Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-06 / 157. szám

1991. július 6. (tolnai) tÍEPUJSAG 9 Széplaki üdülőövezet Jobb adottságokkal mint Gunaras? Sokszor elhangzott már Bonyhádon, hogy a szecskái záportározó közvetlen közelé­ben, a Vasipari Szövetkezet előtti területen, a cikói út mel­letti laposban termálvíz van? A feltételezéseknek az adott alapot, hogy korábban itt hidro­geológiai vizsgálatok folytak, tanulmányok látszanak igazolni ennek valósságát. Teljes bizo­nyosságot csak a próbafúrás hozhat. A próbafúrás sikerét követően lehet szó a végleges kút megfúrásáról, a további lé­tesítmények építésére pedig az érdeklődést mutató külföldi partner pénzének befektetésé­vel kerülhet sor. A terület tulaj­donosa, a Pannónia téesz, ter­mészetesen részt kíván venni ebben az akcióban, annál is in­kább, mivel korábbi tárgyalások során üzleti körökkel kerültek kapcsolatba, s ez igen sokat hozhat a konyhára, illetve ez esetben a 6-os főútvonal keleti oldalára. A téesz társberuházó kiván lenni, s emellett magára vállalta az előkészítéssel járó szervező munkát is. A képviselő-testület, belátva, hogy ez a program siker esetén messzemenően kihat a város és városkörnyék fejlődésére, áldását adta ahhoz, hogy a vá­ros polgármestere, Oroszki Ist­ván aláírhassa a próbafúrásra vonatkozó okiratokat. Az előzetes adatok is azt lát­szanak igazolni, hogy szép jö­vővel kecsegtető beruházás első lépéseit asszisztálhatják azok végig, akik hisznek ennek a sikerében. Indokolt, hogy az önkor­mányzat ne a kívülálló szemlé­lődő legyen, hanem részese a folyamatnak, még akkor is, ha mindez az első stádiumban csupán jelképes erővel is bír. Feltehetően nagyobb bátorsá­got tanúsít egy ilyen nagy hor­derejű beruházás esetén a nyugati üzleti partner is, ha azt tapasztalja, a város és veze­tése egyetért elképzeléseivel. Hamarosan egyeztetik a próba­fúrás részleteit. A partner haj­landónak mutatkozik a megkö­zelítően tízmilliós költség na­gyobb részének magára válla­lására, s időközben a Pécsi Tervező Vállalat szakmérnöke, Hübner Mátyás - aki egyben Bonyhád város főépítésze is - a terület hasznosítására vonat­kozó tanulmánytervet készít, mely nagy vonalakban kidol­gozza, milyen jellegű és nagy­ságrendű létesítményeket ér­demes ezen a területen kialakí­tani. Mint azt Sebestyén Lajos műszaki osztályvezetőtől meg­tudtuk, ezek a tervek maximáli­san figyelembe veszik a terület központiságából adódó sajá­tosságokat, magát a termálvi­zet, s az ehhez kapcsolható szolgáltatások körét. A pihenés, gyógyulás, szabadidő hasznos eltöltésének lehetőségét mint közös célt tűzik ki. Ezek szerint Bonyhádnak lesz, vagy lega­lább is lehet egy Gunaras nagyságrendű üdülőközpontja? Úgy tűnik már az előzetes ter­vekből és adatokból, hogy an­nál nagyobb léptékű centrum alakítható itt ki. Mi indokol ilyen optimizmust? A Völgységben több mint negyven kilométeres sugarú körön belül sehol sincs már meglévő, s szép remé­nyekkel kecsegtető üdülőköz­pont. Az ország egyik fő ütőere, a 6-os főútvonal eleve jelentős mértékben mellette szól az el­képzeléseknek. Az autópálya majdani nyomvonala is kedvez e térségnek, ráadásul az innen elszármazott, s nyugaton a ko­moly üzleti körökbe jutott vállal­kozók is érdeklődést mutatnak a térség iránt. Igen sok a haza­látogató csoport, e területet, egyre inkább felfedezik rajtuk keresztül azok is, akik eddig azt sem tudták, hogy merre van Magyarország, nemhogy Bonyhád. A külföldi tőke idetalálása is részben valami hasonlónak kö­szönhető. A Tolna Megyei Vál­lalkozásfejlesztési Iroda elnöke a Pannónia téesz elnöke, dr. Solymosi József, aki szakmai ismeretei, korábbi képviselői tapasztalatai, a szövetkezet kapcsolatai révén további segí­tője lehet munkatársaival e ko­moly, nem megvalósíthatatlan célnak. De vajon mi minden épülhet meg a 6-os főút keleti oldalán melyet már évtizedek­kel ezelőtt is Széplaki dűlőnek hívtak, s melyet oly csodálato­san megénekelt Vörösmarty Mihály is? A Széplaki üdülő­övezetben a közel 50 hektáros területen természetesen fürdő épülne a termálvíz hasznosítá­sára, mely a szabadidőt, sporto­lást és persze a gyógyászatot is magában foglaló rendszer lenne, s ugye nem furcsa, az idegenforgalomra építene. Eh­hez kell egy szálloda is, ami szintén ezen a részen épülne' meg, s a hagyományos üdülő­övezet kialakítása adná meg ennek a területnek építészetileg a savát-borsát, a majdani üdü­lőkkel. Az építész célja már ma az, hogy európai jellegű arcula­tot alakítson ki mindebből.-szs- Fotó: Ótós R. A közel 50 hektáron üdülőterület lehet gányok elköltvén, mindannyit alvásra vezényelte, s aludniuk, sőt, hortyogniuk is kellett, mert akinek a szeme nyitva volt, nem tétette magát alvónak, arra az­tán a mogyorófapálcával jót hú­zott. Délután két órakor talpra szólította őket. Hozzá keleti fogni a terhes munkához, a semminek kaszálásához. Akik ezen kaszáláson resztvettek, azok állítják, hogy terhesebb volt az a fűkaszálásnál, mert éppúgy neki kellett a kaszát a semminek hajtani, mint a fűnek, s meghajolni hozzá éppúgy, mint a legsűrűbb fűhöz, mert különben a mogyorófapálca suhogott a hátuk mögött. Any- nyival volt könnyebb mégis a semmit kaszálni, amennyiben gyönyörködhettek a szép ci­gányzenében, mert ennek is folyton folynia kellett, valamint a bornak is” - meséli a jókedvű gazdáról a főjegyző. Az csak természetes, hogy kiadós uzsonna, vacsora után reggelig tartó mulatás, nap­szám osztás, a zenészeknek a nehezék meghagyása is kö­vette a derekas munkát. „S mindezt a szegény feleségnek tűrnie kellett, mégpedig jókedv­vel! - jegyzi meg adomája vé­gén a monográfus. Nem min­denki tűrt azonban akkoriban sem. Borzsák Endre mesélte el a táncoló diákok történetét a fenti mű megjelenése évében, 1884. július 6-án a Tolname­gyei Közlönyben. „Bálban vol­tak a zsidó diákok. Mózes nagy tűzzel sokat táncolt már egy szép leánnyal, ki Áronnak rop­pant tetszett. Áron a fordulónál mindig a fülébe súgott Mózes­nek: - Add ide már a táncosnő­det nekem is! De Mózes meg se hallotta, csak táncolt. Végre dühös lett Áron s odakiáltott Mózeshez: - No, még most sem hagysz engemet is vele táncolni? - Nem. - Akkor hát vesd le - az üngömet! (Ő köl­csönözte neki, joga volt hozzá...)” Egy másik diák, ha nem is az ugrabugrálásról, egyik ugrásá­ról lett hírré kerek negyed szá­zaddal az előbbi humor után. A fenti lap július 22-én írta: "Egy szekszárdi özvegyasszony két fiával Szekszárd felé utazott. Idősebb gimnázista fia Hídja-Apáti és Tolnamözs állo­mások között, a haladó vonatról leejtette a zsebkését. Az ele­venvérű, bátor fiú abban a pil­lanatban leugrott a vonatról, felkapva zsebkését visszaug- rott a kupéba, anélkül, hogy baj érte volna ...” Ki tagadná, hogy ez a tett néha manapság is eszünkbe jut, ha az említett vo­nalon „száguldozunk”. A merészségnek és félelem­nek kilencvenkilenc éve is vol­tak példái. A Tolnavármegye 1892. július 3l-i száma szerint leginkább a kolerától féltek, erre vonatkozott a következő elgondolkodtató példázat: „Egy mullah egy ízben szamáron a város felé ügetett. Hirtelen egy iszonyú alakot pillantott meg, ki szintén arra igyekezett, amerre ő. A szerzetes első félelméből ocsúdva megszólította a rémkí­sértet:- Ki vagy, s hová sietsz?- Én a Kolera vagyok, isten küld a városra, hogy minden bűnöst elpusztítsak. - S hány bűnös van a városban? - Öt­száz - felelt a kísértet. - Hal­lod-e! Esküdjél meg nekem, hogy egyedül csak ezt az öt­száz áldozatot követeled, s ak­kor el is viszlek. A kísértet megesküdött, mire bevitte a vá­rosba. A mullah egy idő után megtudta, hogy háromezren vesztek el a kolerában. Mikor néhány nap múlva, útközben ismét találkozott a kolerával, a leghevesebb szemrehányások­kal támadt rá, de ez esküdözött, hogy csak ötszázat ölt meg. - A többi - mondá - pusztán csak a félelemből halt meg.” Egy másik félelem eloszlatá­sát szolgálta az a pihent elmél­kedés, amely az újság követ­kező oldalán várta a gyanútlan olvasót Leányok és órák cím­mel: „Fiatal leányok régi órák­hoz hasonlítanak: mindig siet­nek. Cifra leányok toronyórák­hoz hasonlítanak: az emberek megnézik ugyan, de ki venné házába? Szép, de bamba leá­nyok játszó órákhoz hasonlíta­nak: hamar megunják őket. Csacska leányok ébresztőó­rákhoz hasonlítanak: Meghall­gatják, de nem szívesen. Elké­nyeztetett leányok napórákhoz hasonlítanak: párta alatt sem­mit sem érnek ... Házias leá­nyok ingaórákhoz hasonlítanak, ezek járnak a legbiztosabban”. Belőlük mellékelünk egyet, hátha nincs kéznél szebb, jobb... Dr. Töttös Gábor Temetkezéstörténeti kismúzeum A Fiumei út 16. tulajdonkép­pen inkább halottak lakcímp - Budapesten, mint az élőké. Itt, a Kerepesi temetőben nyílt meg nem oly régen az egyetlen kiál­lítócsarnokban elhelyezett, a temetkezési szokásokat bemu­tató állandó kiállítás, voltakép­pen kegyeleti kismúzeum. A gyűjtemény anyagát Xantus Zoltán népművelővel oldala­mon tekintettem meg, ami már csak azért is biztosította a töké­letes idegenvezetést, mert az anyagot ő rendezte és tette hozzáférhetővé Magyar József grafikus segítségével a nagy- közönség számára. Hogy a halottkultusz törté­nete milyen mélyen vezet visz- sza az ősi múltba, most ne tag­laljuk, hiszen a kiállítás nagyjá­ból csak az utóbbi kétszáz év magyar anyagából válogat. Az anyag bemutatásának módja független a kronológiától. A képi anyag felvillantja- neves színészeink, irodalmi óriásaink - Arany, Vörösmarty, Jókai, Mikszáth -, történelmi-politikai személyiségek - Kossuth, Szé­chenyi, Deák - történelmi és egyben kultúrtörténeti ese­ményként a nemzet szellemi kincsestárában megőrződött temetésének pillanatait, hogy a nagy nevek közül csak a legna­gyobbakat említsük. Nem is a felsorolás teljessége ennek az írásnak a célja, inkább az, hogy fölhívja a figyelmet a hagyo­mánykutatás, hagyományőrzés tényére, amit e kismúzeum lét­rejötte jelent. Bizony hozzátar­tozik kultúrtörténetünkhöz, ah­hoz, hogy jogos önérzettel eu­rópai kulturnépnek valljuk ma­gunkat az is, hogy ismerjük elődeink kegyeleti szokásait, őrizzük, ápoljuk emlékeit. Meg­ismerhetjük a harmincas évek polgári halotti gyászának szo­kásait, kellékeit, de láthatjuk ezen a kiállításon a gombosi (Bogojevo, Jugoszlávia), vagy a szentendrei szerb halotti koro­nát is. Ez utóbbit a vőle­gény-menyasszony szűzpárnál, ha egyszerre temették őket, a temetési menet elején vitték, az oltárra, illetve a sírjelre helyez­ték. A jegyespár temetkezési rekvizitumai közé tartozik a párta, és a mennyasszonytól kapott jegykendő is. Kaphatunk a kiállításon in­formációt a magyar halottlátók­ról is, például a putnoki látóasz- szonyról, Keleti József né Vé- csey Jolánról, akinek élettarta­mát 1929 és 1968 közé zárta a születés és a halál útjelzőköve. De elolvashatjuk IV. Károly ki­rály gyászjelentését, vagy meg­tekinthetjük a hagyományos sváb gyászjelentések kisgyűj- teményét. Olvashatjuk a Kossuth teme­tésével kapcsolatos instrukci­ókban, hogy a magyar történe­lemnek ezt az óriását a főváros temettette el, nem a magyar ál­lam. A szertartást az eddigi legnagyobb magyar temetés­ként tartják számon. Pedig mi ugyancsak tudunk temetni ma­napság ... A koporsódíszítmé­nyek - lábak, fogantyúk - a Kossuth Lajos síremléke parcellák szanálásakor kerültek elő. Mellettük érdekességként megcsodálhatjuk a szegvári fo­nott koporsót, vagy megállha­tunk egy percre Mikszáth regé­nyének hőse, gróf Párdányi Buttler János híressé vált üres koporsója mellett, amely, akár egy mentőcsónakként alkalma­zott Kharón ladikja, kiragadta őt a különös házasságból... A népi temetkezési szokások közül megiserhetjük a csökölyi fehér gyászt Somogyból, ehhez hasonlót, csak több díszít­ménnyel viselnek a sokácok is Bácskában. Megtudhatjuk, hogy csak Kalotaszegen tesz­nek szalagokat a szenthárom­ságot jelképező háromágú kop­jafákra; mit jelent a halott elké­szítésekor használatos „hideg lepedő”, „hideg ágy” kifejezés, vagy azt, hogy a matyóföldi Tárd községben a keresztöltés­sel kivarrt hideglepedőt a lány a stafírungjában viszi magával, hiszen a gyászszertartás mél­tósága épp olyan fontossággal bír, akár a mennyegzőé vagy keresztelőé. Az 1807-ből származó szlo­vák feliratú tót koporsófedelet a Palóc Múzeumtól kölcsönözték. Ezen a kiállításon még látha­tunk ma már nem használatos zsirandót (a francia giran- dole-ból származik az elneve­zés, ami karos gyertyatartót je­lent). De akár két szarkofágot is, vagy gyászhuszár-uniformi- sokat a harmincas-negyvenes évekből. Holbein híres met­szetsorozata a nagy európai pestist idézi. Két tablón pedig a halotthamvasztás magyaror­szági hagyományaival ismer­kedhetünk. Előbb a haladóbb szellemű Debrecenben ham­vasztottak, 1908-ban Kovács József hamvasztás célját szol­Blaha Lujza sírja gáló alapítvány létesítését kez­deményezte - de az ötlet ham- vábaholtnak bizonyult. Később Magos György vetette fel ismét a gondolatot Olga nevű leányá­nak halálakor, akibe Móricz Zsigmond volt szerelmes. Vé­gül dr. Vásáry György vívta ki a cél magvalósulását, aki debre­ceni földbérlő és földbirtokos volt és körülbelül másfél hóna­pig a debreceni kormány pénz­ügyminisztere. Az alföldi város főépítésze, Borsos József ter­vezte a debreceni ravatalozót és krematóriumot, ugyancsak ő dolgozott ki egy olyan temetői szabványrendszert, mely még a sírkő maximális magasságát is megszabta, amilyen addig Ma­gyarországon nem létezett. Budapesten nehezen hono­sodott meg a hamvasztás. Bib­liográfiai adatok említést tesz­nek arról, hogy 1801-ben fel­merült a gondolat: el kéne hamvasztani a halottakat, de ehhez igen drágának találtatott a fa. Gyürky András már 1848-ban levélben kérte Buda tanácsát, hogy építsenek ha­lotthamvasztót. Később, 1886-ban Légrády Károly léte­sített halotthamvasztó egyesü­letet a lipótvárosi kaszinóban, de célkitűzésüket a klérus elle­nezte. Húsz évvel később báró dr. Kétly Károly javaslatait sem hagyták jóvá. A század elején a szabadkőművesek kezdemé­nyezték eredménytelenül a hamvasztást, két újabb év eltel­tével, hosszú huzavona után Bárczy István, Budapest pol­gármestere, arra hivatkozva, hogy 1777-ben Mária Terézia elrendelte: a halottakat földbe kell temetni, elvetette a javasla­tot. Az első krematórium-tervet 1902-ben Pogány Móricz a Bu­dapesti Országos Tárlaton mu­tatta be. Jászai Mari volt a hamvasz­tás bevezetéséért folyó küzde­lem egyik élharcosa. Úgy vég­rendelkezett, hogy halála után hamvasszák el holttestét, de nem törődtek a végrendelettel, földbe temették. Még életében elkészíttette síremlékét a Nem­zeti Színház egyik kövéből. De magát a sírt ki kellett bővíteni, mivel eredetileg a hamvak elhe­lyezésére tervezték. Aki nem sajnálja a fáradsá­got, akár óraszám elnézelődhet a kis teremben. Utána jól esik sétálni az európai mércével is gyönyörűnek, sőt, fennköltnek bátran mondható temetőben, amely épp úgy a magyar törté­nelem és kultúrtörténet múze­uma - csak monumentális mé­retekben mint a rendkívül adatgazdag kis kegyelettörté­neti gyűjtemény. Domokos Eszter Fotó: Kispál Mária

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom