Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)

1991-08-24 / 198. szám

1991. augusztus 24. PÚJSÁG 11 Kárpáti ikonok A hazai köztudat az ikonmű­vészetet bizánci, orosz, bolgár, görög forrásokból ismeri. Most először találkozhat kiállításon az úgynevezett kárpáti ikonfes­tészettel, azaz az Északke­let-Kárpátok mentén fekvő Dél-Lengyelország, Kelet-Szlo- vákia, Nyugat-Ukrajna, Észak- kelet-Magyarország fa- és kő­templomainak ikonosztázaival. Tíz külföldi múzeumból - öt lengyel, négy szlovák, egy ung­vári gyűjteményből, valamint a nyíregyházi Görögkatolikus Egyházművészeti Gyűjtemény­ből, a Néprajzi Múzeumból, a miskolci Herman Ottó Múzem- ból a Magyar Nemzeti Galériá­ból és több vidéki görögkatoli­kus templomból válogatott pa­rádés anyagot Puskás Berna­dett az Ikon a Kárpátvidéken című Nemzeti Galéria-beli kiállí­tás rendezője. A szeptember 25-ig nyitva tartó tárlat 170 ikont mutat be. Felépítettek két ikonosztázt, egy előkészítő és főoltárt. S valódi templomi kör­nyezetet vontak a képek köré az ötvös és textil liturgikus tár­gyak, egyházi könyvek, nyom­tatványok, és a halkan felsejlő gregorián zenével teremtettek hangulatot. A kiállítás nyitánya egy 15. századi fatemplom makettje, s befejezésül egy barokk pléh templom modelljét készítették el, jelezvén a tárlat időbeli hatá­rait, amely a 15. századtól a 18. századig terjed. Ez az ikonfestő iskola olyan stílusjegyekkel rendelkezik, ami megkülönbözteti, de rokonítja is a többi ikonfestő iskola művé­szetével.. Tradíciói bizánci gyö­kérnek. Ám az évszázadok so­rán több, a Kárpátvidéken élő vagy ide telepedett, ide mene­kült nép, népcsoport egyházi művészetét is magába olvasz­totta. Ezért a sokszínűség, a sok­féle kultúra jegyeinek jelenléte. És ezért nem köthető ez az ikonfestészet kizárólag egy nemzethez. Nem ukrán, nem ruszin, nem rutén, nem magyar, nem román, hanem mindez együtt, és még más és más ke­leti és nyugati művészi hatás érezhető benne. Harmonikusan, meglepő könnyedséggel ötvözte ez az ikonfestészet a nyugati, külö­nösen a barokk művészeti stí­luseszközeit, miközben lényegi tulajdonságait, eredetiségét sem adta fel. De felismerhetők például a 17. századi alkotáso­kon a reneszánsz képszerkesz­tés formakincsei is, a háttérben megjelenő táj, az aprólékosan kidolgozott alakokkal, épületek­kel. A fatáblákra festett bibliai je­lenetek, a Krisztus életének Tanító Krisztus (18. század első fele, Runina) eseményeit megörökítő táblák, repelnek összefoglaló kiállítá- a tanítványokat, apostolokat son. S a szétszórtan, Ungvá- ábrázoló festmények ilyen ősz- ron, Bártfán, Svidniken, Ho- szefüggésben, mint a kárpáti monnán, Kassán, Sanokban, iskola produktumai először sze- Lancutban, Przemysl-ben, Krisztus mennybemenetele (18. század első fele, Ungvár) ,A méltóbb életért, az örömért, ha csak egy maroknyiért" Emléktábla Csanádi Imre szülőházán Dúsa Lajos: Nagy, lelassított pillanat Csak az álom száll föl velem, nő a Van lepkegyűjteménye. Most tűzetek szükségletem újra leszegző tűhegyére. Nagy, lelassított pillanat ahogy a borda tompán roppan, s a lélek megint megszakad a hernyó-kínú fájdalomban. A szabadság még villanás, míg itt vergődök megsebezve, s nagyon fáj a valami más, ami belőlem is lehetne. Csanádi Imre zámolyi szülő­házára emléktáblát helyeztek. Az ugyancsak zámolyi szüle­tésű Csoóri Sándor idézte meg a jeles alkalomból a nehéz életű embert, aki a magány le­húzott redőnyei mögül hallgatta a világ ostoba és gonosz lármá­ját. Hajthatatlanság és szigor, tisztesség és föllazíthatatlan erkölcs, protestáns szellemiség jellemezte azt a paraszti közös­séget, amelyből az ifjú elindult, s lett zárkózott, görcsös, szik­lákkal álló költővé. A gyermekkor tündérszálai a Fejér megyei Zsámolyhoz kö­tötték. A régi udvarnak már csak a hátsó fertálya emlékez­tet az egykori otthonra, amely­ben most Imre leánytestvére, Mária lakik férjével. Az utcára néző modernebb házrészben Török Rózsa, a költő unoka­húga él két fiával. Rózsa óvónő Székesfehérvá­ron, és szent kötelességének érzi a rokoni szellemi örökség ápolását. Óvodásai Csa- nádi-verseken nevelkednek. Kórusban zengik: „Héja, héja, höss, höss, höss/fejünk fölött ne körözz !/Lakomát itt nem csaphatsz/csibét, libát nem kaphatsz ...” Diplomamegújító dolgozatának témája is Csa­nádi Imre gyermekköltészete volt. — Anyám mesélte, hogy az olvasás meg a rajzolás volt mindene. Az örömöm az égig ért, amikor a padláson megta­láltam a szülőházról készült remek gyermekkori rajzát. Me­sélik, hogy gyönyörű díszlete­ket tervezett, készített a helyi színjátszóknak. Beteges, érzé­keny, zárkózott gyerek volt. Rit­kán vett részt a bandázások- ban. A szobájában az ablak előtt állt egy pad, azon térdelve figyelte a többieket. Nagyon szerette a huszáros játékokat, édesanyja faragott neki fakar­dot. Anyai nagybátyja, Bagotás Sándor, 48-as huszár volt az eszményképe, a könyves pa­rasztlegény. Gyöngybetűs füze­tét Czuczor, Arany, Petőfi ver­seivel, úgy őrizte, mint ritka kin­cset - meséli Rózsa, akinek testvére, Borbála a zámolyi is­kola pedagógusaként tartja kö­telességének, hogy a falu költő­fiait: Csanádit és Csoórit a gye­rekek eszében, szívében meg­tartsa. Sok család őrzi versesköte­teit. Az öregek emlékezetében elevenen él az izgága kamasz, aki olykor a szellőt is pörgő táncra kérte volna, máskor meg búvalbélelten hallgatta a prés­háznál a csöndet. Emlékeznek arra az iszonyatos nyári jégve­résre, amely után veszélybe ke­rült Imre taníttatása, mert a tandíjra valót nem tudta előte­remteni a család. Azt is tudják, hogy gyenge volt a paraszti munkára, s mivel a legjobb ta­nulók közé tartozott, útja Fe­hérvárra vezetett, az Ybl Miklós főreálba. Emlegetik József urat, akinél egy telet töltött a Horog utcában. A tékozló férfi el­hagyta Zámolyt, szakmáját, apósát, jobban tetszett neki a vásározó városi élet. A férfiak büszkén emlegetik, hogy Imre három évig volt katona Fehér­váron, lovastüzér, majd karpa- szományos őrvezető lett. A foly­tatás szomorú, négy évet töltött orosz hadifogságban, Ukrajná­ban, és csak 1948-ban tért haza. A pletykásabb öregasz- szonyok házasságairóris me­sélnek, meg diákköri szerelmé­ről, Babsziról. Miután halálhírét vették, a gonoszkodó indulatok megszelídültek, úgy' készülőd­tek az emléktábla-avatásra, mint egy ünnepre. A legöre­gebbje nem kísérte el Pesten utolsó útjára, ők a szülőháznál köszöntek el tőle, a hazatalált fiútól. Egyik versében így fogalma­zott: „Szakadóban szép hazám­tól -(vagyok vétkes fiad, Zá- moly ... Hazátlanul csatango­lok, szeretteimmel bolondulok, (sok buta dologban fúlok,) kár­hozatra elindulok”. Horváth János, Zámoly pol­gármestere örömmel újságolja, hogy lesz végre egészséges ivóvize a falunak, hogy bővítik az iskolát és a telefonhálózatot, hogy pedagógus szolgálati la­kás is épül. Miközben hallga­tom, tekintetem rátalál Zámoly Híreire, az önkormányzat lap­jára. Hallottam hírét, hogy az előző számban üzent földijei­nek Csoóri Sándor. „Tudom, hogy a megjelenő újság nem idézhet elő csodát, de a belülről széthullott közösség, a belülről széthullott falu életében érdek­lődést kelthet.. Hallgatom a polgármester lelkesült szavait, mérnöki pon­tosságú terveit, szárnyaló ál­mait, és arra gondolok, a zámo- lyiak tudják, nem feledik a költő-fiuk üzenetét: „kimászva csapzottan-zúzottan,/ háborúk üszke alól/, ránk roskadó szá­zadok alól,/ az elfuserált törté­nelem/ fojtó kazamatáiból/ nemzetek marakodásából,/ megromlott házasságokból,/ új­rakezdeni örökösen,/ mindig elölről, megint elölről. Miért? A méltóbb életért,/ Az örömért, ha csak egy maroknyiért”. Zágoni Erzsébet Szalay István: A tölgyfa A patakoknak ősszel mindig megjön a hangjuk. Nyáron tap­lót lehetne csiholni a száraz mederben. Halnak, békának nyoma sincs, hanem így ősz­szel minden csepp vizet visz- szahoznak az alacsonyan szálló felhők. Víz terem ilyen­kor az utakon, a gödrökben, a patakmeder mészköves zubo- góiban és a pókhálóeres sárga, barna levelek - a vízben úszva - üzeneteket visznek ismeretlen tájak felé. A Hór patak mentén álomra készülődő fák vetkőznek, és a száraz levelek alig hallható le­begéssel hullanak a földre, a csobogó patak zavaros vízére, miközben az ősz csontos ujjai­val ősi dallamokat dobol az er­dőn, olyasféle ritmusban, mint ahogyan az ember álmatlan éjszakákon a saját szívverését hallja. Az idén gazdag a makkter­més és a hét szűk esztendő után terített asztal várja az erdő népét. Az előbb az orrom elé hullott egy, aztán a lejtőn lefelé gurult, de csupán annyi neszt okozott, mintha egy po­cokegér szaladt volna át az avaron. — A nagy fánál megpihe­nünk! Bólintok. A közelben egy száradó ágon mátyások ve­szekednek, egymásra kiabál­nak tücsköt-bogarat, majd re­pülnek a tépázott tollak, és a vesztes odébbáll. — Szószátyár népség! - mondja az erdész, és kikap­csolja a hátizsákja szíját, lepa­kol a földre a hatalmas tölgyfa alá. Ezt a fát mindenki ismeri a környéken, itthagyták, vagy itt felejtették? Ki tudja! A bükki emberek alatta tartanak pihe­nőt, a turisták, az idegen járó-kelők megcsodálják lomb­koronáját, barázdált vén testét, amelynek az északi oldalát már ellepte a zöld moha. Úgy beszélik, hogy valamikor erre még őserdő volt, a falu fölötti tölgyesekben farkasok kóborol­tak, aztán jött az ember, ki­vágta a fákat, feltörte és beül­tette a földet, a vadak riadtan menekültek tovább, beljebb és beljebb a Bükkbe, mert az ősi ellenség mmegint elfoglalt egy darabot az otthonukból. — Háromszáz évesnek be­csülik, - sandít az erdész a most csupasz gallyak közé, és szalonnázás közben arról be­szél, hogy ez az öreg fa felszí­totta a környékbeliek képzele­tét. Mesék, legendák keringe­nek a két elágazó ág között rej­tőző üregről, amelyből egy fél­lábú aggastyán képében - a bajbajutottak pártfogója -, egy csodálatos tündér jön elő új­hold idején, pontban éjfélkor, amikor megszólal a bagoly, amelynek a szeme éjszaka olyan fényesen izzik, mint a mészégetők kemencéjének a tüze... Közelebbről nézegetem, si­mogatom a vén tölgyet, amelynek ötven, hatvan esz­tendő meg sem látszik ripa- csos, vén testén. Egy helyütt a vastag, durva forradás sebet takar, de a seb már beheggedt, meggyógyította az idő. Feljebb odú tátong, vadméhek tanyája, de itt az ágak között laknak a szarvasbogarak, a hőscincérek is... Kapargatom a mézgás forradásokat, eszembe jutnak gyermekéveim, amikor annyi volt itt az orrszarvú bogár, és a cincér, hogy cérnával lovak­ként befogva járkáltattuk őket a sima földúton. — Gyi fakó, gyi sárga! Egy üres búbosbankafé- szekre bukkanok, váratlanul mókus ugrik hatalmas robinzo- náddal a szomszédos ágra, nagy szárnycsattogással meg­késett örvösgalambpár indul melegeb tájak felé a legfelsőbb gallyról. — Mit keres? — Hőscincértl A hosszú hallgatás eltépi gondolataimat, rossz sejtel­meim a szívemig érnek, nem messze tőlünk nyulat zavar egy falu felől érkezett csaholó, csapzott szőrű kutya. — Szarvasbogarat még lát­tam az idén, de a hőscincé­rek... - A völgy túloldaláról koromfekete füstöt, éktelen bűzt csap orrunkba a szél, kö­högés fojtogat, nehezükre esik a lélegzet. Tanácstalanul bá­mulom az erdészt, aki itt szüle­tett a Bükkben. — Autógumikkal tömik a mészkemencét... Úgy jár a szél az erdőn, mint a végrehajtó, levéleső özönlik a földre, nyüszít az öreg tölgy egyik viharcsavarta ága, de le­het, hogy a tündér képében el­bújt féllábú aggastyán haldok­lik a torkot fojtogató füstben, vagy éppen az álmából ébredő bagoly sírta el magát... Szomorúan pakolom el az elemózsiát, kicsavarom a bütykös nyakát, és bánatom­ban tort ülök a hőscincérek em­lékére. — A madarak is pusztulnak! Néhányuk fészkét úgyszólván éjjel és nappal a madarászok vigyázzák. Kihalóban vannak a parti fecskék, a búbosbankák, „kék varjút" is alig-alig látni. Továbbéltünk. Perlekednek az erősödő szélei a zizegő cserlevelek, ők rossz adósok, nem fizetnek könnyen, vere­kedni kell minden fillérért. Őszt él át, és télre készül az erdő, előbukkan egy róka, magasra tartott orral szimatot keres, de ő sem talál... — Nézzük meg a vágást! Fél óra múlva közelítjük a tölgyest, ahol legnagyobb a pusztulás, és motorfűrészek rágják a fiatalon halálraszánt erdőrészt. Tíz négyzetméteren öt rudas fát számolok meg magam körül, vállal roppantok ki közülük néhányat, szétmarta őket az enyészet, törnek, mint a száraz bürök. Kocsánytalan tölgyek! Éltek tizenöt évet... A szél szétkergeti a felhőket, a nyúlfarknyi délután estébe hajlik, az öreg erdő fekete árka­iban rémüldözik a bagoly, ha­lált kiált a világnak, de az is le­het, hogy csupán a közelgő te­let jósolja. Mire feljön a hold, újra ott állunk az öreg tölgy alatt, amely csodával határo­sán túlélte az évszázadokat. Ő maga számomra most olyan, mint egy történelemkönyv, amelynek felvágatlan lapjait ta­lán ha tehetném sem merném elolvasni... Nowy Sacz-ban és Magyaror­szágon felellhető ikonok meg­lepően egységes összhatást mutatnak. Ritka, ünnepélyes pil­lanatokat élhet át a látogató a Magyar Nemzeti Galéria har­madik emeleti termeiben. Min­denképpen érdemes beiktatni a nyárvégi, koraőszi programba. (kádár)

Next

/
Oldalképek
Tartalom