Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)
1991-08-03 / 181. szám
1991. augusztus 3. PÚJSÁG 11 Könyv Töttős Gábor: Babits-titkok nyomában Babitsról, évfordulón „Ötven esztendeje, 1941. augusztus 4-én halt meg Babits Mihály, a magyar irodalom korszakos jelentőségű alakja. Életművéről, munkásságáról szinte könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre, s - főleg születése centenáriumán - úgy látszott, alig akad már fehér folt életrajzában, műveinek történetében. Ám, hogy mégis létezik ilyen, arra éppen ez a kötet a bizonyíték: az itt szereplő írások kivétel nélkül eddig ismeretlen tényeket, adatokat tárnak a Tisztelt Olvasó elé.” - írja Töttős Gábor az év első negyedében megjelent könyvének bevezetőjében, szerénynek nevezve munkáját Babits szelleméhez mérve, és azt sem hallgatva el, hogy nem törekedett teljességre, de arra az őszinte főhajtásra igen, amivel a költőfejedelemnek szülővárosában mindenki tartozik. Tetézve azzal a jóvátennivalóval, amit a „kisváros nagy falu” hagyott Szekszárd mai népére úgy, hogy évtizedekig, ha akarta volna, se tudhatta, láthatta volna őt megillető helyén Babits Mihályt. Életében az úgynevezett úri inteligencia - néhány száz ember - nem hitte el róla, hogy „viheti valamire” akkor is, ha nem eleinek útjára lép, s vállal szabvány dzsentriként magas hivatalt. Halála után a sztálinista irodalompolitika átkozta ki dekadens és polgári költőként. Ez az átok úgy működött - elnézést a személyes kitérőért -, hogy amikor e sorok írója Szegeden az ötvenes évek elején bevallotta főszerkesztőjének, hogy szereti Thomas Mannt és Babits Mihályt, visz- szavonhatatlanként kapta meg a kozmopolita és nagypolgár címkét. Ilyennel élni nem volt akkortájt öröm. Jut tehát újabb évtizedekre helyrehoznivaló mindazoknak, akik képeségeik javával akarnak hozzájárulni a mind teljesebb Babits-kép kialakításához. S itt van, ebben van Töttős Gábor évfordulóra szánt könyvének jelentősége is. A munka ezért kér figyelmet. Érdemét eldönteni az irodalomtörténet dolga lesz. Amiként annak a pályaképnek értékelése is, mely a 37 esztendős irodalom- és hely- törtész, bölcsész doktor nevéhez fűződik. Nem kevés, amit eddig Töttős Gábor az asztalra tett Szekszárd, a szülőváros nyughatatlan kutatója termékeny elkötelezettjeként. Publikációinak száma jóval meghaladja a húszat. S hol van még az életmű záróköve? Hálisten- nek messze. A garabonciás küllemű fiatalember addig még adakozni termett, nyugtalan szelleme sokszor kínálhat meg bennünket múltban való jártasságának javaiból. Ez, a Ba- bits-ismereteinket gazdagítani szándékozó könyv is ezt teszi a Szekszárdi Nyomda Vállalat kiadásában. Tarthatjuk szerencsének, hogy a nyomda nem kereskedelmi forgalomba szánt minisorozatának darabjaként - az évforduló tiszteletére - mégis megszerezhető és így nem csak a gyűjtők szűk köre birtokolhatja. Hozzáj uthat bárki, aki a Babits-életmű teljes birtokbavételére törekszik.-//Ötven éve halt meg, utolsó óráit Illyés Gyula drámai leírásából ismerjük. Két év múlva, ugyancsak Illyés Gyula azt írta, „mintha csak most kezdene beszélni. Az idő most kezd engedelmeskedni neki”. Sajnos, nem így történt. Babitsnak mindig volt szava jelenhez és jövőhöz, s olyan időben élt, amikor mindnyájunknak szüksége volt vigaszára és biztatására, de a kor konok volt és süket, a pillanatnak élt és vélt hatalmában tetszelgett, Babits szava pedig mindig megmaradásra figyelmeztetett, a múlhatatlanra. A háború sok mindent elsöpört, ami élete külsőségét jelentette, nem sokkal utóbb a türelmetlen politika az életművet is szívesen eltüntette volna. „Áll a régi ház még” - írta Szekszárdról, de sok minden elpusztult, könyvtára megsemmisült, az esztergomi házat kifosztották, kertje elvadult, és semmi sem emlékeztetett arra a kedves nyári lakra, ami számára a boldogság szigetét jelentette. De a változó időben is állt az életmű, s bár sok viszontagságon kellett átmennie, áll a régi ház. Az örökösök nem is tudták, milyen kincs van a birtokukban, s a nehezen lelkesedő szülőváros is lassan mozdult, sokáig még szégyellte is legnagyobb fiát, mert a politika önkénye így diktálta. De azért mégis csak mozdult, óvatosan, gyakran önmaga előtt is leplezve a keveset, amit tett. Titokban emléktábla került a házra, az új iskolát róla nevezték el, az előcsarnokban Csorba Géza szobra került, az udvarra, jóval később, Farkas Pálé. S végre, 1967 július 2-án emlékhely lett a szülőház, udvarán - avatóbeszéd helyett - Illyés Gyula mondta el Babits Nunquam re- vertar című versét, majd az esti ünnepségen a Szekszárd felé sorait hallottuk tőle, a kedves utitársra emlékezve: Egy ilyen kis nőben rég Babits épp talán anyámat látta így. Illyés egyik versében „a győzelem leronthatatlan szobraként” látja, de a tékozló ország - Juhász Ferenc szava - évtizedeken át újra meg újra megpróbálta ledönteni ezt a szobrot. A halálától eltelt fél évszázad sem hozta meg a klasszikusnak kijáró elismerést. A sírnál, 1941. augusztus 7-én a cisztercita Brisits Frigyes így imádkozott: „Ne engedd, Mindenható Atyánk, hogy szomorúságunk azért, mert Ő most elment, nagyobb legyen, mint hálaadásunk, azért, mert itt járt, s a miénk volt.” De azt is tudjuk, hogy a sír körül rendőrök ólálkodtak, a háborúba hajszolt ország urainak a halott mester is veszedelmes volt, mert az emberségre intett, a tisztességre, a szellemre. Ez akkor sem kellett, később sem, s mintha még ma sem kellene. Nemrég, Babitsról szóló könyvemmel kapcsolatban, egy kritikus azt írta, Babitsot nem olvassák, nem kell senkinek. Ebben nem vagyok biztos, s ha így lenne, inkább szégyenkeznünk kellene ezért. Tudjuk, rengeteg félreértés kisérte, lly- lyés 1963-ban még mindig az ő igazáért csatázva, ezt írta tanulmánya fölé: Babits szemébe nézni. Valljuk be, ma sem könnyű állni a tekintetét. Nem bűneinket kéri számon, hanem azt, amit elmulasztottunk. „Vesd el restségednek ónsúlyú köntösét” - mondja Horatius ellenében, 1904 nyarán, Szekszárdon, ebben a házban, ahol maga mellett tudta Európát, mert ezekről a dombokról messze látott, Párizsig, Londonig. Ez a költői pályáját bevezető vers olyan, mint az erkölcs parancsa: állj akarattal a rejtett erőhöz, - mondja, mert tudja, hogy újjá kell formálni a világot, s benne a magyar életet. S élete végén, a szörnyű látomásban, azt kérdezik álmai: milyen lesz magyar nélkül a világ? S vigasztalón a vízözön felett lebegő bárkát pillantja meg, amelyen, mint Noé bárkáján Egy szabad emberpár és jámbor-édes állatok, komoly elefánt, bolondos mókus, szép macska és erős teve A szekszárdi szülőházból veszélyekkel teli ösvények vezettek a végső csúcsig, ahonnan a nyájas magasságból zord Jeremiásként figyelte az elsüllyedt világot. Az életrajzi adatokból tragikus sors bontakozik ki, ami egybefonódott az ország sorsával, s akár jelképnek is tekinthetjük beszélgetőfüzetének utolsó bejegyzését, kevéssel halála előtt, amikor zuhanóbombázást hallott ki a távoli zajokból. A pályakezdő In Horatium és az utolsó versek között egy világirodalomba emelkedő költői pálya bomlik ki, miközben az ország erkölcsében, nemzeti létében megalázva egyre mélyebbre került. De Illyés versében, a „győztes órán” ketten állnak a hegyen, „a szőllőkben Szekszárd felett”, s míg lent népek, országok bomlanak eltajtékoznak nemzetek, szolga telek szennybe csurognak, jün a szabadság-kikelet, mint őrszemek, rendíthetetlen állunk a kőkereszt felett. A szabadság-kikelet sokáig késett, de akkor is így láttuk őket, amikor sokan, köztük volt tanítványai, elfordultak tőle, s így áll most is, oldalán Illyéssel, a kőkereszt felett, megalkuvás nélkül, mindig győztesen. (Elhangzott augusztus 2-án, a Babits-ház udvarán tartott megemlékezésen.) Csányi László Cseh Gábor „Mi nem játszunk. Mi komoly emberek vagyunk. Ha vagyunk”. Ezek a mondatok szinte az utolsó nem betegséggel kapcsolatos bejegyzések Babits Mihály beszélgetőfüzetében 1941. augusztus másodikén, akkor, amikor az utolsó fénykép készült róla életében. Ugyanezen a napon Miskolcon vajúdik egy anya, aki bizonnyal sohasem látta meg Babitsot, sem szülővárosát, Szekszár- dot. Fia azonban Szolnok, Kapuvár és Pápa után 1955-ben Tolna megye székhelyére kerül, ahol részese lesz mindannak, amit a még földszintes mezőváros adhat az ideérkezőnek. Gimnazistaként Wallacher László és Lázár Pál művésztanárok szellemet és tehetséget röptető odaadásának, a régi utcák, terek, tanyák, rejtett részletek lelket zengető hangulatának. Magam sem tudom megítélni, hogy mit szeretek, tisztelek, becsülök legjobban Cseh Gáborban. Megköszönöm neki azt, amilyen emberi közelségbe hozza a régi Szekszárdot, amikor vásznán építi föl az elmúltat, fejet hajtok az előtt, ahogy szekszárdibb lesz egy-egy jellegzetes alak megformálásával, s mindezért igazából nem várt (és nem kapott) soha semmilyen kitüntetést vagy kitüntető figyelmet. Ha nem adnak, nem kell megköszönni, esetleg idő múltán megmagyarázni: talán ilyen egyszerű a hála és háládatlan- ság mérlege. Más serpenyőkben is megmérettetünk azonban, mert ki ne fogadná szívesen, ha a szénhordó, a kofa vagy a tanyatulajdonos lelkesedne képein, grafikáin. Minden bizonnyal ez az igazi elismerés, nemcsak az avatott, hivatott és kinevezett müértőké. Ezt az elismerést szerencsére nem lehet elvenni Cseh Gábortól, aki életét tette föl arra, hogy megtanítsa nekünk, mit és hogyan lássunk magunk körül. S nem lehet erről hideg kimértséggel beszélni: igenis legyünk elfogultak mindaz iránt, amit csak ő adhat nekünk. így váljék fontossá és becsessé az az album is, amelyet most, ötvenedik születésnapján vehetünk kézbe. A harminckét tus- és ceruzarajz egyrészt arról tanúskodik, hogy nem véletlenül volt közel hatvan önálló kiállítása Szekszárdon és szerte az országban, másrészt azt is megérteti velünk, miért kedveli annyira a XX. század végének embere az ő művészetét. Megtalálja benne mindazt, amire rég feledett gyermekkora óta vágyik: óvó-féltő tekintetet, emberi közelséget, őszinte szót, ami itt biztos vonalvezetés és természetes kompozíció. „Kupec tenyerén ott az alku” - írja Darvas Ferenc az album grafikáihoz méltó versében, amely a borítón hívogatja az olvasót. A Szabálytalan előszóból - V. Horváth Mária bevezetőjéből - azonban mást is megtudunk. Igazi újságírói leleménnyel és bölcsen láttató szándékkal mutatja be mindazt, ami a grafikák mögött helybeli kulisszául szolgál: a talán jövendőbeli műtermet, amely ma „kolbászgyárként és paprikaszárítóként” szolgál - valakiknek, akiknek Cseh Gábor sohasem óhajtott szívességet tenni. „-Én is modern művésznek tartom magamat. Úgy vélekedem, teljesen mindegy, hogy New Yorkban, Párizsban, Vásárhelyen vagy Szekszárdon él egy festő... ” - vallja az előszóban a művész, majd így folytatja: .. ha az őt körülvevő világot festi, rajzolja, akkor az modern művész. Neki kötődnie kell lakhelyéhez.” Mindezt helyesen ismerték fel az album kiadásának támogatói is, akik lehetővé tették, hogy a Szekszárdi Nyomda újabb szép kiadvánnyal öregbíthesse saját hírnevét is. Amikor arra biztatjuk a Tisztelt olvasót, hogy minderről maga győződjön meg a Garay-udvar I és I boltjában, vagy a Babits könyvesboltban, hadd legyünk kissé önzők is és magunkért is kívánjunk újabb fél évszázadot Cseh Gábornak. T.G. A folyóparton kavicsot keresek. Laposat, ami hosszan, legalább háromszor pattan a víz színén, ha eldobom. A szemem is kidülled, annyira figyelem, ahogy egyet tottyan a kavics. Hát persze, nem volt jó. Még turkálok egy darabig a lapuló kövek között, de aztán feladom. Eszembe jut öreganyám, régen érdeklődtem felőle. Akár a tóparti kő, otthon ül és vár; alig csobban, észrevétlen köröket fodroz környezetében. El kéne menni, meg kéne látogatni! Nemcsak őt, mindegyiket; mindegyik öreg-követ! Öreganyám betessékel, aztán saját házában lábujjhegyen elbiceg a szoba sarkába, félig ül a székre, kicsit előrenyújtott lábakkal, egy kicsit félrebillent derékkal, ölébe ejtett fáradt kezeivel, sohasem felszabadultan. És ráül a telkemre, mert csodálkozik, mert követelőzik, mert mindent újra és mindig tudni akar. Ő és a hozzá hasonlók, végül is ifjúságom ki nem egyenlített számlái. Az öregek, a topák, a csőszák, a nyűgösök, a bottal tipegők, a szuszogok, a zsörtölődök, a ráérők, az úttesten átrobogók, a reszketők. Kórházak elfekvőiben, ködösen bűzlő presz- szók sutjaiban, mindenütt és mindenhol a rosszul sikerült hétköznapjainkban, ott ül öreganyám, és réveteg szemmel néz, talán a jó szót, talán a falat kenyeret, talán a végleges számlát kéri. Kérése még nem is hozzám szól, hiszen a figyelő fáradt szemek tudják csak pontosan, hová. Minden évjárat, akár a jó bor, testesedik, lesimul hetyke szavajárása. így válunk többezer éve egy pillanatnyi emberöltő részesévé. Most és aligha alaposan fölkészülten. Lehet, hogy ebben a pillanatban már any- nyira lekopott kövek, kavicsok vagyunk, hogy majdnem bölcset csobanhatunk? Őket nézem, az igazán letisztult köveinket; öreganyá- mékat, vasutas-soseismert nagyapámat, technikus másik szépapámat. Igen, ott ülnek a szívemen. Az orvosom köny- nyeden sóhajt, hál’isten az ékágéd remek. Az, hogy a szíved körül fáj, csak úgy érzed. Egyszerű szívidegeség. Ezzel, ha nem húzod föl magad, még azt a kort is megérheted, amikor már nyűggé válsz saját magadnak. Most csak egy a fontos! Megtalálni a folyópartot, ahol laposra koptatott kövek hemzsgnek. A keresésbe beleszédülök, mert újra öreganyámat látom. Zavar a jelenlétével, az öregségével, mert gyenge és védtelen, miközben tapasztaltat mond, és állandóan figyelmeztet a veszélyre, amit csak én tudhatok meg a saját káromon. De ezt ő biztos nem akarja. Kuszálódnak bennem a kérdések, de végül is itt vagyok, meglátogattam öreganyámat, úgy érzem magam, mintha megtaláltam volna azt a tökéletesen többször-pat- togó követ lent a parton. Aztán megvonom a válla- mat, karon fogom sajátjaimat, szép-öreg kedveseimet, és tovább élek mellettük. Szorongón, többet-adni-akarón, és étek mellettük átkozottul sután, mint amikor először meglátjuk a saját gyerekünket. Műteremben Szűcs Mariann: Lekopott időkövek
