Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-20 / 169. szám
1991. július 20. TOLNAI] , , KÉPÚJSÁG 9 Szóhoz jutás és földhöz jutás idején A kapán kívül semmijük sincs Mezőgazdasági pillanatkép - aratáskor Nehéz a lépésváltás, nehéz a szemléletváltás. Ha nem valljuk be, ha mégcsak nem is érezzük, akkor is hordozzuk a „környezeti ártalmak’’ megtestesítőit, az elmúlt évtizedek kórokozóit. Befészkelték magukat a vérünkbe, a zsigereinkbe. Lappangtak, s most, a változások korában, „amikor minden kiderül”, károsan befolyásolnak bennünket. Szólnánk, de idegen a hangunk, mennénk, de meginog a térdünk. Olyan egyszerűnek és sírnának tűnt minden 2-3 éve még. Lebontjuk az állampártot, megtörjük a monopóliumokat, létre hozzuk a szabad emberek szabad országát - Záhony és Hegyeshalom között -, ahol azt, hogy ki a „jó”, nem a viselt mez színe, hanem a tiszta piaci verseny dönti el, aki pedig versenyképtelen, az alá kifeszítjük a szociális védőhálót. A végcéllal nem is lenne különösebb gond, csak az oda vezető út a kérdéses. Kinek az igaza igazabb? - vetődik fel bennünk az átöröklött talány. És a megoldás, mint ismeretes, kétféle lehet. Vagy kinyírjuk ellenlábasainkat (úgy, mint rég) párton belül és párton kívül, s akkor secpec végzünk ... Vagy szabad teret biztosítunk a vélemények ütköztetéséhez, s míg kikristályosodik a végeredmény, malmozunk, görcsölünk, nyugtátokat szedünk. Az utóbbi megoldás szimpatikusába de sokan „rámennek”, míg rendeltetésszerűen működni kezd a rendszer: a képviseleti demokrácia. A felülről kormányzott ország, a pilótafülkéből vezérelt gép egycsapásra nem fog önjáróvá válni. Mindenki minden poszton tanulja az új szerepét. A beosztott azt, hogy többé nem az a menő melós, aki a „leglazább”. A főnök azt, hogy most már nem azt várják tőle, hogy a maga út- ján-módján vezesse el népét a Kánaán földjére, hanem, hogy hagyja embereit (ha akarnak) saját ösvényeiken közlekedni. * Minden változik. A mezőgazdaság is. Hogyan tovább? Téeszekkel vagy téeszek nélkül? Vannak, akik központi döntést várnak, vannak, akik máris robbantanák a közöst. A többség abban egyetért, hogy a fő irányelveket meg kéne adni, különben minden elszabadul. A részleteket pedig kidolgoznák a helyi viszonyok között. Az se vitatéma, hogy teljesen elaprózni a földeket nem célszerű. De a szovjet mintára kialakított kényszerű együttlétet fel kell váltania az önkéntes alapon szerveződő társulásoknak. A minisztérium. Á, a minisztérium, legyintenek sokan. Az állandó személycserék. Egyik még meg sem melegedett a székében, máris menesztik. Pártoskodnak. És jön az új ember, és a toporgás folytatódik... A semminél már az is jobb lenne, ha legalább egy rossz döntés születne. Bajúsz Tamás nem kukoricázik Két ember megy aratni. Egyik fütyürészik, másik szentségei. Melyik a maszek? A bogyiszlói Bajúsz Tamás könnyen megfejtené a feladványt, hisz dolgozott a helyi té- eszben is. Most már magának szánt, vet, arat, tudja, mi a különbség. Van egy traktora és több mint 6 hektár búzája. Korábban kapásnövényeket termelt, de most, a vetésforgó miatt, nem kukoricázik. „Főállásban” buszsofőr, de otthon több munka várja, mint a volán mögött. Igaz, ezt szívesebben csinálja. — Naponta általában 20 órát vagyok talpon. De hiába dolgozik egyre többet az ember, egyre nehezebben halad. A romlás 2-3 éve indult. Azt vettük észre, hogy a terményünkért filléreket fizetnek. Sebaj, etessük be állatokba! De mostmár a hízó se kell. A traktorra felvettem a kölcsönt, a kamatokat megemelték. A gázolajat megemelték, a gépalkatrészek árát megemelték. Minden ellenünk van, és mégis, mégis próbálkozunk. Most vettem két csikót. Azt gondolom, ha beindul a magángazdálkodás, jól eladhatom. Sokan nem tudnak majd géphez jutni: kell a ló. — Szétesik a téesz? — A Duna Gyöngye? Nem hiszem. Majd átalakul valami kft-vé! Mentik a vezetők magukat. Egy agronómus beül a Nivába, körbejárja a határt, s megvan neki a nagy fizetés, meg a 200 ezer prémium. Nem mond le róla egykönnyen. Inkább azt hangoztatják, hogy sajnálják az embereket, akik szegények munka (íróasztal!) nélkül maradnának, ha felbom- lana a szövetkezet. Pedig ilyen termésátlagokat irodaház nélkül is el lehetne érni. Most az van, hogy aki hozzá nyúl a munkához, az hazavisz havi 8 ezret, aki meg,kerülgeti, végezteti, az 48-at. És még az is a téeszek jövőjét garantálja, hogy az emberek zömének nincs mivel kezdeni. A kapán kívül semmijük sincs. Úgyhogy továbbra is meglesz a pénzük azoknak, akik 40 évig rúgták a lasztit. Lénárt Bálint válaszokat vár Volt két intelligens férfiember Eurázsiában. Egyik egy országot szolgált, másikat egy ország szolgálta. Melyik áll szívünkhöz közelebb? A bogyiszlói téesz termelési főmérnökének, Lénárt Bálintnak biztosan nem okozna fejtörést a választás. Mint szavaiból kitűnik: nemcsak földjeivel, de földijeivel is foglalkozik. — A szövetkezetnek háromezer hektárja van, a maszekoknak tavalyig kétszáz volt. Múlt ősszel és idén tavasszal még kimértünk az igénylőknek 120-at. Igazán nagy visszaBajúsz Tamás és fia úgy gondolja: kell a ló Saját búzatenger közepén Lénárt Bálint szerint a mezőgazdasági kormányzat hátatfordított szálló területek Bogyiszlón nin- csennek, tehát a téesz nem valószínű, hogy felbomlik. Pillanatnyilag elég tőkeerősek vagyunk. De az az igazság, hogy ez a mostani helyzet se a szövetkezeteknek, se a vállalkozóknak nem jó. Elmondom, mit „nem tudunk”. Nem tudjuk, hogyan zárul a kárpótlás. Nem tudjuk, mekkora lesz a munka- nélküliség. (Mert a szekszárdi meg a tolnai cégek elküldhetik a bogyiszlói dolgozóikat, de innen hova küldjük őket tovább? A Dunára?) Nem tudjuk, hol értékesítjük a hízóinkat, mert ebben az évben már többre nem kötnek velünk szerződést, a malacok meg születnek. Nem tudjuk, mi lesz a búzánkkal; pillanatnyilag nincs, aki árat mondana rá. Nem tudjuk, mit csináljunk a fűszerpaprikánkkal. (A faluban van legalább 200 mázsa eladatlan készlet. Izraeltől Hollandiáig már mindenhova küldtünk mintát.) Nem tudjuk, megszüntessük-e a baromfitartást. Ha igen, akkor nem tudjuk, hova adjuk él a megmaradó takarmányt, tápot. Ha félműszakra szűkítenénk a takarmánykeverő üzemeltetését, akkor nem tudjuk, hova küldjük az ott dolgozó asszonyokat. Morálisan nagyon terhelő ez a húzódó-nyúzódó ügymenet. Fönt kellene már valahogy dönteni. — Valahogy? Már nem is az a fontos, hogy „jól” döntsenek? — Ennél a se ilyen, se olyan helyzetnél már minden jobb lenne. Ki kellene teríteni a kártyákat: van-e szükség a tée- szekre vagy nincs. De ha nincs, akkor a vállalkozásokat úgy támogatni, hogy létezni, mozogni tudjanak! Mert ma a mezőgazdaságban ha egy magán- termelő hitelt vesz fel, az azonos az ön- gyilkossággal. Tíz százalékos nyereség i ráta mellett 23 százalékos kamatot fizetni?! Aki földdel foglalkozik, az nem fél attól, hogy „bele vágjon”, ha egy kicsit is kedvezőek a feltételek. De így? Várjuk a központi segítséget, a kezdő lökést, s ehelyett: a mezőgazdasági kormányzat hátat fordít. Gőzerővel valamerre Az árpát már betakarították, s egy-két hét múlva a búzára is sor kerül. A honi mezőgazdaság nagyvezérei szinte non stop tanácskoznak a minisztériumban, a kamarában, a MOSZ-ban. Alig lehet őket egy-két percre a telefonhoz kéretni. Lent is, fent is serényen tevékenykednek. Csak, sajnos, minnen nem látszik, mi folyik ott, onnan nem látszik, mi folyik itt. Ezért az összhang egyelőre megvalósíthatatlan, az erők gyakran egymás ellen hatnak. Szentes Nándor szerint a magántulajdonon alapuló szövetkezéseké a jövő. Az agrárkamara Tolna megyei elnökének nézete az, hogy ezek szervezését bízzák az emberekre, a gazdálkodókra, a tagságra. Mások mást javasolnak. Zajlik a legjobb ötletek versenytárgyalása. Még sokáig. Még jövőre, még azután se biztos, hogy ugyanaz arat, aki vetett. Mert a kamara igazgatója, dr. Orbán Ferenc véleménye az, hogy az átalakulás legalább három évig tart. * Lehetséges-e bontás közben alapozni? Dolgozhat-e önfeledten az, akinek nem ígérnek biztos részesedést? Messze van-e a végtelen vége? Wessely Gábor foto: Kispál Mária „Kukkert mán, madám!” Bőven elférünk a Bala- ton-parton. Nem kell egymáson átlépni, egymást kerülgetni. Kevesen vagyunk. Mozog ugyan az idegen, de most, jó- lius közepén még nem látszik, hogy a napfényes Adria helyett a magyar .tengerhez kígyóznának az autókaravánok. Vannak ugyan itt németek, ritkán dánokkal és svédekkel is lehet találkozni, de a német turista-invázió ezúttal elmaradt. A minap hallottam a rádióban egy idegenforgalmi szakembertől, hogy inkább a keleti tartományt keresik fel mostanság, ugyanis az eléggé ismeretlen számukra, no és olcsóbb is, mint odahaza. Hát a magyarok? - kérdezhetnénk. Mi is alig vagyunk, s ha így megy tovább, akkor jövőre még kevesebben jövünk, jönnek, jöhetnek el üdülni. Az ok egyszerű. Megvan ugyan még társadalmunkban a három réteg, ám egyre inkább kettőre szűkül az. Ismert ugye, hogy egy kör valamilyen módon - leginkább spekulációval, nyerészkedéssel, röviden: nem tisztességes úton - meggazdagodik, míg a volt középréteg egyre lejjebb csúszik, a többi pedig csak vegetál, mint a sarki zuzmó. Szóval kevesen vagyunk a Balaton mellett, s az idegenforgalomra berendezkedett, drága Tihanyban főleg. Aggódik is a rév melletti halsütő estékre felfogadott alkalmazottja. — Tavaly ötven mázsa halat adott el a bérlő szezonban, most jó, ha negyede elmegy - mondja. - Aztán meg mi lesz a vendégekkel számoló helyiekkel? Azt hiszem, szeptemberben leesik majd az álluk. Lehet, hogy bekövetkezik a jövendölés, hisz a július közepén készített házi mérlegek nem kozmetikázottak. A valóságot tükrözik. Mondom, kevesen vagyunk, pedig mindent megtettek azért, hogy jöjjön a túrista. De a hátunkon mégsem hozhatjuk ide őket - hallom a halsütő alkalmazottját, és igazat adok neki. A keveset viszont megbecsülik. Fogják őket. Tihany felé tartva az út szélén parkoló autókon több helyütt olvasható vendégfogás céljából: Zimmer frei, de ha a rév felől közelitünk, akkor sem látunk mást, mint idegen nyelvű feliratokat, más nemzetek zászlóit. Maradjunk a révnél! Potom 139 forintért hoznak, illetve visznek egy személygépkocsit, az utas pedig 25 forintot fizet. Aztán amikor földet ér - talál parkolót! akkor éri a következő meglepetés. Mintha a világ összes fazekasa, pólógyártója, kosárfonója ide települt volna, annyi van belőlük. Érdeklődő viszont nem akad. Nem véletlenül szólongatja az arra sétálókat a különféle kosarakat áruló cigányasszony: — Kukkén mán, madám! A "madám" és társa vetnek ugyan egy futó pillantást az árura, ám továbbsétálnak. Tegyünk mi is egy sétát, s lássuk az „anyagias" Balatont! A vendéglátóegységek egyike előtt zene szól. Magas, barna fiatalember húzza a gombos harmonikát, s mellette egy szőke apró emberke bala- lajkázik. Mindketten mesterei hangszerüknek, ám lassan gyűlik a kalapban a pénz. A révnél lévő vendéglő teraszán 15-20 német ül, s olasz ételeket esznek. Tudom, a hazánkfiát inkább az érdekli, mi az, amihez az európai árak mellett - mert bőven azok vannak! - ázsiai fizetéséből hozzájuthat. Menjünk át ezért az út másik oldalára, hiszen ott található az említett halsütő is. Az első pillanatban megdöbben az éhes, vagy az éppen Ínyenc üdülő. A hekkből 40, a busából 50, a pontyból 60, a pisztrángból 100 forintot kérnek 10 dekáért. Sütnek kolbászt is, aminek 10 dekáját 50 forintért mérik. Ha pedig valaki úgy dönt, hogy az említettek valamelyikéből elfogyaszt - családjával együtt? - egy adagot, akkor azt a szomszédos borozóban leöblítheti. A bor literjét a - félszigeten - 180-tól 200 forintig kínálják, a szóda decije 5 forint, a rostos üdítőé 15, az egyéb üdítőé pedig 10 forint. A jégkristályt 35-ért, a főzött fagylalt egy-egy gombócáért - igaz, ez már a hegyen van -12 forintot fizethetünk. Ha elindulunk a révtől és végigsétálunk a parton, akkor azt tapasztaljuk, a paprika kilója 90, a paradicsomé 120 és ugyanannyi az őszibarack is. A gyűszűnagyságú körtét 80 forintért kínálják. Szólni kell a többi árról is. A Jacht klub strandján 60 forint a felnőtt belépő, a gyermek 40 - csak azt tudnám, miért -, a másik strandon ez az összeg 30, illetve 15 forintra változik. Mire eljutunk a hajóállomásig, azt is tapasztaljuk, 25 forint a sült krumpli, ugyanannyi a főtt kukorica, a lángos és a szendvics, 12-15 a palacsinta, 60 forint egy korsó sör, 35 a pohár. Bizonyára ennyi szám fárasztó egy picit, de ez jelenti itt Európát. No és az, amit a hegyre felkapaszkodva látunk. Shop, Shopping Hof, Appartement, Delicatesse, Weinstube, Bierstube, Mode, Foklor, Anti- guität, Handarbeit, Suvenir és más hasonló feliratok láthatók, olvashatók. Alaposan felkészültek a vendégfogadásra. Szinte minden házban, minden üres területen kínálnak valamit. A régiségbolt előtt egy szőke német fiúcskát fényképeznek, orosz repülőtiszti sapka van a fején és szalutál, a kávézóba vendéget várnak, a néhány járókelő egyike-másika lopva pillant a drága sportruházatra és a borsos árú butikholmira, aztán megy tovább. Ki a templomba igyekszi, ki pedig tesz egy kis kerülőt és bekukkant néhány üzletbe, ahol népművészet címén sokmindent kínálnak. Az előbbiekkel tartunk, s az apátság előtt az elmaradhatatlan rajzolókat látjuk, egyre kevesebb kuncsafttal, a Visszhangdombon vezető sétányon pedig romániai magyarok kínálják portékájukat. Faragott dobozok, játékok, különböző kézimunkák - térítők, futók - várnak gazdára. Az árusok fogalmazzák meg legtömörebben a balatoni helyzetet: - A németeket nem érdekli az áru, a magyaroknak meg nincs pénzük. Milyen igaz! Ezért vagyunk ilyen kevesen, s romániai honfitársaink is ezért alszanak 300 forintért a pajtában. Egy szoba egyébként 60 márka vagy 2500 forint egy napra reggelivel - így kérik meg mindenütt az árát -, ami szintén azt igazolja, hogy itt van már Európa. Legalább is árban. A hegyen tett kör után újabb megállapítást tehetünk. A vendéglői ételek ára általában 200 forintnál kezdődik... Ékes László /