Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)

1991-08-10 / 187. szám

1991. augusztus 10.

PÚJSÁG 9

Egy voronyezsi emléktúra után

Szívetek őrizzen...

Dán Mihály, a megyei kórház 42 évi szolgálat után nyugalmazott gépkocsivezetője októberben tölti bé 81. életévét. Apám - ha élne még - csak néhány évvel lenne idősebb nála, mégsem tudom elképzelni, hogy élve a nehezen megteremtett alkalommal vál- lalna-e egy emléktúrát a Szovjetunióba. Igaz, útjaik is eltérőek voltak. Dán Mihály életéből tíz esztendőt zabáit föl 1933 és 1942 ősze között a hadsereg. Sarzsi nélkül kezdte az egészségügyi szolgálatot Pécsett és őrmester volt, a kijevi hadikórház szolgálatvezetője, amikor a hazavezénylés után leszerelték. Szerencse is volt ebben, s talán egy kis protekció is. Akkor már haloványan derengett, hogy a náci villámháború villámgyőzelmeinek babérjait 1943 februárjától Berlinig tartó vereségek hervasztják el. S a sztálingrádi megveretést követően a Don-kanyarban megsemmisül a 2. magyar hadsereg is, melynek mind a német, mind pedig a magyar hadvezetés ezt a sorsot szánta. Két hét leforgása alatt százötvenezer embert veszítettek el, hogy a németek nyugodtan üríthessék ki Voronyezst és visszavonulásuk zavartalanabb legyen.

Apám, az ötgyermekes, hivatásos katona, fapuskával Németország felé terelt leventék parancsnokaként fogatott be és vitetett el leszerelés címén Nyugat-Szibériáig. „Tanulmányútja” büntetőjellegű volt, s öt évig tartott. Öt év múltán derült ugyanis ki, hogy se anyja neve, se születési éve nem egyezik annak a László Bélának születési évével, akit - jaj, de ismerős a séma a Gulágok világából, kémként - büntetni kívántak. Nem is hiszem, hogy apa emléktúrázni indult volna. Igaz, az egykor hadifogoly és büntetőtáborok vidékére senkinek se jutott még eszébe emléktúrát indítani, pedig nem kétséges, ez a világnyi vidék is tele van a második világháború és a szovjet veszteségekért jogosnak vélt bosszúállás magyar áldozataival.

Dán Mihály - akit közismert ős-szekszárdiként - még a nálánál idősebbek is csak Miska bácsinak szólítottak és szólítanak - belső parancsot követve ment el 1991 július 1-én Voro- nyezsbe. Nem, nem a fiatalságát akarta fölkeresni, hiszen érett férfiként már két gyermekes családapaként járta meg Ukrajnát. Azok emléke előtt akart tisztelegni, akik rokonai, barátai, iskolatársai voltak és odavesztek. Nem, nem, csodára se számított. Arra nevezetesen, hogy gondozott katonasírok fejfáinak föliratait böngészve ráakad azoknak a nevére, akik az említett kötelékek okán az ő halottai is.

Ekkor hát csalódott, megtéve azt a fiatalabb embereket is kimerítő 6312 kilométert?

— Az igaz, hogy még egyszer nem mennék el, de most el kellett mennem. Valahogy adósságnak éreztem évek óta ezt az utat, és alighanem így volt ezzel mind a 33 útitársam.

Én három évvel ezelőtt hallottam arról, hogy a székesfehérváriak készülnek indítani egy emléktúrát. Nyomban elutaztam oda, és nagyon lesújtott, hogy nem indítható csoport. Kopjafa-állításról pedig szó se lehet. Most már talán igen. Bár nehéz lesz meghatározni a helyet, hogy hova állítsák.

Lassan csörgedezik a szó a Wesselényi utcai panellakás kényelmében, vendéglátómon könnyű papucs és ropogósra vasalt ing. Minden adott a fesztelen alkonyati beszélgetéshez. Mi az mégis, ami miatt el-el- akad a kérdezősködés és az emlékező emlékezése? Nem tudom, legfeljebb sejtem. A Don-kanyar elesettéit, akik - már tudjuk, már mondhatjuk - többségükben áldozatok voltak,

Dán Mihály

még nem sirattuk el igazán. S ez akárhány év múlva is elnémít bennünket.

Szótlan tűnődéseink egyikében jut eszembe Keresztury Dezső Sírvers című költeménye. Csak magamban citálom, de talán pontosan.

„Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek.

Elszórt testünk nyomtalanul nyelte magába a föld.

Szívetek őrizzen: milliók eleven milliókat.

Áldozatunk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs.”

Az út első állomása Moszkva volt, ahol a Molozsnaja Szálló 17. emeletén szállásoltak. A megérkezést követően városnézés volt a program. Csak a második nap estéjén indultak Ikarus buszokon Voronyezsbe. Később innen naponta a Don-kanyar falvaiba. Már tudták, hogy akárhol szórják szét e tájékon a virágaikat, a kegyelet célbatalál.

Kozcsenko. A Magyar Nemzetben az első emléktúráról szóló riport nagyjából azonos időben jelent meg, amikor a második utasai itt vannak. Egy öreg néni őket is elvezeti kertjének végébe, ahol négy leszúrt karó, madzaggal kerítve, két magyar katona nyugszik itt. A gyerekeivel temette el őket. Azóta ápolja a sírt.

Igaz, vagy nem? Isten a tudója, vagy még az sem, bár a doni Mohács túlélői azt mesélik - sajnos, egyre kevesebben -, hogy a szovjet emberek a németeket gyűlölték, a magyarokban fölismerték a halni-küldött áldozatokat. Az itteniek körülbe- lülre tudják csak, hol vannak tömeges katonasírok.

Sztorojevó. Halálfaluként emlegetik, akárcsak az urivi dombokat, ahonnan órák alatt futott meg a 7. hadosztály s vele a teljes hadsereg.

Novosztankaja. Műveletlen mezőgazdasági terület, amit át, meg átszabdalnak ma is még az ötven évvel ezelőtt kiásott lövészárkok.

Koski, majd Kamenszka a túrázók utolsó állomása.

— Susjeba - jön meg a hangja Miska bácsinak - nem jutottunk el, pedig én szerettem volna. Ott esett el Lengyel János tüzér, aki a szomszédom volt.

Megtudom még, hogy a futóárkokkal szabdalt movosztan- kajai csatamezőn ökumenikus áhítatot tartott Szentes József kiskőrösi nyugdíjas múzeumigazgató. Továbbá, hogy Szentes József, Rózsa Ferenc nyugalmazott tanár és Kovács Károly makói hagymatermelő voltak az útitársai az odafelé és hazafelé tartó úton és a hálókocsiban. S azt is, hogy barátság szövődött közöttük. Ezért is megérte rászánni az útra azt a nagyjából húszezer forintot. Igaz, ezek a későn kelt barátságok ráadást jelentenek. Volt fontosabb, s ezt minden érzelmeskedés nélül így kell nevezni: a lélek békéje.

László Ibolya

Születésnapi korzózás

A szekszárdi Korzó áruház 20 éves. A neves születésnap alkalmából beszélgettünk Városi Béla igazgatóval.

— A születésnapok, az évfordulók mindig visszaemlékezésre, összegzésre, egyszersmind a jövő teendőinek megfogalmazására ösztönzik az ünnepeiteket. Hogyan született meg Szekszárd régi, közkedvelt sétálóutja, a Korzó nevét viselő áruház?

— Sok kis üzlet összevonásával létesült az áruház 1971. augusztus 9-én, Dél-Dunántúl legnagyobb áruházaként. Tízmilliós árukészlettel, kimondottan ruházati profillal indult az üzlet. Ma már játék- és sportáru is kapható. A nyitás óta az évi forgalom az ötszörösére emelkedett.

— Melyek az első és meghatározó lépések egy ilyen nagy áruház beindításakor?

Ki kellett építeni a beszerzési helyeket, a vállalati irányelvek alapján. Teljes önállóságot csak 1983 óta élvez az áruház, amikoris az érdekeltségi formákat a Belkereskedelmi Minisztérium kialakította. A Korzó etttől kezdve az un. többletjövedelem-érdekeltségi formában dolgozott. Meghatározott nyereséget kellett elérni, ha ez több volt, az áruházi dolgozók részesedést kaptak. Még ma

is ez a forma van érvényben.

— A többletjövedelem-érde-* kéltség mennyiben és hogy segítette az üzletmenetet?

— Ez nagy önállóságot biztosított az árubeszerzésnél, az értékesítés megszervezésénél. Személy szerint nagyon fontosnak tartom, hogy az árubeszerzés és az értékesítés irányítása egy kézben legyen. Tehát az szerezze be az árut, aki a vevők igényeit a legjobban ismeri.

— A Korzó áruház az eltelt két évtized alatt, megszokott minőségű és mennyiségű árukészletével, nagyban hozzájárult Szekszárd és környékének ellátásához. Manapság a vállalkozások korát éljük, senki sem ülhet le, aki kereskedelemmel foglalkozik, mert kiesik a versenyből. Vállalkozó lesz-e a Korzó?

— Talán ennyire még sosem volt vállalkozó, mint most. Kibővítettük a beszerzési helyeket, ügyelve arra, hogy a jó szállítóknál stabil vevők legyünk. Egyre inkább rátérünk a kisszériás termékekre, figyelembe véve a vásárlók igényeit.

— Az eltelt két évtized bizonyára gondokat is hozott. Mindig megtalálták a vevők és az itt dolgozók a számításukat?

— A Korzó, a Népbolt Vállalat meghatározó egysége.

Veszteségesen még sosem üzemelt. Volt, amikor kevesebb bevételt könyvelhettünk el, de ez kimutathatóan azokra az időszakokra esett, amikor ez országos jelenség volt. A dolgozókról szeretném elmondani, hogy az induláskor munkába állt 92 eladóból ma is itt dolgozik 24. Az évek alatt többen elmentek, aztán visszajöttek. Jelenleg 91 dolgozónk van.

— A születésnap alkalmából akciót hirdetett meg az áruház. Ebben az évben már többedszer. Nekünk, vevőknek mindenképpen hasznos. És önöknek?

Az akció vevőcsalogató. Lehet készletrendező, s lehet forgalomnövelő. Mindkettőt és minden meghirdetet akciót akkor tartok jónak, ha van mögötte áru. Egy-egy akcióban parntner lehet a termelő, gyártó illetve szállító vállalat is. Vannak önálló akcióink is, amikor a meglévő készletet kínáljuk olcsóbban. Minden akció nyereség, mert megvan az üzletnek a tisztességes haszna, és a vásárló is jól jár.

— Hány vezető, igazgató váltotta egymást a húsz év alatt?

— Könnyen összeszámolom. Három igazgatója volt-van a Korzónak. A nyitástól 1986-ig, tehát 15 évig Király Péter volt

az igazgató. Ő nyugdíjba vonulása óta sem szakította meg a kapcsolatot az áruházzal, a dolgozókkal. Sokszor bejön hozzánk, tanácsokat ad, hiszen az igazi hőskort ő élte meg itt. Helfenbein János 1987-től 1989-ig volt igazgató, jómagam pedig 1990. január 1. óta.

— Volt már kapcsolata ezt megelőzően a Népbolt Vállalattal?

Szakmabeli vagyok. Méteráruboltban voltam segéd 1956-tól 1961-ig, Bonyhádon. Majd ugyanott cipőboltvezető. Tíz évig itt, Szekszárdon, a a Népbolt-központban dolgoztam, ruházati áruforgalmi előadóként. Utána jobb tíz év következett Bonyhádon, területi vezető voltam, ami azt jelenti, hogy több bolt irányítása tartozott hozzám. Amikor felkértek ide igazgatónak, nem akartam elvállalni. Egyrészt a felelősség miatt, másrészt újra kezdhettem bejárni.

— Mik a tervek a közeli és a távoli jövőt illetően a Korzóban?

— Húszéves az áruház, de húszéves a berendezése is. Az idő vasfoga... Amikor nyitott, európai színvonalú volt. Tervezzük a berendezés cseréjét, ezzel együtt profilbővítést is. Közelebb szeretnénk jutni a vásárlók igényeihez.

Sas Erzsébet

Oszolj Piroska képei Dunaföldváron

Lélekkel tegyük a dolgunk

— Azt kérték, hogy földvári képeket hozzak ide, meg olyanokat, amelyek jellemzőek Magyarországra. Tudja, az idegen- forgalom miatt - kezdi a festőnő. — Európa sok városában festettem - fűzi tovább a gondolatot -, de ezek a legkedvesebb képeim. Itt minden utcakő, minden sarok válaszol, ha megszólítom ...

A várból kanyargó, szűk utcácskákon jutunk el Oszoli Piroska majd kétszáz éves házához. A Petőfi utcai épület aztán odabent több vászonról köszön vissza.

—1 Sok a gond ezzel a nagy házzal, fel kellene újítani. Mondták is, hogy adjam el, vegyek kisebbet, de ettől ugyanúgy nem tudok megválni, mint a szívemhez nőtt képektől. Itt éltek a szüleim, a nagyszü- leim...

Mikor megvesznek egy képet, mindig „szívom a fogam”, hogy miért pont azt választották. így aztán a legkedvesebbeket nem győzöm eldugdosni, nehogy valakinek megakadjon rajt a szeme. Pedig több képet kellene eladnom, hogy a ház ránk ne omoljon ...

— Műkereskedőknek szokott eladni?

— Velük nem állok szóba ... Berakják a sok giccs közé, aztán meg jó sokára fizetnek. De ha valaki bejön és magának akar venni, annak szívesen adok.

— Hogy lehet, hogy csak ötvenéves korában kezdett el festeni igazából?

— Az itteni iskolában voltam rajztanár. A szakkörben sok tehetséges gyerekkel foglalkoztam. Az iskolai munka lekötötte minden energiámat, akkor úgy éreztem, hogy a tanítványaim a fontosak. Sokukat sikerült „megfertőznöm”, és ez nagyon boldoggá tesz. Tudja, én úgy gondolom, minden kornak megvam a maga szépsége. Akkoriban az volt a fontos, hogy a tanítványaimnak, a gyerekeimnek adjak. Mióta nyugdíjas vagyok, megengedhetem magamnak, hogy fessek, néha- néha utazzam, és ússzam vagy biciklizzem az unokámmal.

— Tanítványaitól tudom, hogy annak idején abban a bizonyos fertőzésben „bűnösek voltak” a „testvérmúzsák” is.

— Igen, a rajzórákon gyakran hallgattunk zenét, olvastunk verseket, sőt, volt egy csoportom, amellyel gyakran adtunk műsorokat. Ez nemcsak azért volt jó, mert „jól elvoltunk” az órákon, hanem mert a hangulaton túl a technikákban is lehetett párhuzamokat találni. A kontúrozásnál például emlékeztettem a gyerekeket a hegedű hangjára: emelkedjék a képeken a lényeges úgy a többi fölé, mint ahogy a hegedű a többi hangszer fölé, ugyanakkor engedje érvényesülni a többi elemet, ne telepedjen rá a műre.

— Önnek vannak olyan képei, amelyeken igen erős, élénk törésvonalakat használ.

— Igen ez az én „vad” korszakom. Nemrég járt itt egy rotterdami festő, és azt mondta, hogy fessek még ilyeneket, és akkor rendez nekem egy kiállítást Rotterdamban.

— Elfogadja, ha azt mondom: Ön realista képeket fest, némi impresszionista beütéssel?

— Ó, igen, bár nem sorolom magam egyetlen irányzathoz sem. Nagyon szeretem a francia impresszionistákat. Aztán, hogy melyik képem kinek tetszik, az attól függ, hogy a realista és impresszionista elemek aránya hogyan alakul rajta.

Amikor jelentkeztem a képzőművészeti alapba - úgy húsz évvel ezelőtt -, azzal utasítottak el, hogy nem vagyok elég absztrakt. (Akkoriban az volt a „művész”, akinek senki sem értette a képeit. Egyébként azóta sem lettem tag, soha nem voltak összeköttetéseim - merthogy az is kell hozzá.)

Mások egy-egy élénkebb képem láttán úgy vélik: vad, erős. Úgyhogy nemigen foglalkozom azzal, ki mit mond, úgy festek, hogy nekem, önmagámnak örömöm teljen benne,

hagyom, hogy megfogjon a táj hangulata.

— Úgy látom, az olajat kedveli leginkább..

— Igen, kevesebb a pasztell, de most már egyre több lesz, és csak a „leg-leg-leg” képeket „olajozom”. Egyre drágább a festék, meg aztán nehezen bírom már a cipekedést.

Úgy gondolom azonban, hogy teljesen mindegy, mit csinál az ember, a lényeg az, hogy lélekkel tegye. Korábban a tanítványokért próbáltam a tőlem telhetőén mindent megtenni, ma a festés az életem. Nem tudom, meddig bírom, de olyan könnyen nem hagyom magam ...

(Oszoli Piroska képei szeptember 11-ig láthatók a duna- földvári Vármúzeumban. Alkotásai ez alkalommal is joggal számíthatnak figyelemre méltó közönségsikerre.)-hangyái-