Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)

1991-08-13 / 189. szám

1991. augusztus 13. OLNAl) tMEPUJSAG 5 TV-napló Ez is, az is Hruscsov titkos beszédével kezdődött s azóta egyre több rémséget tudtunk meg Sztálin önkényéről. A hazai tapasztalatok sem hiányoznak, Rá­kosi ezen a téren is Sztálin legjobb magyar ta­nítványa volt, s alig van család, amelyet nem érintett a terror. Meg tudunk-e még rendülni? Úgy látszik, igen, a félórás finn dokumentum­film mindéképp ezt bizonyítja. A főszereplő, Engelszina Markizova Tarina 1936-ban hété­ves volt, a Borját-Mongol Köztársaságból érke­zett szüleivel Moszkvába egy fogadásra, s neki jutott a megtisztelő szerep, hogy virágcsokrot adjon át Sztálinnak. A vezér magához ölelte, megsímogatta. A jelenetet lefényképezték, egy Lovrov nevű szobrász többször meg is min­tázta, s rövidesen az egész Szovjetuniót el­árasztották a képekkel, szobormásolatokkal. Az idill azonban nem tartott sokáig, mert a kis­lány édesapját rövidesen letartóztatták, majd anyját is elvitték, amikor a kislány apja érdeké­ben levelet írt Sztálinnak, sőt, a szobrász is koncentrációs táborba került. Ennyi a történet, ezt idézi fel a finn film. Esz­közei egyszerűek, nem akar sokkolni, tényeket közöl, de ezekhez nem kell kommentár, ma­gukban hordják egy kor minden iszonyatát, képmutatását. A műsorral egyébként nincs mit dicsekedni, a bűnügyi filmek elárasztottak bennünket, s az is sovány vigasz, hogy a végén rendszerint kézre kerítik a haramiákat, akikből a valóság­ban is van fölösen. Közben azért megtudunk egyet és mást. Például azt, hogy a különböző cégek 32 milli- árddal tartoznak a társadalombiztosításnak. Tisztességes summa, akkor is, ha a nézőnek fogalma sincs arról, hogy ez mennyi pénz le­het, miközben az is megfordul fejében, hogy a tásadalombiztosítás is tartozik nekünk, elég az alacsony nyugdíjakra gondolni. Az adósoknak azonban nincs pénzük, a társadalombiztosítás tehát más eszközökhöz nyúl. Ingatlanokat vesz át adósaitól, már amit tud. A hajdani OTI-nak voltak bérházai, a bankok is szívesen fektették pénzüket jó vállalkozásba, de mit lehet elvenni egy gyártól, s mit kezdenek vele? A társada­lombiztosítás fölcsap handlénak, miközben a gyár még gyöngébben tud működni? Erről nem volt szó, következésképp semmivel nem let­tünk okosabbak. Dezért okulhatunk, a hirdetésekből legalább. Minden este a híradó utáni bóbiskolásomból felriaszt egy indulatos hang: egy kopasz úr rám formed, hogy akarok-e fogyni. Mondanám, hogy nem akarok, de nem jutok szóhoz, a ko­pasz úr továbbra is úgy beszél velem, mintha beosztottja lennék. A hirdetéseknek lélektana van. Az újsághir­detést az ember elolvassa, töpreng rajta, eset­leg újra előveszi, van ideje meggondolni, hogy megveszi-e, amit kínálnak, vagy nem. A tv-kép elillan, első látásra meg se lehet jegyezni, tehát ismételni kell újra meg újra, hogy a néző álmá­ban is elismételje. A tv-hírdetések nem mond­hatók éppen elmésnek, de aki elszunnyadt a híradó alatt, békén hagyják, nem úgy a kopasz úr, aki olyan dühösen beszél velem, mintha miattam nem. menne jól az üzlet. Hirdetni persze másként is lehet, elegánsan, elrejtve csalafintán, hogy a néző egy ideig ne is fogjon gyanút. Volt ön már Szárdinia szigetén, aminek pontos neve Sardegna? Tessék, itt van, ősi föld, gazdag népszokásokkal, tenger alatti Szűz Mária-szoborral, amit a tisztelendő úr minden évben, búvárruházatban, megko­szorúz. Szállodák is vannak, jobb helyen a szobaár egymillió líra, de akad olcsóbb is. A kissé hetyke című műsor, a Helló világ, közli az árakat, az utazási irodák nevét, lehet válogatni. Akinek drága Sardegna, mehet Keszthelyre és környékére, amit a pécsi stúdió filmje muta­tott be. Vendéglőtől vendéglőig vándoroltunk, minden egyébről alig esett szó, pedig legalább az egregyi középkori templomot illett volna megemlíteni, mert egyszerűségében is megha­tóan szép műemlékünk. A reklám alig leplezett szándéka eltakarta a szép várost, igaz, közben két gyönyörű süllőt is láttunk, sütve, de az árát szemérmesen elhallgatták. Ilkei Csaba mindig izgalmas Új Reflektor Magazinjából viszont megtudtuk, hogy kéthe­tes balatoni nyaralás 50-60 ezer forintba kerül, természetesen süllő nélkül, attól függően, hogy hány lángost eszik meg a gyerek. Mellette a munkanélküliségről láttunk riasztó képeket, s ez sokkal inkább a mai magyar valósághoz tar- tozi, mint a méregdrága balatoni éttermek vagy a kapzsi lángossütők. Cs.L. A „Mosoly énekhangra” kapcsán A Népújság augusztus 3-i számában nagyon szimpatikus írás jelent meg a szálkai ének­tábor munkájáról, melyben a résztvevők mondták el vélemé­nyüket az új énektechnikáról. Bocs Attila azon mondatára szeretnék reagálni, miszerint a szekszárdi zeneiskola bizottsá­got kér fel, mely dönteni fog az új módszer és Szuprics Edit ta­nárnő eddigi munkáját illetően. A zeneiskolai tanszakok termé­szetes működéséhez tartozik, hogy bizonyos időközönként országos szaktekintélyek láto­gatnak az intézményekbe, ész­revételeikkel, szakmai tanácsa­ikkal segítvén a tanszaki mun­kát. így működik ez évek óta a szekszárdi zeneiskolában is, kivéve az ének tanszakot, ahol már hosszú ideje nem történt ilyen látogatás, és amelyre ak­kor is sor került volna, ha törté­netesen nincs az új énektech­nika oktatása. A zeneiskola ta­névzáró értekezletén került szóba ez a gondolat, ahol szó sem volt sem bizottságról, sem vizsgálatról és a június 17-én íródott tanévzárói jegyzőkönyv sem tartalmaz ilyen megfogal­mazást. Mielőtt a tisztelt olvasó azt hihetné, hogy iskolánkban az új tanárok eretnek üldözése folyik, szabadjon megjegyez­nem, hogy az elmúlt három év­ben a szekszárdi zeneiskola minden támogatást megadott az új módszer tanításához, ter­jesztéséhez. Számtalan hétvé­gén, tanítási szünetekben adott otthont Bocs Attilának és tanít­ványainak, akik zavartalanul énekelhettek reggeltől napestig az intézményben, mely segít­ség, úgy gondolom, nem lebe­csülendő a mai fenntartási költ­ségek mellet. Talán a rendkívül speciális énektechnika, a jóga, meditáció és vegetáriánus ét­rend mellett ez az apróság is megérdemelt volna annyit, hogy megemlítsék. Kívánok a Tao módszer kö­vetőinek sikeres célbaérkezést. Szily Lajos a Liszt Ferenc Zeneiskola igazgatója Hazai tájakon Zichy Mihály szülőházában A magyar szellemi-művészeti élet kiemelkedő személyiségei közül kevésnek maradt meg érintetlenül a szülőháza. Pedig megértésükhöz gyakran hozzá­járulhat a gyermekkori környe­zet megismerése. Ezek az épü­letek az idők folyamán ele­nyésztek, új házakat emeltek a régi helyére. E kevesek közé tartozik az európai jelentőségű grafikus- művész és festő, Zichy Mihály, akinek szülőháza ma is áll, szépen rendbehozva a Somogy megyei Zala nevű, parányi fa­lucskában, Tab tőszomszédsá­gában. Az ősi atyai házat - a fa­luban kastélynak nevezik, a va­lóságban inkább tekintélyes kö­zépnemesi kúria - utoljára 1979-ben hozták rendbe. Telje­sen felújították az öreg falakat, a szigetelést és a tetőzetet, s így a kúriában berendezett em­lékmúzeum anyaga már nyolc szobában látható. Zichy Mihály 1827 október 14-én látta meg ebben az épü­letben a napvilágot. Szülőhá­zának műtermét - amelyet a művész 1879-ben a kúria vi­rágházából alakíttatott ki - a család a százéves születési év­fordulóra, 1927-ben Zichy Mi­hály Ereklye-múzeummá nyil­vánította, amelyben eladatlan képeit, relikviáit és bútorait tar­tották. Ez a ma látható múze­umi anyag magja, amelyet a vi­szontagságos időkben Zichy Mihály unokája, Csicseri Rónai Istvánná oltalmazott meg. Ezt az anyagot bővítette, egészí­tette ki és rendezte be a Köz­pont Múzeumi Igazgatóság, a Rippl-Rónai Múzeum és a Ma­gyar Nemzeti Galéria. Az elmúlt századokban a Zichy család sok kiváló közéleti férfiút adott a hazának. A Zic- hyek közül István volt az első, aki a főrendek közé került, ami­kor 1655-ben bárói, 1676-ban pedig grófi címet kapott, ame­lyet leszármazottai annak rendje-módja szerint örököltek. Ugyanekkor a Zichy-familiá- nak a másik ága is virágzott már, de ez az ág megmaradt a köznemesi rendben, bár a két ág egy tőről fakadt. Zichy Mihály a köznemesi ágból származott. Tízéves ko­ráig otthon nevelték. Már ekkor kezdett rajzolni, amit azután a veszprémi piarista gimnázium­ban is folytatott. Jogi tanulmá­nyait Pesten kezdte, és ekkor már Marastoni Jakabtól vett rajzórákat. 1842-43-at írtak... Zichy Mihály barátaival együtt rajongott Kossuthért, mire a féltő anya átíratta fiát a bécsi egyetem jogi karára, nehogy belekeveredjen „valami forrada­lomba". Tulajdonképpen ezzel indult el a fiatal joghallgató a művészi pályán. Mert Bécsben sem tagadhatta meg önmagát, azaz elhivatottságát a festészet iránt, s beiratkozott a festészeti akadémiára, majd az akadémi­ával szakító Waldmüller magán­iskolájába, akinél művészi fej­lődése felgyorsult - a jogi ta­nulmányok rovására. A korabeli biedermeierrel szemben első je­lentős, díjat nyert művével, az 1846-ban festett Mentőcsónak­kal közel került a drámai roman­tikához. E korszak másik kima­gasló alkotása, a Koporsólezá­rás a zalai emlékmúzeum kin­cse. Ezután Waldmüllerrel Olasz­országba utazott, ahol nagy ha­tást tettek rá a velencei festők, továbbá Michelangelo és Raf- faelló képei. 1847-ben Zichyt - Waldmül- ler ajánlására - meghívták a cári udvarba, Pétervárra, hogy Katalin nagyhercegnőt rajzolni tanítsa. A fiatal művész ezt a lehetőséget nem hagyhatta ki, búcsút mondott a jogi pályának, és Oroszországba költözött. A család nem örült. „Antal (a festő fivére) íróként, politikusként az ország bolondja lett, Mihály, a művész pedig a Világ bolondja!” - mondta szomorúan Zichy Mi­hály édesanyja, Eperjessy Juli­anna. Ma már tudjuk, nem volt igaza. Négy cár udvari testűje­ként ezernyi virtuóz rajzot ké­szített (közben Párizsban is élt és dolgozott), s időnként haza­tért a szülői házba pihenni és ismét dolgozni. A franciák szá­mára Gautier író és kritikus fe­dezte fel, és segítette az euró­pai hírnévhez és a Császár Őfelsége Festőművésze kitün­tető címhez. dr. Csonkaréti Károly A zalai Zichy kúria Beszélgetőpartnerünk a rendezőnő Gyarmathy Lívia új filmjéről, korunk asszonysorsáról, lehetőségeiről Líviát a hőségtől jócskán átmelegedett filmgyári szobá­jában, szűkebb stábja körében találom. Ezek az utolsó napok az új film forgatásának meg­kezdése előtt. — A jövő héten elkezdjük forgatni a Csalás gyönyörét - mondja rendezőnő. - Jó volna, ha kaphatnék még néhány he­tet az indulás előtt, mert any- nyira kevés volt a felkészülési idő, s meg kellene még olda­nom jónéhány dolgot. — Mi lesz a témája legú­jabb filmjének? — Abszolút mai történet. Egy harmincas éveit taposó elektromérnöknő elveszti az ál­lását, s pillanatokon belül kide­rül, hogy recseg, ropog a há­zasélete is. A film valójában egy hosszan elnyúló házas­sági krízis különböző fázisait ábrázolja. Hősnőm egyik ba­rátnőjénél húzza meg magát, akiről kiderül, hogy az ő élete még az övénél is gyötrelme- sebb. — Tehát napjaink nősorsai­val akar foglalkozni? — Nem! Másról van szó. A film metaforikusán azzal indul, hogy robbantanak a gyárban, s leomlanak a falak. Valami új kezdődik, s egyúttal hihetetlen nehézségekkel találja szembe magát a főszereplőm, vele együtt én magam is, és a néző is. Valamennyien. — Régóta foglalkozik ezzel a gondolattal? — Tavaly óta tervezem, hogy készítek egy olyan filmet - életemben először -, amely­nek centrumában egy nő áll. Eddigi filméiben inkább a fér­fiak voltak rokonszenveseb­bek, s a nők fordítva, ellen­szenves szerepet kaptak. Most azt szeretném, ha a né­zők velem együtt beleérezné- nek egy asszony gondolko­dásmódjába, s az ő személyén keresztül, velem együtt látnák ezt a hihetetlenül kritikus és krízises helyzetet, amiben él­ünk. — Napjaink problémáira vá­laszt lehet adni egyetlen film keretei között? — Igen. Megpróbálok vála­szolni is. A dolgok megértésé­hez még el kell mondanom: miután élni kell, enni kell, dip^ lomás hősnőm jó pénzért elvál­lal egy képzettségén aluli munkát: elmegy egy bisztróba felszolgálónőnek, mosogató­nőnek. A néző azonban rá fog döbbenni, hogy a pénzt az alvi­lágban sem adják könnyen. — Mennyire kell majd ko­molyan vennünk a történetet? — A film komédia, de igaz, drámai alapokra épül. Nagyon is sok köze van a valósághoz, ugyanakkor szórakoztató fil­met akarok csinálni. Jósod­rású, sok-sok iróniával elegyí­tett játékot, amely telítve lesz érzelmekkel is. És lesz tanul­sága is: közép-európai térsé­günk nyakába szakadt várat­lanul a lehetőségek tömege, bármit csinálhatunk, alig van olyan erő, ami bármiben is megakadályozhat minket. De azt is szeretném elmondani, hogy szörnyű nehéz ezzel a szabadsággal élni! — Hogyan tudták össze­szedni a forgatáshoz szüksé­ges milliókat? — A Dialóg Stúdió gyakor­latilag még a költségvetésem felét sem tudja fedezni. A többi pénzt én magam szedtem össze, de azért még mindig sok álmatlan éjszakám van. Hiába kötöttem szerződést a különböző cégekkel, a bankba nem érkeznek be időben az ígért pénzek. Márpedig pénz nélkül nem lehet előrébb jutni. Szémann Béla Ferenczy-Europress Halhatatlan Mozart Kétszáz éve annak, hogy egy borús, de enyhe decemberi na­pon, harmadosztályú temetési szertartással jeltelen sírba he­lyezték minden idők egyik leg­csodálatosabb zenei géniuszát, Wolfgang Amadeus Mozartot. A zeneszerzőtől a bécsi Szent István kápolnában vettek búcsút, és mivel az idő a halotti mise alatt kellemetlenül lehűlt, senki sem vállalkozott arra, hogy az elhunytat a temetőbe szállító ócska kordét elkísérje a sírhelyhez. Ismerősei megijed­tek a hidegtől, és úgy tűnik, ma, kétszáz évvel később, az em­beriség őszintébben gyászolja Mozartot, mint amikor elment, halhatatlan művét hátrahagyva. Amadeust ünnepli idén a vi­lág. Salzburg, Bécs, München, a városok, ahol életében meg­fordult és játszott, valamint a többi helység, amelyekben a klasszikus muzsika előadói értő fülekre találnak. Ez nem volt mindig így, II. József császár ezekkel a szavakkal vélemé­nyezte egykor Mozart muzsiká­ját: „Túl sok a hangjegy, kedves Mozart”, mire a zeneszerző szellemesen így felelt: „Igen, ám egy sem felesleges közü­lük”. Kortársai közül Gluck-hoz, Salieri-hez, Haydn-hoz hason­lították - gyakran negatív előjel­lel. A romantikus tizenkilence­dik században azt mondták, muzsikája a rokokó porcelán­babákra emlékeztet, tetszetős, de a szívre, lélekre nem hat. A huszadik század sem mindig adta meg Mozart művészeté­nek a megfelelő tiszteletet, ját­szották, értékelték, de mindig az örök rivális, Beethoven ár­nyékában. Beethoven erőtelje­sebb, lázadóbb muzsikája job­ban lelkesítette a tizenkilence­dik századi forradalmak emlé­kén nevelkedett korai huszadik századi embert. Beethoven kemény, verejtékes munkával jutott fel a csúcsra, Mozart kis­gyermekkorától játszott és komponált, Beethoven megújí­totta a zenei forjákat, Mozart mindent tudott, amit előtte tud­tak, tökéletesebben bárkinél. A megelőző korokban kikristályo­sodott zenei formákat olyan csodálatos, varázslatos tarta-, lommal bűvölte meg, hogy tel­jesítménye azóta is utánozha­tatlan. Pedig nagyon kevés ideje volt. Újított volna talán ő is, ha élete nem szakad meg harmincas éveinek derekán.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom