a király gondoskodjék, papról és köny­vekről a püspökök. ” „ Vasárnaponként minden ember jöjjön össze a templom­ban, nagyok és kicsinyek, fér­fiak és nők, kivéve, akik a tüzet őrzik." Mindez messze túlnő a vallás gyakorlásának keretein. A tíz falu népe, mely saját erő­ből megépítette a templomát, valahol a tíz község közép­pontjában, jólláthatóan, lehető­leg dombon, a közös munká­ban összeforrott, és a rendsze­res heti találkozásokon, mise előtt és után, eszmét cserélt egymással. Lelki életük ura nem a világi hatalom volt im­már, hanem a pap, aki eske­tett, keresztelt, temetett, ügyes-bajos gondokban ta­náccsal szolgált; betűvetést is tanított. A papot kész ház várta, benne lovak, tehenek, ökrök, tyúkok és libák. Viszont a templomi berendezésre már nem futotta volna a tíz falu né­pének; arról a király gondos­kodott: miseruhák, kelyhek, szentségtartók, füstölők, ha­rang, oltárterítő. A király tehát egyszersmind az ország leg­főbb főpapja is. A plébánosok fölött pedig a püspök áll, aki a misekönyveket, imakönyveket köteles beszerezni. Mivel eze­ket kézzel írták, igen drágák és becsesek voltak. A megszerzett, meghódított haza fokozatosan otthonná vált. Amit pedig valaki saját ma­gának szerzett, az elidegenít­hetetlen tulajdonává vált. „Elhatároztuk királyi hatal­munkkal, hogy minden ember­nek hatalma legyen sajátját szétosztani, ráhagyni felesé­gére, fiaira, lányaira és rokona­ira, vagy az egyházra, s az ő halála után ezt senki megdön- teni ne merészelje. ” Ez a cselekvési szabadság Szent István törvényeinek nagy vívmánya. Elámulunk, amikor a kis hí­ján ezer évvel ezelőtt fogalma­zott tömör törvénysorozat hu­szonkettedik cikkelyében ezt olvassuk: „Minthogy pedig Istenhez méltó, s az emberek­nek igen jó, ha minden egyes ember szabadságban éli le éle­tét, királyi rendeletel úgy intéz­kedünk, hogy ezentúl senki se merészeljen szabad embert szolgaságra vetni. ” Most, ma 1991-ben is érvé­nyes és megszívlelendő sza­vak, különösen az elmúlt évti­zedek tapasztalatával lelkűnk­ben. A honfoglalás korának és az azt követő évszázadoknak je­les tudósa, Györffy György joggal állapította meg, hogy István király törvényei, melyek nem szolgai átvételei az akkori környező országok törvényei­nek, hanem a magyar hagyo­mányra támaszkodnak, a szomszkédos országokhoz képest sokkal humánusabbak voltak. „Jogbiztonság tekinte­tében Szent István Magyaror­szága az élre került a közép­kori Európában. ” (Szent István törvényeinek kézirata, 1988. 38. lap.) Mivel a király hatal­mánál fogva biztosítani tudta a törvények betartását, a kör­nyező országokból valósággal áradt hozzánk a legkülönbö­zőbb nemzetiségű szakképzett munkaerő (némi túlzással, mai kifejezéssel élve: vállalkozó). Ezek megbecsüléséről az In­telmek sokszor idézett sorai tanúskodnak. Tanulságos, hogy ez az idegen áradat, ez a sokféle nyelv és szokás sem magyar államiságunkat, sem nyelvünket nem fenyegette. A jövevények - hiszen jól érezték magukat - szívesen, önként és gyorsan hasonultak magyarrá. Az Árpád-házi királyok korában német, olasz, francia, arab, zsidó,jász, kun, besenyő, gö­rög népek,, kereskedők, iparű­zők, állattenyésztők éltek, mi több: szinte nyüzsögtek ha­zánkban. Mind magyarként, hungarus öntudattal. Ezek a törvények és a betar­tásukat biztosító királyi hata­lom fellendítette az „idegenfor­galmat", az átmenő kereske­delmet és zarándokjárást. Györffy Györgyöt idézem: „1018-ban István király megnyitotta a Jeruzsálembe vezető szárazföldi zarándoku­tat Magyarországon át... A zarándokok nem voltak többé a hajósok kapzsiságának és a kalózok veszedelmének kitéve, hanem olyan szárazföldi úton mehettek, melynek biztonságát királyi várak sora őrizte, és az ellátásról a várak alatt létesített piacok gondoskodtak. Még úti­kalauzok is készültek; továbbá Jeruzsálemben, Bizáncban, Ravennában és Rómában ma­gyarok számára szállást és el­látást biztosító zarándokházak épültek, a Stefanita-rend pedig gondoskodott fenntartásukról, a betegek ápolásáról, a zarán­dokok gondviseléséről. A velencei bencés kolostor szerzetese, Gellért is zarándokútján került Magyar- országra, így települt le nálunk a király személyes kérésére, s lett belőle Csanádi püspök. (A velencei kolostorszigeten ma is ápolják Szent Gellért emlékét.) Mint arra már többször utal­tunk, nem elég törvényeket hozni, azok betartásáról, érvé­nyesítéséről is gondoskodni kell. Szent István könyörtelen eréllyel szervezte meg hatal­mát; határőrsége, katonái, is­pánjai, püspökei a hatalmas ki­terjedésű ország egyik végétől a másikig biztosították az egy­séges közigazgatást, a jogren­det, őrködtek a közbiztonság felett. Egyetlen ember egyedül nem gyakorolhatja hatalmát. István király kiváló érzékkel vá­lasztotta ki kormányának fér- fiait: tudósokat, törvényismerő­ket, katonákat, papokat. Al­kalmas emberek kerültek a ké­pességüknek legmegfelelőbb helyekre. Az általa létrehozót szervezet, mint a megyék ősei, a várispánságok, mint a had­sereg felépítése, mint az egy­házi intézmények (tíz faluként egy templom, országosan tíz püspökség és két érsekség; a bencés szerzetesrend tudo­mányos központja (Pannon­halmán) oly hatékonyan mű­ködtek, hogy amikor halála után trónutódlási zűrzavar tört ki (fia, a trónörökös, Imre ki­rályfi fiatalon meghalván, az ország nem fogadta el sem az István által kijelölt, túlságosan „nyugati” tájékozódásé unoka- öccsét, Pétert, a velencei do- zse fiát, sem pedig a vezérek­től származott rokonát és ná­dorát, Aba Sámuelt) - a kijevi emigrációjából hazahívott Endre, az István által félreállí­tott, megkínoztatott Vazul fia, az épségben talált, működő szentistváni közigazgatást és törvényhozást felhasználva, folytatni tudta a nagy államala­pító munkáját. Pedig érzelmi­leg minden oka meglett volna, hogy az apját bántalmazó Ist­vánt gyűlölve, életművével szembefordulva azt lerombolja (amint a Gellért püspököt meggyilkoló csőcselék re­mélte). Endre azonban felis­merte, hogy hazája, népe és nemzete érdekében folytatnia kell Szent István zseniális életművét, mely, mint ma már láthatjuk, ezer év viszontagsá­gait állta ki. Ez is Szent István­nak, a törvényhozónak ér­deme. Amikor tehát régi ha­gyományként nemzeti ünne­pünkön: augusztus húszadikán Szent Istvánra emlékezünk, szálljon gondolatunk az élet­művét tudatosan folytató Ár­pád-házi királyok felé is, és lé­lekben vessünk egy pillantást Endre tihanyi sírjára, a kereszt alakú karddal megjelölt már­ványlapra - az egyetlen ép­ségben maradt magyar király­sírra az Árpádok korából. Nemeskürty István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom